ILARION MUNTEANU
A szerző a Zsil-völgyében született, bányászok között nőtt fel, a LiterNet.ro mûvészeti portál szerkesztője, végzettségét tekintve fizikus. Többnyire prózát közöl. Válogatott novelláinak kötete (Nisip peste bordul nacelei - Homok a léggömb kosarából, 2003) letölthető a LiterNet honlapjáról. Műveit jórészt digitális formában jelenteti meg.
Depresszió
(Depresie)
Sorescu szellemének
Doktor Úr
valami életbevágóan fontosat érzek
lényem egészében.
Érzem a depresszió szagos lehét,
mely szmogtól,
abszinttól,
arzéntől és régi csipkétől,
penésztõl és megülepedett portól,
avittan lampaszos foltonfolt egyenruhától bűzlik,
a belevaló ezredesnek
ma már senki sem ír.
Feszülõ idegeim füstje szállong
melyből a kvint s az oktáv összeáll
s amin az 1900-nak nevezett
dzsesszénekes
cigarettára gyújthat.
Depresszióm e cigaretta
füstjétől szaglik.
A depresszió pedig itt van, szétárad,
durván letapossa a lábad,
kockafejem összezavarja,
úrrá leszek-e vajon rajta?
Megszoktam az adakozást
nincs más örömöm mint adni
nem csoda, hogy ha
sorba állnak
lelkem hivatala elõtt.
Egyesek jussukat kérik régi iratokat lengetve;
Mások nem ismernek, de nyomulnak,
mert elterjedt a hír, hogy
fájdalmat osztanak.
Egy piperkőc úr plajbásszal hadonászik:
"Egy kucsmányi gyöngédség az adag,
hogy mindenkinek jusson."
Egy másik, ki noteszbe jegyezget,
szigorúan kérlelhetetlen:
"Elég a háromnegyede, csak így jut mindenkinek
e sorban. Listát lezárni!"
Elejtettem egy megrendítõ emléket
mely tönkrezúzta magát azok elõtt akik helyüket
kockáztatták a sorban.
Egy születő vágy borzongása
más sorbanállókba és néhány
sündörgőbe szállt.
Maradtak így is elegen ahhoz, hogy a rémhír, miszerint
megléptem az érzelmekkel, amikre jogot formáltak,
kötél, szappan és proletár-
dühbe öltözzön.
Doktor úr,
ha a gymnos aktot jelent,
akkor vigyen vissza a gimnáziumba,
Rohiába, a hegyek tövébe,
ahol Nicolae atya tanítja
a kamatmentes odaadást.
Doktor úr, fogja a plajbászt,
s ha a gimnáziumhoz érünk,
oldja meg a példát:
Milyen mély lehet a depresszió,
mekkora repedés legyen a bőrömön, lényem
termőtalaján,
hogy újraírjam A vihart?
Ugyanis, kedves Doktorom,
a derűlátás pimaszságával,
az emelkedő láz nyíltságával
kimondom kereken:
sosem írom újra
a játék végét.
Mert a Játéknak nincsen vége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése