Múltidéző: Amikor Trianon beintett (85)

Miss Kerepesi út (Molnár Emmi)

Móra Ferenc
1934 október


Szeged közművelődési palotájának lépcsőcsarnokában az alföldi szegénynép, a "tanyasi" magyarok tízezrei hullámozták körül a kincses palota hű gazdájának, a soraikból sarjadt, messzehangzó szavú és sokarcú írónak korai ravatalát.
Tömörkénynek utóda volt az Alföld példaadó néprajzi és régészeti múzeumának s leggazdagabb városi könyvtárának élén és Tömörkény örökségét vállalta abban is, hogy a tiszamenti kérgestenyerű, földtúró "népek" irodalmi bizalmasává, fáradhatatlan rajzolgatójává szegődött. Ugyanoda verte írói gyökereit, ahová Tömörkény, de magasabbra nőtt s üdelombú koronáját messzibb hatásoknak mutatta meg.
A földtúrás ránézve nem a búzamezők csirarétegéig terjedt: az Alföld homokját ő a tudós archeológus biztos érzékével, sokszor szinte művészi ihletével bolygatta meg történelemelőtti mélységekig, pogány "ősökért" és ezeknek hadi és háztartási kezükműveiért. Amit így napvilágra varázsolt, az most dédelgetett múzeumának polcait és tárlóit népesíti be, az oktató és szemléltető feliratoknak olyan mintaszerű bőségével, hogy azok nyelvén a titokzatos mult még az iskolázatlan fülekhez is szólni kezd.
De e kincskereső "vakondokmunká"-val párhuzamosan Móra az ő hűséges parasztjainak lelkében is nagy ásatást tartott, számára a huzamos együttélés során abban is olyan ősrétegek tárultak fel, melyekben talán szintén évezredek örök és tiszta humánuma ágyazódott be.
Ezek a "lelet"-ek könyveinek levelein, írói életművének vitrinjeiben sorakoznak fel a magyar néplélek kincsesházává, éppoly beszédesen, mint a szegedi kultúrházban a tárgyi maradványok, hiszen e lelki leletek közt is az ő fürge, behízelgően oktató és megvilágosító szelleme sürög-forog, hogy eligazodást és együttélvezést nyujtson, szép hegedűszóban.
A lelkes tudós és a tisztaszívű költő mellett benne még meggyőződéses és szókimondó ujságíró is dőlt ki a magyar írótoll gárdájából. Nem hűselt ő politikai párt ámbitusán, mint Mikszáth, nem is "karcolat"-témákért leskelődött be az írószobában marakodók ablakán, de tiszta szándékát, liberális felfogásának elvi fedezetét tisztelnie kellett annak is, kinek zászlaját az inspirációk szele talán más irányba lobogtatta.
Móra sokat hagy itt, de még többet visz magával ijesztő hamarsággal megnyílt pihenőhelyére. Egyéniségének varázsa, eredendő színessége és melege, úri kelleme talán még többet adott barátainak, sőt futólagos vendégeinek is, mint könyveié olvasói sokfő sokaságának. Ahová Móra beköszöntött, az ajtónyíláson valami cirógató melegségű sugárkéve özönlött be a nyomában.
A fáradtak, mogorvák és tépettlelkűek közé vele a tetterőnek, derűnek és lelki épségnek távoli üzenete érkezett, azé az életé, mely érdemes a nevére, melynek titkát ő magának irígyelnivalón megfejtette s melyből most mégis oly fájdalmasan korán kitagadtatott.




Hollandia legnépszerűbb írónője - Székely Lászlóné
1934 október


Hollandia legnépszerűbb írónője - Székely Lászlóné, aki egy mátyásföldi villában lakik és jó magyart nevel a kislányából.
Vasárnap játsszák századszor egyik előkelő amszterdami színházban az „Őserdő” című darabot. A színlap szerint a darab szerzője Madelon Hermine Ludlofs, aki Hollandia egyik legnépszerűbb és legdivatosabb írónője. Csak kevesen tudják róla, hogy egy-két hónapja állandó magyarországi lakos lett és Mátyásföldön él az urával együtt, egy előkelő villában.
A villa falát exotikus keleti fegyverek, bumerangok és falra akasztott trópusi sisakok díszítik, a padlót pedig drága, süppedő keleti szőnyegek borítják. Az írónő maga egyáltalában nem hollandi típus, fekete haja és kreol bőre inkább andaluziai nőt sejtetnek benne. Egyedül tiszta tekintetű mély kékszeme emlékeztet holland testvéreire. Az írónő - akinek izgalmas és kalandos regényeit szétkapkodták Hollandiában - szintén kalandos, érdekes pályafutás után jutott el a kis mátyásföldi villába. Hermine Ludlofs Hollandiában született, gyermekkorát Ausztráliában töltötte, majd kilencéves korában szülei Jávába költözködtek.
Hermine Ludlofsot meghódította a rejtelmes keleti világ. Orvosnő lett és három éven keresztül gyógyította a maláji benszülötteket. Orvosi hivatása minden idejét lefoglalta és nem is gondolt arra, hogy valaha is tollat vegyen a kezébe és írni próbáljon. Jávában megismerkedett egy szabolcsmegyei magyar emberrel, dr. Székely Lászlóval, aki nagy ültetvényeken gazdálkodott odakint. A komoly és művelt férfi, akivel kitűnően el tudott beszélgetni az őt legjobban érdeklő témáról, az irodalomról, nagyon megtetszett a holland leánynak.
A fiatal holland orvosnő és a magyar származású ültetvényes hamarosan házasságot kötött.
Egy évig éltek Jávában, mikor Székely valóra válthatta régi álmát és feleségével együtt visszajöhetett Magyarországra. Előbb a Székely-család szabolcsmegyei birtokán laktak, s csak két hónap előtt költöztek fel az elegáns és különös kis mátyásföldi villájukba. A kalandoséletű Hermine Ludlofs Magyarországon kezdett csak irogatni.
Három évvel ezelőtt, közvetlenül megérkezésük után írta meg „Rubber” című regényét, amely óriási sikert aratott Hollandiában. A könyv azóta tíz nyelven jelent meg és Hollandiában hét, Svédországban és Németországban pedig három kiadást ért meg. A holland írónő három év alatt öt regény írt - mindegyik nagy nemzetközi siker lett, legnagyobb a népszerűsége azonban Emigránsok című jávai történetének. Első darabját most játssza az amszterdami színház. Az írónő műveinek hollandra fordításával is foglalkozik: Márai, Molnár Ferenc, Kassák Lajos, Földi Mihály egy-egy regényét fordította le és adatta ki eddig holland nyelven. Az írónő most magyartárgyú regényen dolgozik, amelynek témája a magyar arisztokrácia válsága. Ötéves kisleányát már magyar szellemben neveli s a kislány már nem is beszél egy szót sem más nyelven, csak magyarul.

Hermine Ludlofsnak - a magyar Székelynének - nagy gondokat okoz, hogy kislánya nem is akar más nyelven tanulni, mint magyarul, mert szeretné, hogy a kisleány beszélni tudjon majd nagyatyjával, - aki évtizedeken keresztül Jáva kormányzója volt. Az írónőnek atyjai jóbarátja Colyjn, a jelenlegi holland miniszterelnök is, aki szintén szeretne megismerkedni a gyermekkel.
Az írónő - aki éppen egyik Molnár-darab holland fordításán dolgozik - mosolyogva dől hátra a süppedő vörös bársonyfotőjben és elgondolkozva mondja:
- Ausztráliában töltöttem a gyermekkorom, Jávában tanultam és Magyarországon boldog vagyok….




Magyarország Róma és Marseille után
1934 november


Gömbös miniszterelnök római látogatása óta itthon is, külföldön is kétségtelenül tisztult a légkör Magyarország felett: a vészterhesen gomolygó felhők elvonulóban vannak, a bizonytalanság és balsejtelmek érzete megszűnt.
Megnyugvás és bizakodás tölti el újra a lelkeket, mert a római találkozó ország-világ előtt kétségtelen bizonyítéka annak, hogy Csonka-Magyarország nem áll sorsára hagyva, kiszolgáltatva, árván az európai viharban, amely a világháborút felidéző napok óta nem tombolt félelmetesebben, veszettebb szenvedéllyel, mint az utóbbi hetekben. Ha a római útnak nem is lenne más eredménye, mint annak deklarálása, hogy Olaszország töretlen hűséggel kitart Magyarország és a magyar aspirációk mellett, úgy már magánbavéve ezt a tényt is igen örvendetes, igen jelentős sikernek könyvelhetjük el.
Magyarország a marseillei királygyilkosság óta olyan fékeveszett, multjához, nemzeti karakteréhez méltatlan nemzetközi hajsza középpontjába került, hogy minden megértő és együttérző szó vagy gesztus különösen jólesik nekünk, megerősíti hitünket és önbizalmunkat.
Vétkes könnyelműség volna azonban azokban az órákban, amikor az ellenünk indított támadás megtorpanni látszik és megenyhült a lég, vidul a határ, lekicsinyelni azokat az erőket, amelyek azzal az orgyilkos szándékkal fogtak össze, hogy Magyarországot morálisan megsemmisítsék. Mert ebben a nagy játékban tényleg a magyar becsület forgott kockán: másfél évtized minden verejtékes eredménye, hősi erőfeszítése, az egész nemzet és minden polgárának egzisztenciája. A veszedelem sorsdöntő nagyságát megérezte és megértette az ország népe és újra, mint már annyiszor, politikai, társadalmi, foglalkozási különbség nélkül bizonyságát adta józanságának, önfegyelmének, áhítatos honszerelmének.
A kormányhoz közelálló körök sajtója ma mégis pálcát tör a polgárság egy része fölött, amely szerinte túlzott pesszimizmussal ítélte meg az eseményeket. Ez a szigorú bírálat időszerűtlen és igazságtalan. Nem volt ugyanis közéletünknek egyetlen atomja, amely ezekben a zord időkben más útra tévedt volna, mint amelyet nem a kormány parancsa, de a magyar társadalom életfentartási ösztöne kijelölt: egyetlen hang sem hallatszott, amely a közvélemény egységét kifelé megzavarta volna. Csekély politikai előrelátásra mutat tehát az a törekvés, amely záporeső után ölti fel a bírói köpenyeget és leckéztet, felelősségre von, számonkér, mikor erre sem oka, sem joga nincsen.
Őszinte meggyőződésünk, hogy Gömbös Gyulának Rómában egy pillanatra sem járt eszében kormányának vagy pártjának belpolitikai helyzete, egyedül az ország pozíciójának megerősítése foglalkoztatta minden gondolatát. Utjának külpolitikai sikerét, az országnak tett szolgálatát elismerik pártkülönbség nélkül: miért hát ez a türelmetlen loholás a hazát a kormánnyal, az igazi egységet a párttal összekonfundálni? Erre se Gömbösnek, se a fellélekző országnak semmi szüksége!




Kegyelmet Hock Jánosnak
1934 november


Az aranyszájú János pap, akinek böjti prédikációi felrázták egykor Budapest szociális lelkiismeretét, a nyurga, sápadt, babonás ékesszólású fiatal káplán, aki Turinban Kossuth Lajosnak, a szent aggastyánnak két reszkető, fehér kezét csókolta meg, a szélbali Hock János elmúlt idők parlamenti viharainak hőse, a Duna- Tiszta köze ősi kurucálmainak tárogatósa, elsárgult 48-as hírlapok mennyköveket és villámokat szóró vezércikkírója, a Nemzeti Tanács szürke reverendás és rózsaszín zsebkendős elnöke, az elnémult bujdosó, a honvágy szívbetege, virágregék költője, egy megalázó bűnper büszke vádlottja, élete útjának utolsó mezsgyéjén a gyűjtőfogház rabja lett. 
Hock János daliás ifjúságában is rossz alvó volt, most, túl a hetvenen, még inkább elkerüli az álom. A rabkórház kékcsíkos párnájára könyökölve, ha szabad villanyt égetnie, biztosan a Szentírást olvassa, talán Sámuel könyvét, ahol meg vagyon írva: Hadd essünk inkább az Úr kezébe, mert az Ő irgalmassági nagyok: és ne essünk ember kezébe! Nincs érző ember, bármilyen hitet és meggyőződést valljon is, aki borongva ne követné ma Hock János hullámos karrierjének ködbevesző állomásait és ne illetődne meg a kétségtelenül lánceszű papi férfiú tragikus sorsán. 
Igaz, Hock János felett a kúria ítélt, legfelsőbb bíróságunk, amely bizonyára lelkiismeretes elfogulatlan mérlegelés alapján sújtotta egyévi fogházbüntetéssel. 
A közhangulat azonban nem az ész, hanem a szív, nem a hideg értelem, hanem a forró érzelem parancsai szerint formál véleményt. E hangulat szerint pedig, ha vétkezett a 75 éves Hock János, úgy a halál árnyékának völgyében vezekel és hangtalan, elvonult utolsó évei tanúsítják, hogy a vulkán kiégett, a láva kihűlt és a múlt emlékei, melyekről végső verdiktet majd a történelem mond, elmosódtak benne is és elmosódtak a külvilágban is. Hock János a vádlottak tölgyfapadján, úgy, mint a fogház kórházi ágyán, egyedül maradt Istenével. 
És a városvégi tömlöc új lakójára gondolva, önkénytelenül Mikes Kelemen utolsó levelének, utolsó passzusa jut eszünkbe: Ne kívánjuk egyebet Isten akaratánál. Kérjük az üdvösséges életet és a jó halált. És azután megszűnünk a kéréstől, mind a bűntől, mind a bujdosástól, mind a telhetetlen kívánságtól. Amen. Az emberiesség nevében megértést, könyörületet esedezünk mindazoktól, akik manapság erős kezükben tartják és magasra emelik a földi igazságszolgáltatás mérlegét. 
Kegyelmet Hock Jánosnak!




Genf izgalmas lázas vasárnapja
1934 december


Genf, december 9.
A szombati nagy ülés után Genfnek lázas vasárnapja volt. Kánya magyar külügyminiszter Aloisi báró olasz főmegbízottal tanácskozott, Laval francia külügyminiszter pedig a kisántánt delegációival folytatott megbeszéléseket. Azután Aloisi és Laval ültek össze, de hogy ezeknek a tanácskozásoknak mi az eredménye, arról egymásnak ellentmondó hírek vannak forgalomban. Az egyik verzió szerint, amely a francia delegáció köréből származik, küszöbön áll egy mindkét félre kielégítő megoldás. És a megoldás Jugoszláviának is elégtételül szolgálhatna és nem sértené önérzetében Magyarországot.
Más hírek arról szólnak, hogy hétfőn a kisantant delegációja rendkívül éles támadásra készül Magyarország ellen, hogy kiköszörülje azt a csorbát, amelyet a szombati tanácsülésen szenvedett. Titulescu és Jeftics indulnak rohamra Magyarország ellen és állítólag olyan bizonyítékokat akarnak bemutatni, amelyek eddig még nem szerepeltek a népszövetség tanácsa előtt.
Természetesen Jeftics is felszólal és a helyzet kialakulása attól függ, hogy a három külügyminiszter milyen hangnemben fog beszélni. Eckhardt válasza mérsékelt lesz, ha a kisantant nem fogja provokálni, hogy milyenek Jugoszlávia belső viszonyai és milyen lángoló az az elégedetlenség, amelyet a szerbek diktatúrája kiváltott. Ennek következtében a jugoszláv panasz hétfői tárgyalása izgalmas és meglepő fordulatot is vehet.
Azok a hírek, mint hogy ha a jugoszláv delegáció el akarná hagyni Genfet, ha nem kapja meg az általa kívánt elégtételt, eddig nem nyertek megerősítést. Viszont kétségtelen az, hogy a tanács semmi körülmények között sem fogja kimondani Magyarország felelősségét a marseillei merénylet miatt, mert az ilyen határozat kimondásához egyhangúságra van szükség.




Kánya külügyminiszter helyzetértékelése
1934 december


Bécs, december 23.
A Reichspost vasárnapi számában Kánya külügyminiszter érdekes cikket írt a nemzetközi helyzetről.
- Bizonyos - így szól egyebek közt a cikk -, hogy nem áll érdekében az európai fejlődésnek, hogy az ellentéteket méginkább kiélezzék. Lehetséges, hogy a magyar-jugoszláv viszály elintézése után bekövetkezett a lélektani pillanat, amikor mindkét oldalról fontolóra vehetik azokat az eszközöket, amelyek lehetővé teszik az ellentétes felfogások közelebb hozását és összeegyeztetését.
Nézetem szerint a Népszövetség szerződési rendszere nyujthat erre támaszpontot. Minden politikus, aki tudatában van felelősségének, elítéli a támadásokat, nevezetesen az erőszakos beavatkozásokat más államok birtokállományába. Mindenki viszont, aki tagadja a békés revízió lehetőségét, ellentétbe jut éppen azokkal a szerződésekkel, amelyeken a béke nyugszik.
Kétségkívül megvan a mód arra, hogy ez a római békepolitika formulájában - amint ez a római jegyzőkönyvek szellemében kifejezésre jut - a támadás megtiltásának elvét összhangba hozzák a fejlődés szükségleteinek elvével. Ha a kisantant blokkjához tartozó államok ezeket az alapelveket, amelyeken az egész népszövetségi szervezet felépül, fentartás nélkül elismerik, akkor adva van a lehetőség a politikai légkör megjavítására és az általános európai szellemben történő közeledésre.
Ha azonban a kisantant továbbra is állhatatosan ragaszkodik ahhoz az álláspontjához, amely minden békés revíziós kívánságot egyértelműnek nyilvánít a háborúval, akkor felmerül a kérdés, vajjon a kisantant a népszövetségi egyességokmány talaján áll-e?




Ötvenegy kiüldözött magyar érkezett vasárnap ismét Szegedre
1934 december


Szeged, december 16.
Vasárnap a reggeli vonattal ismét kiűzött magyarok érkeztek a szegedi pályaudvarra Apatinból és Keveváráról: hat család, tizenegy lélek. Az este hat órakor befutó személyvonattal pedig ismét két kiűzött család Keveváráról és Itapék községből, összesen tizenhét fő. A szombaton délután Szegedre érkezett huszonhárom hontalannal együtt tehát ismét ötvenegy kétségbeesett mindenéből kiforgatott magyar várja Szegeden a segítő kezet.
A városban óriási a fölháborodás, mert mindenki megnyugodott már, hogy az angol parlament közbelépésére Pál régensherceg véget vetett a bűntelen magyarok kiűzésének. A jugoszláv kormány valóban világgá is röpítette a hírt, hogy vége a kiutasításoknak, de a világ közvéleményének megnyugtatására szánt híradás és a valóság között igen nagy a távolság.
A vasárnapi földönfutók sírva mondták el, hogy mindössze másfél órai időt adtak nekik, hogy összeszedjék a legszükségesebb testrevaló ruhájukat. Földjüket, házukat, ingóságaikat, szerszámaikat, élő állatukat ott hagyták a dobrovoljácok és csetnikek zsákmányául. Egyébként nagy részük jóval a háború előtt költözött oda, ahonnan most kiűzték őket.




Magyar-jugoszláv határértekezlet lesz Mohácson
1934 december


Mohács, december 2.
A magyar-jugoszláv határegyezmény értelmében december 11-én úgynevezett határértekezlet lesz Mohácson, amelyen magyar részről Németh Károly főszolgabíró vesz részt a határmenti magyar községek jegyzőivel. az értekezleten, amelyre jugoszláv részről szintén nagyobb küldöttség érkezik, megbeszélik azokat a panaszokat, amelyeket a kettős birtokosok terjesztettek az utóbbi hetekben a magyar hatóságok elé. A marseillei királygyilkosság óta ugyanis a szerbek a legkülönfélébb és leglehetetlenebb adókat követelik sokszor tíz évre visszamenően a határmenti magyar kettősbirtokosoktól és ha azok az igen gyakran napokra kiszabott határidő alatt nem tudnak fizetni, a trianoni határon túl fekvő földjeiket egyszerűen elárverezik.




A német nemesség felét megfosztják rangjától a zsidó ősök miatt
1934 december


Valóságos pánik uralkodik a német nemesség köreiben. Január elsejéig kell ugyanis Bongen főhadnagynak és társainak befejeznie a német nemesi családok családfáinak megvizsgálását. Hitler rendelete értelmében tudvalevőleg minden német nemesi családnak ki kell mutatnia, hogy legalább 1800-ig visszamenően nincs semmi zavar az ősök között, mert ellenkező esetben kizárják őket a német nemesség soraiból.




Monsieur Laval és a dunai államok
1934 december


Jean Giraudoux írja a Siegriedben, hogy a francia nemzet, a francia kultúra, a francia politika olyan, mint egy régi finom palota, amelyet századokkal ezelőtt épített művész keze. Egy-egy ékítményt meg lehet rajta újítani, egy-egy oromdíszt meg lehet változtatni, egy-egy oszlopot, pillért lehet cserélni, de stílus, alaprajz, szellem hosszú időkre változatlan marad.
Pierre Laval francia külügyminiszter nagy expozéja, amelyben a szenátus előtt, a genfi összecsapás után és a római tanácskozások előtt, a francia külpolitika céljait és alapvetéseit megvilágította, önkéntelenül Giraudoux hasonlatát idézte az emlékezetbe. Nem képzelhető el francia külügyminiszter, aki ezt a beszédet ne mondhatta volna el, anélkül, hogy saját meggyőződésétől lényegesen el kellett volna távolodnia.
A legmeggyőzőbb bizonyítéka ennek, hogy Laval beszédében hosszú idő után újra fellibbent annak a francia államférfiúnak és miniszternek a szellemi árnyéka, akit igen nagy politikai szakadék választ el nemcsak Lavaltól, hanem az egész Flandin-kabinettől.
Tardieu szelleme, Tardieu dunai tervének árnyéka bukkant fel újra Laval szenátusi expozéjában, az a terv, amelyet rég eltemetettnek hittünk s amelyet Tardieu prágai és bukaresti barátai is auguri mosollyal száműztek évekkel ezelőtt a diplomáciai levéltárak síri csöndjébe. Laval a dunai államok szerves gazdasági kapcsolatáról beszélt, szerződésekről, amelyek a békét és a gazdasági együttműködést vannak hivatva biztosítani, anélkül azonban, hogy megmondotta volna, ki kivel, hogyan, mikor, mire kösse meg ezeket a szerződéseket?
A francia államférfiak régi gyöngéje ez, a logikus gondolkodás bánatos következménye a járuléka annak a makacs hitnek, amely olyan mélyen gyökerezik a Quai d’Orsay termeiben s amely azt tanítja, ami jó és előnyös a francia érdekeknek, az előnyös és megvalósítható Európa minden pontján. Párizsban ugyanis nyilván nem tudják, hogy a dunai államokat ma már nem lehet szimplán ipari és mezőgazdasági államokra felosztani.
Nem tudják azt, hogy az egykor túlnyomóan ipari Csehország ma a Duna völgyében agresszív agrárország, amely annyira elzárkózik mezőgazdasági szomszédjától, Magyarországtól, hogy az izlandi piac nemsokára fontosabb lesz a magyar agrárkivitelnek, mint a csehszlovák köztársaság. Azt sem igen tartják számon Párizsban, hogy az ipari és alpesi Ausztria páratlan erővel reagrárizálódik, hogy az osztrák mezőgazdasági termelés értéke 1919-től 1930. évig egymilliárd schillinggel emelkedett, a gabonatermés 179, a tejtermelés 317, a bortermelés 215, a hústermelés 132, a szárnyasoké 124, a tojás termelése 610, a burgonya termelése 384 százalékkal nőtt.
Nem tudják Párizsban, hogy az osztrák és a cseh piac fokozatos elzárkózása vezetett a magyar iparosodáshoz s a magyar mezőgazdaság ma a belső piacon ugyanannyit értékesít, mint a kivitel révén. Azt sem igen tudják Párizsban, hogy hála a békeszerződéseknek és a kiváló belső szervezésnek, a legnagyobb dunai agrárállam Románia kénytelen volt ez évben a búzakivitelt megtiltani.
S végül nyilván azt se tudják Párizsban, hogy a dunai államok egymásközti kereskedelme évről évre csökken s két francia szövetségesnek, Csehországnak és Jugoszláviának Németország, illetve Olaszország a legfőbb vevője és szállítója. Ilyen körülmények között igazán prófétának vagy rendíthetetlen optimistának kell lennie annak, aki, mint Monsieur Laval, még ma is bízik abban, hogy a Tardieu-tervet bármilyen formában is meg lehessen valósítani!




Mit tegyen az író a háborúval szemben? - A Nyugat ankétja
1934 december


BABITS MIHÁLY: A KÉRDÉS:


Szörnyü katasztrófa fenyegeti a világot. Ami küszöbön áll, az emberi kultúra öngyilkossága. De fizikailag is, gyász, halál s alig leképzelhető rettenet mindnyájunknak. Országunk, népünk napok alatt semmivé lehet. S mégis ha korunk irodalmát olvassa valaki, azt hiheti hogy mindez egy csöppetse komoly. Az utókor, ha lesz még, bámulni fogja hogy irásainkban a közelgő veszély gondolata alig hagyott nyomot. Az írók mindenről írnak, csak erről nem, noha folyton azt hangoztatják, hogy az élettel, a valósággal kivánnak kapcsolatban lenni. Csip-csup helyi bajok, faji és osztályérdekek sokkal jobban látszanak izgatni őket, mint a nagy veszedelem melyben minden faj és osztály egyformán elpusztulhat.
Mégis, a külföld írói közt, itt is, ott is, folyóiratokban s irodalmi ankétekben, fölmerül a kérdés, mintha a furdaló lelkiismeret valamely kérdése volna, amit nem lehet egészen elhallgattatni okos érvekkel: mit tegyen az író a háborúval szemben?
Persze hiszen neki is tűrni kell a veszélyt, s a földi katasztrófák jégverését mint más közönséges embernek! De vajjon szótlanul kell-e tűrni? Nem épen abban külömbözik-e ő másoktól, hogy amit érez, az emberi félelmeknek és szenvedéseknek hangot is tud adni? Igen, bizonyos értelemben ő az emberiség tudatát képviseli. Benne világosodik meg az érzések „sötét hullámzása”.
Szaváról régebben azt hitték hogy világokat mozdít, forradalmakat gyujt s kormányozni tudja a közvéleményt. Maguknak az íróknak jámbor óhaja táplálta ezt a hitet. De akárhogy van is, bizonyos hogy az egyszer kiejtett emberi szó nem mulhatik el teljesen hatás nélkül... Mintahogy a fizikai világban sem mulik el semmi teljesen hatás nélkül.
Mit tegyen az író háború esetén? ezt nehéz volna megmondani. Megtörténhetik hogy nem tehet már semmit. Bármely pillanatban vége lehet még annak a viszonylagos szólásszabadságnak is amelyet ma élvez. De azt meg lehet mondani hogy mit ne tegyen.És hogy mit tegyen lehetőleg? S mit tegyen talán még a lehetetlennel szemben is?
És hogy mit tegyen és ne tegyen addig is?
Nyugodtan maradhat-e művészete önzésében, mikor magát a kultúrát, s benne művészetét is pusztulás fenyegeti, maga a nyelv amelyen ír, a nép melynek lelkét kifejezi, elveszhet? Vagy ezt elkerülhetetlen végzetnek kell tekintenie mint a véletlen sorscsapásokat melyekkel szemben művészete tehetetlen, tehát érdektelen?
Vagy ellenkezőleg, felelősnek kell éreznie magát a világért, amelynek lelkiismeretéül szegődött?
Talán vissza kell térnie az emberiség régi ideálizmusához és optimizmusához, s újra megfontolni a Kant híres okoskodását mely soha nem volt oly aktuális mint ma: azt hogy a békegondolat utópisztikus és kivihetetlen, az emberi ész matematikai bizonyossággal belátni nem képes. Mindaddig pedig amíg ez matematikai pontossággal bebizonyítva nincs - ahogyan sohasem lehet -: kényszerülünk az „örök béke” megvalósulásának legalább halvány vagy távoli lehetőségét megengedni. Addig azonban amíg ez a lehetőség - bármily kicsike is különben - fennáll: alig megbocsátható bűnt követ el az emberiség ellen aki ezt a lehetőséget kételyek kifejezése és hangoztatása által gyengíti. És aki ezt átgondolva, mégis cinizmusának és tapasztalati fölényének fitogtatására a kételkedő pózában megmarad, azt joggal lehet erkölcstelen embernek és mindannyiunk ellenségének tekinteni.
De talán ez a logika is naív, akár a lázadók hősiessége. Talán nagyobb hősiesség, egyszerűen kertünket művelni, míg bele nem tapos a barbár? Én most nem akarok a kérdésekre felelni; csupán felállítom őket, a Nyugat nevében, a magyar írók elé.




KOSZTOLÁNYI DEZSŐ


„Mit tegyen az író egy új háborúban?” Ez a kérdés egy másik kérdést idéz eszembe: „Mit tegyen az író, ha történetesen pestist kap?” Hát igyekezzék meggyógyulni, lábadjon föl a förtelmes nyavalyából, vagy pedig ha nem tud, haljon meg, mint akárki más. Egy ilyen óriási veszedelemben, mely az egész földgolyót és minden értékét fenyegeti, lehetetlen őt külön mértékkel mérni, kivételes lénynek tekinteni, előjogokat biztosítani számára csak azért, mert néhány halhatatlan verset, vagy remek könyvet irt.
Más kérdés az, hogy mit cselekedjék az író a háborús veszedelem elhárítására, vagy meggátlására. Azt hiszem, erre gyönge. Módjában sincs, hogy akaratát keresztülvigye. A nyilvánosság leghathatósabb eszköze - a sajtó, a rádió, sőt maga a könyvkiadóvállalat is - nem az övé. Ezek csak vendégül látják őt, akkor, amikor alkalmasnak vélik a maguk céljára, de nem föltétlenül kíváncsiak rá, mint valami szellemi fensőbbségre, akinek véleménye már irányító parancs is. Tekintélye nincs. A hatalom és tőke esetleg rokonszenvvel kísérheti működését, de esetleg teljesen elzárhatja útját a közösséghez. Különben is fölöttébb kétes és nehezen kimutatható, hogy egy író szava milyen módon befolyásolja a tömegeket. Élek a gyanúpörrel, hogy hatását a multban - a megtörtént események és kész eredmények távlatából tekintve - túlbecsülték. Petőfi az 1848-49. szabadságharcban viharmadár volt. Mégis csaknem bizonyos, hogy ez a forradalom nélküle és a versei nélkül is éppúgy kitör és lezajlik, mint vele, hiszen ezt Párizsban, Bécsben és Pesten egyaránt világpolitikai körülmények tették szükségessé. A kakas azért kukorékol, mert feljött a nap és nem megfordítva.
Tudom, van egy közhit, mely szerint az író a benne lakozó isteni szikra folytán mindent jobban tud s ösztönével, sugallatával, hatodik érzékével azonnal rátapint a bajok rejtett kútfejére, akár a forráskutató. Ezt a regényes és émelygős fölfogást semmi se támogatja. Előttem legalább merőben érthetetlennek tetszik, hogy kifejezés e művésze miért lásson világosabban az élet, az emberi teendők és követelmények, a politika, a közgazdaság szövevényes és nagy szaktudást igénylő kérdéseiben, mint bárki, mondjuk egy értelmes csizmadia, vagy egy értelmes állatorvos. Nyugtalanul aludnék, ha a világ sorsát az író kezére bíznák. Sok kitünő alkotót ismerek itthon és külföldön is. Akadnak köztük eszesek, de akadnak olyan buták, mint a tök és olyan hiúk, akik azonnal átnyújtanának az ellenségnek egy egész gyarmatot, mihelyt az hivatalos átiratban megdícsérné egyik hasonlatukat. Ha van valaki, aki nem született vezérnek, az író az. Nem az már a mestersége mivoltánál fogva sem, mely látókörét kis térre korlátozza, a papír síkjára. Az órás szemlélete hasonlít az övéhez. Élesen, finoman akar látni valamit s első gondja, hogy ki is fejezze ezt, sőt - ez az igazság - mindig a kifejezés lehetőségéhez szabja mondanivalóját. Aki az alkotás e szemérmetlenül kényes titkát letagadja, az vagy nem író, vagy nem mer őszinte lenni magához. Jelenségeket vesz észre az író, tüneményeket s ezekből a lenge, pókhálószerű holmikból teremti meg a valóság káprázatát, mely élőbb, mint a valóság, de azért nem valóság. Egy éjszaka leírásához például elegendő számára néhány árnyfolt, vagy fénypászma, egy szag, mely a levegőben kóvályog s az elemek vegyülése, művészi aránya adja az egész éjszakát - pars pro toto - és sohasem a lényeg, sohasem a valószerűség és az igazság, mely a tudomány dolga és ellentéte a művészetnek. A tudós meghatározza, milyen órában nyugodott le ekkor a nap és mennyit mutatott a hőmérő. Ezzel az író nem törődhet, nem is érdekli az ilyesmi. Shakespeare-nél nyilván nincs különb emberismerő. Mégse őt küldeném el egy tárgyalásra, ahol a létem érdekei forognak kockán, hanem egy jólfésült gentleman-t, aki oly közönséges, mint maga az élet, egy minden hájjal megkent államférfiút, akiben a telekügynök szimata párosul a kígyó ravaszságával. Az ábrázoló, föltáró emberismeret más, mint az alkalmazott, gyakorlati emberismeret.
Ugy érzem, hogy az író titkos cinkosa a homályos és névtelen természetnek, amely nem nyilatkozik - nem ad interview-et, - csak megnyilatkozik. Erőssége, hogy érzékletes és szemléletes, hogy sohase vész el bamba „metafizikai” ködökbe, hogy ihlete szerencsés pillanataiban az élet burkolt, sokértelmű jelképét a maga egészében tudja közölni, fölbontás és elemzés nélkül. Véleménye csak annyi, mint a természeté, hogy minden olyan, amilyen. A kérget szemléli, mely neki többet mond a dolgok velejéről, mint a mag. Hivatásához híven mer istenien-gyermekesen fölszines és felületes is lenni, olyan fölszines és felületes, mint a szerelmesek, akik a legmélyebb megismerést és a legtartalmasabb gyönyört a fölhámok érintkezéséből kapják. Ösztönei vezérlik, azok a forró és garaboncás ösztönök, melyek a költészet televénye, melegágya és mocsara s nem osztályozhatók erkölcsi szempontból jókra vagy rosszakra, nemesekre, vagy nemtelenekre. A szerelemből sok remekmű született, de a homoszexualitásból és egyéb „fajtalan” indulatokból is s a szeretetből éppannyi gyönyörű vers, mint a gyűlöletből. Ha szabad szeretni, miért nem szabad gyűlölni is? Hol az a bíró, aki a kettő között pontosan meg tudná vonni a határvonalat? Tyrteus talán háborús uszító és számon lehet tőle kérni a termophylei halottakat, az anyák könnyét, vagy talán Romain Rolland a bűnös, a békére uszító író, aki a győzelem-akaratot bénítva kárt okoz valamilyen közösségnek? Nem, ez gyermekes vádaskodás. Hogy az író miképen szólal meg, az pusztán véralkat dolga. Én a világháború alatt kétségbeesetten jajveszékeltem. Nem erény ez, nem is bűn, csak egy idegrendszer megnyilatkozása.
Egyelőre az a kötelességünk, hogy világosan lássuk, hogy ne tettessük magunkat ostobábbaknak, mint amilyenek vagyunk, hogy ne essünk abba a hibába, mint rajongó önképzőköri elnökök, akik egy mozdulatukkal egyszer és mindenkorra rendbe akarják hozni az emberiség évezredek óta rendezetlen ügyét. Háborúk, sajnos, mindig voltak. Ezzel a ténnyel szemben áll vágyunk, hogy ezután ne legyenek többé. Hogy a mai kor az a határ, amelynél a háborúk majd végkép megszünnek, kívánatos volna, de nem igen valószínű. Boldogok azok, akik ebben reménykednek. Boldogok azok, akik a hadseregszállítókban, a lőszergyárosokban, az ordító politikusokban, a háborús akarat e végrehajtó közegeiben és emeltyűiben látják a háború okát és nem a lelkek mélyén szunnyadó pusztító ösztönökben. Boldogok azok is, akik azt hiszek, hogy a Bertalan-éjszaka idején csupa gonosz, műveletlen tökfilkó élt a föld hátán, csak azért, mert ezeknek még nem volt villanylámpájuk, töltőtolluk és vízzel öblíthető árnyékszékük. Ez a föltevés tetszetős, mert észszerűnek látszik. De maga az élet folyamata nem észszerű. Minden közösség szinte megfoghatatlan titok. Egymillió ember nem csak egymillió egyed összessége, nemcsak egymillió agyvelő és egymillió szív, hanem külön egyéniség, melynek cselekedetében valami nem is emberit kell látnunk - emberfölöttit, vagy emberalattit, mindegy -, de valami megfoghatatlant, valami távolit és csillagközit, melyre többé nem alkalmazható az értelem és erkölcs törvénye. Aki úgy akarja kiszámítani, mit tesz és mit gondol majd egymillió ember, hogy ezt az egymillió embert külön-külön tanulmányozza, aztán a tételeket összeadja, az gyökeresen téved. Az eredmény megcsalja. Rejtélyes összeadási művelet ez. Egy háborús tüdőlövés igazi okáról talán kevesebbet tudunk, mint a rák igazi okáról. Mind a kettő egyformán rejtélyes.
Céltalan volna fölvilágosítani felnőtt társainkat, hogy a gyermekeket nem a gólya hozza és hogy a háborúkat a csúnya, rossz emberek hozzák. Tudják ezt ők mi nélkülünk is. Ők se szeretik, szegények, se a kolerát, se a gránátot, legalább ezt állítják. Magukat is ismerik úgy, mint mi magunkat. Megdöbbennek attól, hogy egy örökség szétosztásánál halálosan összevesznek nénjükkel egy diófaszekrény vagy egy velencei tükör miatt és hogy aztán egész életükön át nem is szólnak hozzá s mégis csodálkoznak azon, hogy a többség hasonlít hozzájuk. Mióta az ember ember, sohase tudta fönntartás nélkül elítélni a gyilkosságot. Szüksége volt erre, mint utolsó fegyverre. A szélső jobb- és a szélső bal-oldal, a fasiszta D'Annunzio és a kommunista Majakovszky egyformán dicsőíti a vérontást. Mi, akik a béke barátai vagyunk, nem indítványozhatjuk, hogy mindenkit, aki nem barátja a békének, azonnal meg kell gyilkolni.
Kénytelenek vagyunk a vallásokhoz menekülni. Azok általában ezt hirdetik: „Ne ölj!” Ez a parancs azonban csak addig van érvényben, ameddig nincs rá szükség és ameddig az emberek nem is igen ölnek. Mihelyt igazán szükség volna a tilalomra, mihelyt tömegeket mészárolnak s egy nap akár százezer embert is elpusztítanak, a parancsot szögre akasztják, azon a címen, hogy tulajdon életét mindenkinek jogában van védelmezni, megáldják a fegyvereket, különféle nyelveken imádkoznak egyetlen Istenükhöz a győzelemért, vagyis egymás pusztulásáért. A parancs tehát felfüggeszthető és ereje nem föltétlen. Aki talajt keres, az ma is az ősi zürzavarban találja magát s lába a levegőben kalimpál. A biblia, mely erkölcsünk alapját alkotja, csak a felebaráti szeretetet emlegeti és a maga emberközponti szemléletében sohase szól az állatok szeretetéről. Állatokat ölünk, lelkes élőlényeket s azok húsából, véréből táplálkozunk. Nem helytelenítem ezt, csak megállapítom. Nyilván ilyen a természetünk. Vajjon elképzelhető-e, hogy a világháború minden halálbüntetés és zárótűz ellenére csak egy napig is tart, ha nem felel meg az emberi természetnek? Ez képtelenség lett volna. Ha arra kényszerítenék az embereket, hogy négy évig négykézláb járjanak, ami pedig sokkal kevésbé veszedelmes, fáradságos és megalázó, mint lövészárokban tetvesedni és meghalni, akkor bizonyára egyszerre föllázadnának, mert ezt valóban esztelenségnek tartanák. De a háborút nem tartották esztelenségnek, mert emberi volt. Magam is elborzadok attól, mit leírtam. Csakhogy ez az igazság. Nézetem szerint az igazságot hirdetni becsületesebb, mint valóságnak feltüntetni egy vágyálmot. A háború szörnyű valóság. Tiltakozni ellene erkölcsi kötelesség, ízlés és becsület dolga, de annyit ér, mint ünnepélyes kiáltványt fölolvasni, hogy helytelenítjük a földrengést.
Azt ajánlom tehát önmagunknak, hogy ne foglalkozzunk ilyen «nagy» kérdésekkel. Nem méltó ez hozzánk. Az íróhoz csak a „kis” kérdések méltók. Hagyjuk a nagy kérdéseket azoknak, akik mindig a lényeget bolygatják és éppezért sohase férkőzhetnek közelébe, a szélhámosoknak, a félművelteknek és a kontár íróknak. Ezek kisebb dolgokhoz nem is nyúlnak hozzá, mint Élet, Halál, Társadalom, Jövő, Megváltás, Túlvilág s mindenről valami bizonyosat állítanak abban a hiszemben, hogy a „nagy” dolgok feszegetése már magában is „nagy” dolog. Ezek nincsenek tisztában mesterségünkkel, mely csak kerülő úton, agyafúrt vargabetűkkel ragadhatja meg a mélységet az áldott felülettel és fölszinnel, az általánost az egyessel és a nagyot a kicsinnyel. Ezek előre elpuffogtatják puskaporukat és azt írják meg, amit az olvasónak valami rejtélyes vegyi-szellemi hatásként éreznie kellene, éppen azért, mert nincs is megírva. Ezek sokat markolnak és keveset fognak. A mi mesterségünk azonban szerény, nem tür meg szerénytelenséget. Minden alkotó, aki ezen a téren teremtett valamit, keveset markolt és sokat fogott. Egy királyfi nem tudja megbosszulni apja halálát, tettét folyton halogatja, míg maga is el nem pusztul, egy francia vidéki patikusné többször megcsalja urát, végül arzénnel mérgezi meg magát, egy magasrangú orosz hivatalnok májbajt kap, aztán nyomorultul kileheli lelkét. Vajjon „nagy” kérdések ezek? Dehogyis. „Kis” kérdések ezek, nem is kérdések, hiszen semmi irányelvet nem tartalmaznak, csak egy esetlegesnek látszó történetet mondanak el, úgy hogy az egész élet jelképévé válnak és ezzel lesznek naggyá.
Ennélfogva az író a háborúban írjon, lehetőleg ilyen „kis” dolgokat, ha ugyan hagyják. Egyébként szeretném tudni, hogy milyen ez a háború és hogy kik vívják. Mert bevallom, számomra ez egyáltalán nem közönyös. Nekem a háború sem elvont fogalom, nem tudok általánosítani, mert nem vagyok két lábon járó elmélet. Elfogult vagyok. Ha Guatemala, vagy Paraguay sodródik nemzetközi bonyodalomba, akkor felülemelkedem kicsinyes szempontjaimon s azt tanácsolom, hogy törik-szakad egyezzenek meg ellenségükkel a belátás, az emberiesség nevében s inkább csorbuljon meg egyiknek, vagy a másiknak a joga, önzése, gőgje, de ne ontsanak vért. Mit cselekedjem azonban, ha az erőgyűrű a testemhez ér és testvéreimet fűrészelik ketté, törik kerékbe? Ebben az esetben nem tudnék ilyen okos és fölényes tanácsot adni. Én a szó és szellem jogán minden porcikámmal és leheletemmel egy közösséghez tartozom, melynek tagjai itt és ott, mindenütt a világon mintegy összeesküvésszerűen magyarul beszélnek, én ösztönösen és öntudatlanul is akarom ezt a szellemi és lelki egyházat, én föltétel nélkül helyeslem ezt a titokzatos egységet, melynek folytatója vagyok és messze századokból érkező célfutója, kezemben koszorúval és fáklyával s minden bölcseségen túl az az óhajom, hogy az ocsmány és kegyetlen életharcban ez a közösség, ez az egyház, ez az egység mennél erősebb, hatalmasabb és diadalmasabb legyen.




