2011. július 6., szerda

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (95)

Márkus Emilia

Bólogató nemzedék
1936 december


Agyuk átforrósodott a lelkesedéstől, tenyerük a tapstól. Vitaesték és előadások közönsége voltak, zsúfolásig megtöltötték a termeket és fülledt várakozásban lesték a szót. Micsoda tüntetés volt a magatartásukban, micsoda lelkesedés a tapsaikban! Ezt a közönséget figyelni szinte mindig tanulságosabb volt, mint a szónokra hallgatni. Magatartásukban a mai középosztály szelleme tükröződött! Azé az értelmiségé, melyben állítólag minden gondolat termőtalajára kellene, hogy találjon. A szomorú csak az, hogy ebben az „értelmiségben” csakugyan minden hang lelkesedésre talál.
Valaki szólt: „hárommillió magyar koldus” - zengett a taps. Más válaszolt: „Vigyázni kell a reformokkal” - zengett a taps. Öblös hang kiáltotta: „Az a fontos, hogy mi magyarok, bízzunk magunkban” - az arcok lelkesülten ragyogtak. „Mi a magyar Kálvária útját járjuk” - szólott a szónok. Válaszul boldogan zúgott a terem és Isten tudja, mi örülnivalót találtak ezen.
Szinte mindenütt és minden estén ezt lehetett látnom: jó és jószándékú urak tapsoltak mindenkinek! Lelkesedtek az üres szavakon, lelkesedtek lázas őrjöngőkért és lelkesedtek az okos higgadtakért. Legnagyobb sikere a legrégibb frázisnak volt, de bólogattak a jobboldali hangra és bólongattak a baloldali szóra is. Tapsoltak a földreform emlegetésének, de tapsoltak annak is, aki megkerülte annak említését. Dühösen, elrévülten, fölmagasztosultan tapsoltak. Mindenkinek! Rokonszenvüket nem aszerint mérték, hogy ki mit mond, hanem kizárólag aszerint, hogy mint mondja. Nem aszerint tapsoltak, hogy a hallott szó egyezik-e nézeteikkel, vagy sem, hanem mindenesetre tapsoltak mindenféle szónak. Mivelhogy nem voltak nézeteik….
Mindezt el lehet intézni azzal, hogy élő és szereplő, szónokot és közönséget adó nemzedékeink silányak, nádszálként hajlók és sokfelé helyeslők. Azzal, hogy a jövő megvetéssel a „bólogatók nemzedékének” fogja nevezni őket. De tünetekben több is tükröződik! Mert igaz, hogy mindenkinek tapsolnak, de miért tapsolnak mindenkinek? Igaz, hogy nem állanak ki semmiért, mert mindenkinek tapsolnak, de miért nem állanak ki? Csak önmagukban lenne az ok és semmi másban? Vagy csak abban, hogy tudják: nem igazi próféták a próféták, tehát nem lehetnek igazi hívők ők maguk. Hogy egész réteg gerinctelen és tétovázó, habozó és bólogató, annak mélyebb oka is kell, hogy legyen. Mert az ilyen gerinctelenség nem ok, hanem okozat!
Az ok nemcsak az, hogy e középosztály fiatalsága természet szerint ingadozó, mert középen van és nem alul vagy felül. Valami más is szerepel itt, mint egy réteg természetes bizonytalansága és természetellenes tájékozatlansága. Mert: aki minden igazságnak tapsol, az nem hisz az igazságban! Aki minden szónoknak tapsol, az nem hisz egyetlen szónoknak sem. Aki a szónak tapsol és nem a mögötte álló gondolatnak, az nem hisz a gondolatok megvalósulásában. Ennek a rétegnek, mintha egyetlen politikai nézete lenne: nem hinni a politikában! A pillanatot élvezni, a szó elhangzásának a pillanatát, mert érzi, hogy a szónak nem lesz következménye. Mélységes és alapvető tapasztalatok állnak e hitetlenség mögött. Észrevehették, hogy nálunk a szót nem követi tett, és a tervek értéküket vesztik a megvalósításban.
Valamikor a passzív rezisztencia volt a különlegesen magyar magatartás, ma a tétlen helyeslés. Gyökerében ez is ugyanaz: ellenállás, csak éppen barátságosabb. Mai társadalmunkban hatalmas tehetségi erők működnek. Ma még jogos önvédelemként a hazug és gyönge szándékok ellen. De ugyanezek az erők működhetnek holnap a szükséges teendők ellen is! Azzal, hogy lehetetlenné teszik egy közvélemény kialakulását, melyre hivatkozni és amellyel számolni lehessen.
Ez a bizonytalanság és hitetlenség egyre általánosabb! Mindenki orra elé néz és egy tál lencséért eladni a nagyobb igényeket gyakorlattá és rendszerré vált a hazában. Ez a rövidlátás, sajnos, nemcsak lealacsonyító, hanem szükségszerű és megokolt is egyben. Mert aki messzebbre tekint, bizonytalanságot lát! Aki eszméhez elszegődik, kétféle bizonytalanságnak teszi ki magát. Az egyik az, hogy az eszme vereséget szenved, a másik az, hogy győz, de a győzelem ára az lesz, hogy semmisem marad belőle.
Következményeiben ez annyit jelent, - és ez áll a mindenkit ünneplő tapsok mögött - hogy a társadalom részeire bomlik. Mozdulatlan és mozdíthatatlan lesz, merev és tehetetlen, tehetetlenségénél fogva leszerelője és meghiúsítója minden változtatásnak. Hogy ez miért veszély, arról talán fölösleges is szólni. Mert egy bizonyos: merev társadalmak nem átalakulni szoktak, hanem felrobbanni.


