 |
| Fotó: Imreh Albert |
Berci bátyó a közeli városban leginkább a Kőleány szomszédságát kedvelte.
A Kőleány ott állt a központban, egy önkiszolgáló vendéglő előtt és szaporán integetni látszott egy kendővel, amit az ismeretlen szobrász faragott a kezébe, az örök búcsú jelképeként. De érdekes módon, mozdulatlan kendőlengetését úgy is lehetett értelmezni, hogy magához szólít minden arra járót. Meg úgy is, hogy egyszerűen csak fölhívja magára a figyelmet.
Berci bátyó szerint a Kőleány maga a város volt - emberi ábrázolás formájában. Kiemelkedett a jellegtelen házcsoportok nyájszerű tömegéből, mindig friss volt és üde, asszonyosan teltkarcsú és a végletekig lecsiszolt, mint egy jól megfogalmazott, precíz gondolat. Az utcán állt, mindenkire rámosolygott, de mégse volt utcalány. Kínálkozó ölére talán csak a pihenni vágyó madarak szálltak. Ideig-óráig. Aztán odébb álltak...
Bátyó nem egyszer időzött el a tövében, mialatt a fürdővároska parkjában sétálókat fényképezte s nézte a teraszon üldögélő, gondtalanul sörözgető-kávézgató fürdővendégeket. Elképzelte, milyen lehet onnan fentről, a Kőleány szemmagasságából végignézni a város fölött, lepillantani az utca hétköznapi forgalmára, örök dermedtségben készen állni, vigyázni, őrködni, mosolyogni, úgy tenni, mintha éppen most, ebben a pillanatban emeltük volna fel a karunkat, könnyed lendülettel, látható rajongással, őszintén és ragaszkodó szeretettel.
Ahogy talán az élők igazából nem is tudnak. Vagy nem akarnak? Ki tudja? Az integető Kőleány végzi a dolgát és őrzi a választ, amire hiába várunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése