(Két esztendeje, hogy ilyentájt, év vége felé kaptam kézhez Aradról Lírai tőzsde. Fontos versek c. verseskötetemet, az Irodalmi Jelen Kiadó jóvoltából. A könyvvel kapcsolatos háttérinterjút ide is beillesztem, amit stockholmi barátom készített az esemény kapcsán virtuális módon. A beszélgetés megállapításai ma is érvényesek. - Cs. G.)
Válaszol: Cseke Gábor
Kérdez: Gergely Tamás
Páros versek vagy átírások…? Mi ez a "fontos" kötet (Cseke Gábor: Fontos versek, IJK, 2006)? Kiindulópont a versíráshoz az a felekötet, ami nem a sajátod? Vagy éppen így sajátítod ki, teszed magadévá az idegen szövegeket?
- A kötet eredettörténete, ha tömören is, de ott áll a vállalkozás élén. Eszerint, és ezt szó szerint elhiheti az olvasó, de te is, hogy kezdetben vala a magam templomi megvilágosodása, a felismerés, hogy az a telefoncsengéses élmény nem írható meg büntetlenül, ha elhallgatom Szőcs Kálmán sokak számára még emlékezetes istenes versét, az Istenem, telefonálj címűt. Így született a költői kalandot kiváltó, fatális verspár. Amitől akkor valami elégtétellel vegyes, pezsgő nyugtalanság fogott el, napokon át nem leltem a helyem, azon kapva magam, hogy mihelyt másnak a verse kerül a kezembe, mindegyre azon spekulálok, mennyire rezonál bennem. Az addigi ártalmatlan versolvasás önkéntelenül is kihívássá vált, s mikor már három-négy újabb költő esetében is figyelemre méltó "széljegyzet" született, lassan az ötlet is körvonalazódott bennem. A kedvére szabadon, találomra böngésző ember kiváncsiságával kezdtem belefeledkezni, jobbára általam könnyen elérhető magyar költők munkáiba. Azokéba, akik a polcaimról, lapgyűjteményekből, olykor az internet révén valósággal felkínálkoztak. Tehát valójában se páros versek, se átírások, se kiindulópont, hanem egyoldalú költői párbajok. Játék, mint az áriázás a fürdőszobában. Szellemi karaoke... és még annyi minden!
Kiket választottál... olyanokat, akikkel rokonságot érzel? Akikkel közös a sorsod? A legtöbb kisebbségben élő magyar költő, néhány magyarországi...
- Úgy van, legtöbbjük erdélyi, de a kör az egész magyar nyelvterületet, sőt az emigrációt is érinti. "Kihívottjaim" igazából nem tudnak az ellenük elkövetett "merényletről", és nem csak azok, akik már örök álmukat alusszák a beígért feltámadásig. Az is könnyen megtörténhet, hogy nem mindenkit lelkesít egy ilyen egyoldalú, formailag orv költői párbaj, az a mód, ahogy öntörvényű, szuverén művészi megnyilvánulásukat ”leszólítom”, kapcsolatba hozom őket saját szándékaimmal, gondolataimmal. Jól tudom, ez vállalkozásom legkényesebb pontja, Achilleusz-sarka, és ha a személyiségi, a szerzői jogok oldaláról tekintjük a kérdést, az egész tulajdonképpen vitatható partizánakció. Ha viszont a költői szabadság irányából mérlegeljük a történteket, akkor a kötet talán még jócskán belül esik e szabadság érvényességi körén. Mindezt menet közben, s többnyire inkább az ösztönös megérzés szintjén mérlegelve alakult a - végül ötven főre rúgó - szerzőgárda, beleértve e rendhagyó költői kaland kivitelezőjét. Szúrópróbaként, egy-egy aposztrofált költőtársat azóta megajándékoztam művének "ellenversével" és eddig egyikük sem emelt kifogást. Önként adódó kérdés: miért ötven? Miért nem hatvan vagy száz? A válasz egyszerű: a játékkal tudni kellett megállni. A kötéltánchoz hasonlítható mutatványról úgy tűnt, hogy az ötvenes szám után enyhén szólva öncélúvá válik...
Hogyan jutottál el a kötettel éppen az Irodalmi Jelen Könyvekhez?
- Egyszerűen. Mivel maga Böszörményi Zoltán is szerepelt az érintett költők között, még egy kezdeti szakaszban elküldtem neki a vele kapcsolatban írt “ellenverset”, s magyarázatként röviden vázoltam az ötletet. Nagy örömömre gyors és lakonikus választ kaptam küldeményemre: fantáziát lát az egészben, s ha pontot teszek a végére, kiadója számít rá. És ezzel minden ment a maga mentén...
"Egy kósza gond szívemre lépett"... Egybeolvasva benneteket - a te szövegeid a vendégszövegekkel, úgy tűnik, mintha alig lenne különbség, mintha mind, illetve így együtt a József Attila unokái lennétek... tévednék?
- Ami engem illet, biztosan nem tévedsz, mert ezt az unokaságot, ha akarnám sem tudnám már levetkőzni, de nem is akarom, jól érzem magam ott fészkelni szellemisége közelében. Kedvenc szobrom különben ott ül Budapesten, az Országház mögött, úgy van, a rakpartot fürkésző, örök tűnődésbe bronzolt József Attiláról van szó, s ahányszor arra járok, úgy láttam, mások is örömmel keresik föl. Ami az "együtt"-et illeti, hát abban is lehet valami, ha te így látod, és most már nem is lehet tudni, hogy ez engem vagy végső soron József Attilát igazolja.
Nem ez az első ikerkönyved - Szonda Szabolcs egy időben közel állt hozzád... Versben feleseltetek egymásnak...
- Szabolcshoz most talán még közelebb állok, mint korábban. Egyelőre azonban prózaibb dolgokban működünk együtt. De ikerkönyvünk is lényegesen más volt a mostaninál: az mindkét oldalról vállalt tudatos, időben majdnem szimultán feleselgetés. Meg ráadásnak még rejtezés is, mindenféle botcsinálta költői személyiségek bőrébe. De ha már szóba hoztad: a kaland folytatását tervezgetjük valamilyen formában...
Románból fordítottál, ugyanaz lenne a cél - a társra találás?