ZILAHY LAJOS


- Persze... neked mindenről ideális elképzeléseid vannak!
Nem első eset, hogy úgynevezett legkomolyabb helyekről kapom ezt a megbocsátó mosolyt. Utána mindig alapos vizsgálatnak vetem alá magam: hol van bennem, szavaimban, gondolataimban és írásaimban az a holdfényszerű idealizmus, amelyért nagy politikusaink és nagy pénzembereink olykor elnézően veregetik meg a vállamat, mintha csak azt mondanák: na jól van, nincs semmi baj, azért nem kell megijedni... egyelőre nem adunk rendőrkézre.
Ez persze nem személyes ügy, csupán azért indultam ki önmagamból, hogy jobban szemügyre vehessem ezt a kérdést. Mi írók, akik a huszadik század derekán élünk és gondolkozni próbálunk (amennyire ezt rengeteg gátlásunk megengedi), akik hivatásszerűen utánavetjük magunkat az egész emberiségben felmerülő új gondolatoknak, lassankint arról győződünk meg - és ez a meggyőződésünk napról-napra mélyebb -, hogy az emberi társadalomnak a földgolyó minden pontján igen nagy lehetőségei vannak - a jólétre. Amennyire nem látszik újszerűnek, vagy zseniálisnak ez a megállapítás, hogy ne mondjam kinyilatkoztatás, annyira alapját képezi minden olyan gondolkozásnak, amely a világ mai sorsának mélységeibe merül el.
Ez az egyszerű igazság csodálatos homályban fekszik az emberi köztudat számára. Vigasztalásnak egyelőre kevés, hogy ma már nem csupán ködös írói ábránd vagy regényes közgazdasági elképzelés és részleteinek felderítésére - akár a Georgeizmusban, akár a kommunizmusban, akár a fasizmusban, akár az amerikai technokraták mozgalmaiban, akár a csökevényes európai telepítési mozgalmakban nyilatkozzék meg - ma már bonyolult és roppant arányú expedíciók indultak meg.
Vigasztalásnak kevés, de ez a kevés vigasztalás még mindig több, mint ami a másik oldalon áll. A másik oldalon ugyanis a nagy pénzemberek, nagy politikusok és nagy katonák elszigetelt csoportja áll, akiknek hatalmi elhelyezkedésénél fogva módjukban van a gazdasági feszültség egyetlen megoldását: a háborút kierőszakolni. Ma már kétségtelen, hogy végső fokon ez az embercsoport, sokkal inkább tudatosan, mint öntudatlanul, a hadiipar szolgálatában áll. Nem mese az, hogy az amerikai szenátusnak a hadiipar megvizsgálására kiküldött bizottsága kétségtelenül megállapította, hogy a washingtoni külügyminisztérium és kereskedelmi minisztérium bizonyos ellenszolgáltatások fejében a hadiipar érdekeinek vetette alá magát. Angliában is hasonló vizsgálat indul meg és egyre jobban tisztázódik: a kormányoknál hatalmasabb erők működnek a háttérben. Holmi kofferes gyilkosságnál igazán nagyobb méretű gaztettek előkészítése olyan emberek segédletével folyik, akiket a boldogtalan és legjobbjainak tömeges kivégzésére ítélt nép valami társadalomszerkezeti üzemzavar folytán „atyai vezéreinek” tekint. Elgondolni is borzalmas, hogy ez óriás méretű gaztettek előkészítéséhez az egyházak is segédkezet nyujtanak és érthetetlen módon hiányzik belőlük az erő, hogy azzal a fegyverrel, amelyet súlyuk és szervezeteik, az emberek gondolkodására való befolyásuk jelent, lesujtsanak a halál kalmárjaira.
Ha az irodalom és benne külön-külön és személyenkint a mai író jogot tart arra, hogy az emberiség gondolkodó részének tekintsék: szembe kell szállnia azzal a rendkívül gyanus forrásból eredő megállapítással, hogy a háború szükséges rossz, elkerülhetetlen természeti jelenség. Hogy mély és rejtelmes okokból keletkezik az emberi túlszaporodás meggátlására.
Ez csak akkor volna igaz, ha minden francia vagy német, vagy külpolitikailag egymással szembeállított nép és nemzet fiában egyénenkint és személyenkint valami olyan ösztönös és dühös vágy élne az egymás kiirtására, mint például a vörös hangyákban és a termeszekben. De jól tudjuk, hogy ez nem igaz, sőt közönséges hazugság. Ember és ember között, akik a modern életlehetőségek között való elhelyezkedési vágyaikkal az egész földgolyón meglepően egyformák, ma már nincs egyéb lelki különbség, mint amit a pénzemberek, politikusok és katonák a saját önös érdekeikből szitanak.
A „tárgyilagos” gondolkodás árnyalati engedményeket tehetne ezen a megállapításon, a mai kor írójának azonban hívő léleknek kell lennie, hinni abban, hogy a világ mai sorsát olyan embertípus intézi, amelynek erkölcsisége és szelleme ellen minden vonalon könyörtelenül fel kell venni a harcot.
Szenvedélyesen kiáltanunk kell minden betűnkben ellenük: hazudtok és közönséges gyilkosok, sőt bizonyos vonatkozásban rablógyilkosok vagytok!
Nem igaz, hogy az emberi szaporodás szabályozására a modern (és a nagyipart hizlaló) technikai fegyverek tömegirtása az egyetlen eszköz. Vizsgáljuk meg előbb a születési ellenőrzés és az eugenika lehetőségeit.
Nem igaz, hogy a művelésre alkalmas földterületek és a rendelkezésünkre álló és egyre fejlődő gépek ne volnának képesek igen magas szinvonalon álló életet biztosítani a mainál sokkal nagyobb mértékű népességnek.
Ellenben igaz, - nem szabad megijednünk a demagógia vádjától - egészen közönséges és piszkoslelkű kalmárok, Basil Zacharoff és társaik intézik a háttérben a mai világpolitikát.




Városok... Falvak.
1934 december


(A szabadkai "Jugoszláviai Magyar Könyvtár2 1933. évi kiadásának két zárókötete.) 
Az elmult esztendő kétségtelenül igen gazdag fejlődést mutatott fel a délszlávországi magyar irodalomban; tavaly erősödött meg Szenteleky Kornél szerkesztésében szilárd és biztos irodalmi folyóirattá a Kalangya és vele kapcsolatosan a Jugoszláviai Magyar Könyvtár tizenkét, a Kalangya-könyvtár pedig három kötetet jelentetett meg.
A nagy termés mellett azonban mingyárt szomorúan kell megállapítani azt is, hogy ez a nagy lendület mintegy középen törött ketté, amikor az elmult év derekán Szenteleky Kornél meghalt és a vajdasági magyar könyvkiadást az előretörő gazdasági válság is a legtragikusabban sújtotta. A helyzet ma az, hogy míg a Kalangya az idei évvel harmadik évfolyamába lépett és három szerkesztője vezetésével folytatja munkáját, addig bizony a jugoszláviai magyar könyvkiadás idén egyelőre szünetel.
A délszlávországi magyar könyvkiadás az elmult évben kihozott ugyan tizenöt új könyvet, legfőbb célját, a vajdasági magyar regényírás megteremtését azonban nem tudta elérni. A sorozatban mindössze két regény jelent meg, az egyik Börcsök Erzsébet "Végtelen fal" c. munkája, amelyet a hatóságok el is koboztak, a másik pedig Farkas Geiza nagyobblélekzetű regénye, "A fejnélküli ember". Több regényre nem futotta a vajdasági magyar írók seregéből, a többi könyv csaknem végig novelláskötet volt.
Annál nagyobb örömmel kell leszögezni, hogy a Jugoszláviai Magyar Könyvtár éppen két legutolsó kötetében, a "Városok... falvak" című kötetekben - az erdélyiekkel csaknem egyidőben - a bácskai és bánáti vidékek magyarságának monografiáját kívánta megteremteni. Az új államba került Bácska, Bánát és Baranya számos községének és városának geográfiai, etnografiai, történelmi, társadalmi, gazdasági és kultúrális adatait gyüjtötte egybe a szerkesztő és a munkatársak ezúttal nagyrészt nem is a jugoszláviai magyar irodalom szokásos munkásai voltak, hanem mindazok az intellectuell emberek, akik elszórtan élnek ezeken a vidékeken és akik igaz, hogy sokszor kissé felületesen - de igen sok érdekes és új adatot szolgáltattak Bácska és Bánát mai képének megfestéséhez.
A két kötet tulajdonképen egyik szabadkai napilap felhívása alapján született meg, elszórt cikkek voltak eleinte ezek a munkák és szerkesztőjük csak később gyüjtötte egybe őket kötetekbe.
Ha nincs is meg a kötetekben az az összekötő fonal, amely egységes egészbe fűzi a különböző vidékekről beérkezett írásokat, kétségtelen, hogy kultúrtörténeti szempontból számos érdekes adat halmozódik fel ezekben az írásokban. Újvidék-Noviszád, Szabadka-Szubotica, Becskerek, Kikinda, Pancsova, Versec és egész sereg kisebb és nagyobb község vonul fel a szemünk előtt s egyrészt egész sereg érdekes néprajzi leírás, másrészt pedig történelmi adat sorakozik fel egymás mellett és ad kissé kaleidoszkópszerűen is érdekes képet erről a vidékről, amelynek mai életét olyan kevéssé ismerik a mostani határokon innen.
Természetesen maguk az írások is a legkülönbözőbb értéket mutatják s míg az egyik vidéket szerzője valóban mesteri módon írja le, a másik vidék bizony csak fogyatékos leírásban kerül elénk. Mindezeken túl azonban - amint azt a kötet írásainak egybegyűjtője, Bródy Mihály is megjegyzi előszavában - a könyv sok érdekes utánjárásra és kibővítésre méltó adatot halmoz fel a kutató és rendező kézhez, "mintahogy a rapszodók is az eljövendő Homérosz számára énekeltek". Kicsit fájó szívvel teszi le az olvasó ezt a két gondosan kiállított kötetet, amelyek zárókövei a délszlávországi magyar könyvkiadás elmult esztendejének. Reméljük, hogy egyúttal nem zárókövei az ottani magyar könyvkiadásnak.

Korabeli képek a sóbányából

Wieliczkai sóbánya
1934


Minden templomban áhítatos csend uralkodik. Ha a hívő üres templomba lép, lépteinek halk zaját visszhangosan verik vissza a falak. 
A világ legcsendesebb temploma mégis a lengyelországi Wieliczkában van, mélyen lent a föld alatt, egy régi sóbányában. Ide nem hallatszik le a kocsik, autók dübörgése, emberek lármája és azok, akik ezt a földalatti dómot látogatják, szűkszavú, kevésbeszédű emberek. 
A sóbánya munkásai munka előtt és munka után idejönnek a hosszú földalatti folyosókon, leveszik csillogó, fehér, kristályokkal bevont kalapjukat és imádkoznak. Büszkék erre a wieloczkai sóbányák munkásai, nemcsak azért, mert az ő templomuk, hanem azért is, mert a templom minden berendezési tárgyát ők maguk csinálták - sóból...
Sótömbökből faragták ki az oltárokat, feszületeket, padsorokat, sőt sóból készítették a pompázatosan szép csillárokat is Minden sóból faragott csillár olyan, mintha kristályüvegből készült volna.
Csillognak-villognak és visszaverik a fényt. Só a fal, só a padozat, só minden szobor, gyóntatószék és lépcső. A só adja ezeknek az embereknek a kenyeret, sóbányákban élik le életük legnagyobb részét és sóból építették a templomukat is...
Itt imádkoznak a Mindenhatóhoz, aki vigyáz rájuk, amikor messze lent a föld méhében, messze a napfénytől és a szabad levegőtől a hatalmas sótömböket hasítják modern gépekkel.




A nyomtalanul eltűnt Miss Kerepesi út rejtélye
1934 december


"Az a lány mindenre képes volt, csak nassolhasson”
A külső Kerepesi út izgalom lázában ég: a 126-os számú házból rejtélyesen és nyomtalanul eltűnt három hét előtt a környék legszebb lánya, a tizenhét esztendős, viruló fiatal Molnár Emmi.
Az egyszoba-konyhás lakásban Molnár Emmi együtt lakott édesanyjával, özv. Molnár Aladárnéval, két öccsével és húgával. Gyárba járt dolgozni. Három hét előtt, amikor Emmike eltűnt, az édesanyja kétségbeesetten elsietett a gyárba, hátha ott tudnak róla mondani valamit. Kiderült, hogy a gyárban már hetek óta nem látták. 
A bronzvöröshajú Milike, akit a környéken Miss Kerepesi út-nak neveztek, azóta nem adott életjelt magáról. De az egész környék lázong és kutatja a fiatal leányt, eddig teljesen eredménytelenül. A mama kétségbeesetten tördeli a kezét:
- Vigyázatlan voltam...Nem lett volna szabad egy tizenhétéves leányt magára hagyni.
A Kerepesi úton úgy mondják, hogy egy magas erőteljes úr, aki fekete bajusz viselt, külföldre szöktette Milikét.
A Kerepei úti legenda szerint Milike - mialatt odahaza azt hitték róla, hogy a gyárban dolgozik - táncolni tanult! Állítólag a feketebajuszú úr, aki állandóan lovagja és kísérője volt a leánynak kitaníttatta Milikét, hogy külföldi körútra vigye. 
A ház előtt állandó a csoportosulás, hírvivők jönnek-mennek, most éppen egy jósnő érkezik. A jósnő középtermetű szőke hölgy, kalapot és kesztyűt visel és csak ennyit mond a gyermekéért aggódó özv. Molnárnénak:
- Három hónap múlva a mozivásznon fogja viszontlátni Milikét. Gazdag és körülrajongott filmszínésznő lesz a lányból. Sok ezer dollárt fog tőle kapni.
Özvegy Molnárné az égnek emeli fohászkodó tekintetét és úgy rebegi:
Ó, bár csak így lenne... Én attól félek, hogy a lányomat a külországban tönkreteszik és megölik.
Verzió sokféle akad a Kerepesi úton. Így valaki azt a hírt hozza, hogy Milikét a dunaparti előkelő szállodában látták vacsorázni. Másik híresztelés szerint kinn van az ügetőversenyen a 60 filléres helyen. Özvegy Molnárné már öltözik is, hátha a pályán megtalálja a leányát! A legenda pedig szárnyal, az egyik kocsmárosné azt hallotta, hogy egy milliomos gróf szeretett bele a Milikébe és az vitte haza a kastélyába, hogy elvegye feleségül. Mindez azonban csak feltevés, alaptalan hír! 
Az igazság az, hogy a rendőrség három hét óta nyomozza a megadott személyleírás alapján Molnár Emmit, teljesen sikertelenül. Valószínű, hogy a leány külföldre szökött. Milike gyakran mondogatta ismerősei előtt: Szép vagyok és nem akarok nyomorúságban meghalni. Selymekben akarok járni és palotában lakni. Addig nem nyugszom, amíg céljaimat el nem érem.
A posztos rendőr mondja ki a szentenciát. Szerinte az volt a baj, hogy a szépséges Milike nassolni szeretett. A komoly ételeket megvetette, mindig azon járt az esze, hogy szerezhetne csokoládét meg cukorkát. Egész keresetét nyalánkságokra költötte.
- Az a lány mindenre képes volt - mondja a biztos úr - csak nassolhasson...


Forrás: huszadikszazad.hu