Vári Attila 197-ben / Balázs Imre rajza |
Az ÚMSZ-hez protokollárisabb, inkább lexikális hangvételű írást, az utóbbihoz lírai hangvételű emlékezést küldtem. Ezt mellékelem most.
*
Hát szerbusz, Ata!
Jó messziről köszöntelek ezúttal, de éltünk mi már egy városban is, s voltunk megannyi táltos képzelgő kamasz, főleg Te, akit nehezen lehetett lepipálni. A Te fondorlatos fantáziád előttem minden pénzt megért, olyan történeteket tudtál kitalálni, olyan facsaratos sztorikban gondolkoztál, amilyenek nekem életemben nem jutottak az eszembe.
Veled ellentétben, ugyanis, az én képzeletem rendszerint gyalog járt, mintha örökké keresnék valamit a földön, magam sem tudom, mit vesztettem el, milyen csodát vélek fölfedezni a lábam alatt. Mindig találtam is valamit, de csodára egyszer sem bukkantam. Csak prózai, hétköznapi kis semmi témák patkóiért adatott lehajolnom.
Bezzeg a te világteremtő tehetséged, mennyi helyszínt, szituációt, alakot, viszonyt, jelképet, cselekményt teremtett, rendezett be, éltetett, s valamennyiben olyan otthonosan mozogtál, mint mások a saját, adott, földhözragadt közegükben. Hatvanöt éved alatt mit sem változtál. Legfeljebb egy kissé másként ver a pulzusod, ritkul a hajad és meg-meglódul a szíved. Na, és a csontok, az ízületek, azok is becsülettel elhordoztak, megengedett számukra is egy kis rozogaság.
Emlékszel erre a rajzra, amit Balázs Imre készített Rólad, még a hetvenes években? Én a mai Atában is ezt a képet látom. Talán azért, mert a művész a lényed legmélyéig látott s azt ábrázolta portrédban. Rebellis, kihívó, dacos nézésed mit sem változott azóta. Ata vagy Te most is, 65 év billogával az életeden. Jól emlékszem ifjúkori „számtan-novellád” befejező mondatára, ami akkor is szíven ütött, s azóta is foglalkoztat:
„Hát még mindig nem értitek? Szorzók vagyunk és szorzandók, osztók és osztandók. De oszthatatlanok is.”
Ebben reménykedve köszöntelek, barátsággal:
Cseke Gábor
(Csíkszereda)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése