2009. december 15., kedd

Régenvolt dolgok: A rubincsőrű madár (8)


Nem tartozik szorosan a költő halálához, de az lenne az igazi újságírói feladat, megtudni: mit csinál, mivel foglalkozik ma Portik Imre, aki azóta már tisztes öregember kell hogy legyen, ha nem is a száz évesek fajtájából, de a megállapodottakéból egész bizonyosan. Elképzelem, hogy valahol a szülőfalujában, Gyergyóremetén készül az újabb nagy találkozásra barátjával, aki 1956 karácsonya óta az égi kocsmákat járva keresi a beteljesülés boldogságát...

Az a fajta újságíró, aki egy ilyen kihívásra azonnal hétmérföldes csizmába ugrik és csapot-papot hagyva megindul feltörni a titok pecsétjét, már nem én vagyok. Most csak azon tűnődöm, hogy van az, hogy 1973-ban az Új Élet folyóirat képes volt szóra bírni ezt az embert, Labis közeli barátját, hogy elmondja, milyen volt a kettejük kapcsolata, majd hosszú évtizedek teltek el, amíg megírta emlékező könyvét - románul, de székelysége dacára sehol a médiaprérin magyarul nem mutatkozott; vagy csak én nem voltam elég figyelmes?

Új Élet-beli feltűnésére is úgy bukkantam, hogy a kor erdélyi fotográfiai törekvései után kutatva, számról számra átlapoztam a hetilap teljes gyűjteményét, s az 197/4-es szám vége felé, a 20. oldalon szemembe ötlött a jókora rajzolt cím: Labissal a Székelyföldön. S a végén az aláírás: Portik Imre. Miután elolvastam az emlékezést, szinte magától adódott a megoldás: Portikot valószínűleg a szerkesztőségben dolgozó Török László bírhatta szóra - apropóját nehezebb kideríteni, ugyanis Labisnak éppen akkor semmilyen kerek évfordulója nem volt -, az írásból ugyanis kitetszik, hogy Török a két bohém, pénztelen irodalmi főiskolás időleges felpártolója és "mecénása" is volt egyben...

Portik se többet, se kevesebbet nem állít annál, mint hogy Labis, a maga zsenge 21 éve ellenére is a magyarok igaz barátjának bizonyult. Hogy ez mennyire fontos egy költői életmű megítélésében, nem kívánok befolyásolni senkit, az viszont nagy kulturális nyitottságra vall, ha valaki olyan listát vezet a maga kulturális bepótolni valóiról, amelyen olyan nevek szerepelnek egymás mellett, mint Hölderlin, Hegel, Herakleitosz, Kant, Proust, Nietzsche, Descartes, és ráadásul Lukács György is, továbbá számon tart románra fordított Petőfi- és Ady-verseket, s olyan kijelentésre ragadtatja magát, hogy Madách Ember tragédiájéát többre tartja Goethe Faustjánál. Mindezt Portik megtalálta Labisnál, akit sikerült többízben is meghordoznia a Székelyföldön.

"Mindössze néhány szót, amit tőlem tanult, tudott magyarul, de örömünket, bánatunkat egyaránt megértette. Szülőfalum, Gyergyóremete dombos határát járva egyszer csak megállt, és rugdosni kezdte a burgonyaföldet.

- Nálunk is ilyen rossz a föld. Sokat kell dolgozni rajta, s keveset terem. Mégis évszázadokon át ott maradtak az emberek. Nem kerestek jobban termő földet, mert szeretik a helyet, ahol születtek. Sem török, sem tatár nem tudta elűzni őket...

Gyalogszerrel, szekéren vagy rönköket szállító tehergépkocsin utazgattunk, s a látottak alapján a költő arra a következtetésre jutott, hogy a moldvai románok és az erdélyi székelyek lelkivilága sokban hasonlít egymáshoz. Közös vonásokat, lírai árnyalatokat, hangulati motívumokat fedezett fel legszebb székely népballadáinkban (amelyeket én mondtam el neki utazásaink közben) és a román epikus népköltészet egyes alkotásaiban."

Portik Imre ezután részletesen elmeséli, hogyan melegedtek össze a Lövétéről származó Török Lászlóval, aki akkoriban a Romániai Magyar Szó hírlapírója volt. Portik már korábbról ismerte, s 1953 nyarán azért indultak el felkeresésére, mert a két írófőiskolás diáknak időnap előtt elfogyott az ösztöndíja, s az éhség arra kényszerítette őket, hogy rendre fölkeressék ismerőseiket. Sehol sem volt szerencséjük, egyedül Török Lászlót találták otthon...

"Bemutattam neki költő barátomat, akiről már azelőtt is többször beszéltem vele, s miután már néhány szót váltottunk, elrontottam az ünnepi hangulatot, monsdván:

- Lacikám, hagyjuk a beszélgetést, előbb adj valami ennivalót, aztán majd diskurálhatunk.

Laci egy kicsit meglepődött, és előszedte, ami harapnivaló egy legénylakásban akadt. Az ablakpárkányról az asztalra került a félbarna kenyér, s valahonnan szalonnát és paradicsomot is elővett. Míg mi ettünk, Laci felöltözött és mellénk ült.

- Most már beszélgethetünk - szóltam Lacinak, mikor megüresedett az asztal. Elmeséltük neki, hogy s mint jutottunk az ő kenyerére... Nem osztottuk be az ösztöndíjunkat. S hogy ne maradjunk éhesek, Laci meghívott egy közeli kerthelyiségbe, ahol bőséges vacsorával és borral vendégelt meg. Borozgattunk, s közben Labis verseket mondott szép zengésű, dallamos hangján. Vendéglátónk elválásunk előtt meghívott, látogassuk meg máskor is, s még valami pénzt is nyomott a zsebembe, hogy legyen még néhány lejünk, míg megkapjuk az ösztöndíjat..."

Labis halálának évében, 1956 tavaszán jártak együtt utoljára a Székelyföldön. A Gyilkos-tótól a Béákási-szoros felé haladva betértek egy fogadóba, ahol csíki favágókkal hozta őket össze a sors. Portik tolmácsolt, s Labis úgy beszélgetett el a legényekkel, akik a vendég kedvéért még énekeltek is dalaikból. Labist ez a találkozás arra a lakodalomra emlékeztette, amelyen 1954-ben, Maroshévízen vettek részt Portikkal, egy magyar lány és egy román fiú esküvőjén, amely később versírásra ihlette a költőt. Így született meg a Lakodalmi köszöntő című verse...

Ennyi volt Labis életének közvetlen magyar vonatkozása, s bár a halálhoz vezető úton mellékszálnak tűnik, örvendek, hogy általa némileg "meghosszabbíthattam" a költő életét.

Illusztráció: Labis szekéren (archív)

1 megjegyzés:

Unknown írta...

Portik Imre, legjobb tudomásom szerint 1992-ben halt meg, sajnos, egyelőre ennél többet nem igazán sikerült kiderítenem róla. Ha csak nem gondolok itt Paul Goma nem igazán hízelgő naplóbejegyzésére...
Mindenesetre minden további adat érdekelne.
Székely Dénes
gyergyoremete.info