Székely János :
KORAI VIRÁGZÁS
Nagy megdöbbenésről és ámulkozásról akarok beszámolni, kedves olvasóm. A múltkoriban betévedtem a vásárhelyi képzőművészeti középiskola kiállítására, és hallatlan és csodálatos dolgokat láttam, olyan képeket, amelyekről egy ilyenfajta kiállítás keretében álmodni sem mertem volna, s amelyek valóban minden várakozásomat felülmúlták.
Igaz, várakozásaim eléggé szerények voltak. Hajlamos vagyok eleve gyanakvással fogadni az alkotó művészetek terén mindenféle szaknevelést, amely nem a jó és alapos líceumi alapra épül, mert úgy gondolom, senki sem lehet biztos még tizenöt esztendős korában, hogy mire is van tulajdonképpen hajlama és tehetsége. Mintha-mintha túl korai lenne ezeket a gyerekeket egyszer s mindenkorra eljegyezni az ecsettel és palettával. Mintha-mintha elrontott és szerencsétlenné tett életek ígéretével lenne terhes maga az intézmény, amely esetleg féltehetségeket is holtukig a művészet ízére és ambíciójára kapát.
Hanem ez a kiállítás minden aggodalmamat eloszlatta. Nem találok szavakat annak a mélyen és rafináltán prob-lematizáló művészi látásnak dicséretére, amelyet ezek a tizenhat-tizenhét esztendős gyerekek képeiken elárulnak. Olyan jelzők és minősítések kívánkoznak tollamra, amelyeket egy-egy tartományi kiállítás méltatásakor is jól meggondolnék, mielőtt leírok. Ezeknek a gyerekeknek egyéniségük van. Sajátos és kiérlelt színviláguk van. Problematikájuk mindig festőileg (tehát vizuálisan) izgalmas. Nem keverik össze a piktúrát sem a grafikával, sem az irodalommal. S nehogy azt tessék hinni, hogy képeiken a legparányibb primitívség vagy gyerekesség is megmutatkozik! Nem: kész festők ezek, annyira készek, hogy megáll az ész, honnét tettek szert kölyök létükre ennyi drámai komolyságra és érettségre.
Egy nevet írok le: Plugor Sándor. Sárgában megoldott erdőrészlet képe merül fel előttem: sárgák a fatörzsek és az ágak, sárga a talaj és a talajra hullott lomb; sárga maga az égbolt is, amely megcsillan a pőre fák között. De micsoda változatosság és színesség húzódik meg ezekben a sárgákban! Egy másik kép is felmerül emlékezetemben: Anya gyermekével. Nagy, dekoratív jellegű, tompa színfoltok, ugyanabban a felfogásban, mint az erdő, s mégis másképpen, mert magában a tárgyban más stílus szuny-nyad. Részletesen és alaposan emlékszem ezekre a képekre, noha egyetlenegyszer, s csak futólag láttam, méghozzá hetekkel ezelőtt.
Egy másik név: Bakó Antal. Soha, míg élek, nem felejtem el azokat a szánkázó gyermekeket, akiket óriási kucsmájukban és kedves esetlenségükben majdnemhogy felülnézetből megörökített. Feloldott, laza-szürke színfoltok csupán a véghetetlen hósivatag közepén, de milyen szépek mégis ott, a hideg és meleg tónusokkal árnyalt és domborított havon.
Ismét egy név: Márton Árpád. Tragikus alkonyat; rózsaszín színfolt ragyog be a fák közé, és szinte feloldja törzsüket, mint sav a rezet. Mosó asszonyokat látok egy folyócska partján, amelynek vize olyan színes, és mégis olyan hiteles, partja olyan tompán és mogorván zöld, hogy megborzongok belé. Összekötözött embereket látok kísérőikkel, mélytüzű, nagy színfoltokban megragadva, és fölöttük két szurony sötét villanását, olyan drámai feszültséggel, hogy az Éjjeli csavargók szuronyait juttatja eszembe.
És látok egy kétségbeesetten dadogó diákot, aki nem tud válaszolni a tanár kérdéseire. Ughy István festette. A tanár egyetlen szépia folt, épp csak a mozdulata árulkodik szerepéről, különben lényegtelen, a diák ellenben minden lehető festői eszközzel van kidolgozva és jellemezve. A vázlat mellett ott van a véglegesen kidolgozott kép is, ez azonban sajnos sokkal gyengébb, főleg szemléletbeli okokból.
Minek sorolnám tovább? Együttesükben nagyszerűek és érdekesek ők: együttes érettségükben, amely szinte már aggodalomra indít. Nem túl korai ez a virágzás? Nem káros-e az egyéniség ilyen maradéktalan kiérlelése, mielőtt a mesterségbeli tudás teljessé válhatott volna? Nem fogják elrontani ezeket a gyerekeket az akadémián? Nem torzítják-e el, nem rombolják-e le korán-kész egyéniségüket az akadémista rajz- és kompozícióleckék? Féltem őket, nagyon féltem. Legyenek tapintatosak, vigyázzanak rájuk, kedves, jó professzorok: ezek a gyerekek nem a semmiből indulnak. Nehogy megnyesegessék őket, nehogy azt faricskálják le róluk, ami a legdrágább és legértékesebb: az egyéniségüket. Mert nekik megvan már, de ha egyszer elvész, soha vissza nem szerezhetik többé.
(Igaz Szó, 1958)
*
Csíkszereda, 2007. november 19, reggel 9.00
(1958-ban megjelent az Igaz Szóban egy tárlatkritika a művészeti iskolások kiállításáról. A szerzője nem más, mint a jeles költő és író, Székely János. Abban téged is erősen megdicsért...)
- A tárlat még 1957-ben volt, ősszel, miután végetért a nyári gyakorlat. Ezt a fajta tárlatot minden évben megrendezték, a gyakorlaton és az év során készített legjobb munkákból. Sok-sok év telt el azóta, de ez a hagyomány, úgy látom, megmaradt, a Kultúrpalota kiállító termében a művészeti iskolások azóta is minden ősszel kiállítanak. Csak Székely János nem ír már róluk kritikát...
- Nekünk, akiket ott fölsorolt és megdicsért a cikkében, a nyilvánosság nem sok jót hozott akkor. Az egyik tanárunk nagyon fölszívta a kritika miatt a vizet, éppen az, aki az utolsó iskolai évünkben a diplomamunkák készítését irányította. Pillanatnyilag eleinte nem volt érzékelhető a kellemetlen következmény, év vége felé viszont csúnyán összeakadt a bajuszunk. Hát akkor én egy életre megtanultam, hogy ha egy tanítványunkról valamilyen vélemény megjelenik, ezt csakis pozitívan szabad értékelni. Hiszen te nevelted, igaz-e? Igen... Magadra nevelted-e? Akkor vállald a következményeit is, és védd mindenki előtt, ahogy csak tudod...
- Plugor Sándorral együtt a vezető tanárunk kettőnket, közvetlenül a diplomamunka befejezése előtt vagy másfél hónappal elkergetett, egyszerűen nem akart kikorrigálni. Nem is mehettünk be az órájára. Végül egy másik tanárunkkal véglegesítettük a diplomamunkánkat. Mielőtt a festményeink a vizsgabizottság elé kerültek volna, a bennünket kitiltó tanárunk az utolsó pillanatban fogta magát és átfestette azokat. Amikor Plugorral megláttuk a képeinket, úgy éreztük, hogy azok teljesen idegenek tőlünk. Azok nem mi voltunk. Meg is fogadtam akkor a jövőre nézvést, hogy ha a diáknak van egy véleménye, akkor azt hagyjuk érvényesülni, hiszen neki kell vizsgáznia, s amennyit tud, hát annyit tud...
(Miről szólt a diplomamunkád? Mit ábrázolt egyáltalán?...)
- Mindenki szabadon választott témát, s már korábban is voltak elgondolásaim, csak amíg összeállt, amíg megszületett istenigazából, az volt a nagy fejtörés. Egy kirándulást képzeltem el, ugye, a plein air hatására, Szinyei Merse Pál, a nagybányaiak világa izgatott éppen akkor... Négyalakos kompozíciót terveztem, egy halász gyerekkel, a kiránduló gyerekek között, akiknek elmutogatja a halait, amit fogott... Egy kicsit prózai a történet, valahogy ezt próbáltam különböző módon elhelyezni, sok-sok vázlat készült, amíg aztán az egész megszületett. Egy részüket ma is őrzöm...
(Miért választottad épp ezt a témát? Mi vett rá, hogy ezzel foglalkozzál?)
- Az egyik nyári gyakorlaton láttam egy gyereket, kis falusi kölyök volt, s vitte nagy büszkén a halacskáit, amiket fogott, távolabb kislányok és fiúcskák ültek és nézték őt, aki büszkén mutatta nekik a zsákmányt, s ez nagyon megmaradt bennem, ebből nőtt aztán ki az egész... Pedig én sose horgásztam, most is ki lehetne kergetni a világból egy horgászbottal. Még kézzel, kövek alatt fogtam néha halat, de hogy én üljek ott a bottal... Na nem! Plugor Sanyi hívott egyszer a Feketeügyre, náluk, egy nyári délután, hát a szúnyogok megettek istenesen, nekem nem is volt botom, és csak sétáltam ott egy darabig, majd leléptem, mondtam Sanyinak, fújd fel a halászatodat...
- Diplomázás előtt, tavasszal, úgy április végétől kivittem a modelljeimet a szabadba, már meg volt rajzolva, nagyolva, hogy mit is akarok, ott tartottam őket, a folyónál... Vagy két hónapba került, amíg véglegesen befejeztem...
(A tanárod által végrehajtott átpingálás miből állt?)
- A lényeges dolgokat kirészletezte, például a kezet, meg a többit, ez volt a baj... Én ezt éppen hogy nem akartam. Sajnos, vitatkozni nem lehetett. Tanár volt. Nagy Pállal még lehetett, ő direkt ki is provokálta az ellenvéleményt, de mással nem nagyon merészkedtünk vitázni...
(Valahogy mégis meredek a számomra, hogy egy jószándékú cikk miatt, amely dicsér és legtöbb aggodalmat fejez ki, távolról sem kritikát az iskola irányában, ilyen retorziók érjenek az ügyben ártatlan diákokat...)
- A cikknek volt egy kedvező fejleménye is. Meglátogatta ugyanis a tárlatot Tompa Miklós rendező úr és Kovács György, a színész. Valami tájképeim is voltak ott kiállítva, marosvécsi erdők, somostetői erdőrészletek, s egyszer csak sürgősen lehivattak a tárlathoz. A vendégek vásárolni akartak a képeimből! Ez volt a legelső ajánlat, hogy valaki pénzt kínált a festői munkámért. Kérdezték tőlem, mit kérek a festményekért? Álltam ott ostobán, a serdülő kamasz, törtem a fejem, istenem, mit is kérjek?! Hát persze, hogy semmit, a legnagyobb megtiszteltetés számomra, ha tetszik a kiállítás, vigyék csak nyugodtan... El is vitték... Tompa Gabival, a rendező úr fiával beszéltem nemrég, őt mondta, valahol látta azt a képet az apja hagyatékában... Kovács Györggyel érdekes barátságom szövődött az „üzlet” kapcsán. Mindegyre felemlegette nekem később, hogy nem baj, egyszer majd az üzletet is elintézzük. Aztán egy vasárnap délelőtt odaszól Simon Feri bácsi, a nevelő: jőjjön, Marcika, mert keresi Kovács művész úr telefonon. Engem... No, hát azt közölte velem, hogy délután találkozzunk egy cukrászdában. „Meghívom önt egy tésztára - mondta. - Az én kedvencem az isler, a magáé micsoda?” Képzelheted, életemben addig nem jártam cukrászdában, nekem minden tészta egyforma volt... Ez semmi, de azt is megkérdezte, melyik cukrászdát óhajtom? Én viszont még a kocsmákat se ismertem, nem hogy a cukrászdákat, nekem mindegy volt... Utána éveken át rendszeresen találkoztunk, elbeszélgettünk, a műteremben is járt, követte a sorsomat, hogy mi történik velem, mikor egyetemista voltam s Vásárhelyen jártam, mindig beugrottam hozzá két-három percre, s a színház előterében megbeszéltük a dolgainkat... Egyszer még fel is léptem, az ő szakmai irányítása alatt.
- Záróünnepségre készülődtünk az iskolában. Az irodalomtanárnő kiadta az egyik kolléganőnknek betanulni Ady Endre Üzenet egykori iskolámba c. Versét. Szegény egyre csak kínlódott vele, de sehogyan sem ment neki, engem meg bosszantott a dolog, mert úgy gondoltam, a vers túlságosan jó ahhoz, hogy ilyen silányul mondják el. Egy napon elmentem, s megkerestem Kovács Gyuri bácsit, segítsen nekem megtanulni. Azt mondta erre: figyelj ide, tanuld meg kívülről a szövegét, s mikor már tudod, eljössz hozzám, veszünk egy színesceruzát, s aláhúzogatjuk azokat a részeket, ahol hangsúlyozni kell... Két-három hét alatt sikerült is a végére járni, a színház ugye szintén ott volt, a palotában, egy-egy szünetben röviden megbeszéltük a szavalatot... Az egyik órán a tanárnő ismét odateszi a hölgyet szavalni, de az továbbra is csak nyekereg. Mérgesen felpattantam: tanárnő kérem, én elmondom azt a verset... Elméletből általában nem igazán remekeltünk korábban, s a tanárnő tőlem sem remélt túl sokat, de mikor befejeztem a versmondást, leesett az álla, s tüstént eldöntötte, hogy én leszek a versmondó.
(Szerinted miért tűnt Székely János szemében annyira kimagaslónak az a tárlat? S rajta mindjárt négy tehetséges tanulót is kipécézett? Valóban olyan jók voltatok már kamaszkorotokban?)
- Azt hiszem, az egész tárlat igen érett és tisztán átszűrt világot mutatott, ahhoz képest, hogy általában egy 17 éves kamasz mit ért a valósághoz... A mi világunkban, a gyermekekében ez a dicséret jó visszhangot keltett, nem váltott ki irigységet, őszintén örvendtünk egymás sikereinek, akkor sem volt divat, hogy a diákteljesítményekről nagyközönségnek írjanak komoly emberek, ez olyan meglepetésszerűen jött, s gondolom, ezért is kapták fel a fejüket egyes tanárok. A munkákat ugyanis ők válogatták ki, ami a cikkben dicséret, az őket is illeti, ami meg bírálat, az szintúgy... A szerzőt addig nem is ismertem személyesen, tudtam róla, hogy létezik, és hogy nagyon kritikus szerkesztő, de igazából csak 1968 után ismerkedtünk össze, amikor leutazott Csíkszeredába, hogy szétnézzen a műtermeinkben...
- Székely János más évfolyamok teljesítményét már nem követte nyomon, engem azonban szemmel tartott. 1968-ban a csíkszeredai Hargita napilap főszerkesztője kérte fel, írjon egy riportsorozatot az éppen alakuló helyi művésztelepről, s akkor engem is úgymond “felmért”: meddig jutottam, mint fejlődtem a tíz év alatt. De újabb öt év múlva volt még egy útja arrafelé, mert 1973-ban megismételte a korábbi műteremlátogatásait, s akkor érdekes elemző tanulmányok születtek most már Antal Imréről, Gaál Andrásról, Sövér Elekről, Beczásy Antalról is.
- Kapcsolatunkba belejátszott később az is, hogy a hetvenes években elhozta hozzám a fiát, Jenőt, akit aztán én gyötörtem itt művészileg egy esztendőn át. A Bolyaiban végzett ugyanis, végig kiváló matematikus volt, s az utolsó pillanatban határozta el, hogy márpedig ő képzőművész lesz. Képzelheted azt a döbbenetet, amit a bejelentésével otthon a szüleinek okozott, akkor hozták el hozzám. Mondhatom, nagyon kemény egy koponya volt, nehezen lehetett vele zöldágra vergődni, hátrányban volt azokkal szemben, akik már a középiskolában művésznek készülnek s folyamatosan gyakorolnak. Neki hiányzott az a sok alapozás, de végül elsőként került be az egyetemre, ahol szobrászatot végzett, most Székesfehérváron él... Szárhegyen láthattam, hogy dolgozik, többször is járt a művésztáborban, egy csillagászati-matematikai világban él, de ami a figuratív munkáit illeti, Székesfehérváron készített egy Árpád fejet, az előtt le a kalappal. A mesterség és az anyag tisztelete jellemzik mindenek előtt.
*
SZÉKELY János Jenő, szobrász: 1977-1981: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola, mestere: Vetró Artúr. 1985-ben Olaszországban telepedett le, előbb Firenzében, majd Pietrasantában, ahol elsajátította a kőfaragás korszerű technológiáját. 1988-1989-ben az Egyesült Államokban járt tanulmányúton. 1989-ben meghívásra Magyarországra költözött, Székesfehérváron él. A New York-i Leading International Art Competition Excellence oklevelese (1988); Lánczos-Szekfű ösztöndíjas. Részt vett az alessandriai, az adneti, a kézdivásárhelyi, a szárhegyi és laskói alkotótelepeken. Az európai kultúra klasszikus értékeinek tisztelőjeként hagyományos szobrászati műfajok és anyagok mellett kötelezte el magát. Szobrai egyszersmind kísérletek a világ - szobrokban megfogalmazott - bölcseleti értelmezésére. Az anyag fizikai természetét kutató objektív gondolat szubjektív modellezésére törekszik. Nonfiguratív szobraival a természet törvényeit jeleníti meg nemes anyagokból (fa, kő). Figurális alkotásai az ábrázolt emberek iránti elfogódottság vagy elfogultság révén a rendkívülinek látott, ebben az idealizált állapotban egyedi és megismételhetetlen fizikai vonásukat rögzítik.” (Kortárs Művészeti Lexikon)
(Folytatom)
Illusztráció: Székely János Jenő: Születés. * Lelőhelye: Laslo, Szlovákia * Márvány
