 |
| Ahmed Zogu, az albánok királya |
A Saarvidék Németországé
1935 január
Saarbrücken, január 13.
Négy betű, amely rövid szóvá, egy ősi német tartomány nevévé fonódik: Saar, ki tudja, hány milliószor ismétlődött meg az elmult napokban, rádióban, sürgönyökben, cikkekben, levelekben, beszélgetésekben? A népszavazás vasárnapi nagy erőpróbáját az elmult éjszaka rádiók párbaja vezette be.
A stuttgarti és a strassburgi leadók között majdnem a hajnali órákig tartott a szenvedélyes vita, amelyben Strassburg a maga erős propagandájával vezetett. Rendkívül mély hatást tett nemcsak a német, de a nemzetközi hallgatóságra is az Egységes Front egyes vezetőinek nyilatkozata, akik bejelentették, hogy az utolsó percben szakadtak el táboruktól és csatlakoztak a Német Fronthoz, hogy a vasárnapi szavazáson a Németországhoz való csatlakozás mellett adják le szavazatukat.
Alig hallgatott el a két egymással vitázó leadó, autók és tankok dübörgése verte fel Saarbrücken és Saarlouis uccáit.
Hajnali öt órakor felvonult a nemzetközi rendőrhadtest és Knoxnak, a Saarvidék kormányzójának parancsára előre kidolgozott haditerv szerint megszállta a Saar völgyéből Franciaországba és a német birodalomba vezető utakat és határállomásokat. Nyugaton és délen angolok, délkeleten hollandusok, északkeleten újból angolok, északnyugaton svéd csapatok és a lotharingiai határt az olasz egységek szállották meg, hogy a szavazás biztonságát minden rajtaütésszerű támadás ellen biztosítsák.
Alig szürkült, máris élénk mozgás indult meg a Saarvidék városainak és községeinek uccáin. A korareggeli órákban kezdik a szavazást, hogy minél gyorsabban, minél nagyobb tömegek szavazhassanak le és a szavazás ne nyúljon be a késő éjszakai órákba, hogy így csökkenjen az összeütközések és zavargások veszélye.
A szavazás különös módszere azt tette szükségessé, hogy a saarvidék egész lakossága megmozduljon és néha igen távoleső helyekre utazzék vagy gyalogoljon, hogy szavazatát leadhassa.
Közel kétezer évvel ezelőtt Augusztus császár úgy számláltatta meg a római birodalom lakosságát, hogy mindenkinek a születése helyén kellett jelentkeznie. Ugyanez ismétlődött meg a saarvidéki népszavazásnál azzal a különbséggel, hogy minden szavazásra jogosult saarvidéki lakosnak ott kellett leadnia a szavazatát, ahol 1919-ben lakott.
Nyolcvanhárom polgármesteri körzet székhelyén kellett a Saarvidék félmilliónyi tömegeinek jelentkezniök, hogy szavazatukat a 860 szavazatszedőhelyiség egyikében leadhassák. Villamosok, vasutak a szavazókat ingyen szállítják, régi omnibuszokat helyeztek üzembe a modern autobuszok mellett, hogy mindenki idejében megjelenhessék a körzeti szavazóhelyiségekben. Még így is sok elhagyott völgyben lakó bányászcsalád tagjainak kilométernyi utakat kellett a magas hóban megtennie, hogy a szavazóhelyre érjen, de úgy látszik, mindenki szívesen vállalja ezt a fáradtságot…
A különös szavazati rend sok furcsasággal jár, így előfordult, hogy egy-egy család tagjai, apa, anya, gyermekek, mind külön-külön helyiségekben szavaztak. Magában Saarbrückenben betűrendben folyik a szavazás, a 140 szavazatszedő bizottság mindegyikéhez különböző betűk tartoznak.
A város valamennyi Müllerje egy helyen kénytelen szavazni, egy helyen szavaznak le a Schmidtek is, és mindazok, akiknek a neve ugyanazzal a betűvel kezdődik. Igy igen nagy tömegek mozdultak meg, erős rendőri és egészségügyi szolgálatról kellett gondoskodni. Sok beteget hordágyon szállítottak és minden körzetben mentőállomásokat állítottak fel.
Mi az eredmény?
Ami a szavazás jelentőségét és kimenetelét illeti, általános az a vélemény, hogy ha a szavazatok nyolcvanöt-kilencven százaléka Németország javára esik, - amit még a legoptimistább figyelők sem tartanak valószínűnek - ez Hitler nagy győzelmét jelentené. Ha a szavazatok hetvenöt-nyolcvan százaléka esik Németország javára, ami valószínű, úgy ez egy erkölcsi balsikert jelent Hitler számára. Ha Németország melletti szavazatok száma hetvenöt százalék alatt marad, úgy az eredmény politikai következményekkel járhat.
A mai szavazás eredménye tehát mindenképpen döntő befolyással lesz Németország belső politikájára és a nemzeti szocializmus jövőjére. Egyébként a francia kormány, úgylátszik, teljesen tisztában van a mai szavazás várható eredményével, mert vasárnap délután három órától kezdve - az eddig rendtől eltérően - a Saarvidéken illetékes német állampolgárok a francia határt csak vízummal ellátott útlevéllel léphetik át és valamennyi határátlépési igazolvány érvényét vesztette.
Párizs már tudja, hogy a Saarvidék vasárnap estétől kezdve - Németországé!
Forradalom Albániában
1935 január
Athén, január 6.
Az albán kormány hivatalos cáfolatai ellenére a görög lapok azt írják, hogy Albániában a felkelés óráról-órára egyre veszedelmesebb méreteket ölt.
Az athéni lapok szerint számos katona és tiszt átpártolt a király ellen fellázadt zendülőkhöz, s többszázra becsülik azoknak a sebesülteknek a számát, akik a kormánycsapatok és a felkelők közötti összeütközésekben megsebesültek.
Albániában kegyetlen hideg uralkodik s ez a körülmény rendkívül megnehezíti a tiranai kormánynak, hogy csapatokat felvonulhasson a felkelők leveretésére. Az athéni lapok szerint az albán fővárosban is igen komoly a helyzet, mert nemcsak a lakosság nagy tömegei, hanem a tiranai helyőrség is egészen szembefordult az uralkodóval.
Hír szerint magasrangú minisztériumi tisztviselők és más közalkalmazottak, valamint tiranai tekintélyes polgárok százait letartóztatták.
A tiranai királyi kastély ellen bombamerényletet követtek el, amelynél állítólag Achmed Zogu király is megsebesült.
A Temps bírálata Gömbös szolnoki beszédéről
1935 január
Párizs, január 27.
(Az “Információ” tudósítójának telefonjelentése.)
A Temps külön cikkben foglalkozik Gömbös miniszterelnök szolnoki beszédével és azt írja, hogy ennek a beszédnek a hangja meglepő. A francia ujság felfogása szerint a Népszövetség keretében nincsenek másodrendű és elsőrendű nemzetek. Minden nemzet egyenlően élvezi azokat a jogokat, amelyeket a szerződésekben lefektettek.
A lap azonban úgy találja, hogy Gömbös Gyula követelései ezekkel a jogokkal ellentétben vannak. Magyarország a békeszerződések területi reviziójának követeléséhez ragaszkodik és a magyar miniszterelnök azt hiszi, hogy a jövő fejlődése békés eszközökkel meghozza ezt az eredményt.
A Temps felfogása szerint a jelenlegi helyzetben ez a hit csak illúzió lehet, mert a revizió konflagrációra vezet.
A Temps azt hiszi, hogy a magyar miniszterelnök feltételeit csak nagyon nehezen tarthatja fenn, ha célhoz akar jutni, s megállapítja, hogy Gömbös Gyula beszéde ébren tartja majd a bizalmatlanságot tovább is a kisantant fővárosaiban.
A francia lap a katonai egyenjogúság követelését is „célszerűtlennek” mondja és az a véleménye, hogy az engesztelhetetlenség ebben a főkérdésben lehetetlenné teszi Magyarországnak, csakúgy mint a német birodalomnak, hogy a konszolidációt célzó megállapodásokhoz csatlakozzék.
Közreadjuk az „Információ” párizsi jelentését a Temps cikkéről, de hangsúlyoznunk kell, hogy a francia külügyminisztérium szócsöve a békeszerződések revizióját illetőleg lényeges tévedésben van. Gömbös miniszterelnök szolnoki beszédében ismét kifejezte minden magyar politikusnak azt az egyértelmű állásfoglalását, hogy a reviziót Magyarország békés úton kívánja elérni.
A békés revizióra, a határok módosítására minden lehetőséget megad a népszövetségi alapokmány 19. szakasza. Ha tehát a békerevizió magyar ábránd, akkor illúzió az a nagyfontosságú okmány is, amelyen a Népszövetség intézménye és Európa mai nemzetközi rendje alapul. Hogy a katonai egyenjogúság követelése célszerűtlen?
Ezzel a megállapítással csak azt a jogtalanságot szegezhetjük szembe, amelyet Magyarország teljes lefegyverzése és szomszédainak példátlan fegyverkezése jelent.
Ilyen ellentéteket fentartani és állandósítani nem lehet és nem szabad.
Népszavazást követel Llewellyn Jones angol képviselő a trianoni határokról
1935 január
Londonból jelentik:
Llewellyn Jones képviselő, az alsóház középeurópai csoportjának titkára, Shottonban (Flintshire megye) mondott beszédében kifejtette, hogy a saarvidéki népszavazás világosan mutatja milyen módon érvényesítheti a Népszövetség az alapokmány 19. szakaszát, amely a szerződések felülvizsgálásáról szól.
A Népszövetség által vezetett nemzetközi ellenőrzéssel, a szavazás szabadságát, tisztaságát és a rend fentartását biztosító intézkedésekkel megnyugtató módon lehetne elintézni azokat a sérelmeket és panaszokat, amelyek Trianon igazságtalanságaiból fakadtak és amelyek mind súlyosabban fenyegető veszedelemmé kezdenek válni. A békemódosítás kérdését közmegelégedésre lehetne megoldani, ha ugyanolyan módon figyelembe vennék a különböző nemzeti csoportok kívánságait, mint ahogyan a Saarvidéken történt.
1936 január elsejétől nemzetközileg tilos a Dunán a füst
1935 január
A székesfőváros törvényhatósága több ízben foglalkozott a kárral, amit a Dunán közlekedő hajók füstje okoz. Arra az elhatározásra jutott a törvényhatósági bizottság és a főváros vezetősége, hogy felkéri a kormányt, alkalmazzon mielőbb erélyes rendszabályt a hatalmas füst és koromtömegnek a dunai palotasorra zúdulása ellen.
A kereskedelemügyi kormány a Duna nemzetközi voltára tekintettel nem intézkedhetett ebben a kérdésben, hanem a nemzetközi dunabizottsághoz fordult. Röviddel ezelőtt kapott értesítést a kereskedelmi minisztérium, hogy a nemzetközi dunabizottság legutóbbi bécsi ülésén tárgyalta a füstveszedelem kérdését és elfogadta az illetékes magyar tényezők javaslatát. Ez év tavaszán bocsátja ki a dunabizottság az új hajózási szabályzatot, amelybe bedolgozzák az erre irányuló módosítást.
1936. január 1-től kezdve halálra ítélik a vidám, bodros füstfelhőket.
A rendelet, amely teljesen előkészítve vár az életbeléptetésre előírja, hogy a Duna fővárosi szakaszán olyan tüzelési eljárást kell alkalmazni, amely nem gerjeszt füstöt, tehát kizárólag tüzeléstechnikai feladatot ró a hajókra, új beszerzés költségeitől megkíméli a hajózást, mert nem írja elő semmiféle füstemésztő készülék kötelező használatát. A monarchia haditengerészetének egyik magas funkcionáriusa, Montecuccoli, híres volt arról, hogy a szemle alkalmával szigorú büntetést rótt a hajóra, amely közel vagy távol erős füstfelhőkkel vonta magára a figyelmet. Az ellenőrzést megfelelő szakemberekre bízzák.
Szabályozzák a dunai rakodásnál immár türhetetlenül elfajzott lármának a kérdését is. Vége lesz a barátságos beszélgetésnek, amelyet a hajósok a Duna egyik partjáról a másikra folytatnak egymással, az éjszakai rakodás kíméletlen zajának és megóvják a Duna-parton lakókat a csend ellen elkövetett merényletektől.
Magyar író meghal Szíriában
1935 január
Magyar író, aki kereskedelmi útra megy Sziriába és ott meghal, - három adottság, mely jelzi, hogy nem rendes menetű dolgokról van szó. Beyruthi orvosok szerint Jarnó József az ottani kórházban tüdőtályogban halt meg és a maguk tudománya szerint igazuk is van. A magyar valóságok szerint azonban Jarnó pályaeltolódásban halt meg.
Magyar író az egykori teljes magyarságon is csak rendkívűli esetekben tudta tisztán irodalomból biztosítani azt a valamit, amit létezésnek neveznek. Kisebbségbe esett népdarabon belül, a szellemi létezés törvényszerűségei új formákat öltenek. De a régi gyakorlatból fennáll még a magyar társadalomnak az a berendezettsége, hogy az író az ujságírás becses mesterségéhez menekül, hogy megmentse magának a művészetet. Aki az ujságírásból is kiszorul, Hamlethez mehet iskolába, nem tud választ adni a lenni, vagy nem lennire. Egy kicsit a helyzeti tehetetlenséghez is tartozhatik ez: az új szellemi és nemzeti léthez való felformálódásban.