- Egyszerűen jó felfedezni, hogy annyi, tőlünk oly sokban különböző ember képes megszólítani bennünket nem kósza szavai, hanem értékteremtő önmaga által. Minden fordítás, minden továbbgondolás az érintettség okán válik fontossá - és ennek semmi köze az angol fonthoz -, elsősorban az én számomra, s ha igyekezetem sikerül, olykor talán az olvasó számára is.
"Poharazgatok magammal" - írod egy helyütt, körülötted mindig nyüzsgés volt...
- Erre csak úgy válaszolhatok érthetően, ha kitágítom a kiragadott idézetet, eképpen:
egy végeérhetetlen szép estélyen
poharazgatok magammal mással
tudom hogy minden pohártól fogy a reményem
örökös alkut kötni az elmúlással
Így talán már az is világos, hogy a szép estélyek tumultusos magánya mennyire álságos tud lenni: azt hiszed, hogy csak úgy nyüzsögnek körülötted az emberek, és kiderül, hogy nem sok közötök van egymáshoz, ha pedig úgy gondolod, hogy lakatlan sziget vagy egy társaságban, szinte biztos, hogy nagyon is szemmel tartanak...
Vélt kalandjaidról írsz a Böszörményi-átiradodban, úgy érzed, nem az igazi életed élted?
- Az idézett passzus a versben egy göcsörtös, gyermekkorba vesző, egykori udvarunkon álló szilvafához kötődik, s kalandos képzelgéseimnek egyetlen fő és univerzális díszlete volt. Egész életemben élénken foglalkoztattak a kalandok, s mert millió és egy körülmény, gátlás, akadályoztatás stb. miatt e vágyaimnak képtelen voltam eleget tenni, mindezt a képzelet síkjára mentettem át. Kimondottan kalandkereső kedvem vezetett el olyan emberek élettörténetét felgombolyítani, akik a maguk során képesek voltak végigvinni egy-egy valódi, élmény- és életszerű, sokszor egész életüket is felemésztő kalandot, ebből született az Álruhában című, Mai kalandok műfaj alá besorolt riportkönyvem, amely épp a 89-es rendszerváltás napjaiban került a könyvesboltokba a kolozsvári Dacia jóvoltából, s veszett nyoma, bár itt-ott még fellelhető, fillérekért, ilyen-olyan antikváriumokban. Nekem egyik igen kedves, bár póriasan igénytelen külsejű, könyvem... De éppúgy kalandjaim sorát gyarapítja mostani beszélgetésünk tárgya, a Fontos versek is...
"Már rég a téves úton járva” - írod (Felvonulás)... Magadról beszélsz vagy a közösségről?
- De hát együtt meneteltünk, nem emlékszel? Hiszen ott nagyon, de nagyon sokan voltunk! Azt, hogy ki-ki mit gondolt, amíg némán tartotta az ütemet, én nem tudhatom, bár néha összesúgtunk, jelt is adtunk egymásnak, vigyázva, hogy föl ne tűnjék éberéknek, és biztonságot, már-már védettséget nyújtott az élmény, hogy együtt vagyunk, nem vagyunk egyedül, hogy akkor mindennek így kell lennie, és éppen ez volt az egészben a nagy tévedés, maga a téves út, hogy azt hittük, ki bevallottan, ki bevallatlanul: erőnk, biztonságunk, megmaradásunk a feltétlen hűség fegyelmében lakozik.
Hogyan magyaráznád ezt a sort: "menedék ma minden mi elmúlás" (Hűvös sivár cellában)?
- Éppen úgy, ahogy azt érteni lehet a vers logikája szerint: mármint hogy a nemlét sok esetben nyugalmas pontot tehet az egyén gyötrődéseire. De a versnek van egy utolsó sora is, ami nélkül az előzmények nem értelmezhetők: "és nincsen ennél nagyobb ámítás".
Mintha maga a közösség közösségként is pusztulásra ítéltetett volna: "vitorlabontás közben feltámadt a szél / kezünkből kitépett vásznat kötelet" (A vihar utasai)... Így érzed? Közel húsz évvel a diktatúra megdöntése után is így érzed?
- A valamikori közösségek már nem azok, új közösségek pedig nem léteznek. Érdekcsoportok, falkák vannak. A diktatúra megdöntése pedig, úgy látom és tudom, nem az igazi közösségek létrejöttét tűzte divatosan meglyuggatott lobogójára, csupán csak annyit: elég volt, így nem mehet tovább! De hogy és mint legyen? Arról egy szó se esik. Elég csak körbenézni... Mit tudunk ma magunkból, ellensúlyként hozzáadni a jelenlegi káoszhoz, értékválsághoz? Sok esetben csak a magunk zűrzavarát...
Én úgy tudtam, az erdélyi közösségi ember, te meg ezt írod: “Az ember csak önmagában bízhat” (Hűvös sivár cellában). Elkurvult volna a székely?
- Nézd, én a székely(ek)ről így egy pillanatig sem fogalmaznék, s nem csak azért, mert az utóbbi években közöttük élek, elfogadták idegenségemet, másságomat. Tisztelem őket értékelvű hagyományaikért. Nem borulunk ugyan egymás nyakába, de legalább nem keserítjük egymás életét, és ez manapság nagy szó. Tény viszont, hogy egész életem a tisztességbe és igaz eszményekbe vetett hitem megcsalatása, kiforgatása és jégre vitele jegyében telt el, amiben az én kezem is jócskán benne van, ehhez azonban nem elsősorban a székelyek szolgáltatták a fő muníciót. És itt megint megkérlek, hogy kontextusban értelmezd szavaimat. Ama versbeli cellában pontosan így fogalmazok: “az ember már csak önmagában bízhat / bár csalódások így is érhetik...” A hangsúly tehát azon van, hogy az ember már önmagában sem bízhat, erre kell igazából rádöbbenni...
Fennkölt és póri keveredik legjobb verseidben. Például: ”előttük a Nagy Erdélyi Tarság / Nép nyelvén szólva méginkább: szarság” (Iraki katonák a Tarságon)
- A nem éppen szalonképes szójáték szinte magától kínálkozott fel, kár lett volna földön heverni hagyni. Meg aztán, kijózanítóként kell néha egy-egy keresetlen otrombaság, mely ellentételezi az ember az iránti vágyát, hogy túlontúl eldobja magát. Olyan ez, mint az akasztófahumor: megóv a hamis hősiességtől és mindent az elviselhetőség, az át-, sőt a túlélhetőség fényébe von.
