Lírai tőzsde. SZEMELT versek (12)

IANCU LAURA
Otthon


fejem felett vagy még?
ostoba minden szó,
a tér elalélt, hová veszek?


a házunk falán reszketegen
meg-meg jelentél — ne tagadd!
agyaggerenda bordáidon
átsütött ég, átsütött nap!


az almafák alatt hagytál
hullott rám szirom, hullott hó
valamely falon bizton lógtál
ha más nem is: hullott dió


Iancu Laura (sz. 1978, Magyarfalu) úgy él a köztudatban, mint csángó költő, de aki nem hivalkodik csángóságának külsőségeivel. Fokozatos távolodása az otthontól (eddig: Moldva - Csíkszereda - Budapest - Szeged - Pécs) mind nagyobb sóvárgást ébreszt benne a távolságba vesző, gyümölcshullásos otthon iránt.


CSEKE GÁBOR
Labirintusban


labirintusban élek - mióta is?
kanyar kanyar után jön
és vége nincsen - ez hát a sorsom?


legtöbb emlékem rendre elveszett
hitelezőt játszik az adósom


felidézném az órát fel a percet
mikor e kaland foglyul ejtett


s minden mi kincs volt odahagytam
a föld is nyöszörög alattam


nyomom se maradt úgy eljöttem
kopár ég strázsál most fölöttem

Kis Iancu Laura-antológia

...az újabb versekből

Kányádi Sándor

Valaki valakit valamire

kiszemelt

hajnali kiáltásból

font ereket

minden fájdalom övé

kiáltja Istenét:

tekintsen háta mögé!

az ott a föld –

minden más táj: óceán

torka szakadtából ott hullajt

a vemhes idő fát, fiat

a Hargitán

ott, ahol a poklok közt a végső tornác

nem a halál

ahol ha vétkezett is:

a köntös nem lehet más

csak Nyelv, csak Kodály

fehérre mosott gyolcsingre

tapadnak Lészped sóhajai

vásnak a színek, a lépcsők, a fák

fekete-piros orcácskái

tüzet rakott hát

a Küküllő-mentén

Krisztus meg ne fázzon

s mindaz, ki Köréje telepszik

keserűn fohászkodjon

mert:

befonnak egyszer mindenkit

ama utolsó óra angyalai

mert:

nem lehet árva az, kinek

feltámadnak halottjai

osztódó nyelv – szaggatott dallam

ködként terülő harangszó

ki minden idők Rómájába

mind talpig gyászba szép holló

kongatta Jónás igéit:

ki egyszer lenyelte

a nyelvet

egyetlen egyszer lakhat jól

vele

Fától Fáig

K. S-nak

egyedül a Fák értenek meg

kérges testük felissza

az éjszakát

alamizsna álmok hullnak

berendezik a halált

minden galamb felszállt

hatalmas hordalék a világ

sem ott sem itt

sem mindenütt vagyok

találjon rám

aki elhagyott

Mi már

Mi már csak visszaérkezünk

Ahogy a feszület az élő fába

Mi már csak madarak lehetünk

A kettészakadt éghomályba

Nincs ellenség

Nincs határ

Csak a Kárpátok

Szelíd, vérgyökerű Kárpátok

Nincs ellenség csak

Az erdő zúgása

Szuszog halkan

Ahogy a szív dobog

Ha átmegy

A határon

Rákóczi határ

a határon szólnak

a fenyves harangok

halkan beszélő füvek, színárnyak

a határon feszülő egek

Vérző lépések

föl, föl

dereng a Gyímesek könnye

reszkető hegyek tátognak

fönt s lent

csak várnak.

Pilinszky

nem tudlak már olvasni

a bajban kinőttelek

beléd is törtek kardok

meghalni nekem kellett

iszonyú volt az elveszés

megoltani, mint vad szerzetest

s mint vércseppek a keresztet

négysoros

én véled tenném

ha lehetne

véled bomlanék egy földbe

takarózzék ölelésünkből

az utolsó béke

emlék

megvannak még a leveleid

s már értem, miért írtad

a kapu alatt ki-be járnak a

gyászolt pillanatok

megrakjuk még, tüzet gyújtunk

ólálkodik az ősz

szürkén és harmatosan

talán még ma elvisz

tavasz

csak árvíz van –

ilyenkor tavasszal

panaszáradatként mállik a szó

a vásott ajkakon

özvegyek vagyunk

betonlapon ülünk

a parkban

hullik a hajunk

hullik az alkony

csillagos kendővel borít az éj

lebben, int

kőtakaród alá nyúlok, tested őrzöm

ki ne takarja a vízözön

a test

a szalmaágyat szereti a fáradt test

a színlelt álmodozást

- fakó töviságyban lélek

kihallgatott deszkák között

kihallgatott csókokra

emlékezz –

repülni nem tudó madár

világában

az elázott határfal szárad

kapcákkal hantolt oltáron nőtt

virág vagy

Évutó

Tulajdonképpen már mindegy,

mit ír a kánon,

a kor kit temet,

fekete kendőd megvakít.

Mellém ült a sötétség,

ennem ad, felruház,

az éjszaka darabjaiban

istenláz ráz. Megaláz.

Takarj be, vers

- ha már megérkeztél -

takard be minden csontom,

havazd be csillagom.

Sóhaj

Úgy félek, Uram,

Hogy elfáradsz.

Valami

Minden virágnak nyíló orcája, te mindenség,

Lépteidben jelek halványulnak,

Elnéznek a kövek,

Némán sejtető tekintettel

Öveznek burkok, csillagok, kísértetek.

Tekintet se foghat föl, ó, lényeg,

Mert bosszút állsz az ismeret felett.

Tűnés, tünemény!

Neved alatt ezredek lankadatlan

Bomlanak.

Érthetetlen érthetetlenség,

Damaszkuszt kiváltó hiszékenység,

Valami por, valami semmiség.

Felvilágosodás

Látva látom világom széleit,

érzem a győzelem verejtékét.

Ha elmégy, harminc ezüstön

mestert veszek, ki elad.

Nem hittelek, mégis halálommal

váltottalak. Tán sose voltál,

csak átléptél, mindenestül.

Ázik

Ázik a fa a tóban

S oldalra hajlik ága

Levél szusszon elő s virága

Mint égen csillag: magvacska.

Ázik a szívem bánatba

S oldalra hajlik búja

Sebek szusszonnak elő s fájdalma

Mint égen villám: titkocska.

Ázik képzetem vágyókban

S oldalra hajlik álma

Falak szusszonnak elő s kudarca

Mint égen eső: erők hatalma.

Ázik világom titokba

S oldalra hajlik sokasága

Színek szusszonnak elő s zsarnok kezek

Mint égen a rossz jelek: halálra vernek.

gyász

(Raymond Chandler visszhangra)

rossz napja van az istennek

s az isten napja hosszú

beteg s ha beteg hát beteg akkor

kezében is a batyu

térdem van és van kezem

meghajlok összecsuklom

mint kivert kutya: életem

szájpadlásra kulcsolom

A volt kereszt helyén

a volt kereszt helyén

hangyabolyt hányt a föld

innen, este öreg a falu

csecsemőarcú

ha velem álmodik

anyatejet eszik a temető

mögöttem

virágos réten bömböl a sírtenger

bólint

kacsint

int

anyám: megterítve

az utolsó vacsorán vendég nincs

tudod

én elhagytalak. Utoljára

azok halnak meg, akik rég

nem élnek, de minek ámítsalak,

elfáradt az Isten, hiába kopogok

a cipőjét felhúzta, füstölgő

homokot hagyott maga után

minden, tudod, minden

és azt beszélik odakinn,

hogy érzékeny a fényre

pedig mióta járok sötétbe

mintha mindenkim meghalt volna

mintha más szín nem is volna

Hervay

én nem tudom, miért a szív dobog

ha versed olvasom

amott, az ablakon túl

a nap vöröse kormosodik

alkonyul

egyfalas kamrád közt

a levegő is parázs

üszkös ég omlik rám.

Zsákutca. Se pince, se padlás.

hová tudtál itt esni nap nap után

mikor egy széked sincs?

csillagok közt vergődtél

a pokol lángjaiból

fölvarródtál

egész a lila égig

hogy sehol se légy

itt

*

Válogatás a költőnő első kötetéből az Erdélyi és csángó költészet honlapon található

Költői sorsot érlelő "sorstalan világ"

Iancu Laura új könyveiről

Iancu Laura költői indulására ma már ki emlékszik? Pedig csak nemrég, 2004-ben történt, hogy felfigyeltünk Csíkszeredától Budapestig és még azon is túl a fiatal költőnő Pár csángó szó c. kötetére (Hargita Kiadóhivatal). Amiből a címbeli csángó kifejezés azóta is furcsán megdobogtatja a szíveket. De nagyon alaposan, sorról sorra el kell olvasnia a verseskönyvet annak, aki Iancu szövegeiben valóságosan is rá akar bukkanni.

Nemrég megjelent és Csíkszeredában is bemutatott két új könyvének ürügyén [Névtelen nap, Kortárs Kiadó, 2009; Élet(fogytiglan), Universitas Szeged, 2010] mondta el a költőnő irodalmi keresztapja, a költői bemutatkozását istápoló Ferenczes István költő-főszerkesztő, hogy az első kötet címadása az ő lelkén szárad, és hogy milyen nehezen találta meg azt az árva utalást is, ami a szerző csángó identitását aposztrofálja. "Érthető, részben marketingfogás volt ez részemről - emlékezett vissza nevetve -, de Iancu Laura azóta többszörösen bizonyította: nincs szüksége ilyen olcsó címkékre ahhoz, hogy sajátos költészete megérintse az olvasó szívét."

Ez a kis epizód arra is jó, hogy érzékeltesse előttünk, milyen hatások és elvárások között kell helytállnia e törékeny, fiatal, hiperérzékeny asszonyköltőnek, szülőhelyétől és személyiségét meghatározó magyarfalusi (moldvai) csángó környezetétől távol. A magyar irodalom és költészet dzsungelében. Aki fokozatosan, az idő morzsolódásával jutott tanulmányai révén egyre nyugatabbra: előbb Csíkszeredába, ahol a középiskolát végezte, majd Szegedre és Budapestre, ahol néprajzot, majd teológiát (is) végzett, szakember lett, mindenféle intések és bölcs tanácsok dacára saját közössége iránt érezve nem csupán erkölcsi, hanem professzionális felelősséget.

Iancu Laura nem mondhatja el magáról, hogy ma is hangját próbálgató pályakezdő költő, hiszen a maga eddigi három verskötetével - az említetteken kívül figyelmet érdemel a második, a Karmaiból kihullajt (Magyar Napló, 2007) - ott áll az élénk kritikusi figyelem középpontjában, sőt, a magyar irodalmi élet egyes tevékeny mozgatói 2009-ben azt is kisütötték, hogy mennyire stílusos és hatásos lenne, ha ő köszöntené verssel a nyolcvan éves Kányádi Sándort - aki amúgy nagy érdeklődéssel és rajongással követi Iancu Laura költői kibontakozását... Mire az történt, hogy a feladat miatti, több heti vergődés után Iancu Laura megírta első és máig egyetlen alkalmi, "rendelésre" készült versét, amely azóta bejárta a magyar irodalmi sajtót.

E filigrán, szerény asszony költészete hálás téma kritikusnak és recenzensnek. Sokan vannak köztük, akik makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy mindenáron betájolják - s lehetőleg ők tájolják be hathatósan - a szerzőt, ami alatt nem csupán elhelyezik valahogy rendhagyó, személyes vívódásaiból és bizonytalanságaiból, hiányaiból táplálkozó költészetét, hanem befolyásolni is próbálják ebbe vagy abba az irányba.

Vannak egyfelől, akik a nyíltan, verbálisan is mindegyre deklarált csángóság felé taszítanák a költőnőt és egy militáns, a csángó ügyet formálisan is képviselő magatartást várnának el tőle, de nem kevés azok száma sem, akik arra próbálják rábírni, ne sokat bíbelődjön a gyökerekkel, mert minél általánosabb érvényű, "nyugatosabb" költészetének a hangja és formavilága, annál közelebb kerül az egyetemes emberi értékekhez. Különösen Pilinszky János s olykor a József Attila hatását emlegetik nála, miközben Iancu Laura kíméletlenül viaskodik magával saját, öntörvényű identitásáért, azért, hogy hű maradhasson legbensőbb sorskérdéseihez, értékrendjéhez, rátalálva a saját különbejáratú válaszokra.

Nemrég megjelent két új kötete ténylegesen frappáns válasz azoknak, akik attól féltik Iancu Laurát, hogy valamiképpen nem tesz majd eleget a feléje özönlő, nem egyszer egymással homlokegyenest ellenkező elvárásoknak. A könyveket bemutató csíkszeredai találkozón mindezt némileg talányosan, de félre nem érthetően így fogalmazta meg: "Szülőfalumból 12 éve elkerültem, s bár rendszeresen járok haza, az általam ismert világ lassan kihalt. Magyarfaluban egyre kevésbé valóságos az én otthonléten, ezért válhatott mind fontosabbá számomra Budapest. Verseimben a csángó sorsot édesanyám szimbolikus jelenléte hordozza magán, prózámban viszont a nagyanyám alakjához társítom mindazt, amit a szülőhely, a hagyomány jelent számomra."

A két könyv szinte szimultán megjelenése nem csak szerencsés egybeesés, hanem ugyanannak a megszenvedett és szenvedélyesen megélt erkölcsi tanulságnak a más-más műfajban való lecsapódása.

Költészetében Iancu Laura nem követ semmilyen kordivatot: kezdetben bőbeszédűnek ítélt versei mindinkább a töredékesség, az enigmatikusság felé tömörödnek. Tartalmilag a nagyvárosban is embert próbáló magány, az "itt is, itt is - itt se, ott se"-féle feloldhatatlan ambivalencia, az otthon és az itthon között feszülő, nagyívű történelmi-földrajzi távolság és összetartozás párharca jegyében szólnak egy "sorstalan világ" determinálta életről, halálról, szeretetről, hitről, istenről, családról, ősökről és mindenek előtt a messzire vetődött, de önmagától szabadulni képtelen költői Én-ről.

Nem harsogó, de el sem hallgatott üzenetei a csángó sorsú költő kettős kötődésből ismétlődnek meg, a publicisztika formaruháját magára öltve, közvetlenebbül, programszerűbben az egykori tanárnőjéhez, Borbáth Erzsébethez címzett levelekben, amelyek eredetileg hónapról hónapra a Moldvai Magyarság című folyóiratban láttak napvilágot. Kötetbe gyűjtésük, úgy tűnik, nem egyszerűen csak technikai mozzanat, mert az összhatás, legalább is bizonyos olvasói rétegekben, s köztük is a betűre éhes, a saját sorskérdéseik iránt egyre inkább érdeklődő csángó olvasók körében rendkívül meghatározó és kedvező. Érződik valamennyi írásán, hogy a szerző mélyen átéli a csángó sorsot és sikeresen tudatosítja mindenkiben, hogy a csángóság nem kuriózum, nem kérkedésre ítélt turisztikai érték, hanem egy vállalt, köztes életmód, amit sajátos gondolkodás- és hitvilágbeli, néprajzi és nyelvi értékek határoznak meg és jókora visszafogottság, amelynek éppen egyik kifejezési formája a nagyfokú töredezettség.

Jó lenne, ha a Iancu Laura-féle költészet és próza közötti munkamegosztás nem haladná meg a műfajok közötti különbség természetes méreteit, s az a nyelvezet, amit a levelekben kiválóan ötvöz a csángó nyelvi fordulatok, a mai magyar irodalmi nyelv és a sajátos, személyes szóhasználat elegyéből, duzzadóbbá tennék immár a végletekig leszikárodott költészetét. De közben azt se felejtsük el, hogy Iancu Laurának a csángó identitással kapcsolatos "feladatai" ott sorakoznak a gyakorló néprajzos munkaasztalán is: jó pár megjelent és ezután létrejövő népköltészeti gyűjteménye máris ugyanabba az irányba mutat, amely felé kiteljesedő írói pályája, mindenfajta divatokon átlépve, biztos léptekkel elindult.

Cseke Gábor

(A cikket az Új Magyar Szó Kisebbségben c. melléklete számára írtam. Fotó: Gyulai Hírlap)