Lírai tőzsde. SZEMELT versek (12)

IANCU LAURA
Otthon


fejem felett vagy még?
ostoba minden szó,
a tér elalélt, hová veszek?


a házunk falán reszketegen
meg-meg jelentél — ne tagadd!
agyaggerenda bordáidon
átsütött ég, átsütött nap!


az almafák alatt hagytál
hullott rám szirom, hullott hó
valamely falon bizton lógtál
ha más nem is: hullott dió


Iancu Laura (sz. 1978, Magyarfalu) úgy él a köztudatban, mint csángó költő, de aki nem hivalkodik csángóságának külsőségeivel. Fokozatos távolodása az otthontól (eddig: Moldva - Csíkszereda - Budapest - Szeged - Pécs) mind nagyobb sóvárgást ébreszt benne a távolságba vesző, gyümölcshullásos otthon iránt.


CSEKE GÁBOR
Labirintusban


labirintusban élek - mióta is?
kanyar kanyar után jön
és vége nincsen - ez hát a sorsom?


legtöbb emlékem rendre elveszett
hitelezőt játszik az adósom


felidézném az órát fel a percet
mikor e kaland foglyul ejtett


s minden mi kincs volt odahagytam
a föld is nyöszörög alattam


nyomom se maradt úgy eljöttem
kopár ég strázsál most fölöttem

Kis Iancu Laura-antológia

...az újabb versekből

Kányádi Sándor

Valaki valakit valamire

kiszemelt

hajnali kiáltásból

font ereket

minden fájdalom övé

kiáltja Istenét:

tekintsen háta mögé!

az ott a föld –

minden más táj: óceán

torka szakadtából ott hullajt

a vemhes idő fát, fiat

a Hargitán

ott, ahol a poklok közt a végső tornác

nem a halál

ahol ha vétkezett is:

a köntös nem lehet más

csak Nyelv, csak Kodály

fehérre mosott gyolcsingre

tapadnak Lészped sóhajai

vásnak a színek, a lépcsők, a fák

fekete-piros orcácskái

tüzet rakott hát

a Küküllő-mentén

Krisztus meg ne fázzon

s mindaz, ki Köréje telepszik

keserűn fohászkodjon

mert:

befonnak egyszer mindenkit

ama utolsó óra angyalai

mert:

nem lehet árva az, kinek

feltámadnak halottjai

osztódó nyelv – szaggatott dallam

ködként terülő harangszó

ki minden idők Rómájába

mind talpig gyászba szép holló

kongatta Jónás igéit:

ki egyszer lenyelte

a nyelvet

egyetlen egyszer lakhat jól

vele

Fától Fáig

K. S-nak

egyedül a Fák értenek meg

kérges testük felissza

az éjszakát

alamizsna álmok hullnak

berendezik a halált

minden galamb felszállt

hatalmas hordalék a világ

sem ott sem itt

sem mindenütt vagyok

találjon rám

aki elhagyott

Mi már

Mi már csak visszaérkezünk

Ahogy a feszület az élő fába

Mi már csak madarak lehetünk

A kettészakadt éghomályba

Nincs ellenség

Nincs határ

Csak a Kárpátok

Szelíd, vérgyökerű Kárpátok

Nincs ellenség csak

Az erdő zúgása

Szuszog halkan

Ahogy a szív dobog

Ha átmegy

A határon

Rákóczi határ

a határon szólnak

a fenyves harangok

halkan beszélő füvek, színárnyak

a határon feszülő egek

Vérző lépések

föl, föl

dereng a Gyímesek könnye

reszkető hegyek tátognak

fönt s lent

csak várnak.

Pilinszky

nem tudlak már olvasni

a bajban kinőttelek

beléd is törtek kardok

meghalni nekem kellett

iszonyú volt az elveszés

megoltani, mint vad szerzetest

s mint vércseppek a keresztet

négysoros

én véled tenném

ha lehetne

véled bomlanék egy földbe

takarózzék ölelésünkből

az utolsó béke

emlék

megvannak még a leveleid

s már értem, miért írtad

a kapu alatt ki-be járnak a

gyászolt pillanatok

megrakjuk még, tüzet gyújtunk

ólálkodik az ősz

szürkén és harmatosan

talán még ma elvisz

tavasz

csak árvíz van –

ilyenkor tavasszal

panaszáradatként mállik a szó

a vásott ajkakon

özvegyek vagyunk

betonlapon ülünk

a parkban

hullik a hajunk

hullik az alkony

csillagos kendővel borít az éj

lebben, int

kőtakaród alá nyúlok, tested őrzöm

ki ne takarja a vízözön

a test

a szalmaágyat szereti a fáradt test

a színlelt álmodozást

- fakó töviságyban lélek

kihallgatott deszkák között

kihallgatott csókokra

emlékezz –

repülni nem tudó madár

világában

az elázott határfal szárad

kapcákkal hantolt oltáron nőtt

virág vagy

Évutó

Tulajdonképpen már mindegy,

mit ír a kánon,

a kor kit temet,

fekete kendőd megvakít.

Mellém ült a sötétség,

ennem ad, felruház,

az éjszaka darabjaiban

istenláz ráz. Megaláz.

Takarj be, vers

- ha már megérkeztél -

takard be minden csontom,

havazd be csillagom.

Sóhaj

Úgy félek, Uram,

Hogy elfáradsz.

Valami

Minden virágnak nyíló orcája, te mindenség,

Lépteidben jelek halványulnak,

Elnéznek a kövek,

Némán sejtető tekintettel

Öveznek burkok, csillagok, kísértetek.

Tekintet se foghat föl, ó, lényeg,

Mert bosszút állsz az ismeret felett.

Tűnés, tünemény!

Neved alatt ezredek lankadatlan

Bomlanak.

Érthetetlen érthetetlenség,

Damaszkuszt kiváltó hiszékenység,

Valami por, valami semmiség.

Felvilágosodás

Látva látom világom széleit,

érzem a győzelem verejtékét.

Ha elmégy, harminc ezüstön

mestert veszek, ki elad.

Nem hittelek, mégis halálommal

váltottalak. Tán sose voltál,

csak átléptél, mindenestül.

Ázik

Ázik a fa a tóban

S oldalra hajlik ága

Levél szusszon elő s virága

Mint égen csillag: magvacska.

Ázik a szívem bánatba

S oldalra hajlik búja

Sebek szusszonnak elő s fájdalma

Mint égen villám: titkocska.

Ázik képzetem vágyókban

S oldalra hajlik álma

Falak szusszonnak elő s kudarca

Mint égen eső: erők hatalma.

Ázik világom titokba

S oldalra hajlik sokasága

Színek szusszonnak elő s zsarnok kezek

Mint égen a rossz jelek: halálra vernek.

gyász

(Raymond Chandler visszhangra)

rossz napja van az istennek

s az isten napja hosszú

beteg s ha beteg hát beteg akkor

kezében is a batyu

térdem van és van kezem

meghajlok összecsuklom

mint kivert kutya: életem

szájpadlásra kulcsolom

A volt kereszt helyén

a volt kereszt helyén

hangyabolyt hányt a föld

innen, este öreg a falu

csecsemőarcú

ha velem álmodik

anyatejet eszik a temető

mögöttem

virágos réten bömböl a sírtenger

bólint

kacsint

int

anyám: megterítve

az utolsó vacsorán vendég nincs

tudod

én elhagytalak. Utoljára

azok halnak meg, akik rég

nem élnek, de minek ámítsalak,

elfáradt az Isten, hiába kopogok

a cipőjét felhúzta, füstölgő

homokot hagyott maga után

minden, tudod, minden

és azt beszélik odakinn,

hogy érzékeny a fényre

pedig mióta járok sötétbe

mintha mindenkim meghalt volna

mintha más szín nem is volna

Hervay

én nem tudom, miért a szív dobog

ha versed olvasom

amott, az ablakon túl

a nap vöröse kormosodik

alkonyul

egyfalas kamrád közt

a levegő is parázs

üszkös ég omlik rám.

Zsákutca. Se pince, se padlás.

hová tudtál itt esni nap nap után

mikor egy széked sincs?

csillagok közt vergődtél

a pokol lángjaiból

fölvarródtál

egész a lila égig

hogy sehol se légy

itt

*

Válogatás a költőnő első kötetéből az Erdélyi és csángó költészet honlapon található

Költői sorsot érlelő "sorstalan világ"

Iancu Laura új könyveiről

Iancu Laura költői indulására ma már ki emlékszik? Pedig csak nemrég, 2004-ben történt, hogy felfigyeltünk Csíkszeredától Budapestig és még azon is túl a fiatal költőnő Pár csángó szó c. kötetére (Hargita Kiadóhivatal). Amiből a címbeli csángó kifejezés azóta is furcsán megdobogtatja a szíveket. De nagyon alaposan, sorról sorra el kell olvasnia a verseskönyvet annak, aki Iancu szövegeiben valóságosan is rá akar bukkanni.

Nemrég megjelent és Csíkszeredában is bemutatott két új könyvének ürügyén [Névtelen nap, Kortárs Kiadó, 2009; Élet(fogytiglan), Universitas Szeged, 2010] mondta el a költőnő irodalmi keresztapja, a költői bemutatkozását istápoló Ferenczes István költő-főszerkesztő, hogy az első kötet címadása az ő lelkén szárad, és hogy milyen nehezen találta meg azt az árva utalást is, ami a szerző csángó identitását aposztrofálja. "Érthető, részben marketingfogás volt ez részemről - emlékezett vissza nevetve -, de Iancu Laura azóta többszörösen bizonyította: nincs szüksége ilyen olcsó címkékre ahhoz, hogy sajátos költészete megérintse az olvasó szívét."

Ez a kis epizód arra is jó, hogy érzékeltesse előttünk, milyen hatások és elvárások között kell helytállnia e törékeny, fiatal, hiperérzékeny asszonyköltőnek, szülőhelyétől és személyiségét meghatározó magyarfalusi (moldvai) csángó környezetétől távol. A magyar irodalom és költészet dzsungelében. Aki fokozatosan, az idő morzsolódásával jutott tanulmányai révén egyre nyugatabbra: előbb Csíkszeredába, ahol a középiskolát végezte, majd Szegedre és Budapestre, ahol néprajzot, majd teológiát (is) végzett, szakember lett, mindenféle intések és bölcs tanácsok dacára saját közössége iránt érezve nem csupán erkölcsi, hanem professzionális felelősséget.