Félek még megérteni is... te magad hogyan magyarázod: ”pusztulásunk maga a győzelem” (Mindenek és senkik)?
- Ez egy igen keserű, de reális helyzetdal: a nemzedékemé, azoké, akik még életben vannak belőle és egyszerűen nem hajlandók, mert nem tudják átfesteni magukat azzá, amik sose lehetnek és nem is akartak lenni. Valószínű, hogy ha rajtunk múlik, nem éppen ezt a sorsot szánjuk magunknak, mint amit megélnünk adatott, de igazából mi azokért felelünk, akiket magunk helyett tovább indítottunk, akik számára sorsot jelöltünk ki. Én úgy látom, hogy nemzedékem eltűnése-félreállítása-félreállása vagy besímulása a ma dzsungelébe valakiket a győzelem mámorával ajándékoz meg - váljék egészségükre!
”Szétfőtt a jó s a rossz összevegyülvén...” (Mi fő az álomfazékban?) Talán nem verseket kellene átírni, hanem új etikát írni, új Jézust találni, miért nem a Bibliát írod át, Gabi?
- Senkit nem akarok megsérteni, nekem a Biblia igen tiszteletre méltó kultúrtörténeti tett, amit, akárcsak a jó törvényeket, és ennyiben szentírásként is elfogadom, nem átírni, nem örökösen toldozni-foldozni, rágicsálni, idézni vagy kommentálni kell, hanem egész egyszerűen - betartani.
És akkor most átírtad "önmagad"? Nem az utolsó poémára gondolok, melyet egy Cseke Gábor-vers váltott ki belőled, hanem a kötetre... Tíz-húsz évvel korábban született szövegeid dísztelenebbek, de kevésbé keserűek voltak... melyik változat az érvényes?
- A keserűséggel úgy van az ember, hogy az évek teltével-múltával bizonyos tapasztalatok - például: csalódások, pofonok, döbbenetek, belső leszámolások, meghasonlások stb. - lerakódnak a szervezetben, a tudat mélyén és egy idő után uralomra törnek bennünk. A velük való belső viaskodásban születnek a Fontos versek-hez hasonló szövegek. És ne feledd, a kötetnek van egy magyarázó mellékcíme is, az, hogy Lírai tőzsde. 49 különböző hang, másféle üzenet, tanulság van még jelen az enyéim mellett, amelyek önmagukban is mind-mind érvényesek és immanensek. Ami egyben válasz arra is, hogy “melyik változat az érvényes”. Piacgazdaság van, nem? Hát amit éppen jobban jegyeznek - ha jegyeznek...
(Megjelent az Irodalmi Jelen c. folyóiratban, 2007 februárjában)
Az interjúban valamiképpen érintett verspárok:
Szőcs Kálmán:
ISTENEM, TELEFONÁLJ!
Napok óta vagyok némaságban,
nem beszélek senkivel, hát senki
sem beszél velem,
motorzúgás és benzin a világ,
némán égnek lelkem pattanásai
esténként, a piros petúniák.
Gyűlöltem azokat ott kint, és mégis
bánt, hogy nincsen hírem róluk,
elbújtam, de lesem, hogy csenget-e
valaki. Magány van és alku van,
nem teszem ki a tejesüveget, hogy a hölgy
rám kopogjon reggel: "Bocsánat, uram."
Emberhang kellene, az kellene,
amit utálok. Amire példa nincs, s mire
már nem lesz mentség. Kiáltanom kell,
tornyomban nincsen már harang,
várom hát, hogy a kagylóban, ott az
ajtó mellett, szelíd csengetés után
megszólal a hang.
Szőcs Kálmán (sz. 1942--mh. 1973) a posztumusz megjelent, de még általa szerkesztett és átnézett Töklámpás c. kötetébe felvett emblematikus verse. Szorongásait, rajta mind jobban eluralkodó magányát vetíti ki benne szokatlan szuggesztivitásával.
Azóta kísért engem e kétségbeesett gondolatfutam képvilága, a kagyló mélyén fölbúgó, mindenható hang. Majd nemrég, egy templomi hangverseny félig álomba ájult délutánján, a hűvös homályban, valahol a sekrestye mélyén hosszan kicsöngött egy gazdátlan telefon...
Cseke Gábor:
NEM FOGADOTT HIVÁS
homálylott már szitált az este
a menekülő fényt kereste
a templom falán a sok szentség
kölyökangyal s az égi fenség
is elvonult vackára térve
mintha csak összebeszélve
kiürítve az isten házát
amíg a csillagport kirázzák
odafentről az éji fények
gerjesztői a víg legények
kik az urat magára hagyták
gondjaival s az időt múlatták
az öreg meg egyet töprengett
nem hitte hogy meg is pihenhet
kedve támadt fentről leszólni
valakinek kitárulkozni
hisz annyi minden nyomta lelkét
de őt mindig csak ünnepelték
imádták nem hallgattak rája
övé a menny hát csak csinálja
mit jónak vél dolgunk ezernyi
nem érünk rá kedvére tenni
de amit ő egyszer kitervelt
az valóra vált így hát felkelt
s a telefont kezébe véve
egy sor számot ütött a gépbe
amely valahol kicsengett szépen
csak úgy visszhangzott a fülében
válasz nem jött s magába nézett
látta amint egy levitézlett
öregúr diszkrét kosarat kap
hiába övé az égi ablak
s a kagylót csöndesen lerakta
tán el is szunnyadt virradatra
mobilomon reggel az írás
ÉN VOLTAM
NEM FOGADOTT HIVÁS
*
Ladányi Mihály
MIT CSINÁL MOST A HŐS?
Mit csinál most a Hős, merre kószál?
Miket beszél, ha mondandója van?
Sziszeg a Hős, akár szélben a nádszál,
vagy ökle fölé töpped szótalan?
Hozzászoktam a Hőshöz s nem felejtem:
ha megszült, legyen fölnevelni kedve.
Hajoljon rám, szeme legyen fölöttem,
ne révedjen folyvást a végtelenbe.
Sebhely legyen a Hősömön, ne érem,
s ne hivatalban térdepeljen, ám
igyon velem, vagy ha nincs pénze éppen,
ücsörögjünk kedvetlenül a téren
s bámuljunk együtt a nők után.
Ladányi Mihály (sz. 1934-mh. 1986) szememben igazi népi hős volt; amolyan szegénylegény, aki olykor váratlanul fölbukkant a román fővárosban és megmerült az ismeretlen közeg póri élvezeteiben: pia, nők... És verset mondott. És mindenkit szeretett. Nem gyűlölködött. Köpcös, kopasz, kis magyar Che Guevara volt a szememben, aki immár nem lehetünk soha...
Cseke Gábor:
A TÚLÉLŐ
ki hős ki nem az egyszer úgy is eldől
csak élni kell s a perc majd ránktalál
megérint s lassan kicsúszik a kezedből
mielőtt valamit is mondanál
busa fején a seb sohase gyógyul
hiába koszlik s frissül fel a kötés
névjegyét nyújtja neked búcsúzóul
és minden szava csípősen epés
ha iszik is magában hajt föl ezt-azt
hadovájával versenyezni kár
reádpirit hogy múltadba ragadtál
te gyáva bunkó pedig az élet elszáll
s kurváktól hemzseg mindenütt a határ
*
Böszörményi Zoltán:
HAJNAL A TORONTÓI METRÓN
Örökkévalóságot keres szívem. Nos, megtalálja? -
Száll fel velem a kérdés a metró álmos vonatára.
Sikongó titkok iramlanak neki a durva-selyem
éjszakának, vetkőző fényreklámok leselkednek ím,
a vonat csatra zárt ablakán. Magány szimatol és rí
körbe! Fékpofák forró, fémes szorításban fogukat
csikorgatják, a lángba borult állomás-plakát előtt,
a dagadó betűk szerelvénye meghökkenve lassít.
Kipattan az ajtó, besétál rajta a lárma, táskák,
vágyak, tervek rövid ingujjban ülnek mellém a padra.
Elmém élesre töltve! Vacog a kerék, ráng alatta
a remény kettévágott teste. Milyen rejtjeles reggel!
Rám olvadt a félhomály, csuromvizes gondom és bajom.
Távolodó arc, jöjj, ülj mellém a robogó vonaton.
Böszörményi Zoltán (sz. 1951.) költészete örök talányként kisért. Első kötetétől (Örvényszárnyon, Litera, 1979) az Aranyvillamos legutóbbi szakaszáig (2005) ugyanaz a kérdés: miért ír? mi adott neki erőt, hogy ne hagyja abba? milyen élmények hangolják életre verseit? Kritikát ígértem neki, de szégyenszemre többször is beletörött a bicskám. A torontói metrón utazva ágaskodott föl bennem a ráérzés: a verset élni, megélni nem elég ugyan, de kell, de kell!
Cseke Gábor:
ÉJFÉL ELŐTT A TORONTÓI METRÓN
mellettem nyitva a reggeli ingyenújság agyonolvasva halálosan
fáradt benne a város tegnapi élete kiterítve elfeledve
nem kell már senkinek az éjjeli huzat életre cibálná
meglibben lanyha szárnyán s aláereszkedik a padlón elterül
tudom a célt hová a robogás visz s vakon nézek magamba
az ablakok rálátnak múltamra jelenemre tilos ki-behajolni
kifosztott göcsörtös szilvafa borzongva áll mért nem üzen értem
vélt kalandjaim színhelye volt éjjeli menedékem árbockosaram búhelyem
az ablak itt-ott foltos de minden látszik s máris tovafut
ez itt egy állomás újabb kiszállók a szerelvény maholnap kiürül
talán már én sem vagyok rajta csak még nem szálltam le
még remélek bár éjfélre jár s már minden kong a magánytól
ködlik az ismeretlentől iramlik a váratlan fordulattól
mi jöhet még a sínek sírnak s közeledünk közeledünk közeledünk
*
Szabédi László
KÜLÖN KERÉK
Mikor születtem, kész volt a világ;
tudásomnak volt híja, nem az égnek,
tudatlanságom láttatott hibái
Ott is, hol lelkesedtek már a vének.
Soká hitette velem valami,
hogy küldetés az én megszületésem:
az ó világon kijavítani,
ami rosszul van, vagy nincs jól egészen.
Sokáig ünnepeltem úgy magam
- táplálta büszkeségemet alázat -
mint alkatrészt, melyre szüksége van
a mindenséget összetartó váznak.
Országokat bejártam; otthon is
- látszatra tétlen - ott se ültem resten,
betűk világába merülve is
a helyemet, a helyemet kerestem!
Hiába. Ép, egész, tökéletes
a pokol is, a föld is és az ég is.
Hadd járjon a világ! Fölösleges
külön kerékként elkeringek én is.
1940
Szabédi László (sz. 1907-mh. 1959.) fölösleges embere a szereptévesztés tragédiája. Úgy akar alázatos alkatrésze lenni egy bonyolult szerkezetű világnak, hogy tulajdonképpen, titkon fő szerep jusson neki, vagyis nélküle lehetőleg összedőljön a mindenség. De a mindenség ennél sokkal több lábon áll...
Cseke Gábor
A VIHAR UTASAI
vitorlabontás közben feltámadt a szél
kezünkből kitépett vásznat kötelet
s mellen taszított mint a kocsmai duhaj
lökés lökés után jött ellenállhatatlan
hullámokba oltva bőgve hánykolódó
hajónkra támadt és mi meglapultunk
mint egerek a lyukban zsák mélyén
szuszogó lisztben dehogy emeltük
volna fel tekintetünket fájtunk
magunkban a ránkmért gyávaságtól
reszketve csak álmodtuk valamikor
hogy minden lehetnénk a kivont kard
kicsorbult megrepedt bojtja szutykos
lett szennyes kezünktől mákszemnyi túlélők
vagyunk isten markában mikor ejt le végleg
csak ő tudja vagy tán ő sem
velünk kering a nagyidő táncába lökve
fölöttünk a téveteg ég is viháncol
*
Salamon Ernő:
EGYEDÜL, MINT AZ ŐRÜLT, MINT A GYILKOS
Egyedül, mint az őrült, mint a gyilkos,
ha ordítása, kése elfogyott,
egyedül, mint az ember, hogyha meghalt,
olyan egyedül, ahogy a halott,
maga a térben, ahogy a kiáltás,
mint a sötétség vigasztalanul,
mint a sikoltó csend alélt nők nyelvén,
mint az, amit lát, ki álomba hull,
egyedül, mint rabnál rosszabb szegények,
egyedül, mint az idétlen öreg,
egyedül, mint a néma némasága,
mint a nagy mélység, mint a rettenet,
egyedül, mint első éjén az özvegy,
csecsemő, ki először aluszik –
egyedül, mint a nagybeteg, ki tudja,
hogy vége van, hidegházba viszik,
olyan egyedül, úgy magam maradtam.
1940
Salamon Ernő (sz. 1912, Gyergyószentmiklós-mh. 1943, Mihajlovka Sztari) apám lehetne, aki mára az irodalmi köztudat kiutáltja, mozgalmár elkötelezettsége okán. Olyan bűnöket varrnak az ő és társai nyakába, amiket mások jóval a haláluk után követtek el. És ne feledjük: mégis csak galádul agyonlőtték, majd elföldelték, mint egy kutyát. Valódi szellemi magánya az, ami közelébe vezérel. 1942-ben keltezett Végrendeletéből: "Dobjátok el verseimet, ha hiábavalónak itélitek, de ne köpjetek a síromba: én hittem abban, hogy megteremtődik a munka és megbékülés világszabadsága!"
Cseke Gábor:
HŰVÖS SIVÁR CELLÁBAN...
az ember már csak önmagában bízhat
bár csalódások így is érhetik
hogy kivetném magamból árnyékát a múltnak
kínlódhatnék estétől reggelig
magam maradjak visszahúz bármi emlék
nem hinni semmit s félre minden reményt
mintha egy hűvös sivár cellában lennék
tákolgatva e válaszkölteményt
egy tűnt világból angolosan kilépve
oda hol nincsen kezdet és nincs folytatás
amit cipeltem dobhassam földre végre
menedék ma minden mi elmúlás
és nincsen ennél nagyobb ámítás...
*
Vásárhelyi Géza:
MAGÁN-KÖRMENET
Most itt vagyok és mégis ott vagyok
nagymiséznek ugyanoly csillagok
és mindenhol a fenn s a lenn határol
nem vagyok itt se ott se bárhol
Én én én én és igenis én
a meg nem talált földre dobott igén
hát szégyen az hogy magamat igenlem
idegenül itt s ott idegenben?
Fölszarvazott fiúk nincsen csodaszarvas
ami nincs s volt az is oly hatalmas
mi ez a körmenet egyszál egymagamban
ahol a mélység ott is a magas van?
Láttam egy templomot őzekkel tele
s egyiküknek se volt akár egy istene
de szólt az orgona s zengett az ének
nem akart vége lenni a misének
Valaki mindig szervezett
aranyért mirigyet dűlt eszet
s én álltam ott a nem létező parton
metszett hangszálakkal a magas Cé-t kitartón
Mindig a kérdés melyre nincsen válasz
élhetsz s ha óhajtod halálhatsz
egyszer őz leszek - saját birtokon
jó gazdám lesz: magam birtokolom
És a némák győzelmi himnuszba fognak
hol a holottnak hol a halottnak
de addig zeng a gyász - a győzelmi ének
mi a fenének mi a fenének?
Vásárhelyi Géza (sz. 1939, Pécs-1988, Kolozsvár) költői eszmélésemkor oly közel volt hozzám, mint haldoklóhoz a pulzusát kitapintó orvos. Sógorom volt, eszemet, vitakészségemet élező lelki barátom. Aztán a felvonulásunk hirtelen önmagába záródó magányunkba torkollott - és merő véletlen, hogy én vagyok az, aki most rá emlékezem.
Cseke Gábor:
FELVONULÁS
kussolva némán ballagunk
amerre utunkat kijelölték
nem törődve hová jutunk
közöttünk menetel az őrség
ütemet tartva igazodj
szaporázza sok árva csótány
magasba emelt csillagot
hordoz a felvonuló sétány
széltében hosszán seregünk
magába zártan hallgat
mi - mi vagyunk én - én vagyok
így gyakoroljuk a hatalmat
magunk gyötörve tépelődve
már rég a téves úton járva
együtt lépdelünk néma rendben
megaranyozott pusztulásba
*
Balla D. Károly
SÁMÁNOK, VADÁSZOK, VALAKIK
Megásva már a hosszú lövészárok –
miféle vadászat lesz holnap itt?
A tölgyes elveszíti ágait
és elkoszlanak a régi morálok.
Jártál már ott, ahol a csend lapít
és megfoganhat sámánon az átok?
Az ércet elhagyják a karátok
és hűlt helyükre férkőznek Valakik.
Foltjáról így szakad le a feslett ég,
így ürül ki szent dolgok magva.
Ha felfeszülni ennyi ok nem elég,
a buzgók otthagynak magadra,
s hiszik: az a dolgok ősi rendje,
ha rávigyorogsz a happy endre.
(1997)
Balla D. Károly (sz. 1957, Ungvár, Ukrajna) végvári társam egy olyan világban, ahol a babérok helyett igazából inkább csak bogáncsok teremnek, s az abból font koszorúkat leginkább a szamarak becsülik; ők szívesen elmajszolnak mindent, ami eléjük kerül, mi pedig szorongva csodáljuk és irigyeljük őket...
Cseke Gábor:
MINDENEK ÉS SENKIK
jól beástuk magunkat mintha fákat
ültettünk volna el a letarolt hegyen
csakhogy mi sosem is hajtunk ágat
pusztulásunk maga a győzelem
volnánk mindenek senkik ellenében
bősz büszkeségünk már-már égig ér
ki hajlandó megélni vízen és kenyéren
hát ilyen olcsó lett a honfivér?
földhöz tapadva makacsul elvadultan
kószál szívünk beomlott alagútban
amelyből könnyű kék füst száll elő
hajnali köd az őszi folyóparton
mögötte a láthatatlan sereg kitartón
nyomul és eltipor a megnyergelt idő
*
Bágyoni Szabó István
SZÉKELY KATONÁK IRAKBAN
(Akár Kőrösi Csoma is írhatta volna)
Iraki hős lesz majd a bátyám
Csillag fog villogni egyenkabátján
Bár históriában gyengén kezdte
Urukra nem lesz emlékez’te
Mesélni fogjuk mégis: hogy volt így volt
Követik majd olajos kígyók
Álmában mintha szőnyege szélén
Ülnénk és rovásírásban beszélnénk
Odafordulnának lengyelhez tóthoz
Amíg Aladdin jeges joghurtot hoz
De hogy otthon közben nőjön a Kárpátok
Szórunk rá röptünkben arab homokot
És szerelmes átkot
Az első bevetésben
(Ékírás-betűvetésben)
Tudom bátyám erre egy kabáttal még rátesz:
Hadd csapkodja nevét Tigris s Eufrátesz
Bágyoni Szabó István (sz. 1941, Bágyon, Kolozs m.) a merész hevületű, lobogó hajú költő volt s maradt a bolyban, amikor a szavak általi elkárhozásra adtuk a fejünket. Az idő többszörösen átlépett rajtunk, a hevület megmaradt. Távolról, búcsúzó lélekkel figyeljük egymás maradék rezdüléseit.
Cseke Gábor:
IRAKI KATONÁK A TARSÁGON
(Akár én is írhattam volna)
iraki fiúk derék katonák
érkeznek hozzánk a tengeren át
kontingens jön kontingens után
állig fegyverben késő délután
revansot venni lám milyen lehet
a hengerművű emlékezet
itt hol az erdők meg a patakok
kiváncsi szemük hiába kutat ott
előttük a Nagy Erdélyi Tarság
nép nyelvén szólva méginkább: szarság
ahol minden puszta kopasz sima
hegyhát a domb a völgy a koponya
kellett ez nektek iraki fiúk?
hallgat a gerle nem jósol a kakukk
mit fogtok mesélni majd e tájról
a büszke Kárpátok tar vonulatáról
melynek tövén szikla porlik csendben
maroknyi székelyhez illő ütemben
ódát ha írnátok abban vajon mi lenne
ha nem az elhagyott otthon kínzó szerelme?
*
Markó Béla:
INVOKÁCIÓ AZ ÁLOMHOZ
Csillag fuldoklik fényében,
sündisznó járkál a kertben,
s én alszom egy fényképkeretben,
nem néz rám senki, se asszony, se férfi,
sietnek mind: a vonatot el kell érni,
a jövőt nem szabad lekésni,
öltözik már a kisfiú, a kislány,
s hiába kérem, kisfiam, tekints rám,
hiába szólok, kislányom, rám is gondolj,
jöjj vissza hozzám felnőttkorodból,
mert rám csukódik már az ajtó,
s én maradok, üveg alatt mosolygó
por, papír, elmúlás,
éjszakai száraz megfúlás,
ahogy a tüdőből kimegy a levegő,
s helyébe nem a víz: a semmi jő,
képzelet, drága képzelet,
miért hagytál el engemet?
hogy nem látom már, csak ami látható,
s ami előre megjósolható,
hagyjál kilépni enyéim közül,
sündisznóként járni a ház körül,
benézni ablaknál álló magamra, értetlenül figyelni saját szavamra,
várni, hogy leszálljon az éjszaka,
szétáradjon a csillagok szaga,
valami fényes illat
belengje álmainkat,
adj nekem hazát, képzelet,
annak testében, akit szeretek,
lehessek ott, hol nem vagyok,
menjek el, s higgyem: maradok,
legyen hazám egy nevetés,
egy könyv, egy függönylebbenés,
ünneplők maradék bora,
vagy egy vers utolsó sora,
de nem lehet! most már nem lehet!
elhagytál engem, képzelet,
s éjszaka csak azt álmodom,
amit megmutat nappalom,
vágyaimban is én leszek
már mindig, se sündisznó, se fellegek,
se csillag, se eső, se mező,
magam elől rejtezkedő,
hátulról szemlélném testemet,
ahogy sietve elmegyek,
nehéz bőröndöt cipelek,
sürgetek asszonyt, gyermeket,
de nem lehet! most már nem lehet!
miért hagytál el, képzelet?
és most is miért engeded,
hogy mások elképzeljenek,
közömbösek, idegenek?
már képzelődni nem tudok,
s ha majd egy ajtót mégis becsukok,
ha majd a lépcsőn lefutok,
ha majd a fényre kijutok,
odabent giccses képkeretben,
bomló ezüsttel fénykép-szememben,
gyötörhetetlen, kínozhatatlan
arccal egy elévült gondolatban,
egy mégis pótolhatatlan
legeslegutolsó mondatban
lakom majd:
miért hagytál el minket, képzelet?
Markó Béla (sz. 1951, Kézdivásárhely) olyasféle utat jár be, mint a koldus és a királyfi, akik egymással helyet és szerepet cseréltek. A politikussá előretolt Markóban éjjelente olykor szívettépően felsír a kussoló költő, de ezt senki se tudja, én is csak elképzelem, mint olyan, aki ha nehezen is, megtalálta a visszavezető utat.
Cseke Gábor:
MI FŐ AZ ÁLOMFAZÉKBAN?
csillag kaptat sosem baktat az égre fel
nem is surran mi tenger fényt benyel
egy hosszú téli éjszaka
érzitek? ez a csók szaga
ez meg a vágyé ami áthat
gyermeket aggot elnyűtt anyákat
álmot látva a lehunyt szem mögött
táncoló hitvány ördögök
lepik el a gondolat mezejét
mindenünk megvan szanaszét
szórva mintha fáradt mulatságról jőve
rongyait a lélek undorral levetkőzte
s e kusza göncök halmát valaki
se szó se beszéd a tűzre veti
de nem csak úgy mintha rőzse lenne
egy nagy fazékba dobja kavarja s benne
megtaláljuk mi nappal ránkragadt
rezdülő lelkünkhöz bogáncsként tapadt
agyunkban szutyokként kicsapódott
kevés arzént némi klórt s valamennyi jódot
és annyi mást és még annál is többet
főhet a fejük a rusnya ördögöknek
akik e mindent bőszen kavargajták
titkaink zsebét átkutatják
varázsszavakat duruzsolnak egyre
belezavarodtunk már az egyszeregybe
amit a nappal szelíden bevilágít
rettentőn összekuszálja ez a világ itt
mely csak rotyog csak úgy fő az álomfazékban
a fazék alján csupa ázalék van
szétfőtt a jó s a rossz összevegyülvén
megszűnt a tiltás elillant a törvény
s életed mint egyetlen nagy hordó lőre
öl és butít igyad csak nyakra főre
*
Cseke Gábor:
VEZEKLÉS
vakon hittem hogy veszély les reám
a hóban katona topog tova fegyver kelepel
a kinyomott újság kötegével a fejem alatt
egy íróasztal lapján szunnyadtam el
álmomban mindenki mindenkivel harcolt
torkomat keresve vonaglott egy dühödt marok
aztán az az ablakon beözönlött szennyesen a hajnal
ott talált gyáván gyötrődve: szabad vagyok
Magamról annyit: 1941. július 29-én születtem Kolozsváron mint magyar állampolgár, és most már minden bizonnyal a XXI. században hunyom le végleg a szemem, román állampolgárként. Csíkszeredában élek (Hargita megye). A két dátum és minőség közötti űrt igyekeztem hasznosan kitölteni. Egyesek szerint sikerült.
Cseke Gábor
VALLATÓ ÉJSZAKA
fásultan fekszem falraszegzett szemmel
besüt rám egy vesébe néző higanygőzlámpa
sárga szigora vallató éjszakáim
nyomozótisztje aki nem kérdez csak vár
míg ki nem virrad nincs menekvés
minden eszedbe jut mindenről hallgatsz
de ő tudja mi megy végbe lelkedben
milyen hullámoktól reszket meg tested
mitől vonaglik ajkad olvas belőled
mint egy könyvből olvassa nyomorú életedet
mikor bűneidhez ér hosszan rádnéz
de hiszen azelőtt sem vesztett szem elől és mégis
ettől érzed úgy igazán hogy rádszakad az ég is
és olykor belezuhansz valami furcsa álomba
ámulsz a visszarendeződő múlton
ártatlan vagy és mégis
mindent elkövettél amitől most nem
tudsz élni hajnalig
*
Kritikák:
"...ettől valahogy egyre inkább költőnek érzem magam..."
Cseke Gábor: Lírai tőzsde: FONTOS VERSEK. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad. 2006.
Miért éppen Lírai tőzsde? Tőzsdén lenni, belevetni magunkat a forgatagba, nyomon követni az áruk és értékpapírok áremelkedését illetve csökkenését, szemlélni a dinamikus ármozgást, mely váratlanul juttathat hihetetlen anyagi gazdagsághoz vagy pillanatok alatt sodorhat a csőd szélére egész vállalatokat... Ugyanilyen logikára épülnek a versenyek is, győzzön az értékesebb, a jobb. A versenyszellem minden területen motiválja az embereket, miért ne lenne ez így az irodalom keretein belül is? Hajdanán a költői versenyeken osztogatták a babérkoszorúkat a tehetséges versfaragóknak, később a tudós irodalmi társaságok hirdettek meg nem csekély pályabér fejében pályázatokat, napjainkban is egy-egy pályázati kiírás mozgósítja az alkotókat a "megmérettetésre".
E kötet megidézi a költői versenyek játékszellemét, a tőzsde kavargó világát, megkonstruálva egy olyan nézőpontot, melyben a költemények értéket képviselnek, az írott versek mint értékpapírok... Miért olvasunk irodalmat? Mert ez is szenvedély. E kötet példája egy személyes irodalmi viszonynak: a vers hatása az olvasóra - és ennek az olvasói élménynek a realizációja e "gyűjtemény".
A kortárs magyar irodalomban nem meglepő egy-egy mű parodisztikus, ironikus átírása, egy-egy adott költő stílusában való alkotás sem szokatlan jelenség. Ez esetben viszont nem az irónia vagy a parodizálás hozza létre a verset, hanem a költői versengést, feleselést megidéző szituáció megteremtése. A kötet összesen száz verset tartalmaz (komplex egység , teljesség?), vagyis ötven "megmérkőzést" a líra világában.
A párversekben észlelhető az a lüktetés, amelynek következtében úgy gondolom, nem az inspiráció, téma hiányából nyúl a szerző más költők verseihez, hanem mert más költők versei továbbéltek benne az élmények és a gondolatok szintjén addig, amíg ezek felszínre törhettek, válaszversekben megfogalmazódhattak.
Olyan ez a kötet, mint egy személyes antológia: "a magyar költészet tárházában lapozgatva keresem a feleselésre, kiegészítésre vagy továbbgondolásra szólító darabokat. E számomra Fontos verseknek ítélt gyűjteményből adok át kétszer ötvenet a nyilvánosságnak." - Cseke Gábor vallomására a kötet első lapjain bukkanunk.
A kötet szerkezete is az irodalomhoz, más költők verseihez való személyes hozzászólást, viszonyulásmódot hivatott szemléltetni. A "versenytárs" alkotását elolvasva annak alapvető biografikus adatait, majd Cseke Gábor és az illető költő közötti viszonyt ismerhetjük meg, megtudhatjuk (de főleg párhuzamosan olvasva a két költeményt), hogy milyen volt a "minta / forrás"-vers asszociációs és inspirációs tere, milyen motívumok, gondolatok ragadták meg költőnket.
Az alapötlet jó, benne lenni az irodalomban, saját nyelvére átültetni korábbi versek gondolatvilágának töredékeit, ez olyan, mint végigszáguldani egy élménycsúszdán. Sikeres-e ez az eljárás? Mindenképpen érdekes, s ha kontextusuktól függetlenül olvasnánk a Cseke-verseket, akkor is találnánk bennük értéket és értelmet. Mintha leigazolhatóvá tenné saját gondolatait, megmutat egy lehetséges olvasási és szövegértési módot, akár napjaink kritikai gondolkodásának egyik módszer-alkalmazása is lehetne.
A kötet előszavában kijelölt feleselés-magatartás uralja a verseket. Legszembeötlőbb eszköz ennek igazolására a párversek címeinek ellentétező, néha már ellentmondásos kapcsolata. Néhol azonos jelentésmezőből válogatja a szavakat, például nóta-virrasztó, hős-túlélő; máshol képiségében lesz degradálódó (képeslap-kórlap), inesztétikus, már-már vulgarizmusba hajló. A forrás-vers képeit más helyzetbe, más viszonykonstellációkba transzponálja, így azok új "életre" kelnek, áthatva egy más kor nyelvi meghatározottsága, képi értelmezhetősége által. Máskor elcsúsztatja az időzónákat, de a lírai alaphelyzetet megőrzi: Hajnal a torontói metrón - Éjfél előtt a torontói metrón. Arra is akad példa, amikor egy nézőpontváltás eredményezi a replika-verset: (Ennyi maradt...) - Jéghegy te mindenünk esetében.
Kiket szólaltat-vonultat fel könyvében? Tematikájukban eléggé heterogén költeményeket válogatott egybe, emberi boldogulástól hazaszeretetig változatos a skála: talán a magány a leggyakrabban előforduló motívum. Cseke Gábor e kötetben nagyobb gyakorlatot, hozzáértést tanúsít a szabad verseiben, a forma kötetlensége a vers intellektuális szférájára irányítja a figyelmet, mintegy láncreakciót váltva ki írás-olvasás-írás folyamatát. (Ezt persze egy kritika is folytathatja...)
Antológiának neveztem, személyes indíttatásból megszerkesztett irodalmi ízelítő a kötet ismertebb és kevésbé ismert szerzők műveiből. Kisebb spektrumú körképet nyújt az irodalomról, helyet biztosítva kisebbségi létformában élő és alkotó költőtársainak is. E körutazás jellegzetessége, hogy utolsóként önmagát szólaltatja meg, rájátszik a feleselés-szituációra: saját versének átírásával zárja a költői játszmát. Ezzel a lépéssel beleírja magát saját maga szerkesztett kötetébe, mintegy legitimálva is irodalmi pozícióját. Már kíváncsian keressük biografikus adatait: "Magamról annyit: 1941. július 29-én születtem Kolozsváron mint magyar állampolgár, és most már minden bizonnyal a XXI. században hunyom le végleg a szemem, román állampolgárként. Csíkszeredában élek (Hargita megye). A két dátum és minőség közötti űrt igyekeztem hasznosan kitölteni. Egyesek szerint sikerült." (124. oldal)
A két záró Cseke-vers lírai alaphelyzete a múltra való reflektálás, a Vezeklésben ez egy önkéntes tevékenység, míg a Vallató éjszakában a kihallgatás kontextusa elevenedik meg. A második versben kibomlik a fenyegetettség érzése, a gyáván gyötrődés a fásult, falra néző szem képébe íródik át. Analóg képek: az álom, katona, szennyes hajnal-virradat.
Ki kompetens dönteni egy műről, arról, hogy mi a jó irodalom? Mindenekelőtt az/azok, akik kreatívan mozognak a versek szférájában, alkotók/értelmezők. A versek közötti átjárhatóság, párbeszéd egy ilyen játékhelyzetben igazán érdekesen alakulhat, a költő pedig egyre intenzívebben élheti meg az alkotás folyamatát.
Pavelka Orsolya Petra
Cseke Gábor lírai tőzsdéje
Cseke Gábor legújabb verseskötetének két címe közül első ránézésre aligha lehetne eldönteni, hogy melyik áll főbb helyen. Talán a Lírai tőzsde a kötetadó főcím, a másik a Fontos versek alcímként társítható e szokatlannak tűnő költői vállalkozás értelmezéséhez. Ebben fölöttébb megerősítést nyerhet a fülszöveget „legelésző", mert hamar rájön, hogy nem csupán költői kalandozások gyűjteményeként veheti kezébe a könyvet. Jóval több annál, hiszen Cseke a poétikai pálya grundjain mérkőzik meg, többnyire kortárs magyar pályatársaival, s írja meg magára szabott változatait. Mégpedig ötven költőről, a kötet végén saját magát is céltáblának állítva. Akár feleselő, ellenverseknek is mondhatnánk a szerinte „megdézsmált" költőktől, általa kiválasztott költeményekre írt változatokat. Amolyan feleleteknek vagy ikerverseknek, az immár klasszikus és a kortárs költők mondolataira – akarom mondani módozatoknak, amire csak olyan kaliberű, a poétai mezőn igencsak járatos míves költő képes, mint Cseke Gábor. A válaszversek bizonyságai annak, hogy a költészet bármely vértezetében igen jól érzi magát, s akár visszavágásra is provokálhat. Kicsalhatja fedezékéből kiszemelt „áldozatát". Előnyére szolgál, hogy sokakkal közülük baráti, sorstársi kapcsolatot ápol(t), tart fenn most is, vagy reminiszcenciák, olvasmányemlékek fűzik hozzájuk, melyeket nem hagyhat feledésbe merülni. Nem tagadva el azt sem, hogy kikkel szemben érzi, hogy törlesztenivalói (is) vannak a lírai tőzsdén. Mert a versnek is van/lehet árfolyama, mely nem pénzben, hanem eszmei értékben mérendő. Ez kitűnik a számára kiválasztott versek alatt olvasható lábjegyzetekből is...
A versek megértéséhez igazi kulcsot ad az olvasó kezébe azáltal, hogy megindokolja, mi késztette e költői vállalkozásra. Nem véletlenül kezdődik a kötet a néhai marosvásárhelyi költő, Szőcs Kálmán, Istenem, telefonálj! című versének, általa értelmezett változata megírására. A templomban Händel muzsikájába belecsengő mobiltelefon, olyan mélyrétegeket mozgat meg benne, a néhai pályatársra való emlékezés olyannyira szíven üti, hogy nem hagyhatja válasz nélkül a sekrestye mélyéről jövő költői sugallatot. Rögtön megtalálja a Szőcs-költemény ellenvers formáját is. Innen kezdve már csak a költőket kell megválogatni ahhoz, hogy működjön az egész. Jószerint ez remekül sikerül is Csekének, ötven költő esetében.
Kristó Tibor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése