Régenvolt dolgok: A rubincsőrű madár (8)

Nem tartozik szorosan a költő halálához, de az lenne az igazi újságírói feladat, megtudni: mit csinál, mivel foglalkozik ma Portik Imre, aki azóta már tisztes öregember kell hogy legyen, ha nem is a száz évesek fajtájából, de a megállapodottakéból egész bizonyosan. Elképzelem, hogy valahol a szülőfalujában, Gyergyóremetén készül az újabb nagy találkozásra barátjával, aki 1956 karácsonya óta az égi kocsmákat járva keresi a beteljesülés boldogságát...

Az a fajta újságíró, aki egy ilyen kihívásra azonnal hétmérföldes csizmába ugrik és csapot-papot hagyva megindul feltörni a titok pecsétjét, már nem én vagyok. Most csak azon tűnődöm, hogy van az, hogy 1973-ban az Új Élet folyóirat képes volt szóra bírni ezt az embert, Labis közeli barátját, hogy elmondja, milyen volt a kettejük kapcsolata, majd hosszú évtizedek teltek el, amíg megírta emlékező könyvét - románul, de székelysége dacára sehol a médiaprérin magyarul nem mutatkozott; vagy csak én nem voltam elég figyelmes?

Új Élet-beli feltűnésére is úgy bukkantam, hogy a kor erdélyi fotográfiai törekvései után kutatva, számról számra átlapoztam a hetilap teljes gyűjteményét, s az 197/4-es szám vége felé, a 20. oldalon szemembe ötlött a jókora rajzolt cím: Labissal a Székelyföldön. S a végén az aláírás: Portik Imre. Miután elolvastam az emlékezést, szinte magától adódott a megoldás: Portikot valószínűleg a szerkesztőségben dolgozó Török László bírhatta szóra - apropóját nehezebb kideríteni, ugyanis Labisnak éppen akkor semmilyen kerek évfordulója nem volt -, az írásból ugyanis kitetszik, hogy Török a két bohém, pénztelen irodalmi főiskolás időleges felpártolója és "mecénása" is volt egyben...

Portik se többet, se kevesebbet nem állít annál, mint hogy Labis, a maga zsenge 21 éve ellenére is a magyarok igaz barátjának bizonyult. Hogy ez mennyire fontos egy költői életmű megítélésében, nem kívánok befolyásolni senkit, az viszont nagy kulturális nyitottságra vall, ha valaki olyan listát vezet a maga kulturális bepótolni valóiról, amelyen olyan nevek szerepelnek egymás mellett, mint Hölderlin, Hegel, Herakleitosz, Kant, Proust, Nietzsche, Descartes, és ráadásul Lukács György is, továbbá számon tart románra fordított Petőfi- és Ady-verseket, s olyan kijelentésre ragadtatja magát, hogy Madách Ember tragédiájéát többre tartja Goethe Faustjánál. Mindezt Portik megtalálta Labisnál, akit sikerült többízben is meghordoznia a Székelyföldön.

"Mindössze néhány szót, amit tőlem tanult, tudott magyarul, de örömünket, bánatunkat egyaránt megértette. Szülőfalum, Gyergyóremete dombos határát járva egyszer csak megállt, és rugdosni kezdte a burgonyaföldet.

- Nálunk is ilyen rossz a föld. Sokat kell dolgozni rajta, s keveset terem. Mégis évszázadokon át ott maradtak az emberek. Nem kerestek jobban termő földet, mert szeretik a helyet, ahol születtek. Sem török, sem tatár nem tudta elűzni őket...

Gyalogszerrel, szekéren vagy rönköket szállító tehergépkocsin utazgattunk, s a látottak alapján a költő arra a következtetésre jutott, hogy a moldvai románok és az erdélyi székelyek lelkivilága sokban hasonlít egymáshoz. Közös vonásokat, lírai árnyalatokat, hangulati motívumokat fedezett fel legszebb székely népballadáinkban (amelyeket én mondtam el neki utazásaink közben) és a román epikus népköltészet egyes alkotásaiban."

Portik Imre ezután részletesen elmeséli, hogyan melegedtek össze a Lövétéről származó Török Lászlóval, aki akkoriban a Romániai Magyar Szó hírlapírója volt. Portik már korábbról ismerte, s 1953 nyarán azért indultak el felkeresésére, mert a két írófőiskolás diáknak időnap előtt elfogyott az ösztöndíja, s az éhség arra kényszerítette őket, hogy rendre fölkeressék ismerőseiket. Sehol sem volt szerencséjük, egyedül Török Lászlót találták otthon...

"Bemutattam neki költő barátomat, akiről már azelőtt is többször beszéltem vele, s miután már néhány szót váltottunk, elrontottam az ünnepi hangulatot, monsdván:

- Lacikám, hagyjuk a beszélgetést, előbb adj valami ennivalót, aztán majd diskurálhatunk.

Laci egy kicsit meglepődött, és előszedte, ami harapnivaló egy legénylakásban akadt. Az ablakpárkányról az asztalra került a félbarna kenyér, s valahonnan szalonnát és paradicsomot is elővett. Míg mi ettünk, Laci felöltözött és mellénk ült.

- Most már beszélgethetünk - szóltam Lacinak, mikor megüresedett az asztal. Elmeséltük neki, hogy s mint jutottunk az ő kenyerére... Nem osztottuk be az ösztöndíjunkat. S hogy ne maradjunk éhesek, Laci meghívott egy közeli kerthelyiségbe, ahol bőséges vacsorával és borral vendégelt meg. Borozgattunk, s közben Labis verseket mondott szép zengésű, dallamos hangján. Vendéglátónk elválásunk előtt meghívott, látogassuk meg máskor is, s még valami pénzt is nyomott a zsebembe, hogy legyen még néhány lejünk, míg megkapjuk az ösztöndíjat..."

Labis halálának évében, 1956 tavaszán jártak együtt utoljára a Székelyföldön. A Gyilkos-tótól a Béákási-szoros felé haladva betértek egy fogadóba, ahol csíki favágókkal hozta őket össze a sors. Portik tolmácsolt, s Labis úgy beszélgetett el a legényekkel, akik a vendég kedvéért még énekeltek is dalaikból. Labist ez a találkozás arra a lakodalomra emlékeztette, amelyen 1954-ben, Maroshévízen vettek részt Portikkal, egy magyar lány és egy román fiú esküvőjén, amely később versírásra ihlette a költőt. Így született meg a Lakodalmi köszöntő című verse...

Ennyi volt Labis életének közvetlen magyar vonatkozása, s bár a halálhoz vezető úton mellékszálnak tűnik, örvendek, hogy általa némileg "meghosszabbíthattam" a költő életét.

Illusztráció: Labis szekéren (archív)

Régenvolt dolgok: A rubincsőrű madár (7)

Érdekes mozzanat Nicolae Labis életében, hogy egyik legközelebbi barátja a főiskolán tanuló gyergyói fiatalember, Portik Imre volt, akit újságíróként tart számon a közvélemény. Barátságuk annyira szoros, hogy Portiknak egész könyvre való élménye gyűlt össze a költőtől, aki minden belső gondját megosztotta vele; legalább is, majdnem mindent...

Portik Imre könyvének címe: "Hora morţii. Consemnări despre prietenul meu Nicolae Labiş" (A halál körtánca. Feljegyzések Nicolae Labis barátomról) és azt a meggyőződést osztja, hogy Labis kényelmetlenné vált a rendszer számára s valamilyen módon el kellett tenni láb alól. A költő Portiknak is elmesélte kórházi ágyán, hogy tulajdonképpen mi játszódott le a 13-as villamos megállójának szigetén.

Látogatásakor Portik Imre feltette a kérdést:

"Hogy történhetett veled ekkora szerencsétlkenség?... Részeg voltál?" Labis ekként válaszolt: "Nem, nem voltam részeg. Igaz, hogy ittam akkor este és a délután is, de még csak bódulatot se éreztem." "Akkor viszont józanul hogy eshettél a villamos alá?" "Nem magától történt, valaki meglökött hátulról..." " Ki volt az, ismered?" "Nem tudom, ki volt. Nem volt időm hátra tekinteni, mert a lökéstől felemelt kézzel a vagonok közötti rácsozatra zuhantam. Ujjaimmal belekapaszkodtam a rács egyik rúdjába, de apránként mind lejjebb csúsztam, lábaim mindinkább a második vagon alá kerültek. Fejem a levegőben lógott, lefelé fordított arccal, láttam, ahogy a sínből sárgás és zöldesszikrák pattannak ki. Ahogy így vonszolódtam, éreztem a hátsó kocsi néhány erőteljes lökését. (...) Mozdulatlanul álltam, amíg a villamos motorja csökkentett sebességgel mellém ért, de látván, hogy túlhaladja a járdasziget végét, néhány lépésnyire utána eredtem, de kettőt se léphettem, mert hátulról a rácsnak taszítottak. Nem akartam menet közben felugrani a villamosra, mert előbb látnom kellett, hogy ő melyik vagonba száll fel."