Iancu Laura nem mondhatja el magáról, hogy ma is hangját próbálgató pályakezdő költő, hiszen a maga eddigi három verskötetével - az említetteken kívül figyelmet érdemel a második, a Karmaiból kihullajt (Magyar Napló, 2007) - ott áll az élénk kritikusi figyelem középpontjában, sőt, a magyar irodalmi élet egyes tevékeny mozgatói 2009-ben azt is kisütötték, hogy mennyire stílusos és hatásos lenne, ha ő köszöntené verssel a nyolcvan éves Kányádi Sándort - aki amúgy nagy érdeklődéssel és rajongással követi Iancu Laura költői kibontakozását... Mire az történt, hogy a feladat miatti, több heti vergődés után Iancu Laura megírta első és máig egyetlen alkalmi, "rendelésre" készült versét, amely azóta bejárta a magyar irodalmi sajtót.

E filigrán, szerény asszony költészete hálás téma kritikusnak és recenzensnek. Sokan vannak köztük, akik makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy mindenáron betájolják - s lehetőleg ők tájolják be hathatósan - a szerzőt, ami alatt nem csupán elhelyezik valahogy rendhagyó, személyes vívódásaiból és bizonytalanságaiból, hiányaiból táplálkozó költészetét, hanem befolyásolni is próbálják ebbe vagy abba az irányba.

Vannak egyfelől, akik a nyíltan, verbálisan is mindegyre deklarált csángóság felé taszítanák a költőnőt és egy militáns, a csángó ügyet formálisan is képviselő magatartást várnának el tőle, de nem kevés azok száma sem, akik arra próbálják rábírni, ne sokat bíbelődjön a gyökerekkel, mert minél általánosabb érvényű, "nyugatosabb" költészetének a hangja és formavilága, annál közelebb kerül az egyetemes emberi értékekhez. Különösen Pilinszky János s olykor a József Attila hatását emlegetik nála, miközben Iancu Laura kíméletlenül viaskodik magával saját, öntörvényű identitásáért, azért, hogy hű maradhasson legbensőbb sorskérdéseihez, értékrendjéhez, rátalálva a saját különbejáratú válaszokra.

Nemrég megjelent két új kötete ténylegesen frappáns válasz azoknak, akik attól féltik Iancu Laurát, hogy valamiképpen nem tesz majd eleget a feléje özönlő, nem egyszer egymással homlokegyenest ellenkező elvárásoknak. A könyveket bemutató csíkszeredai találkozón mindezt némileg talányosan, de félre nem érthetően így fogalmazta meg: "Szülőfalumból 12 éve elkerültem, s bár rendszeresen járok haza, az általam ismert világ lassan kihalt. Magyarfaluban egyre kevésbé valóságos az én otthonléten, ezért válhatott mind fontosabbá számomra Budapest. Verseimben a csángó sorsot édesanyám szimbolikus jelenléte hordozza magán, prózámban viszont a nagyanyám alakjához társítom mindazt, amit a szülőhely, a hagyomány jelent számomra."

A két könyv szinte szimultán megjelenése nem csak szerencsés egybeesés, hanem ugyanannak a megszenvedett és szenvedélyesen megélt erkölcsi tanulságnak a más-más műfajban való lecsapódása.

Költészetében Iancu Laura nem követ semmilyen kordivatot: kezdetben bőbeszédűnek ítélt versei mindinkább a töredékesség, az enigmatikusság felé tömörödnek. Tartalmilag a nagyvárosban is embert próbáló magány, az "itt is, itt is - itt se, ott se"-féle feloldhatatlan ambivalencia, az otthon és az itthon között feszülő, nagyívű történelmi-földrajzi távolság és összetartozás párharca jegyében szólnak egy "sorstalan világ" determinálta életről, halálról, szeretetről, hitről, istenről, családról, ősökről és mindenek előtt a messzire vetődött, de önmagától szabadulni képtelen költői Én-ről.

Nem harsogó, de el sem hallgatott üzenetei a csángó sorsú költő kettős kötődésből ismétlődnek meg, a publicisztika formaruháját magára öltve, közvetlenebbül, programszerűbben az egykori tanárnőjéhez, Borbáth Erzsébethez címzett levelekben, amelyek eredetileg hónapról hónapra a Moldvai Magyarság című folyóiratban láttak napvilágot. Kötetbe gyűjtésük, úgy tűnik, nem egyszerűen csak technikai mozzanat, mert az összhatás, legalább is bizonyos olvasói rétegekben, s köztük is a betűre éhes, a saját sorskérdéseik iránt egyre inkább érdeklődő csángó olvasók körében rendkívül meghatározó és kedvező. Érződik valamennyi írásán, hogy a szerző mélyen átéli a csángó sorsot és sikeresen tudatosítja mindenkiben, hogy a csángóság nem kuriózum, nem kérkedésre ítélt turisztikai érték, hanem egy vállalt, köztes életmód, amit sajátos gondolkodás- és hitvilágbeli, néprajzi és nyelvi értékek határoznak meg és jókora visszafogottság, amelynek éppen egyik kifejezési formája a nagyfokú töredezettség.

Jó lenne, ha a Iancu Laura-féle költészet és próza közötti munkamegosztás nem haladná meg a műfajok közötti különbség természetes méreteit, s az a nyelvezet, amit a levelekben kiválóan ötvöz a csángó nyelvi fordulatok, a mai magyar irodalmi nyelv és a sajátos, személyes szóhasználat elegyéből, duzzadóbbá tennék immár a végletekig leszikárodott költészetét. De közben azt se felejtsük el, hogy Iancu Laurának a csángó identitással kapcsolatos "feladatai" ott sorakoznak a gyakorló néprajzos munkaasztalán is: jó pár megjelent és ezután létrejövő népköltészeti gyűjteménye máris ugyanabba az irányba mutat, amely felé kiteljesedő írói pályája, mindenfajta divatokon átlépve, biztos léptekkel elindult.

Cseke Gábor

(A cikket az Új Magyar Szó Kisebbségben c. melléklete számára írtam. Fotó: Gyulai Hírlap)

Igaz könyvecske a csángók érdekében

Az Új Magyar Szó Kisebbségben c. melléklete melegen érdeklődött Posch Dániel csángó könyvecskéje iránt, amiről február 19-i bejegyzésemben - több könyvújdonsággal egyetemben - néhány ismertető mondatot írtam. A cikk elkészült, ide is felteszem.

*

Mostanában, amikor bevált szalondivat sok helyütt a csángókat elsiratni és úgymond megváltani, kétszeres öröm egy-egy őszinte segítség szándékával fogant, igaz könyvet kézbevenni. A székesfehérvári Posch Dánielé pedig éppen ilyen („Messze ott, hol nap szentül le.” Csángómagyarok Moldvában. Lénia 2 Reklám- és Médiaügynökség Kft, Székesfehérvár), annak ellenére, hogy a szerzőt nem csak a csángó kérdés, de a közírás valamely szintjén sem tartják igazán számon. Sőt, szerény kis könyvecskéje (az egész nincsen száz oldal sem!), bár a csángó népélet olyan kiváló képíróinak alkotásai illusztrálják, mint Hegedűs Dóra budapesti és Ádám Gyula csíkszeredai fotográfusok, némely, magukat bennfentesnek vélő „szakértők” ellenérzéseit is kiváltotta - természetesen, igaztalanul.

Posch Dániel vállalkozása azért jó és tiszteletre méltó, mert mindvégig megmarad a jóindulatú segítő szerepében. A Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület tagjaként, mint akinek tényleges és meghatározó élményei is vannak a csángóföldi valóságról, hétköznapokról, egy pillanatra sem kíván felcsapni botcsinálta szakértőként. Ahhoz viszont, hogy a magyar nyelvterületen minél több emberhez eljuttassa a csángó sorskérdések helyes értelmezésének a kulcsát, a könyv tömör, kellően személyes, jól dokumentált, a leglényegesebb problémákat exponáló szövegéhez a legjobb szakembereket, a leghitelesebb forrásokat hívja segítségül, és minden alkalommal becsületesen jelzi is azokat. Nem vész el a tudomány vitás kérdéseiben, nem gyárt új elméleteket, viszont átfogó társadalmi-politikai-gazdasági-szellemi-néprajzi-hitéletbeli helyzetrajzát nyújtja a hegyen túli csángóságnak, a sokak számára érthetetlennek tűnő, már-már abszurdnak tartott csángó kettősségnek, a „se itt, se ott”, illetve az „itt is, ott is” állapotnak. Tényeket sorakoztat fel, változásokat rögzít, értesüléseivel egészen a jelen pillanatig példásan napirenden tartja az olvasót. Nem konzervanyaggal dolgozik, hanem a legfrissebb információkkal. Ugyanakkor dicséretes az a gyakorlati szándék is, amiről a könyv február közepén történt csíkszeredai bemutatóján beszélt, tudniilik hogy szándékában áll a mű román kiadását is megjelentetni, hogy azok kezébe is eljusson, akik otthonosabbak a román írásbeliségben.

Rendkívül rokonszenvesnek találom azt a természetes szerénységet, amivel Posch Dániel a témát kezeli. Tudatában van annak, hogy könyve mindenek előtt a „hasznosság” elnevezésű kategóriába sorolható, ennek érdekében viszont minden eszközt bevet s olyan erőket mozgat meg (a két neves fotográfusnak az ügy mellé állítása, hozzájárulásuk önzetlensége jó példája ennek), amelyek igazolni tudják az előszót író Hegyeli Attila, a Moldvai Csángó Oktatási Program vezetője józan és pragmatikus helyzetértékelését:

„Állítólag mi magyarok amolyan siránkozó nemzet vagyunk, csángó ügyekben különösen: leggyakrabban a pesszimizmus hangjait halljuk politikusoktól, kutatóktól.

Mennyivel előbbre lennénk, ha nem temetnénk a moldvai magyar kultúrát, hanem a bástyáját építenénk!... Úgy tűnik, hogy a bevált recept egyszerű: mi tegyük meg, amit megtehetünk, sose beszéljük le magunkat a cselekvésről, a többit meg bízzuk Rá” - áll a Sírni lehet, dolgozni kell című szövegben a könyvecske élén. Az ekként leütött alaphangtól a továbbiakban könyv szellemisége egy fikarcnyit sem tér el, s a két csángóföldi kiszállás élményei birtokában Posch Dániel képes arra, hogy korszerű, mélységesen etikus csángó-szemléletet ne csak a megfogalmazásig, hanem a cselekvésig következetesen képviseljen.

„Sokan egész egyszerűen valóban nem is tudják, hogy magyarul beszélnek, addig, amíg magyarországi látogatóval nem beszélnek és nem tapasztalják megdöbbenve, hogy egészen jól megértik egymást.”

Aki elfogadja e helyzetképet mint természetes realitást, azt nem gyötri semmiféle nyelvi elfogultság és nem szűk nemzeti érdekektől vezérelve kezeli a csángó kérdést, hanem inkább azt sugalmazza, hogy a csángó sors a tiltások és kiátkozások, a félelmek és szorongások, a bizonytalanságok és a gyanakvások helyett egy mélyen humánus, toleráns, sajátos értékeikre odafigyelő, azokat ösztönzőleg pártoló közhangulatban öntörvényűleg kiteljesedjék. E folyamatban egészen biztosan döntő szava lesz az öntudatlanul, de mégis csak átmentett gazdag hagyománynak is.

Cseke Gábor

Életből kibomló látvány

(Fotótábor Külsőrekecsinben / 2009)

1.

Szeptember vége felé számos napi- és hetilapunkban, internetes portálokon jelent meg a hír, illetve hangzott el tévében, rádióban:

"2009. szeptember 25 - október 2. közötti időszakra Külsőrekecsinbe szervezi újabb fotótáborát a Hargita Megye Tanácsa - Hargita Megyei Kulturális Központ...

A fotósok e moldovai csángó falu múltjának és jelenének, mindennapjainak (betakarítások, szőlőszüret) és néprajzi értékeinek megörökítését tűzték ki célul.

A tábor résztvevői: Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Veres Nándor és Ádám Gyula (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Fülöp Lóránt (Agyagfalva)."

Nem tudni, mi ragadta meg a sajtó figyelmét a közleményben, hiszen az 1990-es rendszerváltás óta a moldvai csángóság életének kutatása és rögzítése már nem ütközött hivatalos tilalomfákba, s nem kevesen éltek is a lehetőséggel, hogy felkeressék ezt a földrajzilag-néprajzilag és szociológiailag is érdekes, archaikus vidéket.

Hogy a fotósokat milyen szándék vezérelte, arra könnyebben választ kaphattunk. Elég volt megkérdezni Ádám Gyulát, a tábor eltervezőjét és animátorát, aki elmondta, hogy a nyolcvanas években gyakran jártak oda fényképeszkedni Barabás Zsolttal, s bár tudták, hogy tilosban sántikálnak, rendre belopták magukat a külsőrekecsiniek szívébe - olyannyira, hogy idővel hivatalos lett ünnepeikre, sorsdöntő eseményeikre, s ő olyankor se hagyta otthon munkaeszközét, a fényképezőgépet. 2006 novemberében egy lakodalmi meghívás, 2009 augusztusában szomorú életesemény - Szarka Márton feleségének temetése - szólította Külsőrekecsinbe, s ez alkalommal a készülődéseket és ceremóniát sikerült a maga természetes gazdagságában lencsevégre kapnia.

Miután a Hargita Megyei Kulturális Központ egyszer már nyitott Moldva felé, amikor is 13. fotótáborát Pusztina látta vendégül, kézenfekvő volt a gondolat, hogy XIX. fotótáborát, korlátozott számú résztvevővel újabb csángó helyszínen, ezúttal Külsőrekecsinben tartsák meg.

2.

Külsőrekecsin (Fundu Răcăciun) viszonylag új település, a XVIII. századtól létezik önálló helységként, de csak a XIX. században vált jelentősebbé. A faluban úgy tudják, az adóterhek előli “fugárok” - szökevények - alapították a szomszédos településekről menekültek közül, s nagyrészt magyar csángók lakják. A falu népe mindig a legnagyobb szegénységben élt, amit csak tetézett az, hogy önazonosságukat kereső törekvéseikben mindegyre durván megakasztotta őket a hatalom.

Gazda László tanár, aki a hetvenes években következetes népismereti expedíciókat szervezett pionírkorú tanítványainak a moldvai csángó falvakba, Codex c. munkájában (Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2005, Bibliotheca Moldaviensis - kétnyelvű kiadás) tudományos pontossággal térképezi fel a csángó települések múltját és jelenét. Könyvében leírja: Külsőrekecsint 1947-ben katonaság lepte el, hogy a híveivel magyarul is beszélő Susanu paptól és a magyarul éneklő Benke Antal kántortól "megszabadítsák" a falut.

"Amikor a falusiak megtudták, hogy a papot el akarják vinni - áll Gazda könyvében -, fellázadtak az odavezényelt agitátorok ellen. Megverték őket, s a kocsijukat is megrongálták. Megtorlásként katonaság szállta meg a falut: «fegyvereket kerestek». A kántort megtalálták a rejtekhelyén, és lelőtték, a papot elhurcolták, bebörtönözték és magyarul nem tudó esperessel helyettesítették."

Ilyen és ehhez hasonló történelmi konfliktusok nyomán ma sem meglepő, hogy a külsőrekecsiniek ösztönösen a taszítás és vonzás ellentmondásos reflexével viszonyulnak azokhoz, akik kívülről érkeznek és akikről úgy vélik, hogy megpróbálják felbillenteni életük megszenvedett egyensúlyát. Súlyos örökség a falu hagyományos szegénysége is: Bákó városig 38 kilométert kell megtenni, bűnrossz földutak vezetnek a helységbe, a legközelebbi vasútállomás (Forrófalva) 8 kilométerre van... 1991 júliusában a falut átszelő patak példátlanul megáradt, mintegy 50 házat szinte teljesen elpusztított. A kárvallottak akkor a falu egy magasabb részén (Dumbrăveni) építettek maguknak új telepet.

Külsőrekecsinben őrzik a leghívebben a néphagyományokat és a régi magyar viseletet - állapítja meg Gazda -. Ünnepnapokon legtöbben népviseletbe öltöznek, de sokan hétköznapokon is viselik, ahogy ezt - sok egyébbel együtt - a fotósok is lépten-nyomon tapasztalhatták.

3.

Ádám Gyula, a tábor szervezője és vezetője a tábor zárása után elmondta:

- Amikor megérkeztünk, a falu a a halott Szarkánéra való hat hetes megemlékezés küszöbén állt, a szertartáson szinte a fél falu, mintegy 150 ember vett részt. Egy péntek estén érkeztünk, nagyban folyt a készülődés a megemlékezésre. Jó pár helyen sütötték a kenyeret. Nagy volt a sürgés-forgás, ráadásul ott voltak a sürgető mezei munkák, a szüret. Ilyenkor segíteni illik, volt, aki odaállott udvart söpörni, másikunk vizet hordott... Ezen az alapon fonódtak az első szoros emberi kötelékek szombaton, amikor a Magyar Ház avatása is történt, ott elsősorban fiatalok voltak, akikkel sikerült összeismerkedni, azok hazavitték társaimat a családi házhoz, ott megismerkedtek a szülőkkel, azok meg elvitték őket Rekecsinbe, a vásárba, majd a családnál etették-itatták őket, mutogattak nekik ezt-azt, elvitték a templomba, a szőlőbe...

- Vasárnap volt az emlékező mise, majd a megemlékezés, ahová mindenki bejött, a fotósok is mind ott voltak. Egész Rekecsin jelen volt azon az udvaron: rengeteg étel, hagyományos menü, végig tudtuk nézni, ami az udvaron történt, a leves főzéstől egész a torig, ami a végén átment szabályos népi szórakozásba... Ugyanígy, másnap, szüretkor: ott elsősorban munka folyt, nem fotózás. A fotózás az közben történt.

- Eszembe jutottak a nyolcvanas évek, amikor Barabás Zsolttal együtt merészkedtünk át partizán módra a hegyen, csángó életet fotózni, akkor is ez volt az elfogadás nyitja: azonosulni a helyi közösséggel. Persze, ennyire nyíltan, mint ma, mégsem lehetett... S ami érdekes: most elhárultak a külső akadályok, viszont az emberek nem eléggé nyitottak...

- Még indulás előtt úgy számítottam, hogy a tábor közepe táján kénytelenek leszünk összepakolni. És már szombat reggel, mikor egyet fordultunk a faluban, mindenki megkapta a maga rekecsini leckéjét. Vasárnap éjjel az is megfordult a fejünkben, hogy legjobb volna abbahagyni az egészet. Azt hányták a szemünkre, hogy megtöltjük velük az internetet, mindenhol mutogatjuk őket, kiállításokon s azon kívül is. Nagyon rosszul esett a nekünkfeszülés. De másnap, a szőlőben gyökeresen megfordultak a dolgok. A tábor így nem is a fotózásról szólt, inkább sorsokról, kapcsolatokról. Mi nem az emberek ruháját, a szegénységét, a házukat, a kerítésüket fényképeztük le, hanem az embert, aki benne van, ahogyan él és boldogul. Úgy éreztük magunkat munka után, mintha egy hatalmas gödröt kiástunk volna kalákában s most le kell ülni. Rendkívül jól esett... Köszönet Szarka Péternek és feleségének, Feliciának, akik szíves házigazdaként végig példásan ellátták a csapatot.

4.

A fotótábor résztvevőinek öt kérdést tettünk föl:

1. Mit jelentettek fotós pályafutásukban a szeptember 25-október 1 között Külsőrekecsinben töltött napok?

2. Milyen elképzeléssel utaztak oda és milyen tanulsággal távoztak a csángó falutól?

3. Mi jelentette számukra a fotóstúra "legmelegebb" pillanatát?

4. Osszák meg velünk legsikerültebb felvételük keletkezéstörténetét.

5. Mi a véleményük a fotótáborról mint alkotói "módszerről", és konkrétan a XIX-ről? (Válaszaikat tömörítve és szerkesztve közöljük.)

Fülöp Lóránt (Agyagfalva):

- Ez a tábor talán azért volt sokkal több az eddigieknél, mert egy olyan településen kellett fotózni, ahol sokan, sokszor megfordulnak. Az internet tele van ráfosszekerekkel, emberek jövő-menő pillanatképeivel, de úgy érzem, hiányzik a mindennapok olyasfajta ábrázolása, amely az életüket mutatja be úgy, hogy emberi közelséget is sugároz.

- Külsőrekecsinről sok csodafénybe szabott fotót láttam Ádám Gyulától, aki őszintén, tiszta szívből készítette még akkor, amikor nem volt szabad olyan sűrűn arrefelé járogatni. Először jártam ott, különös érzések kavarogtak bennem. Az első léckerítés, az első bacsó (öreg), a járomba fogott tehén, és ráfos szekere egyszerűen elkápráztatott. Első pillanattól tudtam, hagyományőrző településre csöppenek, de arra nem számítottam, hogy akár akadályokba is ütközhet az, amit fotografálásnak - és szándékosan nem kattogtatást használok - neveznek. Meggyőződésem nem volt, inkább levontam magamban a következtetéseket, és ha az Isten megsegít, a nehézségek ellenére, biztosan visszatérek még ebbe a faluba.

- A világ e része egyszerűen megragadó, ámulatba ejtő, szeretnivaló. Még akkor is, ha ott nem mindenki akarja, hogy szeressék őket. Szeretni pedig kell, mert erősen őrzik hagyományukat, mindenekfelett van a hitük, éjt nappallá téve dolgoznak, és úgy élnek, ahogyan egykor az én őseim is éltek: a maguk kis egyszerűségében. Ugyanakkor talán a legfontosabb: betekintést nyertem életükbe.

- Talán a népviseletes fotók közül emelnék ki egyet. Amikor a kislány áll az ikon alatt, meghitt oldalfényben szépen kiemelve gyerekarcát. Fölötte Mária, kezében a kis Jézussal, mintha letekintene rá, figyelné mozdulatait, gesztusait. Kezeit egy picikét összeszorítja, de bátran „állja a sarat” a fotózás során. Néhány perccel később tudtam csak meg, hogy ő tulajdonképpen măicuţă (apáca) szeretne lenni... Ezután éreztem azt, hogy a dolgok nem véletlenül alakultak úgy, ahogyan akkor történtek.

- A fotótáborok amellett, hogy dokumentálás céljából (is) szerveződnek, egyfajta kohéziós erőt is kifejtenek. Különböző emberek, különböző helyeken történő találkozási pontja. Dokumentálunk és alkotunk. És talán így egyben a legnehezebb. Külsőrekecsinben egyéb tényezőknek köszönhetően ez még nehezebb volt számomra.

Urbán Ádám (Budapest):

- Budapesten, a nagyváros gyorsan zajló életében dolgozom. A reklámügynökségek mindent előre kitalálnak és szinte azonnal elvárnának tőlem. A fotótáborok kiszakítanak e rohanásból és kötöttségekből, megmutatják a nyugodtabb élet szépségeit. Jó kicsit lelassulni.

- Az effajta táborok jó légköre és az ott megismert értékes emberek társasága előre garantálja bárhol a felejthetetlen élményeket.

- Forró pillanatok számomra az esténkénti csoportos képnézegetések és eszmecserék voltak az adott nap megfotografált anyagairól.

- Székelyföldön már hozzászoktam az ott élők kedvességéhez, barátságához. Rekecsinben azonban ellenségesebben viszonyultak a fényképészekhez, azt hiszem azt gondolták, gúnyt űzünk szegénységükből. (Pedig az a hely varázslatos és romantikus egy urbánus fotós számára.) Ezért itt nagyobb bátorsággal kellett egy-egy udvarra befordulni, hogy fényképezőgépemmel megragadjak és elvigyek egy pillanatot a ház lakóinak életéből. Szerencsémre, a kék házas képem készítésekor éppen szívesen látott ember voltam, kivéve a kiskutyát, mely jól megugatott.

- A fotótáborok lehetőséget kínálnak nemzeti értékeink közeli megismerésére és lehetőséget adnak a fotókon keresztül bemutatni a mai regionális állapotokat a távolabb élőknek, s egyben archiválni mindezeket az utókornak.

Balázs Ödön (Székelyudvarhely):

- Jó volt látni a Hargita megyei fotótáborok után, hogy még létezik valahol a hagyományosabb életforma, az ottaniak nagy része tud élni vele, még ha roppant nehezen is, de a modern világ káros hatásai nap mint nap már itt is érzékelhetők. Szakmailag-emberileg erős kihívásnak tartom a tábort, az emberek egy része nehezebben nyílt meg, és ez megnehezítette a fotós dolgát. Végül is nagyon kedvező tapasztalatokkal távoztam, és szeretnék még visszatérni. Köszönet a szervezőknek, hogy részese lehettem e világ megismerésének.

- Legkedvesebb képem sajnos, nem készülhetett el, ugyanis mind a saját, mint a Lóri (Fülöp Lóránt - sz. megj.) gépe éppen fotóalanyaink kezében voltak, két csángó viseletbe öltözött kislánynál, akik egymás mellett ugyanabban a pózban állva fényképeztek valamit. Kellett volna egy harmadik gép vagy fotós, de nem volt se ez, se az.

Bálint Zsigmond (Marosvásárhely):

- A több mint fél évszázad alatt, mely számomra a fényképezés varázslatos világában telt el, nagyon sokat jártam az erdélyi falvakat, emberekkel ismerkedtem, barátkoztam. Külsőrekecsin egy újabb mozaikkocka fotográfiai pályafutásomon. Miután a Gyula által kitaposott ösvényen megismerkedtem az ott élő emberekkel, és nekem is meséltek életükről, ragaszkodásukról a szülőföldhöz, mely biztosítja számukra a megélhetést, egyre inkább azon töprengtem, hogyan fogom mindezt fényképeimen visszaadni. Most viszont gazdagabb lettem egy élménnyel, mely hosszú ideig elkísér. Ezt szeretném a képeken keresztül másokkal is megosztani.

- A HMKK meghívása felkeltette az érdeklődésemet a település iránt. Feljegyzések és útiélmények alapján ismerkedtem a moldvai magyarok életével. Tudtam, hogy a faluban is a régi archaikus magyar nyelvet beszélik, de amikor élőben szembesültem mindezzel, rádöbbentem: bizony, sok mindent nem értek meg és szükségem van a Gyula nyelvi ismereteire. A közel egy hét a helybeliek társaságában elégséges volt betekinteni a portáikra, ismerkedni a családok idős és fiatal tagjaival. Úgy tűnik, az évszázadok hagyománya, mely egybetartotta a közösséget, lassan a múlté lesz. A globalizálodó világ áldása és átka egyszerre hat a településre. Fényképeink kordokumentumok, bemutatják a mai falu hangulatát, embereit. Érdekes és tanulságos lenne ugyanezeket az embereket újra fényképezni mondjuk 5 vagy 10 év múltán.

- Bizonyára nem volt véletlen az időpont kiválasztása. Szeptember vége az őszi betakarítások ideje. A szüretkor az időjárás is kedvezett, aki csak tehette, a mezőn volt. Munka közben mindenről szó esik. Így kezdték el mesélni házigazdáink, hogyan ismerkedtek meg a rendszerváltás előtt Ádám Gyula kollégánkkal, majd hogyan próbáltak segítséget nyújtani neki, amikor a hatóságok nehéz helyzetbe hozták mindannyiukat. Ez a ragaszkodás, szeretet, mely énjükből sugárzott, részemre emlékezetes marad.

- Felvételeim hangulatában adják vissza a falu mindennapjait. Nagyon nehéz kiemelni egy képet a sok jól sikerült közül. Két képsort azért említenék. Az egyik a szürethez kötődik, amikor a szekér megtelt szőlővel, befogták a teheneket, majd elindultak hazafelé az erdőn át. A falu a völgyben helyezkedik el, a szőlős meg a hegy tetején. A meredek keskeny, gübbenős úton a tehenek több alkalommal szekerestül futásra kényszerültek. Mi a fényképezőgéppel a fák között le és fel szaladgálva kerestük a megfelelő kompozíciót, s a jól sikerült felvételek kárpótoltak minden fáradságért... A másik képsor akkor készült, amikor Szarkáék 40 napos megemlékezésére készültek. A család, a nagyszámú rokonság sütött-fözött. Én oda cseppentem be ahol a kenyeret meg a málét sütötték. (Ez utóbbit ők pitánnak nevezik - a Magyar Néprajzi Lexikon szerint a bukovinaiak, moldvaiak, de a székelyföldiek egy része is pitánt, bosztánpitánt, toros pitánt emlegetnek, amelynek tésztája kukoricalisztből, főtt marhatökkel keverve, váltakozva lepénykenyér, ill. kenyér módjára készült, kenyér szerepében fogyasztott, halotti torban elmaradhatatlan sütemény.) Lencsevégre kaptam a hevítést, a tészta kiszakítását, tepsibe helyezését, a bevetést, majd a kisült kenyerek egymás mellé sorakoztatását. Ezt követően megtörték a párolgó ropogós kenyeret és elsőként kóstoltuk meg. A felvételeket nézegetve érzem a friss kenyér illatát.

- Amikor 2002-ben először találkoztunk a közös fotótáborozás alkalmával, még nem gondoltuk, hogy a HMKK értékteremtő, értékmegörző hagyományt teremt belőle, mely példaértékű a magyar nyelvterületen. Bemutatni, hogy a harmadik évezred első esztendeiben miként éltek, viselkedtek falvaink, településeink emberei, mindnyájunk számára kihívás volt és marad. Ennek próbáltunk méltó módon eleget tenni Külsőrekecsinben is.

Veres Nándor (Csíkszereda):

- Nem először járok Moldvában, van egy moldvai barátom is, részt vettem a pusztinai táborban s jártam Magyarfaluban is, s viszont teljesen más élmény volt a rekecsini. Mert nagyon erős a vendégszeretet, ugyanakkor a tartózkodás is, ami elsősorban a fényképezőgépnek szól. Indulás előtt számítottam ilyesmire, de ahhoz képest nem volt olyan komoly az ügy, egy hangos kisebbség hallatta a hangját.

- Nem is egyszer átnéztem már a behordott anyagot, de mondhatom, sok újat hozott számomra a tábor. Éppen a terep mássága miatt másként is álltunk hozzá a dolgokhoz. Velük együtt éltünk, szüreteltünk, s közben fotóztunk, s az egész valahogy bensőségesebbre sikerült.

- Egy szüretes fotómat emelném ki a sok százból, amit készítettem, előtérben egy szőlőtő látszik, s a háttérben egy asszony katrincában, amint éppen indulna tovább. Úgy készült, hogy éppen szüreteltünk, a kamera átvetve a vállamon. A rekecsinyi szőlőtövek annyira alacsonyak, az ember nem is állva szedi a szőlőt, inkább térdelve vagy éppen a földön ülve. Én is ültem éppen, s a gépemmel állandóan hátrafelé leskelődtem, hogy a kellő pillanatban lekaphassam az asszonyt, a másik kezemmel meg vakon tapogatózva szedtem a szőlőt, hogy a munka is haladjon. Amikor elfogyott keze alól a szőlő s felállt hogy lépjen, akkor készült a kép.

- Azon töprengek, vajon nem lenne célravezetőbb ez a módszer másutt is. Máshol inkább csak vendégek, kívülállók maradtunk...

5.

A végső tanulságot Ádám Gyula, a moldvai terep jó ismerője vonta le:

- A Külsőrekecsinben töltött hét egyetlen óriási látvány volt... Nem kellett órákig, napokig mászkálni, mint máskor, nem lehetett csipegetni, mert itt minden töményen sűrítve volt. Ez a tábor nem hasonlított egyetlen eddigi rendezvényünkhöz sem. Még a pusztinaihoz sem, pedig az is csángóvidék... Igaz, hogy itt élni illett a helyiek életét, ráérezni gondjaikra, de ez az odafigyelés később háromszorosan-négyszeresen is megtérült, látvány formájában. Elég megnézni az ott készült fotókat...

Illusztráció: Fotótéka * Ádám Gyula fotója