Magyar író számára ilyen esetben már csak negatívumokban van adva a létezés. Kinek jut ki az a szerencse, hogy mint Jarnót világipari cég hivatalnokának fogadja? De a pályáról való letolódás túlkompenzálásokra hajszolja az író hivatalnokot szellemiekben és üzletiekben is! És az ellentmondás démoniája leüti a szerencsés szerencsétlent: -- Sziriában, az új pálya túlfeszített vonalán eléri a halál. Nem kívülről, de szigorúan magából az itt élő magyarság sorsából bontakozik ki az író sorsa, mint a magasabb síkon való nemzetté alakulás veszélyei közül valón.
Jarnó József még alig volt harmincéves és írói fejlődése fölfelé mutat. Több könyvet és regényt írt, ezek közül a Börtön dokumentáris jelentőségű. Martinovics korának kitartó buvárlásából az eddigi néhány kis cikken és előadáson kívül sok mindent hozhatott volna még ki. A hiány, mely halála által előáll, nagyobb, mint amennyit alkotásainak közvetlen potenciája kitesz.
Mert az itteni, magamagára találni akaró magyarságban már pusztán az erő és iránya is jelent valamit. Maradiság és előrejutás egymás ellen való feszülésében az egyirányú erők mennyisége dönti el a jövőt. Jarnó halála nemcsak megírásra várt könyveinek elmaradását jelenti, de azt a hiányt is, mely e jövőért való viaskodásban előállt. Szép, egészséges, jóra törekvő író veszett el.
(Pozsony)
Mit tegyen az író a háborúval szemben? - A Nyugat ankétja
1935 január
FÜST MILÁN
Japán, mielőtt fegyverhez nyult, el is panaszolhatta volna nekünk nagy baját. A panasz talán így hangzott volna:
Adjatok nékünk földet emberek, különben beleszorulunk a tengerbe. A sziget kicsi, a nép egyre szaporodik, nem férünk el, nem tudunk mindnyájan megélni, - mit csináljunk? Tiltsuk el a szaporodást? Ez nyilván nem volna derék dolog, emberek. Legyetek tehát jószívvel irántunk, adjátok nekünk Ausztráliát, ez jókora földdarab és csak hárommillió ember lakja. Elférünk ott néhány évszázadig, még vizet is varázsolunk oda, ahol eddig soha sem volt víz... s ha majd idővel Ausztrália is szűk lesz már nekünk, akkor majd újabb kérelemmel járulunk elétek.
Anglia azonban valószínűleg nem adhatta volna oda Ausztráliát, mert az övé, - Amerika sem tűrhette volna e jószívűséget, miután semmi kedve ahhoz, hogy a háta mögött egy japán világ így megerősödjék s ha majd Ausztrália is kevés lesz neki, hogy akkor talán Amerikára vesse majd a szemét... Nyilván Olaszország is hallatta volna tiltakozó szavát s valószínűleg mindazok az államok is, amelyeknek szintén szapora lakosságuk van s ugyancsak nem akarják eltiltani a szaporodást otthon, tehát ugyancsak gyarmatra áhítoznak...
Japán tehát mindezt már jóelőre meggondolván, nem állt e naiv kérelemmel a világ elé, hanem ahelyett, hogy bevárta volna a túlnépesedés fenyegető nyomorát, fegyverhez nyult... s összes ravaszságát is latbavetette ugyanekkor.
Mikor a szovjet még belső bajai miatt mozdulni nem mert, mikor Európa államai még nem tisztázták magukban eléggé, hogy vajjon melyik melyiknek menjen neki? - ebben a remek pillanatban a világ legvédtelenebb pontját támadta meg, Kinát. S ha ugyanekkor egy költője netán beleszól a zajba s nazarénusszavaival a háború ellen kezd papolni, akkor legalábbis jól megrázták volna őkelmét s véleményem szerint nagyon helyesen.
- A tengerbe menjünk? - ordítottak volna rá. - Vagy tiltsuk meg a szaporodást? Vagy várjuk meg, amíg a nyomor tiltja el, vagyis amíg dögvészt lehel ránk és tuberkulózist? S amellett te még kultúráról papolsz, fellegekbenjáró? De vegyük hát magát a kultúrát. Terem ott kultúra még tovább, ahol a nyomor kezdődik? S mi hozta létre, hogy a görögök költeményei, vagy diadalmas szobrai még ma is előtted ragyognak? Gondolod, hogy, ha a perzsák annakidején elsöprik a föld színéről e népet, hogy a világ ma is tudna róluk?
Vagy ha a latin, legyőzetvén, beleolvad az etruszkba, hogy akkor ma Horatiust ünnepelnéd? Georgia hajdanában legyőzetett, - vajjon ismered-e költőit úgy, mint az oroszokéit? Pedig okunk van azt hinni, hogy ott is hatalmas költők voltak. És hány nép, jaj hány nép volt olyan, - amelyre nem tudunk hivatkozni, mert elpusztult, - hány derék és dallamszerető nép veszhetett bele már azon gomolygás ködébe: a létfenntartás és honfoglalás viharaiba?
- Azt mondod továbbá, hogy megszünt ama barbár kor, amikor a nyers erő döntötte el, kié legyen a föld. Hát adnak nekünk földet, ha kérünk? Vagy tudsz talán oly eszes érveket, amelyek hallatára egy másik állam a maga jószántából hajlandó lenne akár egy hektár területet is jószívűen átengedni abból a termőtalajból, amelyet nagynehezen megszerzett? S nekünk a mainál több termő-talaj kell, mert többet kell aratnunk. Egyre több az éhes száj. Vagy tán megszünt az is, hogy ennünk kell? S küzdenünk a falatért?
Hogy csoportokba verődve kell elvennünk attól, aki csoportokba verődve el akarja venni tőlünk? Megszünt, hogy hullámzás van e földön és viharok, a tenger küzd a szárazföld ellen s a forró levegő a hideg levegővel s hogy a kis hal igyekszik megnőni, nehogy őt egyék meg, hanem igenis ő egyék? Mindez megszünt? A kibillenő s állandóan veszélyben levő egyensúlyok e rejtélyes világában?
- Vagy azt hiszed, hogy, amit Darwin mondott, az minden megdőlt ma már s ez a szó is: életküzdelem, - hogy ez is üres, tartalmatlan, hazug szó lett, rövidlátó te, - mert egyes esztelen rohanók azt állítják, hogy Darwin tanítása ma már túlhaladott álláspont?
- Ha mindenki lemondana a húsevésről, akkor azok döfnék le a szabad jószágot, akiknek nem jut főzelék.
- Ha mindenki a lefegyverzés mellett döntene, akkor azok lépnének fegyverbe, akik nyomorognak.
- S ha ezeket akarnád a békére kényszeríteni, ismét fegyverbe kellene lépned.
- S vajjon azt hiszed-e rövidlátó, hogy a gyenge nép sohasem olvad bele az erősebbe? A nyelvek, e remek kincsek így szünnek meg e világon. S mi lesz akkor néhány évszázad mulva dalaiddal?
- Pedig ami kicsi, az is meg akar maradni, mert ő csíra s hátha belőle lesz a nagy? S ami nagy, az még nagyobb akar lenni.
- De még a gyilkos harc erkölcstelenségéről is beszélsz. Ám jól van. Te azt állítod, hogy a jóakaratod kényszerített szólanod. S mi is ezt állítjuk sajátmagunkról.
- E világ embere tehát mindenkép jóakaratú, - állapítsuk ezt meg előbb. Csak épp, hogy a jó felé vezető út minéműségén marja halálra egyik a másikát, a csoportokon belül, úgy látszik. Te azt mondod, hogy az egész emberiséget szereted, - mi pedig azt állítjuk, hogy a nemzetünket s főként a nyelvünket szeretjük... s ime a kétféle szeretet miatt mint gyűlölködők állunk egymással szemben...
- Te közösséget vállalsz az izlandi halászokkal is, akik távol vannak, - mi pedig így szólunk: Nem tudjuk, mi az izlandi halászok dolga? Hogy mi bajuk van, mi jó nekik, nem tudjuk. Ez ködben van előttünk.
- Ám azt igenis tudjuk, hogy itt mi kell. Itt is vannak halászok s ezeket meg kell védenünk, mihelyt mások megzavarják vizeiket s nem hagyják őket békén halászni. Már pedig mindenki folyton meg akarja zavarni őket.
- S te azt hiszed, hogy mi erkölcstelenül cselekszünk, mikor ezt tesszük? Vajjon csak az az anya erkölcsös-e, aki így szól a fiához: - Nem engedem, hogy embert ölj, - és nem is adom oda az életedet nekik. Hát az, aki így szól: - Menj fiam, védj meg minket, védd meg a hazádat a pusztulástól s ha kell, halj meg érte... ez az anya talán erkölcstelen?
- Ő kisebb körre sugározta szíve fényét, - arra, amit önzése még magáénak mondhat: a hazára. S a másik anya olyasmit is próbált szeretni, ami meg akarja enni őt.
- Belátjuk, ez szép tőle. Ám, ha mi, államfenntartók s a kultúra őrei is így cselekednénk, ha kenyereinkkel dobálnók ellenfeleinket, - nem sokáig tehetnők ezt. Mert ellenfeleink elfogadnák kenyereinket s aztán megvárnák, amíg meghalunk.
- Mi szeretjük a kinai kultúrát, de a magunkét még jobban szeretjük.
- A küzdelem pedig természeti tünemény, amelynek alá vagyunk vetve épp úgy, mint annak, amit annyiszor igazságtalanságnak nevezünk.....
- S mi megértjük, hogy te mindkettő ellen tiltakozol, mert jó a szíved. Dícsérjük a békeszeretetedet is és naivitásodat, amely idealizmusnak neveztetik.
- Azt mondod erre: ha erről a naivitásról, ha idealizmusodról: életed e legszebb kincséről le kell mondanod, akkor nem is érdemes már élned.
- Mért nem érdemes? - kérdezzük. - Hát mi kik vagyunk? rongyok? Semmik? Talán nincs is szív a kebelünkben? - Ám elég a vitából, maradj csak meg annak, ami voltál, amíg élsz: az emberiség szeretőjének, világot átölelőnek, a rombolás fájdalmasának, - mindaz lehetsz, ami vagy, - csak a mi dolgunkba beleavatkozni ne merészelj.
- És sajnálj minket akár, amért le tudtunk mondani ama gyöngéd ideálról, a tiédről és megtanultunk mégis, ennek ellenére is élni... amért azon szűkebb, de ősibb ideál: a haza terebélyes fája alá kellett újra menekülnünk... amért elszántuk magunkat, hogy kíméletlen harcot folytatunk e szaporodó s falánk nagyvilággal s avégből, hogy egy szaporodó s falánk kis csoporthoz jók lehessünk... megvetsz-e minket mindezekért, vagy csodálva tisztelsz, - mindegy nekünk! Csak azt ne kívánd, hogy mi is kövessük lépteid. Ami e szigeten túl van: az nékünk idegen, - ezt ki kell mondanunk, ezt a szörnyűséget vállalnunk kell, - mi nem követjük lelkes, könnyelmű és felelőtlen szárnyalásod. Mert ha tennők, nemsokára jajszó lángolna fel az egész szigeten.
Alighanem így szóltak volna az államfenntartók a költőhöz... s alighanem igazuk is lett volna.
KASSÁK LAJOS
Igaz, hogy a harc maga az élet - de nem igaz, hogy a háború öröktől fogva és örökké való. Ahogyan a történelem folyamán az emberiség egy része ügyes-bajos dolgainak elintézési módjában az egymás torkának közvetlen átharápásától a kocsmai verekedéseken át eljutott a felvetett kérdések megvitatásáig, illetve „békésebb” eszközökkel való elintézéséig, ugyanúgy a fajok és nemzetek között kiéleződött ellentétek, érdekviszonyok megoldási módjában is eljutottunk a véres kard körülhordozásától a diplomáciai testület zöld asztaláig. Kétségtelen, hogy az utóbbi tizenöt esztendő alatt nem egy ízben már „könyökünkkel suroltuk a háborút”, és tény, hogy mindannyiszor átsiklottunk az elénk került aknákon.
Persze, hogy nem azért, mintha az írígység és ellenségeskedés bennünk lakó ördögei a világháború óta mind angyalokká változtak volna. Ugyanúgy, mint azelőtt, ma is mindenáron a magunk boldogulását keressük, de egyre világosabbá válik előttünk a magunk boldogulásának mibenléte, eszerint próbálunk élni a lehetőségekkel és tudjuk nem csak a cél, hanem a célt beteljesítő eszközök időszerű megválogatása is életfontosságú számunkra.
Eleddig a nemzeti ideológia hirdetői a hódító háborúkban látták vágyaik megvalósítási módját, a szocialisták a kapitalizmus elmaradhatatlan tartozékának magyarázták a háborút és egyik fél sem számolt a világháború után bekövetkezett történelmi forduló új erőtényezőivel: a csodálatosan előretörő technika eredményeivel, a birtokos és nincsetlen tömegek végletekig kiélezett osztályharcával.
Ezeket a tényezőket figyelembevéve nem hiszek egy közeli háború kirobbanásában és remélni merem, hogy az említett tényezők a jövőben kényszerű törvényszerűséggel méginkább előtérbe nyomulnak s ezért egyáltalában nem tartom valószínűnek az új világháború lehetőségét. Ezzel nem azt mondom, hogy lokális jelentőségű háborúk be nem következhetnek, de ezek összessége sem lesz a nagy "Háború", melyet a világ vagy az emberi társadalom végpusztulása fog követni. Az eddigi háborúskodásokat nem az emberiség megsemmisülés utáni vágya, hanem teljesebb élni akarása szülte meg, még akkor is, ha a céljuk felé közelítő milliók csak más milliók hullahegyein át juthattak előbbre.
A háború a fajok és nemzetek egymásközti gazdasági és hatalmi vetélkedésének harci formája s csak addig van létjogosultsága, amíg a faji és nemzeti erők, mint halálos ellenségek állanak egymással szemben. És szerintem, bármilyen hangos és fenyegetődző is ma a soviniszta berzenkedés, a felszín alatt dolgozó tendenciák nem a háború, hanem a forradalom előjeleit viselik magukon. A mai társadalmi káoszban nem az idegen nemzetek, hanem egy nemzeten belül az osztályok állanak egymással szemben, készülvén a nagy összecsapásra. A világszerte látható esztelen fegyverkezés távolról sem bizonyítja állításaim ellenkezőjét.
A közeljövőben feltétlenül bekövetkezendőnek látom a nemzeti kormányok összefogását a háborús veszedelmek ellen - nem humanitásból, hanem a kapitalista gazdasági rend reorganizációja érdekében. A hadi eszközök gyártását inkább lelketlen ipari konjunktúrázásnak, mint egy bekövetkezendő világháború tünetének látom. Különbenis, a túlfegyverkezés egy ponton meg kell, hogy szülje önmaga ellentmondását, ahogyan a túltechnizálás és túlmechanizálás ugyanilyen eredménnyel járt a termelésben. A kapitalista termelési mód világra segítette az ipari gépek csodáit és ugyanezek a csodaszörnyek feszítik szét és alapjaiban rengetik meg a mai gazdasági rendet.
A világháború utáni gazdasági kétségbeesés, háborús pszichózis hívta életre a szörnyűséges hadi technikát és kémiát és a gyilkolásnak ezek a tökéletes eszközei fikcióvá tehetik a háborús indulatok realizálhatóságát. Nem csak a lefegyverzés, hanem a fegyverkezés őrült tempója is magával hozhatja a világháború előkészítésének technikai csődjét. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a Nyugat ankétjét időszerűtlennek vagy éppen fölöslegesnek tartom. Ha nem is valószínű előttem a háborús konflagráció bekövetkezése, mégis a legkisebb lehetősége ellen is állást kell foglalni, mert ez szociális és etikus emberi kötelesség.
Mit tegyen hát az író a háborúval szemben?
Gyakorlatból tudom, hogy a háború közepette az író nagyon keveset tehet a háború ellen. Jóformán semmit. A nazarénus, az igen! Ő leteszi a fegyvert, de az író, mint olyan, semmit sem tehet. Ha megtörtént a hadüzenet, lezárják a határokat s ekkortól minden ember úgy érzi, hogy valaki másik ember, talán a testvére szuronyt szegez az ő mellének. Vagy meghalok a saját testvérem fegyvere által, vagy harcolni megyek az "idegen ellenség" ellen, ha azt sem tudom ki az, mi az, merre tart és hol van hazája.
Milliók és milliók majdnem kivétel nélkül a szerencsés véletlenre bízva sorsukat: az utóbbi alternatívát fogadják el. Az írók csakúgy, mint a suszterek, szabók vagy akár a kanálistisztítók. Megszöknie kinek-kinek talán sikerülhet a törvények karmai közül, de aki megszökött, szintén semmitsem tehet a háború ellen. A viharzónából kívüljutott porszem, de az őrület nélküle is forr és kavarog tovább. Ekkor már szinte kifürkészhetetlen erők játszanak velünk halálos játékot.
Sokkal magvasabb lenne a kérdés: hogyan viselkedjen az író a társadalmi közösség mindennapi életében, hogy a maga és társai feje fölül szétoszlatni segítse a háború veszedelmét? De így sem megválaszolható. Mert hiszen, mit tehet mást az író, mint amit embervoltából tennie megadatott. A leghelyesebben talán így fogalmazhatnók meg a kérdést:
Melyik az az író embertársunk, aki velünk, kiszolgáltatott milliókkal sorsközösséget vállal, helyettünk, együgyűek helyett is igenelni tudja és meri az életet, ehez az élethez való jogunkat és ragaszkodásunkat? Mert végső soron csak erről van szó. A háború elleni vagy melletti állásfoglalás kérdése az ember fizikai és pszichikai adottságaival egyértelmű. Vagy így cselekszik az író vagy úgy, de azt hiába kívánjuk tőle, vagy parancsoljuk rá, hogy ne úgy, hanem így cselekedjen.
Hiszen most nem katonai szolgálattételről, hanem egy lélek szociális vagy antiszociális megnyilatkozásáról beszélünk. Igazuk van azoknak az elefántcsonttorony lakóknak, akik tiltakoznak a közösség "diktatórikus" parancsai ellen, de nekünk, a szociális közösség tagjainak is igazunk van, ha csak azt az írót tartjuk magunkénak, az emberi magasabb rendűség kifejezőjének, aki művészetével, legsajátosabb életformájával az ember jóravalóságát, testvéri együttérzését, harmonikus életvágyát szimbolizálja.
Tudjuk, hogy az ilyen író, mint ember, élő tiltakozás a háború ellen s irodalmával minden parancs és előzetes eltökéltség nélkül is embertársai érzésben való megtisztulását és gondolataiknak megvilágosodását készíti elő és fejleszti tovább. Vagyis a művészete bizonyos értelemben olyan szolgálattétel, amely nem megalázás, nem az alárendeltség, hanem a felmagasztosulás érzését adja meg az alkotójának.
Vannak-e ma ilyen íróink? Van-e Tolsztojunk, aki nemcsak szívéből csöppentett meséit és legendáit, hanem a Háború és Békét is megirta? Van-e Swiftünk, aki azzal tett bennünket jobbakká, hogy leleplezte előttünk a világ gonoszságait, és van-e Whitmannünk, aki erősebbekké tett bennünket azáltal, hogy megmutatta a szabad erő nagyszerűségét? És így tovább. Kérdezhetnék még jó néhány soron át. De minek? Úgy vélem, ebben a három kérdésben máris háromszorosan benne van az ankét keretén belül felvetett kérdésre a válaszom.
Hiszem, hogy az író, mint minden alkotó és felfedező kiváltságos emberi lény, olyan valaki, aki nem szerepet játszik, hanem hivatást tölt be. Művészetében önmagát teljesíti, miközben vállal bennünket is közönséges halandókat.
Hiszen a művészet csak az emberrel való vonatkozásában jelenthet értéket. Így hiszem, közben azonban látom, hogy Európa írói (tisztelet a kevés kivételnek) egy szalmaszálat sem tesznek keresztbe és egy lámpát sem gyujtanak meg azon az úton, amelyen egy esetleges új háború felé csalogat bennünket az ördög.
A felvetett kérdés elsősorban nem az irodalmiság, hanem a társadalmi tudat és a szociális magatartás kérdése.
SZENES PIROSKA
Babits Mihály tiszteletreméltó felhívása az írókhoz oly természetű kérdés bogozgatása közben ért, amely szorosan összefügg ezzel a nagyfontosságú problémával. Egy külön szempontból szükségesnek tartom, hogy megszólaljak magam is, éspedig nem arra a kérdésre, hogy mit tegyen az író, hanem arra, hogy - mit tegyen az írónő a háborúval szemben. Ez ugyanis az az eset, amikor a nemek különbözőségén rendkívülien fontos hangsúly van.
Mielőtt azonban a külön kérdésre térnék, kénytelen leszek közös szempontból Kosztolányi Dezső véleményére reagálni. Kosztolányi Dezső, az éleseszű ember, a legtudatosabb íróművész, téves és vétkes szerénységből a vermét segít megásni annak a mindennél drágább kultúrának, aminek ő oly hív munkása és aminek pusztulását zokogják az írástudók. Kosztolányi kényes ízlése visszataszítónak és hazugnak látja a költő és hatása között régebben kialakult álromantikát; és igaza van. Minden költőcskében fáklyát látni; tényleg romantika lenne. Nem minden költő nagy lélek, vagy legalább is felelősségteljes ember, akitől nemcsak elvárni, de megkövetelni kellene, hogy vezetője legyen közössége szellemi megnyilatkozásának.
Hogy mi lett volna a magyar 48 Petőfi nélkül, azt nem tudhatjuk; de hogy a Petőfi nagy lelke díszt és erőt adott március 15-nek és századokra ragyogást a forradalomnak, azt még a legokosabb ember sem tagadhatja le. És bár Kosztolányinak igaza van abban, hogy az olyan ősi, elementáris ösztönök ellen, mint a háború és pusztítás principiuma, egy szál tollal kiállani, korlátoltság kell; mégis az efajta korlátoltság nélkül nincs élet és még nem született emberi nagy dolog e földön. Mi pedig most nagy dologról beszélünk.
Nem nyugodt álomról, amire Kosztolányi nem tudná fejét lehajtani, ha történetesen írók kezében lenne a világ sorsa. Most, hogy "csizmadiák és állatorvosok" kezében van, most nyugodtan aluszik. Föltéve, hogy ezen csizmadiák és állatorvosok értelmesek, amit, ha széttekintek a világon, erősen kétségbevonok, én még mindig az értelmes írónak adnék előnyt - ilyen is van -, már csak azért is, mert nincsen semmi, amit oly rosszul meg ne tudna csinálni, mint amilyen rosszul, fejvesztve irányítják - ha irányítják - sorsunkat azok a „jólfésült gentlemanek”, akiknek az okos Kosztolányi szerénységből átadja jelenünket, jövőnket, életünket és kultúránkat.
Az ilyen szerénység nagyon gyanus. Nagyon úgy néz ki, mint a feladat nagysága elől való meghátrálás. A tömeg ösztöne pedig megérzi pontosan ezt a menekülést a szellemi irányításra hivatottaknál, azért tódul megzavarodva arra, amerre a szellemi kontroll alól felszabadult csizmadiák és állatorvosok hirdetgetik buzgón a felelősség vállalását. Ez a szerénység még sokba fog kerülni nekünk.
Egyben azonban igaza van Kosztolányinak és csak ez az egy mentsége van. A háborúk oka tényleg sokkal mélyebben fekszik, mint akár a materiális indokok, akár az ideális jelszavak; a háborúnak ez a mélyen-mélyen rejlő mozgatója egyaránt fűtötte Tankrédot és Zaharovot. A háborúknak egyetlen ősalapja van: a férfiak harcikedve, erőszakossága és kalandvágya. Férfi nélkül, az úgynevezett férfiasság nélkül nincs háború.
Az amazonok, ha voltak, csak elfajzott nők lehettek. Én például el tudom képzelni Dobó Katicát, vagy a Versailles elé ágyúkat húzó párisi nőket, vagy akár a legközönségesebb fúriát, aki körömmel esik a másik nő arcának; de a nőt, aki zsoldosnak menne, vagy a nőt, aki az általános védkötelezettség kényszere alatt négy évig, de csak egy félig, a föld alatt fekve hagyná magára zuhogni a gránáttüzet, azt képtelen vagyok elképzelni! Babits Mihálynak nem kell félni; Elzát talán el lehetne vinni a fedezékbe, de Elza nem maradna ott két hónapig se. Az a számtalan nő, akit erről parasztnőtől kezdve a legmagasabb kultúrnőig megkérdeztem, habozás nélkül ugyanezt felelte; nem volt se jobbról, se balról egyetlen nő sem, aki a háborút a maga személyében elképzelhette volna. A nőnek tehát a harciassághoz nyilván ok kell; a férfinak, állitom, kifogás.
Máskülönben, hogy lehetne ilyen horribilis szót kiejteni, mint "a jövő háborúja", amit a férfiak lépten-nyomon nyugodtan ejtegetnek ki a szájukból?... - Miért, - kérdi a nő elszörnyedve, - de miért legyen az a jövő háború?... Honnan tudod, hogy lesz a jövőben is háborúra ok?... Hátha semmi oka nem lesz többé a háborúnak?... - A férfi azonban csak mosolyog az ilyen gyermeteg kérdésen. Minek is a háborúhoz külön ok? Az ok benne van.
Kosztolányi azt mondja, az ok a természetünkben van. Én azt mondom: a férfi-természetben. Ugyanabban a világokat teremtő férfi-erélyben, abban a szellemi és materiális támadó-készségben és kalandvágyban, amely fehéremberi kulturánkat megalkotta és amely most a magakiélésnek végére járva, mintegy szellemi zavarodottságban, ott tart, hogy megsemmisíteni készül az önmaga alkotta nagyszerű értékeket. Ez a világ, amelynek most ad absurdumához jutottunk, férfivilág. Férfierények alkották és férfibűnök készülnek tönkretenni.
Szükség van-e vajjon egy, akár kebelünkből való, akár más világokból jövő Isten Ostorára, hogy a régi recept szerint tabula rasá-t csináljon e bűneibe merült kultúrán? Nem hiszem, nem akarom hinni! A nő és az ő szemlélete egy felmerülő új világ az özönvízben, egy másik oldala ugyanennek a közösségnek, amely leköthetné, paralizálhatná a rontó erőket, anélkül, hogy az egésznek elsüllyedni kéne.
Az úgynevezett nőemancipáció eddig csak csalódást okozott híveinek, úgy a férfiaknak, mint az öntudatos nőknek. Először Andreas Latzkó vádolta meg a nőket azzal, hogy ők az igazán bűnösek, mert megakadályozhatták volna a háborút és nem tették; azóta egyre több férfitől hallom megismételni ezt a vádat.
A nők kezében van gyermekeik lelke és férfiaik szíve, a nők háború- és fegyverkezésellenesek, a nőknek óriási békeszervezeteik vannak kihasználatlanul, választójoguk majdnem mindenütt egyenlő a férfiakéval, ellenben lélekszámban fölúlmúlják a férfiakat; minden módjuk meg lenne a háború megakadályozására. Ha tehát a szerencsétlenség még egyszer ránktörne; a nőket teljes joggal felelőssé lehet tenni érte.
Feladat: a nőkben tudatosítani ezt a hatalmat és a felelősséget.
A férfiakon lelkigörcs vett erőt, nem tudják kihántani magukat az ezerszeresen komplikált érzelmek és indulatok hinárjából; úgy látszik a Nagy Sándor asszonyos és primitív mozdulatára van szükség, kettévágni a gordiuszi csomót. Nem engedni meg még a vitát sem arról, hogy mi a megengedhető és mi a megnemengedhető háború, se Uruguay, se Paraguay, se a Dunamedence, se a legközelebbi ucca nem arravaló, hogy hadszíntér legyen.
A háborút föltételnélkül és megvetéssel kell visszautasítani; minden problémát meg lehet oldani háború nélkül, sőt csakis háború nélkül. Háborúval ugyanis eddig még egyetlen komoly problémát sem intéztek el. A háború minden rossznak a teteje. Nincs az a nélkülözés, az a kényszerű megalázás, ami ne lenne sokkal-sokkal jobb. A megaláztatásból van fölemelkedés, az élet több, mint a halál.
Arra az ellenvetésre pedig, hogy a pusztítás elemi erején felépült, ezernyi szép és csúnya indulattal átszőtt, átkomplikált háborús-készséget nem lehet észindokokkal megfékezni, bátran felelhetjük, hogy a háború föltétlen megvetése épannyira ész, érzelem és erkölcsi erőkből tevődik össze, mint amennyire az élet és építés principiumán áll; tehát néhány fokkal mégis csak magasabb és mélyebb erő, mint a harci furor, az "erzbetrügerin und landzerstörerin Courage". És ha ezt a lelkigörcsben szenvedő férfiasság nem képes belátni, akkor minden erényének elismerése mellett, ki kell ütni kezéből az öngyilkos fegyvert, ki kell kényszeríteni minden eszközzel, hogy a béke és háború fölött való döntés a nők kezébe kerüljön.
Ez az, amit az írónőnek külön kötelessége férfi és nő elé tárni minden percben, békében és - mentsmegisten! - háborúban.
Petőfi nem Kiskunfélegyházán, nem Szabadszálláson, hanem Kiskőrösön született
1935 január
Eldőlt a nagy per:
Petőfi nem Kiskunfélegyházán, nem Szabadszálláson, hanem Kiskőrösön született
Új Petőfi-dokumentumokat fedeztek fel Kiskőrösön
Petőfi Sándort három város tekinti a maga szülöttének: Kiskőrös, Szabadszállás és Kiskunfélegyháza. Évtizedek óta áll a harc e három város között, amelyek nem adták fel a jogaikat és maguknak követelik a halhatatlan költőt. Kiskunfélegyháza iskoláiban ma is azt tanítják, hogy Petőfi Sándor ott született és hivatkoznak a nagy költő 1848-ban Félegyházán írt örökszép versének első négy sorára:
Itt születtem én ezen a tájon,
Az alföldi nagy rónaságon.
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele....
Amikor a kiskőrösiek megtalálták és közzétették Petőfi anyakönyvi kivonatát, Kiskunfélegyháza Petőfi-rajongói nem fogadták el perdöntő bizonyítéknak, hanem így feleltek a büszke kiskőrösieknek:
Petrovics István félegyházi lakos volt és Petőfi Sándor a mai városunkban látta meg a napvilágot, csak azért anyakönyvezték Kiskőrösön, mert nálunk nincs evangéliumi lelkész. Ezért kellett tehát Kiskőrösre vinni a gyermeket.
A szabadszállásiak pedig így védik igazukat:
Igaz, hogy a Petrovics-család Félegyházán lakott, de az is igaz hogy nem ott, nem is Kiskőrösön született a költő király, hanem Szabadszállás határában. Szekéren utaztak ugyanis, amikor Petrovicsnét meglepték a fájdalmak és ott, a szekéren- de már Szabadszállás határában- szülte meg a legnagyobb költőt!
Kiskőrös most döntő rohamra indul Petőfiért!
Kiss Béla tanító száztíz éves, porladó községi iratok közül okiratokat kerített elő, melyek kétséget kizárólag bizonyítják, hogy Petőfi Sándor Kiskőrösön született és kétéves koráig ott is nevelkedett.Kiss Béla újságunknak a következőkben számolt be kutatásairól:
Három év óta tanulmányozom a város régi könyveit, melyekből megállapítottam, hogy a költő édesatyja, aki a községi mészárszéket bérelte, mint szakértő, hivatalosan felbecsült árverésre kerülő jószágokat.
Ez 1822-ben, tehát egy évvel Petőfi születése előtt történt. Találtam egy másik okiratot is, melyet Kiskörös tanácsa 1823 január 5-én állított ki Mihalik György mészársegédjének, aki Petrovics Istvánnál mint segéd dolgozott. A bizonyítvány kiállítása pontosan azokban a napokban történt, amikor a kis Sándor megszületett.
De a százszázalékos, döntő bizonyíték is végre valahára napfényre került! - folytatta kedvesen Kiss Béla. - Erről az okiratról, melyet most találtam meg, a hivatalos körök még nem tudnak és bizonyos, hogy amint tudomásukra jut, örökre lezárjuk Petőfi születési helyének évtizedes vitáját. Mikor Kiskörös 1824. évi kiadási könyvét tanulmányoztam, az ötödik tételnél a meglepetéstől hangosan felkiáltottam! Ugyanis okiratilag beigazolást nyert, hogy Petrovics István 1822-23-24-ben - minthogy a bérletet mindig három évre adták ki - Kiskőrös városának mészárszéke volt! A kiadási könyv ötödik tétele szó szerint a következőket tartalmazza: Petrovics 260 font húsért fontjáért krajcárral és 240 font tartozásért kifizettetett 34 forint 40 krajcárt.
Bizonyos tehát, hogy a Petrovics-család itt élt, itt lakott Petőfi születésének idejében, azaz 1823 január 1-jén. De azt is okirat igazolja most már, hogy a születést megelőző és az azt követő évben is kiskőrösi lakosok voltak Petőfi szülei! Az igazság kiderült, vitának nincs helye többé...
Felkerestük Varga Sándor kiskőrösi főjegyzőt, aki a legújabb Petőfi-okmányokról ezeket mondotta: Száztíz éves iratok között találta meg Kiss Béla a legújabb Petőfi-dokumentumokat, melyek perdöntően igazolják, hogy Petőfi mégis Kiskőrösön született!
Még a Petőfi-Társaságnak sem küldöttük el az okmányokat, - folytatta a főjegyző. - A Petőfi-társaság különben sem törődik Kiskőrössel, még sohasem fordult elő, hogy március 15-ére szónokot küldtek volna a városba...
Zoltán János, a kiskőrösi irodalmi Kör elnök, aki évtizedek óta foglalkozik a költő életével, elmondta újságunknak, hogy Petőfi diák korában is sokszor járt Kiskőrösön.
Amikor az ötödik gimnáziumból kicsapták Petőfit - mondotta, - ideszökött kiskőrösi keresztszüleihez, Martini evangélikus lelkész fiához és lányához.
Az is megállapítást nyert, hogy Petőfi szülei nem voltak ágról szakadt emberek, hanem tekintélyes iparoscsaládból származott a költő.
Petőfi tehát most már Kiskőrösé, de a legendák azért keringenek a halhatatlan költő jeltelen és ismeretlen sírja körül....
A Galapagos szigetcsoport egyik kis szigetén rejtélyes tragédia történt
1935 január
A délszaki szigetecskék lakatlanok és már évekkel ezelőtt is megtörtént, hogy emberek, akik megunták a nagyvárosokat, idemenekültek és valamelyik kis szigeten letelepedtek. Paradicsomi életet éltek. Ugyanígy tett Eloisa Bosquet de Wagner Wherborn bárónő is, több évvel ezelőtt elhagyta Európát és két férfi, Alfredo Lorenzo és Robert Philipson társaságában Floreana szigetecskére utazott, hogy ott paradicsomi nyugalomban éljen.
Kunyhót építettek ésa szigetet Paradicsomnak nevezték el. Az volt a céljuk, hogy később a szigeten nagyszerű fürdőhelyet létesítenek, amely oda fogja vonzani a világ leggazdagabb embereit. Egyideig tényleg nyugalom, béke és boldogság uralkodott a szigeten. Ebben az időben Lorenzo volt a szőke bárónő kegyeltje. A bárónő különben a magányos sziget császárnőjévé kiáltotta ki magát. Később elfordult Lorenzótól és Philipsont tüntette ki. Ettől kezdve felfordult a béke. Sokat veszekedtek a férfiak, úgy hogy Lorenzo végül kénytelen volt elköltözni a kunyhóból és a sziget másik oldalára ment, ahol egy Wittmer nevű házaspár ütött tanyát kisfiúkkal.
Nemsokára Lorenzo megint visszament a bárónőhöz és ezután a császárnő Philipsonnal együtt eltűnt. Hosszabb idő után Nuggerud norvég kapitány jachtja kötött ki a sziget közelében. A kapitány egy matróz kíséretében csónakon ment a szigetre, de doha többé nem tértek vissza.
Hetek múlva két holttestet találtak a szigeten, de nem tudták megállapítani, kik a halottak. Most egy amerikai jacht indult el a Galapagos szigetcsoport felér, hogy megoldja a kis sziget rejtélyét.
Nem tudják, hol van a szép bárónő, Philipson, Lorenzo, nem tudják, mi történt a norvég kapitánnyal és a matrózzal. Fel fogják kutatni az egész szigetet, mert azt hiszik, hogy a dráma minden szereplőjét már csak holtan találják meg.
Újságunk tudósítója részt vett a kiskunsági ördögűzők szertartásán
1935 január
Kunszentmiklós, január 20.
Fehér hótakaró alatt pihen a végtelen kunsági róna. Ember, állat betakarodott téli szállására. Nem talál már legelőt a ridegmarha, meg a bürgenyáj. Üresek a karámok és a szárnyékok. A kútgém elhagyottan nyikorog a süvítő, januári szélben. Téli időben nem szívesen mozdul ki a pusztai magyar. Nagy dolognak kellett történni, hogy az ősz hajú Bálint Gergely telkesgazda, régi ismerősöm felkeresett Kunszentmiklóson.
- Tekintetös úr, - nyitott be Bálint bácsi - begyüttem magáért, mert most olyat láthat, aminek még hírét sem hallotta. Gyüjjék ki a tekintetös úr a tanyára, mifelénk arra megbolondult az egész világ!
A nyakamba akasztotta Bálint bácsi a hatalmas vendégsubát és félnapi kocogás után megérkeztünk téli szállására. Ez a téli szállás amolyan ideiglenes szükségépület, szobaféle is van benne. Az egyik sarokban a nyitott kémény alatt bográcsban pirult már a handabasa, ami olyan ebéd-vacsoraféle, a pusztaiak mindennapi eledele.
Az öreg gazda először is a bürgéket nézte meg a színben, meg az apróbárányokat. Most ellenek ugyanis az anyabürgék. Megrakta a rácsokat illatos szénával meg jófajta abrakkal. Éjfél felé járhatott az idő, amikor beparancsolta Bálint Gergely a bojtárját, akire rábízta a bürgék felügyeletét.
- Most aztán möhetünk, tekintetös úr, - mondotta - de csak gyalogosan.
A koromsötétben az öreg gazda vette pontosan az irányt. Másfél órája mehettünk, amikor pirosló tanyaablak világított bele az éjszakába.
- Idegyüttünk - figyelmeztetett az öreg és juhászbojtját jól marokra fogta. Az ablak előtt megállott.
A szobában tizenöt-húsz férfi és nő szorongott. Áhítatos arccal énekeltek. Most lépések neszét hallottuk és mi szorosan a fal mellé lapultunk. Egy fiatal juhászlegény lépett be a szobába és egyszerre elhalt az énekszó. A bentlévők felugráltak és irgalmatlan kiáltozások között a legényre rontottak. Ütötték, verték ököllel, ahol csak érték és ez a csata hosszú percekig tartott.
Odakint már azt hittük, agyonverik a legényt - amikor újra áhítatos énekbe kezdtek. Most mi is a beléptünk a szobába, de reánk rontottak és egy hatalmas ütés már majdnem a földre terített, amikor Bálint bátyóm kezében megsuhant a pásztorbot.
- Elég lögyön, mert baj lösz!
Elcsendesült minden. Majd kérésemre elmondották, hogy mi történt itten:
- Az Úr Jézus alázatos szolgái dicsérjük az Urat - hangzott a válasz. - Megtisztítjuk a lelkünket az ördögtől! Addig senki sem lehet tiszta, amíg sanyargatással, veréssel ki nem űzik belőle a sátánt! - És máris tovább folytatódott a szertartás, felhangzott az ének:
Uram Jézus, szent Királyunk, Szabadítsd meg a Sátántól, Minden nagy bajunktól!
Amikor az ördög nevét kiejtették, mindenki bűnbánóan verte a mellét.
Ennek a szektának Szabadszállás, Fülöpszállás és Dunavecse határában százával vannak követői. Vallásos rajongók ezek az önsanyargatók és amikor elbúcsúztam tőlük, Bálint Gergely így szólott hozzám:
- Nincs helyén az eszük, annyi bizonyos!
Forrás: huszadikszazad.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése