2011. december 11., vasárnap

A Jelentésekről - az UH-ban

Másodszor jelenik meg írás az Udvarhelyi Híradóban a Jelentések magamról c. könyvemről. Az elsőt Oláh István követte el, s most ugyanő volt az, aki eljuttatta hozzám Simó Márton alábbi, a lap december 8-i számában megjelent esszéjét.


*



A kényszerpálya elemzése


Kevés olyan értelmiségi van, mint Cseke Gábor, aki annak ellenére,.hogy legszívesebben vers- és prózaírással töltötte volna azokat az évtizedeket, amelyeket közíróként morzsolt le, ráadásul idegen nyelvi környezetbe kényszerülten.


Simó Márton


Talán pedagógusként is működhetett volna, de a sors oda vezényelte, ahol a szerkesztő „a betűvel célba talál, vagy az értelem mellé lő". (Sütő István: Mesterségem címere 3.) Volt, lehetett benne némi optimizmus a korai '60-as években, de az éppen csak alig megtűrt kispolgári-értelmiségi környezetből származó fiatalembernek nem lehettek nagyok az illúziói. Helyzete eleve írói szerepre predesztinálta volna, csakhogy abból nem nagyon lehetett volna megélni s túlélni egy alig látható írói pályát látens életművel, nem nagyon sikerült akkor ezeken a tájakon senkinek. Még a legismertebbeknek is rendelkezniük kellett bizonyos státusokkal. Egyáltalán nem mentesült az ember az ideológiai máztól. Egy áldatlan helyzet volt, amikor az írástudónak úgy kellett manipulálnia a számára kedves szavakkal, hogy azok mindennek dacára - a szájkosár és a béklyó ellenére is - értelemmel, nyilvánvaló és mögöttes jelentéssel rendelkezzenek.
Az Ifjúmunkásnál jó ideig volt lehetőség a stílusos mellé- és hazabeszélésre. Sokan emlékszünk arra, hogy abban az időszakban - főként a 70-es évek első felében - lehetett abban a lapban komoly problémákkal is foglalkozni, vidéken - falvakban és városokban - mozoghattak a riporterek, s nemcsak termelési tudósításokat gyártottak, nemcsak vörösre festett ünnepekről írtak, hanem a valós hétköznapokról és általános emberi gondokról. Kiváló fotósok dolgoztak a lapnál, akik a gyatra nyomdatechnika ellenére is elviselhető és élvezhető felvételeikkel színesítették a fekete-fehér egyszerűség maximális kihasználásával a mondanivalót. A könnyű- és komolyzene eseményeiről és irányzatairól, a népi kultúráról, a kezdődő táncházmozgalomról közöltek alapvető fontosságú cikkeket, terítékre kerültek az ifjúság sajátos problémái is. Visszaemlékezve Lázár Lászlóra, Gergely Tamásra vagy Molnár H. Lajosra, dr. Veress Albertre, minden fanyalgás nélkül mondhatjuk, hogy egy korszerűnek számító ifjúsági lapot adtak a diákok és a magyar fiatalok kezébe. Nem illett elolvasni az első oldalon található maszlagot, egykét ahhoz kapcsolódó töltelékcikket - minden stabil olvasó ismerte a lap szerkezetét, rutinosan tudta, hogy melyik oldalnál érdemes kinyitni. Az irodalmi mellékletben a mai derékhad java publikált, az Igaz Szó és az Utunk mellett az induláshoz alkalmas, rangos lehetőség volt az IM-kulturális melléklete.
Az Elórénél Cseke helyzete már sokkal nehezebb volt: erősödött a nyomás, s tulajdonképpen a párt által odahelyezett cenzorok írták az egyetlen romániai magyar napilapot. Ott folyamatosan cselezni kellett. Sorozatos bukások következtek, alulmaradások, hiszen nem egy súlycsoportot képezett az állampárt és az elébe kiálló egy szál, két szál vagy pár értelmiségi. Volt kötelező penzum is. Elvárták, előírták, sugallták, hogy nagy figyelemmel kell követni a párt szinte korlátlan urának életét, és bizonyos alkalmakkor dicshimnuszokat kellett zengeni. És lón: Cseke Gábor is „elkövetett" egy ilyen alkalmi verset. Most nem idézzük - talán sokan emlékeznek rá - de az a körmönfont, „nagy műgonddal" megszerkesztett költemény - egyébként jó vers, vannak benne rejtett, kettős, többes értelmű gondolatok, ki nem mondott kételyek - épp e titokzatosság révén vált slágerré. Bekerült az ország akkortájt legnagyobb méretű könyvébe, melyet az ideológusok márványtáblaként kanonizáltak és fáklyaként mutogattak. Ebben a túlideologizált korban aztán a Cseke-opuszt elég gyakran elővették, lefordították, odabiggyesztették az újságok és folyóiratok első oldalaira. Úgyhogy a szerző a rendszerváltás pillanatában tisztában volt azzal, hogy rajta a bélyeg, nehezen vagy sehogy sem sikerül az „udvari költő", az „elkötelezett kommunista" szerepköréből kitörnie. Január elején még évek hosszú során át érezte, hogy mintha: megint jönnének, megint kopogtatnának a szolgálatosok, s mintha kérnék azt a verset vagy annak folytatását.
Önvizsgálata, éberen tartott lelkiismerete késztette arra, hogy a '90-es évektől nyíló új mezsgyékre jutva egykori önmagán gúnyolódva, az új szerepben megvalósítsa azt az életműrészt, melyre ifjú kora óta vágyott. Sikerült. Ha nem írt volna ebben az utóbbi két esztendőben mást, csak ezt az önvizsgáló könyvet - ha nem sorakoznának látóterünkben az „új időkben" megjelent verses prózakötetei, ha nem is művelt volna olyan magas szintű publicisztikát az újraindított Romániai Magyar Szóban, a Magyar Nemzetben és a különböző szépirodalmi folyóiratokban, ez a memoár akkor is számottevő lenne. Nem könnyű olvasmány, sűrű a szöveg, de sűrű az emlékhalmaz is mögötte. Úgy véljük, hogy megkerülhetetlen dokumentum. Azt a korszakot csak általa érthetjük igazán. A Jelentések magamról című gyónós könyv mérföldkő.
Sokan keresik a levéltárakban fellelhető személyes dossziékat, hogy visszalássanak az eltelt évtizedekre. Cseke Gábor merészet gondolt, és leplezetlen öniróniával jelentett. Valóban „bizalmas jelentés". Követhető lehetne mások számára is, akik lapulnak, önmaguktól visszarettenten, és kicsik, s ettől tovafelé is csak egyre kisebbek mernek lenni.


Cseke Gábor 1941. július 29-én született Kolozsváron. A Brassai Sámuel, Líceumban érettségizett, majd magyar nyelv- és irodalomtanári képesítést szerzett a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. (1962) A KISZ KB hetilapjának, az Ifjúmunkásnak a főmunkatársa volt Bukarestben, majd 1968-tól 1979-ig főszerkesztője, a továbbiakban az Előrét, majd annak jogutódját, a Romániai Magyar Szót szerkesztette ugyancsak a román fővárosban. Nyugdíjazása után Csíkszeredában telepedett le. Számos vers-, próza és publicisztikakötet szerzője, műfordításainak száma is jelentős. Az utóbbi években felfedezte az internetben rejlő lehetőségeket, több online-foiyóirat állandó munkatársa, saját folyóiratai, btogjaí is működnek, melyek olyan írásokat tartalmaznak,   ; amilyeneket a totalitárius sajtó szorításában is szívesen publikált volna, akár saját alkotásai, akár mások művei közül. Jelentések magamról című visszaemlékező kötetében (Polis Kiadó, Kolozsvár, 2010) a legtisztább őszinteséggel tárja fel életének azt a majdnem három évtizedét, melyet kényszerpályán szenvedett végig, Ez a 464 oldalas, sűrű szövésű könyv olyan dokumentum - s egyelőre páratlan és egyetlen Erdély magyar irodalmában -, amelyben felelőssége teljes tudatával, a jelen biztonságából, de a moralízálás kíméletlen őszinteségével beszélget el korábbi önmagával és lelkiismeretével a szerző.

5 megjegyzés:

tg írta...

cedrosÖrvendek, hgy így került be a köztudatba, ahogy Simó írja: "egy korszerűnek számító ifjúsági lapot adtak a diákok és a magyar fiatalok kezébe". Az Ifjúmunkásról van, ugye, szó, a szándék ez volt...

Elekes Ferenc írta...

Simó Márton
tisztességes írását olvasva megnéztem az Urszu 2-blogodban lévő emlékezésedet, melynek címe IM, Ifjúmunkás.
Egyetlen esztendőt, a 67-es évet emelted ki a lap történetéből, azt, amikor még Dali Sándor volt a főszerkesztő. Ez most csupán azért tűnt föl nekem, mert nem mentél tovább, (még?) nem mutattál be egyetlen olyan lapszámot, amely a te főszerkesztőséged idején készült, vagyis a 68-as évtől errefelé. Mit látok én ebből? A te nagyfokú szerénységedet látom! Nem álltál elő azzal, hogy né, az én főszerkesztőségem idején mennyire megújult a lap, mennyi szép dolgot műveltünk, minden nehézség ellenére!
Aki olvasta a Jelentéseket, láthatta, hogy figyelmedet nem kerülte el az az időszak sem, amely a 67-es évet megelőzte.
Már csak azért is izgalmas olvasmány a te vallomásod, mert akit érdekel, abból értheti meg az Ifjúmunkás igazi jelentőségét a mi kicsiny, hazai irodalmunk térképét nézegetve.
És mi az érdekes ezen a térképen? Az, hogy (személyemet kivéve) szinte minden jó író, költő neve föllelhető a lap mellékletében! Páskándi, Hervay, Szilágyi Domokos, Farkas Árpád, Bálint Tibor, Kányádi, Palocsay, Czegő, Ferencz S.István, Kezéz Ferenc, Szőcs Kálmán, Csiki László, Kocsis István, Lászlóffy Aladár, Csaba, hogy csak futtában soroljak föl néhány nevet. És ott voltak az akkori jó román költők is! Sorescu, Labis, Nichita Stanescu...Akiket barátainknak tekintettünk, s akik minket is barátaiknak tekintettek!
Fórum volt ez a lap, most látjuk igazán, milyen fontos fórum!
Pironkodva, szégyenkezve gondolok e pillanatban arra, hogy én épp ebben az időszakban nyüslettem, vágyódtam el innen, messzi tájak felé kacsintgatva.
És elhallgattam legalább húsz esztendőre.
Most pedig nézhetem magam, kikopva, megvénülve, elfelejtve.
Sok mindent helyre lehet hozni. Például egy vallomással. Amiképpen te a Jelentésekben helyrehoztad. De ebben a rövid életünkben húsz évet helyrehozni nem lehet. Az írásnak is megvan a maga ideje. Az az idő, amikor nem emlékezésekkel foglalkozik az ember, hanem lobogásokkal, a világ megváltásának szent szándékával fölszerelve.

denesorban írta...

Az lenne a mindenek előtti megjegyzésem,hogy aki nem tud arabusul az ne is írjon arabusul.Vonatkozik ez főleg a versekre, mert ennyire gyenge,dilettáns verseket már régebbről is olvastam a szerzőtől (csg van szó)de jobb lenne ha nem írna arabusul. Verset főleg.

világosító / cseke gábor írta...

Kedves denesorban,

nagyon sajnálom, hogy állandóan visszatérő megjegyzéseid ellenére még nem álltam le teljesen a versírással. Úgy fogalmazol, úgy zsörtölődsz, mint az a versolvasó, akinek nincs mit olvasnia, csakis az én versemet. Javasolok valamit: kerüld el messze azokat a szövegeket, amikről úgy gondolod, hogy valamilyen közöm lenne hozzájuk. És ezzel Te is jól jársz, nekem pedig teljesen mindegy. Első és utolsó alkalom, hogy válaszoltam neked.

Irén Tóth írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.