Ez a bizonyos "ő", akinek felszállásához Labis igazodni akart, nem más, mint az orosz (belügyi) táncosnő, aki hivatalos tanúvallomásában lényeges részleteket hallgatott el vagy másított meg a költő balesetéről. Portik leírja, hogy a baleset után közvetlenül meginterjúvolta a hölgyet, aki elmondta. "Ő az utolsóelőtti volt a várakozók csoportjában és mindenki másnál közelebb a villamoshoz, tisztán láttam, amint a mögötte álló meglökte és nyugodtan továbbállt, miközben a Költőnek nyoma veszett." Csakhogy Labis halála után a nő nem volt hajlandó mindezt vállalni: "Ha valamit szeretne megtudni tőlem - hangoztatta Portiknak - menjen az ügyészségre és olvassa el a tanúvallomásomat. Egyebet nem tudok annál, mint ami oda le van írva. Ez az én válaszom az ön meghívására, és kérem, többet ne zaklasson. Tulajdonképpen nem is ismerem önt. Sose találkoztunk és nem tudom, ki vagy."

Maria Polevoj hallgatása tartósnak bizonyult az időben, ami csak 1978-as halála után nyolc évvel tört meg, amikor is egy máig ismeretlenségbe burkolózó személy (sajtólevelét Em. B. szignóval küldte be a Flacara hetilaphoz) részletesen el nem mesélte, mit tudott meg orosz táncosnő barátnőjétől a tragikus éjszakáról.

Maria Polevoj volt az, aki a súlyosan sérült Labist elkísérte a Coltea kórház felvételi irodájáig, majd onnan a többi kórházba. A következő napokban ágynak esett, nagyon megviselte a szeme előtt lejátszódott tragédia, a Ciocarlia együttesnél lévő munkahelyén sem jelent meg. Maria hibásnak érezte magát azért a gesztusáért, hogy meghívta magához a költőt azon az estén, majd magára hagyta a peronon (leplezni akarták, hogy együvé tartoznak és közös úticéljuk van) s így ennek köszönhető a körülmények szerencsétlen egybeesése.Maria halála öngyilkosságnak bizonyult, nagymennyiségű altatót vett be és nyomorúságos magányban halt meg.

A sajtólevél szerzője elmeséli, hogy Maria szerint hogyan történt megismerkedésük a Capsa vendéglőben, 1956 december 9-én este:

"Az est első részében a Költő egy széken ült Mariával szemben, aztán Maria maga mellé hívta. Furcsa, gunyoros, nagy gyermeknek tűnt a szemében. A társaság kérésére kezdett szavalni és hogy megszabaduljon a csipkelődéseiktől, de mindjobban belelendült, boldogan, hogy figyelemmel hallgatják. Nevetve kérdezte Meritől, hogy látott-e már közelről húsvér írót, költőt és ha igen... akkor biztosan idősenbb volt nála! Meri azt kérdezte, hogy lehet az, hogy ilyen magányos. Furcsának találta, hogy egy ilyen vonzó ifjú egyedül üljön és igyon a vendéglőben. Nem vagyok egyedül, itt van... és az üvegre mutatott. Mariának úgy tűnt, hogy csak nagyzol. Akkor árulta el, hogy ő táncosnő és a tánc világából való történeteket mondott. Nagyon érdekesen mesélt... A nő és az író mindvégig egészen bizalmas hangon társalogtak. A többiek ugratták őket, amitől Nicolae Labis zavarba jött és elutasította, hogy megigyon velük egy békepoharat. Ekkor történt meg az a bizonyos meghívás haza. Hogy a társaság száját befogják, úgy döntöttek, külön-külön távoznak és majd találkoznak a villamosmegállóban. A többiek felkerekedtek egy másik vendéglő felé... Labisnak sem volt kedve otthagyni a vídám társaságot - nem tudta, mit tegyen, maradjon vagy kövesse a nőt -, ezért Maria is velük tartott, míg aztán végül sikerült jóval éjfél után elválni... Ha nem kerestem volna fel Mariát azokban a napokban, akkor most semiről se tudnék, mint ahogy az Együttesnél sem tudtak semmit a Mariával történtekről. Nem szabad elfelejteni, hogy Meri a belügy táncegyüttesének tagja volt, ami szigorúbb elvárást feltételezett viselkedésével szemben. Gondolom, érthető, miért nem kívánta hogy megtudják, s mindenek előtt az Együttesben, hogy egy lokálban tartózkodott, ivott - mindegy, hogy mennyit - és éjszaka távozott haza, egy fiatalemberrel, még ha az a nagy Labis is volt. Több hétig tartó idegösszeroppanása után Maria végleg magába temette a történteket."

(Furcsa kérdés fogalmazódik most meg bennem: vajon minden költőhalál regényes fordulatokkal indul be és van megáldva? Vagy vannak kiválasztottak, akiknek még a haláluk is olyan, mint egy meg nem írt költemény...)

Illusztráció: a két elválaszthatatlan jóbarát, balról jobbra: Portik Imre és Nicolae Labis