Irta: Szabó Zoltán




Charlie Chaplin új filmje
1936 december


Charlie Chaplin Aranyláz-ának egyik jelenete kis fabódéban játszódik, melyet a lavina szakadék szélére sodort. A házikó hátborzongatóan hintázik a mélység fölött, minek következtében két lakója - Chaplin és partnere - rendkívül kómikusan dülöngél benne. Ellenállhatatlanul nevetséges volt ez a jelenet és közben idegtépően félelmes. Kómikum és borzalom: ez tölti meg - most már teljesen - a legújabb Chaplin-filmet, a Modern idők-et.
Ami a régebbi filmekben csak egy-egy jelenetnél érvényesült, az a Modern idők-ben már alaphangulat. Soha még ennyire nem tért vissza Chaplin az ősburleszkhez és sohasem töltötte meg művét ennyi borzalom. Az ember végigneveti az egészet és közben valami gyötrő feszültséget és félelmet érez.
A munkás-etetőgép elromlik és a levessel nyakonönti, a kukoricával szájonvágja áldozatát; az éjszakai áruházban bekötött szemmel görkorcsolyázik a jókedvű Chaplin a szédítő mélység szélén; a gyárban egy munkás a gép kerekei közé szorul és a kerekek szörnyű játékot kezdenek vele; a börtönben Chaplin kokainmámorban vonaglik és fintorog - hogy csak néhány példát említsek. Csak nagy ritkán akad borzalomnélküli humor is, mint például a sült kacsa körülményes felszolgálásának jelenete, vagy a nagyszerű halandzsa-énekszám, mely egyébként Chaplin első megszólalása a filmen.
Mindez nem véletlen. A kacagtatónak és a hátborzongatónak ez a furcsa vegyítése, az új Chaplinnek ez a szinte démoni vonása világnézetet jelent. Azt hiszem, nem Chaplin az első, aki így és ilyennek látta a világot. Hasonló démoni hangulat árad egyes régi, rövid burleszkfilmből, - sőt a mai népszerű Miki-jelenetekből is. De régebbi példát is találunk: Wilhelm Busch tréfás rajzsorozatait. Angyali humor van a Busch-rajzokban, szívből nevetünk rajtuk és közben kissé szorongva kérdezzük: szadista volt ez az ember?
A tréfa mögött mindenütt csupa kínzás, ember- és állatnyúzás, orrbarugás, fejbeverés, primitív és mégis válogatott kegyetlenkedés. Charlie Chaplin világképe tulajdonképpen sötét és félelmes. Az élet borzalmas és humorral kell enyhíteni - mondja. És itt (elismerem: merész a képzettársítás) Dosztojevszkijre kell gondolnom. Chaplinnél a humor enyhíti úgy a borzalmakat, ahogy Dosztojevszkijnél a jóság.
A Dosztojevszkij-emberek a legmélyebb bűnökön keresztül jutnak el a jóság legmagasabb fokára - Chaplin legkegyetlenebb borzalmakon keresztül éri el a humor legmagasabb fokát. Kétszer néztem végig a Modern idők-et és végül igazat adtam Charlienak. Igen, Charlie, az élet értelmetlen és elviselhetetlen és ha nevetni tudunk rajta, az még a jobbik eset. De ne tévesszen meg bennünket ez a nevetés: Pán groteszk rikoltozása mögött a páni félelem reszket. Legyünk őszinték - a legtöbb dolog hajmeresztő.
Legalább is ebben a társadalomban. Chaplin új filmjében éles társadalomkritikus - éles, de nem mindvégig következetes. Magában hordozza a kispolgári társadalomkritika minden erényét és hibáját. Nagyszerűen lát, de nem mer egy bizonyos határon túl látni. Új filmjével kapcsolatban egyes körökben " marxista tendenciá"-ról beszéltek. Úgylátszik nem ismerték sem Chaplint, sem a marxizmust.
Charlie már kosztümjével is a lecsúszott kispolgárt személyesíti meg, aki makacsul és reménytelenül ragaszkodik a polgári rekvizítumokhoz: az ütődött keménykalaphoz, a viharvert zakóhoz, a szánalmas kis sétapálcához. A munkások közé csúszott le, az ő sorsukat szenvedi, de szolidaritás még nem fűzi hozzájuk. Lázadozik a Bedeaux-rendszer, a kizsákmányolás, a munkanélküliség, a hatósági képmutatás és kegyetlenség ellen - de magányosan lázadozik, a maga külön útjain.
Nem akarja megváltoztatni ezt a rendet, sorstársai nem érdeklik: csak menekülni akar, még hozzá egyedül, legfeljebb kettesben. A híres zászlójelenet ragyogó és mély szimbólum: véletlenül van a kezében a vörös zászló, önkéntelenül, akaratlanul kerül a menetelő forradalmi tömeg élére, mint ahogy korunk egyes kispolgári jellegű forradalmaiban is a céltudatos proletártömeg sodorta maga előtt a bizonytalan és passzív kispolgár-réteget, melyet csak a látszat tett meg a forradalom vezetőjének.
De megvan Chaplinben a kispolgári kritika nagy erénye is: az önkritika. Megsemmisítő ítéletet mond a kispolgári életlehetőségek fölött. Nemrégen még minden amerikai munkás a tarsolyában hordta a kispolgári sétabotot; mindegyik megcsinálhatta előtt-utóbb a maga kis karrierjét. Chaplin keserű fintorokkal állapítja meg, hogy ez ma már lehetetlen. Mindig közbejön valami és az egyszobakonyhás paradicsom vágyálmából, melyet oly bájosan elevenít meg a lány előtt a film elején, torz karrikatúra lesz a második rész csodálatosan düledező viskójában. A "meghitt otthon"-ban eltörik alatta a szék és a legszebb pillanatokban mindig fejére esik egy gerenda.
Büszkén és optimistán ugrik fejest a mélynek látszó vízbe, hogy aztán fájdalmasan üsse be fejét a sekély pocsolya fenekébe. Csak egyszer van igazi sikere: mikor halandzsázik. De akkor is közbelép a hatóság és Charlienak menekülnie kell a lánnyal. Utolsó jelenet: végtelenbe vesző út, a két ember elindul, reménykedő zene, optimizmus. Annyiszor nem sikerült, talán most az egyszer mégis; most már legalább ketten vannak és szeretik egymást. Régebbi filmjei végén Charlie magányosan vágott neki ennek az útnak. Most már legalább van, aki szereti: de kérdés, megold-e minden problémát a szerelem?
És jobb-e a világ, ott, a hegyeken túl? Megtalálhatja a boldogságot az a mai ember, aki társadalom nélkül próbál élni? Van-e egyáltalában boldogság; akad-e sok pillanat az életben, melyhez így szólunk: Verweile doch, du bist so schön; és ha igen, sokáig fogva tarthatjuk-e az ilyen pillanatokat? Minderre nem ad választ a Chaplin-film - de talán nem is igazságos, ennyit követelni tőle. Szép film, elgondolkoztató, groteszk és hátborzongató - szóval nagyjából olyan, mint az élet.




Erdélyi ősbemutatók
1936 december


Az Erdélyi Szépmíves Céh s a vele összeköttetésben álló Thália R. T. színtársulata, erdélyi viszonylatban jelentékeny összegű pályadíjat tűzött ki még a nyáron, színművekre. A pályázattal azt a célt kívánták szolgálni, hogy a kolozsvári magyar színpadot a lehetőség szerint függetlenítsék a budapesti színházak műsorpolitikájától és a megszületendő erdélyi színműírás bemutató színpadává avassák.
A kísérlet nem új. Csak az idők haladtak, az Erdélyben élő és dolgozó magyar írók öregedtek s úgy érzik, hozzáöregedtek a feladatokhoz, melyeket a színpad állít a maga különös követelményeivel az író elé. 1923-ban Janovics Jenő már írt ki hasonló céllal drámapályázatot s a bírálók közt volt akkor a feledhetetlen Kuncz Aladár is. Az eredmény nem sok kilátással kecsegtetett, bár a pályanyertes Gulácsy-darab értékes munka volt s kívüle még Karácsony Benő és Bárd Oszkár darabjai a tisztes siker jegyében kerültek színre. Miért kellett ennek a szép kezdésnek mégis megtorpannia?
A színházépület, melyben a kolozsvári magyar színtársulat játszik, valamikor nyári színház céljaira épült, de annak is rosszul. A nézőtéren szétfolyik a hang és nagyrészben elvész, mielőtt a közönség füléhez érkeznék. Legkevesebb húsz széksorban a halkabb „szívhangok” egyáltalán nem érvényesülnek. Bensőséges hatások elsikkadnak. Ebben a helyiségben csak nagyon kiélezett, brutális hatásokra lehet építeni, durva helyzetkomikumokra vagy magas hanghordozással elszavalt tirádákra. A szöveg irodalmi megmunkálása egészen meddő erőlködés. Éppen a szöveg jut el hézagosan a közönséghez s minden szépsége, finomsága kárbavész.
Másodszor: megfelelő mennyiségű próba nélkül lehetetlen megfelelő minőségű előadást nyujtani. Vidéki viszonylatban (és Kolozsvár színházi szempontból bizony mégis csak vidéki viszonylat), ahol sűrű egymásutánban kell kihozni a bemutatókat, nyolc-tíz próbánál a legjobb esetben sem kaphat többet egy-egy darab.
A színészek még az abszolút szövegtudásig sem juthatnak el, pedig az igazi művészi megformálás, a belső kiérlelés munkája csak ezután következhetik. Enélkül a rendező sem lát tisztán, maga a szerző sem lát tisztán s a színpad által feltétlenül megkövetelt törlésekre, hozzáírásokra, legömbölyítésekre nem marad sem idő, sem alkalom. Ennek következtében a jónak igérkező darab is félignyers állapotban kerül az „ősbemutató” terítékére s az angolosan kisütött bélszínt vidéken sem mindenki szereti.
A közönség a maga kész pénzéért kész produkciót kíván. Merő lelkesedésből és az ügy iránti áldozatkészségből megnézi ezeket az ősbemutatókat egyszer, kétszer, háromszor, de lelkesedése végülis lelohad, fordított arányban egyre növekvő bosszúságával s végülis kiábrándultan fordít hátat a legjobban beharangozott kísérleteknek. A szerzőre származó anyagi haszon is kétesértékű, ha mégolyan magas összegűek a pályadíjak. A félsiker az önbizalmat ingatja meg s további próbálkozásnak eleve kedvét szegi. Pedig epikában és lírában nehány tagadhatatlanul értékes mű került már ki az erdélyi műhelyekből s alig hihető, hogy ezen a tájon éppen a színműírói vénának apadtak volna ki teljesen a forrásai.
Az új kísérlet újabb tanulságokat és újabb bizonyítékokat szolgáltatott a régiek mellé. A pályázat bírálóbizottsága egyhangúlag Tamási Áron darabját ítélte a kitűzött díjra érdemesnek. Tamási Áront eddigi irodalmi munkássága után már nem kell sem különösképpen ajánlani, sem mentegetni a közönség előtt. Köztudomású, hogy nemigen szokott megalkudni sem témában, sem kivitelben a közönségigényekkel, de nincs is már szüksége erre.
Ami az ő kezéből kikerült, még féligsikerülten is magán hordozta a tehetség letörülhetetlen jegyeit. Színpadon eddig csak Énekes madár című mesejátékával találkoztunk s már ott is annyi tiszta költészetet, annyi keresetlen, üde naivitást árasztott a nézőtérre, mint nagyon kevés színpadi mű az utolsó évek magyar irodalmában. A jelek arra mutattak, hogy ezen a területen is hamarosan meg fogja találni azt a műformát, mely tehetségének legjobban megfelel.
Új darabjának Tündöklő Jeromos címet adta. Jeromos, a főhős, félig élő alak, félig megszemélyesítés. Idegenből érkezik váratlanul a székely faluba, ismeretlen forrásból szerzett sok pénzzel s nyomban át akarja venni a vezetést a falu fölött. Eszközeiben csöppet sem válogatós. Ha lányhoz akar jutni, annak vőlegényét megbicskáztatja vetélytársával, hogy ilyen módon mindkét lehetséges ellenfelet eltávolítsa útjából. A plébánost kegyes ajándékkal, az oltárra készítendő arany angyalokkal akarja lekenyerezni. A jegyzőt valami teleküggyel, kapzsisága révén fogja meg. Csak a Bajna Gáborral való küzdelemben marad állandóan és végképpen alul.
Ez a Bajna Gábor iskolákat végzett falusi fiú, aki visszatért apái földjéhez s minden gondja-bajában tanácsadója, vezetője falusfeleinek. Ha a darab az angyal és ördög harcát példázza a szegény, esendő falusi lelkek birtokáért, az ördögöt Jeromos, az angyalt Bajna Gábor személyesíti meg. A többi szereplők rokonszenve felváltva ingadozik a kettő között, míg végül határozottan az angyal pártjára szegődik s Jeromost ugyanaz a bicska végzi ki, melyet ő nyomott az első felvonásban a gyilkos vetélytárs kezébe.
A darab a kidolgozásban Tamási minden vonzó egyéni tulajdonságával ékes. A bőven buggyanó humor közvetlen közelében kicsapó tragédia, mellyel ő a székely vérmérséklet tragikus végletességét szokta sikerrel ábrázolni, itt is jelen van. A hősködő kis Ábelt és srófos elméjű édesapját látjuk viszont a minden hájjal megkent kocsmáros és süvölvény-fia képében, akik első látásra eladják magukat az ördögnek, de - némi fenntartással, hogy a kellő pillanatban ellene fordulhassanak. Három kabinetalak - kár, hogy olyan hevenyészetten felvázolva - a falu papja, jegyzője, tanítója.
S kitűnő torzkép az angyalfaragó falusi asztalos. Az egyetlen jelentősebb nőszereplő passzív líraiságában harmatos-gyöngén lányportré. A két egymásra acsarkodó vetélytársból alig látunk valamit. Nehány mondat után már halott az egyik s a másikból csak az alélt lánytól búcsúzó, fojtott vallomásban kapunk valamivel többet. Ez a nehány mondat azonban a maga darabos, ügyetlen férfilírájával, főékessége, tiszta gyöngyszeme a darabnak.
Egészében a Tündöklő Jeromos jóval fejlettebb kísérlet az Énekes madárnál. Nagyon kevés és nem is jelentős beledolgozással alkalmas volna, de méltó is lenne a teljes sikerre. Bajna Gábor alakjával van baj, akiből a szerző jóval kevesebbet mutat meg az okvetlenül szükségesnél és jóval többet beszéltet róla, mint amennyit a színpad megbír. Hatásával itt is, ott is találkozunk, de a varázserőt, mely e hatásokat kiváltja, nem látjuk megnyilatkozni sehol. Jeromos alakját pár mondattal kifogástalanná lehetne tenni, ha ez a pár mondat többet valószerűsítene és kevesebbet stilizálna rajta.
Általában pedig az előadás is ott tévesztett irányt, hogy komor misztérium színét adta az alapjában komoly, de színeiben humoros játéknak. A humor mögött lappangó keserűséget domborította ki ahelyett, hogy mentől játékosabbra vette volna a vidámságot, melyen a komolyságnak minduntalan és annál hatásosabban kellett volna átcsillámlania.
Vásárhelyi Ziegler Emil, a tehetséges festőművész, mesekeretet adott a darabnak pompás díszleteivel és mesekosztümökbe öltöztette a két valószerütlen főhőst, akik pedig hús-vér ábrázolásban pontosabban és helyénvalóbban hatottak volna. A rendezésnek ez a félrehangoltsága vegyes érzelmeket keltett a nézőben és a legfontosabb momentumoknál tájékozatlanul hagyta, a kevésbé jelentőseket pedig túlhangsúlyozta a hatás egységének rovására.
Emiatt nem tudtak kibontakozni a darab tényleges értékei s bizony kevés kedvező kilátást nyitottak a tervezett további ősbemutatók számára. Az is lehet azonban, hogy a színpadi megoldásban sok nehézséget támasztó Tamási-darab után sorrakerülő művek már kevesebb gondot adnak rendezőnek, színésznek, közönségnek s a most szerzett tanulságok felhasználásával kevesebb műhiba csúszik be a további kísérleteknél.
Mint halljuk, a Kolozsvárt bemutatóra kerül darabokból négyet a Vígszínház is műsorába iktat, Bánffy Miklós főrendezői közreműködésével. Ezek között tehát a budapesti közönség is találkozik majd Tamási darabjával s nem kétséges, hogy szerencsésebb színpadi kivitelben. Jób Dániel látta a kolozsvári ősbemutatót s ez biztosíték arra, hogy nem a hibákat fogja átvinni az előadásból a maga közönsége elé.


(Kolozsvár, 1936 nov.)




,,Karácsonyra mindenki gázálarcot vegyen!
1936 december


Kaposvár, december 13.
Nagy meglepetést keltett mindenütt Kaposvár polgármesterének, dr. Kaposváry Györgynek az az eredeti ötlete, hogy a város tisztviselői a szokásos karácsonyi segély helyett gázálarcot kapnak.
- A hír abban a formában, hogy a város valamennyi tisztviselőjének karácsonyra segély helyett gázálarcot vesznek, téves-felelte.
Újságunk tudósítójának kérdésére a polgármester:
- Csupán a légoltalomban aktívan résztvevő várost tisztviselőket és alkalmazottakat látja el a város hivatalból gázálarccal. Akciómmal rá akarom nevelni a város polgárságát arra, hogy a gázálarc viselését ne tartsa tréfának, hanem kényszerű szükségnek. Példát akarok mutatni magam is, a tiszviselőtársaim is a gázálarc használatára. A légvédelmi gyakorlatok alatt a fejünkre húzzuk a gázálarcot, hogy mindenki lássa, nem üres szórakozásról, hanem életbevágóan fontos védekezésről van szó. A mai európai feszültségről van szó. A mai európai feszültség melletti országszerte ki kellene adni a jelszót: karácsonyra mindenki gázálarcot vegyen!



Teleki Pál a nemzetek közötti békés együttműködésről
1937 január


Szombathely, január 10.
Vas, Sopron és Zala vármegyék cserkészszervezetei vasárnap közgyűlést tartottak Szombathelyen. A gyűlést Pető Ernő egészségügyi főtanácsos nyitotta meg. Miután a kormányzót, a belügyminisztert és a kultuszminisztert üdvözölték, megválasztották védnöknek a jelenlevő Grósz József püspököt, vitéz Jány Gusztáv tábornokot, Liber Béla főigazgatót, Teleki Béla gróf zalai főispánt és vitéz Tamás István zalaegerszegi polgármestert. Éry Emil az országos cserkészszövetség üdvözletét tolmácsolta, majd Teleki Pál gróf tb. főcserkész vetett visszapillantást az elmult negyedszázadra.
- A cserkészet - mondotta - nem egyesület, hanem mozgalom, amelynek célja: jobb honpolgárok nevelése.
Megemlékezett a magyar cserkészek dicsőséges külföldi szerepléseiről és elmondta, hogy a gödöllői jamboree rendezését ellenezte. A jamboree a cserkészet reklámja, amelynek itthoni rendezése hasznára lehet az országnak, de nem a cserkészetnek.
Most már mindenki látja, hogy a jamboree sokat ártott. Elismert, hogy a gödöllői jamboree külföldön használt a magyar népnek, de a cserkészet szenvedett általa és újból kellett kezdeni sok mindent. Először is ki kellett küszöbölni a társadalomból azt a felfogást, amely a cserkészetet rossz értelemben vett nemzetköziséggel vádolja.
A nemzetek közti békés együttműködésen alapuló munka még nem nemzetietlen nemzetköziség! A cserkészetnek nem szabad semmit követelni sem az államtól, sem a társadalomból, hanem önmaga erejéből kell mindent előteremtenie.
Végül tisztújítást tartottak és a cserkészkerület elnökévé újból Pető Ernőt választották.




Mussolini többéves békét jósol Európának
1937 január


Berlin, január 17.
A Völkischer Beobachter vasárnapi számában közli római munkatársának Mussolini miniszterelnökkel folytatott beszélgetését. A Duce a többi között a következőket mondta:
- Az elmult esztendőben létrehoztuk a Berlin-Róma-tengelyt, ami Európa megerősödésének kezdetét jelenti. Nem hiszem, hogy valaha is megvalósulna az európai Egyesült Államok eszméje, de bízom az európai eszme feltámadásában, ami annak felismeréséből eredhet, hogy kulturánknak, egész műveltségünknek, sőt létünknek egyetlen közös ellensége van: a bolsevizmus.
Az angol-olasz megegyezés mindenesetre az enyhülés kezdetét jelenti és számíthatunk többéves békés fejlődésre.
Felhasználjuk majd ezt az időt, hogy folytassuk békeművünk felépítését. A földközi-tengeri egyezmény csak erősítheti a német-olasz tengelyt és látható jele azoknak az erőfeszítéseknek, amelyeket az európai béke biztosítására végeztünk.
A spanyol kérdéssel kapcsolatban Mussolini kijelentette, hogy Olaszország nem használja fel ürügyül a szovjet beavatkozását arra, hogy megvalósítson bármiféle területi törekvést.
A tudósító végül azt a kérdést tette fel a Ducenak, hogy Spanyolország, vagy Katalónia területén szovjet köztársaság megalakulása a status quo megváltozát jelentené-e. A Duce a kérdésre csak egy szóval válaszolt: Természetesen!




Megalakult a Magyar Izrealiták Szentföldi- és Egyéb Telepítéseket Támogató Egyesülete
1937 január


Budapest, január 17.
Vasárnap a pesti izr. hitközség székházában új egyesület alakult meg, amely arra irányul, hogy a hazai zsidóság ama tagjait, akik Palesztinában akarnak maguknak egziszenciát teremteni, intézményes támogatásban részesítse. Stern Samu elnöki megnyitójában rámutatott arra, hogy az új egyesület programja gazdasági munka és magyar munka, mert a magyarországi munkanélküli izraelitákat akarja Palesztínában munkához segíteni, ezzel tehát a magyar munkanélküliséget enyhíteni.
Dési Géza nagy beszéde után egyhangúlag megalakították az új egyesületet, amelynek elnökévé dr. Hevesi Simon vezető főrabbit, elnökhelyettesekké dr. Birdt Samu szegedi községkerületi elnököt és Székely Dezső műépítészt választották meg.





Hodzsa miniszterelnök rádióbeszéde a Dunavölgy politikai megbékéléséről
1937 január


Prága, január 24.
Hodzsa miniszterelnök vasárnap rádióbeszédet tartott, amelyben hangsúlyozta, hogy Csehszlovákia konstruktív kereskedelempolitikával akarja a Dunavölgy politikai megbékélésének gazdasági előfeltételeit megteremteni.
- Nem kételkedem abban, - folytatta - hogy Magyarország irányában is egészséges alapra tudjuk helyezni kereskedelempolitikai kapcsolatainkat. A közeli hetekben Csehország tartósan rendezi kereskedelmi kapcsolatai Magyarországgal.
A kisantant államainak a római blokk hatalmaival való kapcsolatai és gazdasági együttműködése kedvezően fejlődnek és ugyanez áll a Németországgal való gazdasági együttműködésre is.
Ezután a kisebbségi kérdésről beszélt Hodzsa, amelynek rendezése állami érdek, mert tűrhetetlen, hogy Csehszlovákia válságok tűzfészke legyen. Nem szabad a kisebbségek elcsehesítésén vagy eltótosításán dolgozni, a csehszlovák nacionalizmus el kell hogy ismerje más népek nemzeti érzéseit is.




A fekete ablak
Tabéry Géza regénye - Nyugat
1937 január


Az jár jobban, ki Tabéry könyvét úgy olvassa, mint egy riportot az erdélyi magyar kisebbség életéről. Erdélyi írónak természettől adott nagy témája ez, birkóznak vele már majd két évtizede, több-kevesebb sikerrel igyekeznek legyűrni, de végezni nem tudtak vele. Olyan bonyolult téma, annyi társadalmi és lélektani komplikációval teljes, hogy akik eddig hozzáfogtak, alig jutottak túl a részletmegoldásoknál. Talán az is akadályozta őket, hogy nem bírtak megszabadulni attól a páthosztól, amellyel az erdélyi magyar a saját sorsát és helyzetét nézi s amely egy sajátságos romantika ködébe burkol az író szeme elől mindent, ami magyar dolog, s az érzelmesség közepén át láttat minden magyar sorsot és embert.
Tabéry az első, aki a tényekből tárgyilagosan számot adó ujságíró szemléletével, az önismeret szándékával néz vissza abba a tizennyolc esztendőbe, amit a magyarság Romániába szakadt része új történelmi helyzetében eltöltött. Nem vértanúi ellenállásokról, hősi gesztusokról beszél - ilyenek is voltak kétségkívül, de a nagy többség, a tömegek magatartása nem ez volt -, hanem inkább azokról az alkalmazkodásokról, amelyekre a közepes sorsú emberek kénytelenek voltak, akik a nagy fordulat után ott maradtak és élni akartak, magyarságuk és az új államhatalom szüntelen kínos súrlódásában. Akik idején repatriáltak, azokat hűtlenségben marasztalja el, amint hogy igaz is, a könnyebbik sorsot választották.
Akik azonban ott maradtak, azoknak, bármi nehezen ment is, vállalni kellett az új helyzetből folyó megalázást, amely velejár az uralkodó réteg kisebbségi sorsba zuhanásával és legelsősorban körülnézni, hogyan és miből fognak megélni. Tabéry könyvének főszereplője, aki első személyben beszéli el a történetet, a véletlenek különös, akaratától független kapcsolódása révén fel volt mentve a megélhetés legrosszabb gondjai alól, de az ő sorsa inkább csak a fonál, melyre rá van fűzve egy sereg más ember történtete.
Ezek között magyar és román részről egyaránt vannak jó emberek és rossz emberek: ami szenvedés a magyarokra szakad, az nem egyes emberek bűne, hanem a háborúból keletkezett helyzeté, - egyes emberek ronthatnak, vagy enyhíthetnek rajta, de a dolgok lényegileg a helyzetből fakadnak: az egyik fél nehezen, vagy egyáltalán nem tudja magát beleélni az új helyzetbe, a másik ezt gyanúval nézi és mindenképpen igyekszik megvédeni azt a kedvező helyzetet, melybe a történelem szeszélye, vagy végzete juttatta.
Az író minden rokonszenve a magyaroké, de azért meglátja köztük is a változott konjunktúra kihasználóit s a magyarságukkal üzérkedőket, a románok eljárásáról súlyos tényeket állapít meg, de felmutat közülük néhány igazán emberséges szellemű embert is. Tiszta írói szempontból nézve alakjai nem mindig mozognak három dimenzióban, de a tények, melyeket elmond, mémoire-szerűen hitelesnek tünnek fel.
A legjobban megrajzolt alaknak, az öreg Boldizsárnak, a nyelvvizsgán megbukott és állásvesztett városi hivatalnoknak az alakjába meleg patriarkális vonásokat rajzol bele, leányának börtönbe jutása, letörése a szörnyű szenvedésekben és magáhoztérése egy kis költői színt kever az általában elég sivár történetbe. Ez a kettő a legérdekesebb alak az egészben, sokkal érdekesebbek, mint Ringlotti grófnő, akit az író nyilván legérdekesebb alaknak szánt s akinek démoni vonásain túlerős az irodalom-íz.
A legjobb az egészben a város - szemmelláthatóan Nagyvárad - magyarságának a rajza, amelyben állandóan ott gomolyodnak a kisebbségi helyzet sötét felhői. Csupa bizonytalan helyzet, állásukat vesztett, vagy állásukban ingadozó tisztviselők, újonnan alakított kaszinó, melynek kártyapénzjövedelméből szűkölködő magyarokat támogatnak, a régi gondolatvilágtól és mértékektől szabadulni nem tudó öregek és a már román iskolában nevelkedett, magyar kultúrát nem ismerő fiatalok, konjunktúrán hízó spekulánsok, - mind olyan, mint aki egy nagy földrengés után van. A végső perspektiva nem biztató; az író szerint a városokból kiszorul a magyarság, a földhöz kell menekülnie. A moldvai csángók helyzetébe szorul a magyar. “Ez az, ami ellen hiábavaló minden küzdelem, minden ábrándozás. Csángók lettünk Erdélyben is, bármennyire jól esnék tovább folytatni régi életformáinkat. Csöbörcsök fajtájából is csak azok tudtak a kárpáti szorosokon túl nyelvükben és létükben megmaradni, akik a föld rögei között húzódtak meg s lemondottak arról, hogy a fölöttük hatalomba került néppel a könnyű jólétben versenyezzenek." 
Sötét perspektiva ez, az Erdély magyar kultúrájáról való lemondást jelenti. Igy van-e? arra nem vagyok illetékes felelni. De hogy minden erőt meg kell feszíteni, hogy ne legyen így, az bizonyos.


Schöpflin Aladár




Csikorgó hidegben vadászott a kormányzó és előkelő társasága vasárnap Mezőhegyesen
1937 január


Csikorgó hidegben vadászott a kormányzó és előkelő társasága vasárnap Mezőhegyesen: óriási a zsákmány! 
Mezőhegyes, január 17.
Csikorgó, tiszta hidegben kezdődött vasárnap reggel a 30 ezer kat. hold kiterjedésű mezőhegyesi állami ménesbirtokon a Horthy kormányzó tiszteletére rendezett kétnapos nagy vadászat. Darányi miniszterelnök nem jöhetett Mezőhegyesre, ezért az előkelő vadásztársaságot helyette Lázár igazságügyminiszter látta vendégül.
Rajta kívül a kormány tagjai közül Bornemisza érkezett már szombat este Mezőhegyesre. Vasárnap kora reggel indult el a méneskari törzsépület elől a kormányzó és társasága a hatalmas vadászterületre. Kíséretében voltak Lázár és Bornemisza minisztereken kívül Sztranyavszky Sándor, a képviselőház elnöke, Kállay Miklós, Pesthy Pál és Puraly Emil volt miniszterek, ifj. Horthy István, a kormányzó idősebbik fia és Károlyi Gyula gróf, a kormányzó veje, Zsindely Ferenc és Urbán Gáspár báró országgyűlési képviselők. Görgey György tábornok, méneskari felügyelő. Nemeskéri Kiss Géza, a gödöllői királyi vadászterületek vadászmestere. Szép László és Kelecsényi Miklós miniszteri tanácsosok. A vadászat legfőbb rendezője Balás József földmívelésügyi minisztériumi osztályfőnök és Vattay Dezső mezőhegyesi jószágigazgató gondoskodtak arról, hogy a vendégek minden tekintetben jól érezzék magukat a hagyományos nagy vadászaton, amely vasárnap reggel „stráf”-vadászattal vette kezdetét.
Délelőtt rengeteg nyúl került puskacsőre, azután vadászebéd következett a szabadba és utána az egyik fácánosba mentek a vadászok, akik csak alkonyatkor tértek vissza szállásukra a kaszinó épületébe. Az első nap vadászeredménye közel 800 nyúl és igen sok fácán.
Hétfőn reggel folytatják a vadászatot, amely után a miniszterek és politikusok hétfőn este Szegeden át érkeztek vissza Budapestre.




A Nr. 6-os öltözőben, egy pályakezdő komikánál: Márkus Emiliánál
1937 január


A jobboldali lépcsőn, a szinpad mögött, felbotorkálunk a félemeletre és szédülve, tájékozatlanul állunk meg a 6-os számú női öltöző előtt. Valami a szívünkbe is nyilallik: igen, ez a 6-os szám, itt öltötte magára Desdemona, Juana, Éva, Gouthier Margit, Claire ruháit… És mintha pajkos szellemek játszanának velünk, az ajtón újra megpillantjuk a nevét: P. Márkus Emilia….
Mintha mi sem történt volna, mintha nem múltak volna el hosszú évek azóta, hogy utoljára itt jártunk és a vakablakos kis ajtó mögül, a félénk koppantásra, ugyanaz a hasonlíthatatlan, édesen áradó, napsugaras hang felel:
- Szabad….
És a „Nr. 6”-ban, ahol olyan régen jártunk, a tükör előtt áll, szőkén, szemének azúr mosolyát küldte elénk, csupasz vállakkal, egy antik szabású, virágmintás brokátselyem-ruhában. Ő maga, akit gyermekkorunkban Szőke Csudának neveztek.
- A ruhámat nézi? - kérdez huncut mosollyal. - Igen, ez negyvenéves. Régi velencei selyem. A szabása is az: ott vásároltam… Nagyon régen nem volt rajtam.
Annuska, a régi Annuska, az öltöztetőnő, aki elválhatatlanul hozzá tartozott Márkus Emiliához, reszkető kézzel púderezi a művésznő karját. Ő sokkal jobban „drukkol”, mint maga a művésznő, aki annyi év után most újra a „világot jelentő deszkákra” lép. A „Szülők lázadásá”-t játsszák odakünn a szinpadon, ma este másodszor. P. Márkus Emilia egy nyolcvanéves nagymamát alakít benne, de nem afféle köhögős, csoszogós, siránkozó nagymamát, hanem harcias, okos, szellemes, erélyes dámát, aki ráncbaszedi unokáinak zabolátlan seregét azzal, hogy egy kicsit - utánozza őket a neveletlenségben, a frivolságban, a „szabadság”-ban szeget-szeggel….
- Olyan voltam, mikor most, kiléptem a közönség elé, - meséli - mintha álomból ébredtem volna fel. Itt van a régi öltöző, a nevemet újra kiírták az ajtóra, itt van Annuska, a púderes dobozok, a festék, a lámpák, a színpad, a közönség… Szóval felébredtem.
- Látszik, - mondjuk - hogy egy cseppet sem izgatott. Más ilyenkor kiméli a hangját, nem fogad látogatókat, idegeskedik. Maga olyan, Emilia, mintha ez a világ legtermészetesebb és legmindennapibb eseménye volna, hogy újra játszik, még hozzá életében először - agg nőt és komikát!
- Számomra ez a levegő… A szárazra dobott hal visszaugrott a vízbe! Miért legyek izgatott és miért legyek kiállhatatlan? Boldog vagyok, megelégedett, tele testi-lelki harmóniával.
- De hogy ilyen sok Magában a komikai ösztön….
- Ezelőtt…. ezelőtt - ragyogja felénk a gyönyörű hang - ezelőtt… különben: mellékes, hogy mennyi idővel ezelőtt… Podmaniczky Frigyes intendáns mondta Paulay Edének, a direktoromnak: „Ebben a Márkusban egy komika szunnyadozik… inkább ilyen szerepeket kellene vele játszatni…”
Aranyos, mikor a tükör előtt grimaszt vág és elkezdi utánozni az öreg Podmaniczky bárót. Ahogyan az mondta, hogy „ebből a Márkusból komikát kellene csinálni”. Azután előveszi azt a hatalmas szivart, amellyel néhány perc mulva el fogja képeszteni „mondain” unokáit… A szivart egy kis tokból szedi elő és kedvtelve zsonglőrködik vele.
- Ezt Káldi Jenő küldte…. Hogy ha már rá kell gyujtanom, legalább jóra gyujtsak.
A kis kevereten, sok-sok virág, mimóza, szekfű és rózsák között egy halvány fiatal lány kuporog, oroszosszabású, kissé egzótikus ruhában. Ő a nagy „drukker”, az ő szeme tágul ki az izgalomból a nagymamáé helyett, őt rázza a hideg, őt gyötri a lámpaláz, mert ő Nizsinszky Tamara, az imádott nagymama unokája.
- Ne drukkolj, Tamara - vigasztalja a nagy művésznő - látod, Nyanya sem drukkol.
Szerepe szerint ugyanis „Nyanyának” csúfolják-becézik a neveletlen unokák… Jól megnézzük Tamarát, aki ebben a pillanatban egy régi arcképet elevenít meg bennünk: az édesanyjáét, aki éppen így kuporgott ebben az öltözőben, ilyen sápadt izgalommal, mikor még Pulszky Romolának hívták, mielőtt még felesége lett a tragikussorsú Nizsinszkynek… Márkus Emilia - aki végre is 80 éves dámát játszik! - púderezi a haját. Szürkíti. Szeretnénk felkiáltani, hogy: jaj, ne nyúljon hozzá! A tükörből meglátja ezt az ijedtséget és hátranevet:
- Végre is, Nyanyát játszom…
Olyan, mint a gyerek, akinek visszaadták a játékszerét! Egy régi „Emilia-mozdulattal” simitja végig a homlokát, majd tragikus hangsúlyt utánozva, szinte a maga régi szerepeit karrikírozva fordul hátra:
- Nézzétek a profilomat…. Tulajdonképpen nekem szubrettprofilom van… Vagy ha akarjátok: komikaprofilom. Gondoljátok meg és írjatok nekem szerepet. Komikaszerepet! Megkezdem új pályámat…
A csengő idegesen berregni kezdett - itt mindenki ideges, csak ő nem! - és „Nyanya”, kacéran felkapva az antik velencei selyemből készült uszályát, ruganyos, szép fehér kezében magasra tartva a Havanna-szivart, belépett a szinpadra.


Forrás: huszadikszazad.hu

Nincsenek megjegyzések: