Az önként jött kutya és társai

A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó sikerkönyvei között időről időre feltűnik egy név, amit ha meglátnak a kirakatban, a nevetéssel, a jókedvvel társítják az olvasók - és immár nem csupán Csíkban vagy Erdélyben.

A Duka János összegyűjtötte és lejegyezte székely anekdoták néhány évtized alatt meghódították a magyar olvasók szívét.

Duka János egy jópofa székely tanítóember volt, aki nem született ugyan a székelyföldön, sőt mondhatjuk, hogy partiumi származású, de tanítóként olyan szépen beilleszkedett a csíki világba, ahol haláláig több mint hatvan évet eltöltött, mintha csak ott nevelkedett volna.

Évtizedeken át volt tanfelügyelő, járta a székely s a csángó falvakat, inspekciózta a tanítókat, de még inkább a fiatal tanítónőket - akkoriban, amikor ő főnök volt, az egész cselekvő társadalom csupa fiatalokból állt - az öregek belefáradtak volt a háborúba, vagy elpusztultak, esetleg hadifogságban voltak -, pontosabban a nagy része. De azért nem hiányoztak az idősek sem, Duka János kiutazásaikor egy-egy háznál olykor meg is szállt, de ebédelni mindenképpen megebédelt, s a falusi portákon könnyen járt a vidám szó, a mese, a tréfa, az anekdotázás.

Duka János pedig, egy idő után nem csak hogy meghallgatta s jól elkacagta a neki elmondottakat, hanem nekiállt azokat lejegyezni úgy, ahogy azt hallotta, nem egyszer, ahogy az esziben megtartotta, amíg a faluból hazatért. Sok-sok éven át űzte ezt a sportot, gyűjtötte az anekdotákat, s több füzetet is megtöltött velük. Igaz, a lejegyzettek csak kiindulópontul szolgáltak, mert ahogy nekem a nyolcvanas évek első felében bevallotta, amikor fölkerestem csíkszeredai otthonában, csíszolt, igazított is rajtuk, irodalmiasította, hogy mesélhető, cifrázott lett, mint a cigánynóta, de meg is nyúltak ám a történetek, a csattanók megszelídültek, immár inkább csak mosolyt, mint nevetést csalnak a hallgató-olvasó orcájára.

Ennek ellenére könyve, amely 1984-ben Kilenc kéve hány kalangya? címmel megjelent a Kriterionnál, osztatlan könyvsiker lett. Akkoriban a humor, a derű oly hiánycikk volt, hogy lámpással kellett ám keresni.

(Később, a rendszerváltás után, a könyv sikerén felbátorodva, a Pallas-Akadémia elindította azóta se szűnő újrakiadását, s a kibővített könyv Mikor hagyja el az ész az embert címmel folytatta diadalútját az olvasók között...)

1984-ben kaptam azt a szerkesztőségi feladatot, hogy a készülő Előre Naptár számára kérjek Duka bácsitól a kiadatlan történeteiből egy csokorra valót. Így kerültem én kapcsolatba s mesélő viszonyba vele. Egy délután vendégül is látott, s elmesélte egész életét. Azt akkor nem tudtam meg, mert nem akart terhelni vele, hogy a gyűjtésére valamikor lecsapott a szekuritáté, mindene odalett, s úgy kellett emlékezetből rekonstruálnia történeteit, csattanós adomáit.

(Mindezt később, 2005-ben tudtam meg, egy interjúból, amelyet fia - az apa halála után a hagyaték későbbi gondozója - adott egy csíki lapnak. A riporter kérdésére, hogyan sikerült túltennie magát édesapjának ezen a nagy lelki sokkon, a fia így válaszolt: " Az a humor, ami benne összegyűlt, segítette, hogy átvészelje ezeket a tragikus pillanatokat... Nagyon sok időt töltött a szentimrei büdös fürdőn, ahová a környék emberei, öregjei mentek gyógyulást keresni, és a fürdőben töltött idő alatt szóba állva a háromszéki, az udvarhelyszéki, gyergyói, csíki székelyekkel sikerült ezt az anyagot összegyűjtenie, ami jelen pillanatban a Kilenc kéve hány kalandja, és a Mikor hagyja el az ész az embert kötetnek az alapját, a magját képezte.")

A később megismert előzmények ismeretében ma úgy érzem, kétszeresen is értékelnem kell, hogy akkor nekem, a félig-meddig ismeretlen idegennek, egy kommunista pártújság szerkesztőjének zokszó nélkül és bizalommal kiadta a kezéből füzeteit két éjszakára; azokat aztán Csíkszentkirályon, édesapám házában szépen átnyálaztam, kicéduláztam, a jobbakat kimásoltam, s közben rá kellett jönnöm, hogy a kiadó szerkesztője azért alapvetően jó munkát végzett: a java bekerült a megjelent kötetbe, számunkra inkább már csak a saláta maradt.

Így is összekapartam vagy két tucatnyi históriát, s ezek meg is jelentek az 1985-ös Előre Naptárban. Kóstolónak máig megőriztem néhányat.

****

Hol terem a gereblyenyél

A csángók szomszédaikkal is ritkán találkoznak, inkább csak átkiabálnak egymásnak. Úgy adódott, hogy Fülöp át kellett menjen Nyikóékhoz fontos megbeszélésre. A gazdára a csűrben talált rá, éppen szekerét javította. Meglepte, hogy milyen sok gereblyenyél van felakasztva mindenütt, így hát nem állta meg szó nélkül:

– Szomszéd! Én egész nyáron jártam az erdőt, s egy fia gereblyenyelet sem kaptam.

– Én se kaptam egyet sem – válaszolta szomszédja – , hanem úgy faragtam ki bojtból.

Józan fejjel

János bá a kollektivizálás előtt józan életű, szorgalmas földmívelő volt. A vezetőségnek feltűnt, hogy a kollektívába (téeszbe) mindig részegen jön, de munkaidőn kívül otthon nem iszik. Meg is kérdezték:

– János bácsi! Mondja meg, mi az oka annak, hogy otthon mindig józan, itt pedig állandóan részeg?

– Hát csak annyi - felelte az öreg – , hogy azt a gazlást, lopást, tekergést, ami itt végbemegy, azt józan fejjel nem tudom elviselni.

Jó lovak ezek

A házszentelést vízkeresztkor a szétszórt településeken úgy oldották meg, hogy szekeret vagy szánt fogadott a pap, és azon látogatták végig a tízeket. A pappal együtt ment a kántor, a csengettyűs és a vidimuszok is.

A Székelyföld egyik falujában egy meredek oldalon, a Kőgyatrán kellett felkapaszkodniuk a lovaknak. A pap, állatbarát lévén, rászólt az aljban a kocsisra:

– Álljon meg kend, hogy szálljunk le!

– Jó lovak ezek, plébános úr, nem kell leszállni! Vittek ezek nagyobb szekér ganajt is ki ezen a kaptatón.

Önként jött

A kollektív gazdaság (téesz) megalakulása után állatösszeírás volt az istállóban. A bizottság a bekötött állatok között egy házörző kutyát is talált. Meg is kérdeztlk a brigásost:

– Honnan ez a kutya?

– Az az egyetlen állat, amelyik önként jött ide. A többit mind úgy vezették – válaszolt őszintén a kérdezett.

Ne szégyelljem

Vasárnap reggel misére készült a balánbányai székely. Elmenés előtt így hagyatkozik az asszonynak:

– Asszony! Megyek a misére, délután pedig kocsmába. Olyan ebédet főzzél, hogy ne szégyelljem kihányni!

A tanár kalapja

Az egyik tanár nagyon szerette az italt, és ha már volt benne valamennyi, akkor a tanulók is észrevették, mert fordítva akarta felvenni a kabátját, vagy rosszul gombolta be.

Egy alkalommal, amikor az osztályból kilépett, fordítva tette fel a kalapját. Egy fiúcska meg is szólította:

– Tanár úr, a kalapja fordítva van!

– Nem baj! – legyintett a tanár. - Úgyis mindjárt visszajövök, s akkor elöl kerül.

Illusztráció: Mámor * Keller Emese karikatúrája (RMSZ)

A humorfelelős (Szalay Károly)

Pár napig hiányoztam itthonról, s mikor újra a számítógép elé ültem, a legfrissebb levélben arról értesítettek, hogy május 8-án, pénteken a Magyar Írószövetség köszönti a 80 esztendős írót annak rendje és módja szerint. Nincs érkezésem addig arra vetődni, viszont az ünnepelt megérdemel egy bejegyzést, ezért mindjárt ide is írom, kit tisztelhetünk az ünnepeltben.

A soktémájú író

Szalay Károly

író, publicista, irodalomtörténész

Született: Kecskemét, 1929. május 07.

Negyven kötete között található regénytrilógia a Rákosi és Kádár korszakról. Pompeji pusztulásáról szóló regényét pontos archeológiai adatok alapján írta meg, a XVII. századi misztikus pikareszkje is rendkívül érdekes stílusgyakorlat. Jelent meg anekdota kötete, monográfiája Karinthy Frigyesről, Chaplinről, Tatiról, Mikszáthról, Keatonról valamint az amerikai burleszkről, a francia filmvígjátékról és a magyar filmkomédiáról. Önálló kötetei mellett történelmi témákról írt vitacikkeket és pamfleteket is.

Kitüntetései. Nívódíj 1980, 1982, 1986, Gábor Andor-díj 1988, Köztársasági Érdemrend kiskeresztje 1994, Petőfi Sándor Sajtószabadság-díj 1997, József Attila díj 2000, Alternatív Kossuth Díj 2006.

(A Milli Könyvkiadó adatbázisa alapján)

2008-ban úgy adódott, hogy egy rangos anekdotagyűjteménye kapcsán, amit melegen ajánlottam az olvasók figyelmébe, az alábbi "medallion"-t közöltem róla a Hargita Népében:

A magyar kritika humorfelelőse

Szalay Károly irodalomtörténész (sz. 1929-ben, Kecskeméten) kitartó következetességgel horgonyzott le a humor és a szatíra magyarországi, illetve egyetemes jelenségének vizsgálatánál. Ő az, aki kitűnő monográfiát írt Karinthy Frigyesről, ő a szerzője A magyar szatíra száz éve (1750-1850) c. átfogó munkának, összeállította a Nevető Parnasszus (A 20. századi magyar irodalom paródiákban) c. antológiát, könyvet írt a filmgegről, Chaplinről, s nem utolsó sorban gyűjteményt állított össze a világtörténelem anekdotakincséből is.

Ez utóbbi „ajándékát” örömmel fedeztem föl az olvasónak a Kájoni János Könyvtár szépirodalmi részlegének világirodalmi polcain, s bevallom, nem csak jót mulattam rajta, hanem rengeteget tanultam is belőle.

Szalay becsületesen feltünteti könyve végén forrásait, amelyeket az érdeklődő ugyancsak haszonnal forgathat, ha nem elégszik meg a könyvtáblák közé válogatott mennyiséggel. A rövid eligazító előszó külön mestermunka, hiszen alig két és fél lapon minden lényegeset elmond az anekdota műfajáról, ami csak bizonyos kontextusban szégyelnivaló az írói munkában. Hiszen a történelem folyamán a legkomolyabb elmék éltek vele, ha nem egyébért, a lankadó olvasói-hallgatói érdeklődést fölkelteni. De ha komolyan vesszük az anekdotát, s későbbi, modernebb időkbeli gyermekét, a viccet, akkor láthatjuk, mennyi mélységet lehet kifejezni egy-egy jól kihegyezett csattanóval.

Egy biztos: sok anekdota rangrejtve él, hiszen nem mindenki tudja, hogy mint ábrázoló forma bőven meghúzódik a regények, a színpadi alkotások mélyén, de még a filmekben is, hiszen szerinte a filmgeg nem más, mint az anekdota elfajzott változata. Látszólag szabad, laza műfaj, mégis szigorú szabályok

szerint működik. Nem hagyja beskatulyázni magát - mutat rá Szalay Károly.

Az anekdotákba foglalt történések, kiszólások a világ legtávolabbi földrészeire eljutnak, vándorolnak, Szalay szerint legalább nyolcvan-százhúszezer anekdota bolyong a nagyvilágban. Sok ez, vagy kevés? Nehéz eldönteni. Olvasni könnyebb őket.

Cseke Gábor

*

Szalay Károly:

A világtörténelem anekdotakincséből

Mátyás részeges kapitánya

A fekete seregben szolgált egy olasz ezredes is. Jó katona volt, de beosztottját, egy magyar századost örökösen bemószerolta a királynál részegeskedése, dajnározása, mulatozása miatt.

A király jól ismerte az írástudatlan kapitányt, és tudta, mindig számíthat rá.

Egy ütközetben az ezredes már meghátrálni kényszerült, de a részeges százados, kiragadva a zászlós kopját kezéből, oroszlánüvöltéssel ellentámadásra vezérelte katonáit, és meghátrálásra kényszerítette az ellenséget.

- Nem bánnám, ha a jövőben az ezredes úr is rászokna az ivásra! - jegyezte meg Mátyás a győztes csata után.

I. Jakab és udvari bolondja

Skótország királya, akit alig negyvenhárom évesen meggyilkoltak egy kolostorban, Perth közelében, igen kedvelte udvari bolondját. Föltűnt tehát neki, hogy a máskor oly virgonc és csupa mosoly fickó rosszkedvű, gondterhelt. Hosszas unszolásra nyögte ki végre, hogy egy pimasz pernahajder, egy udvari gavallér, mert kifigurázta, megfenyegette, ha még egyszer elébe kerül, keresztülszúrja. Márpedig szinte lehetetlen elbújni a királyi udvarban. Jakab megnyugtatta.

- Semmit se félj! Ha téged az a gazember keresztüldöf, még aznap fölakasztatom.

- Felséges uram! Hálás vagyok nagylelkűségéért. Ugyanakkor engedjen meg nekem egy praktikus tanácsot: megkérném arra, hadd lássam ezt a gazfickót halálom előtt egy nappal fölakasztva, mintsem halálom után.

XIV. Lajos és a folyó

A Napkirály egy alkalommal, udvari ebéd végeztével, ezt mondta:

- A király szava törvény.

- Igaza van, felséges urunk - erősítették meg a jelenlévők.

- Ha azt mondanám bármelyikőtöknek, hogy ugorjon a folyóba, akár télvíz idején is, kötelessége lenne a parancsom teljesíteni.

Mire az első miniszter fölállott, és az ajtó felé indult.

- Méltóságod hová siet? - kérdezte csodálkozva Lajos.

- Úszni tanulni, felséges uram!

Voltaire és a tokaji bor

Eredeti nevén Francois-Marie Arouet, a tizennyolcadik századi francia felvilágosodás vezéralakja volt. Csípős, maróan szatirikus megnyilatkozásai tették hírhedtté. Candide-ja talán a leghíresebb műve. Európa úgyszólván minden művelt főjével levelezett, természetesen elsősorban a szellemiségéhez közel állókkal. Állítólag tízezernél is több levelet írt, ami jó fényt vet a korabeli Európa művelt embereinek számarányára is.

Közéjük tartozott Fekete János lovas generális, szenvedélyes pápaságellenes költő és műfordító, többek között Voltaire magyar fordítója. Itthon nem találtak kedvező fogadtatásra versei, Kazinczy is pocséknak tartotta azokat, csak a generális emberi értékeit és szabadgondolkodását becsülte. Ezért aztán Fekete franciául jelentette meg, Mes rapsodies címen, szerelemről, barátságról, vallásról szóló klapanciáit, Genfben, 1781-ben. Ezt a kötetet Voltaire ugyan nem láthatta, mert 1778-ban meghalt, de Fekete János Voltaire-hez intézett leveleinek egyikébe becsempészett néhány verset a készülő kötetből. És nyomatékul küldött mellé néhány butélia tokaji bort is.

Az agg filozófus megköszönte a küldeményt, de még a tokaji sem hangolta kedvezőre kritikai véleményét: „Nincs annyi tokaji bor, ami verseit jobbá tehetné" - írta a rá jellemző malíciával...

II. József és minisztere felesége

Egy ízben kedves emberének a hitvese kileste, amint a császár a parkban sétál, és odaosont mellé.

- Felség, rosszul bánik velem az uram, az ön kedvence!

- Mi közöm hozzá? Ez az önök dolga. Nem tartozik másra. Énrám a legkevésbé.

- De felség! Ha berúg, olyan goromba, hogy még felségedről is csupa rosszat pletykál!

- Ehhez meg önnek nincs semmi köze. Ez a kettőnk dolga!

Esterházy és az orvosok

Esterházy Pál herceg, a híres különc és nagyvonalú gavallér 1830-tól Londonban élt, mint Ausztria-Magyarország nagykövete.

Érdekelte a szigetországbeli élet minden szelete, és egy alkalommal azt kérdezte meg az angol külügyi államtitkártól, hogy miképpen fizetik Angliában az orvosokat.

- Ha házhoz jár az orvos, a gyógyítás időtartama, a látogatások száma szerint, és persze nem közömbös az sem, hogy a beteg milyen anyagi viszonyok között él. Szegényebb betegnek kevesebb a kiadása.

- Teljességgel rossz módszer! - nevetett Esterházy. - Nekem van négy háziorvosom, akiket hetenként, de busásan megfizetek. Viszont ha a legkisebb rosszullét megkörnyékez, azonnal megszüntetem a honoráriumuk kifizetését, s arra a hétre egy fillért sem kapnak, amely héten, akár csak egy órát is, betegeskedtem. Ha látná, államtitkár úr, hogy törik kezüket-lábukat, hogy egészséges maradjak!

Magyar László, a varázsló

Magyar László, a világhírű felfedező, valahol a Kongóban munkát vállalt egy útépítésen. Nemcsak a munkát felügyelte, hanem az építkezést is ő tervezte. Egy alkalommal be kellett utaznia a központba, s tudta, ha magára hagyja a bennszülötteket, azonnal abbahagyják a munkát, és a hasukat vakarják a hűvösben. Ezért azután egy magas karóra rákötötte tartalék szemüvegét, összehívta őket, és ezt mondta: - Most nekem el kell mennem. De itt hagyom a szememet, s az majd figyel benneteket. Jaj nektek, ha nem dolgoztok!

Kétsége sem volt afelől, hogy a babonás bennszülöttek - tartva a szemüvegtől - dolgozni fognak. Mekkora volt azonban a meglepetése, amidőn visszatért! Már messziről látta, az út alig néhány métert haladt előre... Összekolompoztatta a munkásokat.

- Megmondtam nektek, hogy a szemem figyelni fog benneteket, s ha nem dolgoztok, levonatom a béretekből az el nem végzett munkáért nem járó pénzt.

Meglepetten tapasztalta, hogy páni rettegés vett erőt a derék dzsungellakókon, egymás közt sutyorogtak, szenvedélyes taglejtésekkel veszekedtek, majd a vezetőjük, aki jól tudott angolul, hozzáfordult:

- Uram, mi egy kalappal letakartuk a szemedet. Ki gondolta volna, hogy átlátsz rajta. Te vagy a legnagyobb fehér varázsló, akit valaha is ismertünk!

Olyan lendülettel dolgoztak tovább, hogy az aznapi feladatot duplán teljesítették. Magyar pedig dupla bért fizetett ki nekik.

Eötvös Károly és a tenger

A magyar irodalom legszebb útikönyveinek egyike az Utazás a Balaton körül. Márpedig azért, mert az író csudálatosán ötvözte a magyar történelem eme évezredes kultúrterületének a múltját az akkori jelenével. Az ősidők, a reformkor és a tizenkilencedik századvég harmonikus együttese ez a végül is három kötetre kikerekedő mű. A táj, a természet, a tó és az ember soha többé meg nem valósítható harmóniája. És az a sok remek anekdotikus elbeszélés!

Eötvös addig járta a Balatont és környékét, amíg a Balaton szerelmese lett. Tudták ezt a barátai, és hangulatos őszi kvaterkázásokon, lugasok alatt üldögélve, iszogatva, nem minden célzatosság nélkül dicsérték a tengert, azokat a tengereket, amelyeknek partjain éppen akkor nyáron üdültek. Az egyik az Adriát, a másik a Jón-tengert, a harmadik a Fekete-tengert.

Eötvös Károly csak hallgatta, hallgatta az ellene és az ő Balatonja ellen kihegyezett érveket, mígnem halkan és szelíden megkérdezte:

- És rianás van-é a tengereken?

Petőfi hasznos tanácsa pénzt ér

A költő rengeteget utazott a hazában, rendszerint gyalog és pénz nélkül. Vándorlása során egy folyóhoz ért, de pénze nem volt, hogy megfizesse a viteldíjat. így szólt tehát a révészhez:

- Szállíts át a túlpartra, barátom, de előre megmondom, nincs egy fillérem sem. Hálából viszont adok egy jó tanácsot, amiből sok pénzt csinálhatsz.

A révész roppant kíváncsi lett, mi lehet az a jó tanács, ezért átevezett a költővel a túlsó partra. Szerencséjére ott már várakoztak néhányan, akik az ellenkező irányba tartottak.

Petőfi kiszállt a vízi alkalmatosságból, és azt mondta:

- Soha többet ne vigy át senkit ingyen, mert akkor előbb-utóbb éhen halsz!

Rózsa Sándor fölvételit tart

A leghíresebb magyar betyárnál, Rózsa Sándornál egy alkalommal egy fiatal legény jelentkezett. Jóképű volt, magas, erős vállú, széles mellű. Azt kérdezte, bevenné-e a bandájába?

- Az nem úgy megy ám! - intette a fiatalembert Rózsa Sándor. - Föltételei vannak ám annak! Nem lőhet ám min-dönkibű betyár! Mi vót azelőtt a foglalkozásod, hogy ide-gyüttél?

- Hát, kérőm szépön, három évig ügyvédbojtár voltam Szögedön, két évig pedig zsandár Makón.

- Fölveszöm, öcsém! Mögosztán ötévi szógálatot is beszámítok a fizetségbe, hiszön nem kezdő kend a gazembörségben!

Kossuth kutyája

185 l-ben egy suszterinas akart átmenni a nemrég megnyitott Lánchídon. A hídfőnél az átkelőktől hídpénzt szedtek. A kis inas tudta ezt, s pénze nem lévén, csak messziről vágyakozott a hídra. Végül elszánta magát.

- Osztán mennyit kéne fizetni, ha át akarnék menni?

- Egy krajcárt! - volt a válasz.

- Hát egy kutyáért mennyit kell fizetni?

- Azért semmit.

- Átmehet ingyér?

- Át!

- Na jó! Akkor én a Kossuth kutyája vagyok.

Ezzel szétlökte az őrt álló pénzbeszedőket, és átfutott a hídon.

Herman Ottó és a szamár

A nagy hírű polihisztor egy alkalommal Bugacon tanulmányozta a madarak vonulását. Gyalog sétált a pusztán a rangidős számadó juhásszal. Élvezettel hallgatta az öreg előadását a pusztai életről, a szokásokról, a legendákról, a füvekről és a fűben megbúvó bogarakról.

Szép, derült volt az ég, felhőfoszlány is alig tarkázta a kék kárpitot, fűszál sem mozdult, amikor is összeakadtak egy legelésző birkanyájjal. A kutyák vad csaholással fogadták őket, majd a zajra előbukkant a fiatal juhász, és azt kérdezte:

- Tekintetes uram, csak így, ebben a könnyű városi ruhában kószál erre?

- Hát miben kéne kószálnom? - kérdezte nevetve Herman.

- Hát amibe akar. De rögvest kitör a vihar, és akkor...

- Azt meg honnét veszi, hogy kitör a vihar?

- A szamaramtul. Amikor kezd eloldalogni a nyájtul, s nem akar velünk gyünni, egy-két fertályórán belül kitör a vihar.

Herman okosabb volt annál, mintsem ne higgyen a tapasztalt pusztai embernek. Visszatért kísérőjével a majorba, s alig értek fedél alá, rázúdult a vihar Bugacra.

Szó nélkül csomagolt, és megrendelte a szekeret a vonathoz.

- Csak nem sértődött meg a tekintetes úr? - kérdezte az öreg juhász.

- Nem én. Csak nem szeretek olyan helyen tartózkodni, ahol a szamarak is okosabbak nálam.

Nansen és a kereskedő

Fridtjof Nansen az Északi-sark világhírű kutatója volt. 1898-ban Budapesten is járt, és a Magyar Földrajzi Társaság tiszteletbeli tagjává választotta. Hatalmas utakat tett meg Grönlandon, Szibériában. Minden útjára vásárolt néhány dolgot. A különleges sportcikkekre szakosodott kereskedő ismerősként fogadta. Tudta, hogy legutóbbi útján eltévedt, és hetekig élelemszűkében kóborolt. Nansen csizmát kért.

- Van egy pár különlegesen jó minőségű csizmám, kifejezetten erre a célra - lelkendezett az ügyes üzletember -, pontosan olyan, amilyent legutóbbi kutatásai előtt vásárolt mi-nálunk. Remélem, kitűnőnek találta.

- Valóban kiváló bőrből készült. A legfinomabb bőrcsizma volt, amit valaha is ettem életemben.

Dalí és Miró

Három kiemelkedően nagy festője volt a spanyol piktúrának a huszadik században: Miró, Dalí és Picasso. Közös jellemzőjük, hogy katalánok, Párizsban találkoztak egymással, és a szürrealizmus nagy alakjai voltak.

Salvador Dalí, ha csak tehette, ékelődött, még a legjobb barátait is kigúnyolta, kiváltképp azokat, akikre féltékeny lehetett. Szürrealista képein sok a kancsal, groteszk, gúnyos vonás. Amikor bohóckodott, és méteres bajuszt növesztett, nem önmagát, hanem az őt körülvevő világot gúnyolta ki.

Egy alkalommal Párizsban, valahol a Boulevard Saint Michel táján találkozott honfitársával, a szintén híres festővel, Miróval. Beültek egy kávézóba, és azt mondta Dalí Mirónak:

- Hallottad? Picassót kirabolták.

- Ha te mondod, biztosan úgy van. Peches ember.

- Szerencsés. Meglátta menekülés közben a tolvajt.

- Tényleg szerencsés.

- Nem. Csak hátulról látta a gazembert.

- Akkor valóban szerencsétlen.

- Mégsem. Mert le tudta rajzolni, és a rendőrség a rajz alapján kiadta a körözést.

- Akkor mégiscsak szerencsés.

- Az azért túlzás. Picasso rajza alapján másnap letartóztattak kétszázötven sántát és bénát, huszonnyolc félszeműt, két fületlent, tizenkét hermaforditát, nyolc varrógépet és egy konzervnyitót.

Miró megcsóválta a fejét.

- Mindig mondtam Pablónak, hagyjon már föl ezzel az avítt naturalista festészettel.

Csáth Géza és Karinthy

Karinthy legszűkebb baráti körébe tartozott Csáth Géza, a zseniális író, muzsikus és idegorvos. Ő volt az első, aki hazai földbe plántálta a pszichoanalízist, sőt azt Freuddal szinte egy időben tette. Karinthyt roppantmód érdekelt minden újdonság, és rendszeresen látogatta Csáthot, a kezdő orvost az európai hírű, de nem freudista Moravcsik professzor klinikáján, ahol Csáth - a professzor jóváhagyásával - kísérletezhetett.

Egy alkalommal a kezdő klinikus körbevezette Karinthyt a kórtermeken. Az egyik sarokban a földön, fejét lehajtva ült egy fiatalember.

- Csendes őrült. Szerelme áldozata. Imádott egy fiatal lányt, akit azonban a barátja megszöktetett, és feleségül vett.

Aztán megmutatta az alkoholisták termét, az ön- és közveszélyeseket, végül, egy ajtó ablakán bekukucskálva, a gumiszobában, egy kényszerzubbonyban fekvő fiatal férfira mutatott.

Karinthy azonban közbevágott:

- Tudom. Ne folytasd! Ő az, aki megszöktette és feleségül vette ama lányt.

Shaw és a jó vicc

Még életében annyi viccet és adomát tulajdonítottak Shaw-nak, hogy ha reggeltől estig mást sem csinált volna, csak tréfákat talál ki, három élete is kevés lett volna rá.

Éppen erről beszélgettek egy társaságban Shaw jelenlétében.

- Mester, mondja meg őszintén, ezeket az anekdotákat valóban ön találta ki egy szálig, vagy csak önnek tulajdonítja a közvélemény?

- Nem tudom. De abban biztos vagyok, ha valaki jó viccet talál ki, az csak tőlem származhat.

Debussy és Kodály

Mind a ketten 1862-ben születtek. Debussy négy hónappal volt idősebb. Kodály ötvenhat évvel élte túl nagy kollégáját, Debussyt. Roppant féltékeny volt a francia zeneszerzőre, ám nem szakmai okokból. Emma asszony nem tudott dönteni, kinek adja kezét, Claude Achille-nek vagy Zoltánnak. Ádáz csata dúlt a két férfiú között éppenséggel Genfben, s már-már olybá tűnt, hogy a „görög hős Achilles" diadalmaskodik a magyar vitéz, Zoltán fölött. Kodály látta, hogy kottafejekkel nem tud győzni, ezért cselhez folyamodott. Elhívta mindkettőjüket csónakázni a Genfi-tóra. Amidőn azonban Emma beszállt, Kodály hirtelen ellökte a csónakot, a parton felejtve a meghökkent Debussyt.

Emma durcásan és szótlan ült a csónakban, miközben Kodály homlokán gyöngyözött az izzadság. Amikor a tó közepére értek, megkérte az asszonyt, nyújtaná bele a kisujját a tó vizébe.

- Hideg?

- Nagyon.

- Na. Hát ide figyeljen! Ha azonnal nem esküszik meg nekem arra, hogy hozzám jön feleségül, beborítom a csónakot a tóba!

Kodályné, Emma asszony szívesen meséigette ezt a történetet majd fél évszázaddal később is, ilyenténképp:

- Nagyon hideg volt a víz, de a nagyobbik baj az volt, hogy nem tudtam úszni. Mire kiértünk a partra, azt kérdeztem Zoltántól, rámutatva arra a drága, lovagias Claude Achille-ra, ugyan mondja már meg nekem, Zoltán, ki az a férfiú ottan?

Churchill és a vak koldus

A nagy államférfi minden reggel azonos útvonalon sétált ügyeit intézendő, és minden reggel elhaladt egy koldus előtt. Ha sütött, ha fútt, alacsony sámlin kuporgott a szegény, mellette kutyája, a kutya nyakában tábla, a táblán felirat: VAK VAGYOK!

Churchill mindennap két pennyt dobott a zsíros kalapba. Egy napon azonban utánakiáltott a koldus:

- Hé, miniszterelnök úr! Elfelejtette a lóvét! Churchill meglepődött.

- Hát maga lát?

- Miért ne látnék? Nem én vagyok vak, hanem a kutyám.

Joan Crawford és az autogram

Joan Crawford Oscar-díjas amerikai filmszínésznő volt. Clark Gable is a partnerei közé tartozott.

Az egyik forgatás szünetében utcáról toborzott statiszták lepték meg, és autogramot kértek tőle. Már csak egy öregember maradt a sor végén, amikor a rendező tapsolt: folytatják a forgatást! Joan kedvesen azt mondta az öregnek:

- Bácsikám, holnap ön lesz az első, akinek autogramot adok.

- Az nem lehet - mondta amaz szomorúan -, mert csak erre az egy napra szerződtettek, és azt reméltem, hogy az ön autogramja révén plusz tíz dollár mellékeshez jutok, a napi díjamat megtoldandó.

- Hogyhogy?

- Hát az ön kézjegye tíz dollárt ér az autogrampiacon. Joan Crawford kivett a tárcájából egy tízdollárost, ráírta a

nevét, átnyújtotta az öregnek, és azt mondta:

- Tessék, húsz dollár!

Kolozsvári Grandpierre Emil és a gyónás

Hosszú ideig ő volt a legerotikusabb magyar író. Nőügyei legendákká nemesedtek, modora, mint egy tizenkilencedik századi arszláné, finom volt és előkelő, igazi erdélyi középosztálybeli „arisztokrata" benyomását keltette.

Szenvedélyesen szeretett vitatkozni, mindenről volt különvéleménye, és majdnem mindenről szarkasztikusán nyilatkozott. Megvolt a véleménye kollégái emberi gyengeségeiről, s kiváltképp kritizálta az újdondász kritikusokat, akik legföljebb marhapasszusírásra alkalmasak, nem művészetek elemzésére. Magasra állította a mércét, amit a mai kritikusok többsége valóban meg sem közelít. Szerb Antal, Halász Gábor, Bóka László, íróban Jókai, Tersánszky, Képes Géza, Jé-kely Zsolt tartozott a legszűkebb baráti körébe.

Egy alkalommal vallási kérdéseken vitatkoztunk. Ahogyan azt szoktuk, szenvedélyesen ordítoztunk. Belefáradva a szellemi ütközetbe, elhallgattunk, Emil (az Emici megnevezést utálta, csak az szólította annak, aki nem állt közel hozzá) töltött a vörös borból, és halkan megjegyezte:

- Tudjátok, pápisták, miért irigyellek benneteket?

- Szépek a templomaink, tele vannak festményekkel, szobrokkal.

- Nem. Mert ti minden bűnötöknek kétszer örültök. Egyszer, amikor elkövetitek, másszor, amikor meggyónjátok.

Nem részletezem, minő bűnökre gondolt.

Neumann János és a légy

Híres fejszámoló volt, gyorsabban számolt, mint mások logarléccel. És ezen tudományával kérkedett is, ha csak tehette, egy-egy szóba kerülő föladatot kapásból megoldott. Fermi elhatározta, megtréfálja. A következő rejtvényt adta föl neki:

A városból egy motorbiciklista 40 kilométeres sebességgel haladva elindul B város felé. Onnét ugyanakkor rajtol egy másik motoros, A város felé, 60 kilométeres sebességgel. Pontosan egy óra múlva találkoznak. Az indulás pillanatában egy légy rászáll az A motoros orrára, majd onnét rárepül a B motoros orrára. Azonnal visszafordul az/í motoros orráig, és ilyenformán oda-vissza szálldos - nyolcvan kilométeres sebességgel. Az a kérdés, hogy a légy hány kilométert tesz meg oda-vissza szálltában?

Neumann elmosolyodott. Magában motyogva, elképesztően gyorsan kivágta: nyolcvan kilométert!

- Hogyan számoltad ki? - kérdezte tettetett csudálkozással Fermi.

- Nagyon egyszerűen, kérlek szépen! Ugye ha a légy elindul, amíg megtesz a B pont felé tíz kilométert, addig a fele sebességgel száguldó motoros ötöt. Közben közeledik a B motoros, s megtesz hét és felet...

- Köszönöm, ne folytasd! Van ennek egyszerűbb megoldása is!

- Hogyhogy? - csodálkozott a matematikazseni.

- Hát úgy, kedves barátom, ha a két motoros egy óra múlva találkozik össze, és ha a légy nyolcvan kilométeres sebességgel szálldos, akkor egy óra alatt nyolcvan kilométert tesz meg, egy másodperccel sem többet.

Salvador Dalí és Picasso

Dali a festészetnél csak a föltűnést szerette jobban. Mindent elkövetett, hogy az egész világ tudja: Dalí csak egy van, és hozzá senki sem hasonlítható.

Ezért keltett nagy meglepetést egy alkalommal, amidőn az ugyancsak világhírű spanyol-katalán festő, Miró is a társaságban volt, Dalí azt kérdezte a jelenlévőktől:

- Elgondolkodtatok-e már azon, hogy mennyire hasonlít rám Picasso?

- Nem gondolkodunk ezen, mert látjuk, hogy egyáltalán nem hasonlítotok egymásra - volt a válasz.

- Dehogynem. Picasso is katalán, és én is az vagyok.

- És én? - szólt közbe Miró.

- Most nem rólad van szó. Ő is zseni, és én is az vagyok.

- És én? - kérdezte Miró.

- Most sem rólad van szó. Ő is milliomos, én is az vagyok.

- És én? - kérdezte Miró.

- Most nem rólunk van szó. De közöttünk van egy mérhetetlen nagy különbség, amely az összes hasonlóságunkat semmissé teszi.

- Mi az? - kérdezte Miró.

- Ő kommunista, de én már nem vagyok az.

- Már ő sem! - nevetett Miró.

(Szalay Károly: A világtörténelem anekdotakincse, Saxum kiadó, 1998.)

Szegényember mulatsága

Jó dolog az, ha az ember megtanul nevetni. És minél rosszabbul menjen a sorsa, annál nagyobbakat nevessen - kínjában. (Iskolában is tanított, örökszép irodalmi példa rá Móricz Zsigmond Hét krajcára...) 

Az sose szégyen, szembe nevetni a legrohadtabb helyzettel. Sírni, nyivákolni miatta sokkal könnyebb.

A humor tart még életben engem. Az, hogy sose lógott az orrom a földig, még akkor sem, ha ez természetes lett volna.

Nemrég még a birtokomban volt egy korában rendhagyó pályázat anyaga, amely ma már nincsen sehol, a legjobb pályamunkák viszont előkerültek, de belőlük is már csak egyes kimazsolázott darabjait találom; az Előrénél, a bukaresti magyar napilapnál még a rendszerváltás előtt pár évvel úgy határoztunk, hogy egy szilveszteri oldalt abból az anyagból szerkesztünk, amit az olvasók küldenek be felhívásunkra, Jót nevettünk jeligére.

Ki-ki saját életéből, környezetéből vett mulatságos eseteket, kiszólásokat, mondásokat küldhetett be, korlátlan mennyiségben.

Bizonyságául annak, hogy a diktatúra idején is mulatott az erdélyi magyar - természetesen, legtöbbször kínjában -, de az a tény, hogy 259 pályamunka futott be a szerkesztőségbe, elárulja azt, hogy a nevetés mindent lebíró erejét nem csak egyedül vallom.

Az ide becsempészett írások kivétel nélkül a szegény ember mulatságát példázzák. Fanyar, olykor keserű humor ez, de a mélyén ott van mindaz, amiről fennebb szövegeltem.

Székelyhídi férfiolvasó küldte be az alábbi történetet:

Egy alkalommal a helyi farm vezetője magához szólította Lajos bácsit, az öreg juhászt s így szólt hozzá:

- No öreg, fogjon egy kerékpárt, gyorsan menjen be a faluba, s ezt a borítékot adja le az irodán, majd igyekezzék vissza minél hamarabb!

Lajos bácsi zavartan, ám szótfogadóan bólogatott, kölcsönkérte egy társa kerékpárját, s eltűnt a tanyáról. Már jócskán eltelt a napból, amikor valakinek eszébe jutott, hogy az öreg még mindig oda van, noha az út kerékpáral a faluig oda-vissza nem több 25 percnél. Végre feltűnt aztán Lajos bá, roskadozó lábakkal, a kerékpárt tolva.

- Mi történt, komám? Tán lelökött a csikóm?

- Már hogy lökött volna le, amikor rá se ültem!

- És miért nem, ha szabad kérdeznem?

- De hiszen életemben nem ültem kerékpáron!

Ágostonfalváról szintén férfipályázó jelentkezett:

Kicsi Lakatos Misi csoportvezető volt a bogátpataki bányában. A bányászok között megvolt az a szokás, hogy evéskor dicsekedtek, kinek van jobb étel betéve, mert azt szereti igazán az asszony.

Egy napon Lakatos fogta magát, s valamennyiük levesételét beleöntötte egy vederbe, jól összekeverte, majd visszaporciózta a fazakakba.

Eljön az ebédidő, falnak az emberek, egy idő után megszólal valaki, hogy te komám, neked milyen levest tett az asszony?

Én nem tudom, mintha pityóka leves volna, de fuszulyka is van benne - jött a válasz. Hát neked, komám? Az enyém mintha fuszulyka volna, de pityóka is akad benne...

Végül kisült a Lakatos turpissága, s lett egy jó kacagás belőle.

Zabolai férfi - különben első díjas lett - küldte az alábbi két történetet:

1. Ismerősömet kísértem a brassói állomásra a bukaresti gyorshoz. A vonat éppen mozgásba lendült, integetni kezdünk, mikor a hátam mögül két fiatalember robog el őrült iramban, az induló vonat után. A peron végén egyiküknek sikerült felkapaszkodnia, de a másik sajnálatosan lemarad.

Fújtatva szédeleg vissza, leroskad az első padra, majd mihleyt kifújta magát, torkaszakadtából hahotázni kezd. A peronon ácsorgók csodálkozva veszik körül, érdeklődni próbálnak, miért e nagy vídámság? Mikor a fiú jól kinevette magát, elmondja: Ploiesti-be való, bátyjánál volt látogatóban, aki Brassóba nősült. A bukaresti gyorssal készült hazamenni, a bátyja kikísérte az állomásra, de késett a trolibusz, s mire az állomásra értek, a vonat épp indulóban volt kifelé. A brassói testvér javasolta, iramodjanak utána, hátha sikerül felugrani az egyik vagonra.

Izgalmában ő felugrott, én pedig itt maradtam - törülgette nevetéstől kicsordult könnyeit a ploiesti testvér.

2. A Kovászna megyei szállítási vállalat egyik részlegén szakszervezeti gyűlést tartanak. Az igazgató ismerteti a beszámolót, s mikor a fegyelmi problémákhoz ér, kis kitérőt tart a nyersanyagról.

- Gondolom, tudják, milyen probléma mindenfelé az üzemanyag, s hogy mi is számtalan intézkedést hoztunk a takarékosság végett. Az eddigi eredményeinkél azonban sokkalta jobbakat is elérhetnénk, ha valamennyi elvtárs betartaná a műszaki utasításokat. Regneteg a panasz például a Brassót járó sofőrökkel kapcsolatban, miszerint rendszeresen versenyre kelnek a vonatokkal. Nagyon szépen megkérem az elvtársakat, hagyják, hadd menjen a vonat a fenébe, és maguk csak lassan utána!

Újabb ágostonfalvi történet:

Fekete Pál szegény parasztember volt Jánosfalván. Az 1947-es emlékezetes szárazság idején még inkább nélkülözött, mint máskor, s kórón, szalmán kívül egyszerűen nem volt mit adnia a teheneinek. Jött az év vége, s Pali bácsinak eszébe jutott, hogy van még valahol két takarmányrépája. Nosza, hamar megvagdalta, s a marhák elé téve így kínálta:

- Legyen ünnepetek!

Azóta fennmaradt a mondás, s ajándékozás vagy kölcsönadás esetén hozzá szokták tenni, hogy „Legyen ünneped, mint a Palibá tehenjeinek!”

Egy ditrói hölggyel esett meg:

Júlia barátnőm városon lakott, s kicsi korában nem látott tehenet, csak miután Ditróba költöztek. Nagyapjának két tehene is volt, de félt tőlük, s ahogy elmesélte, nem egyszer köszönt az állatoknak kezitcsókolomot, hátha akkor nem bántják.

Egyszer kiküldte volt a tatája (nagyapja) az istállóba, nézné meg, mit csinálnak a tehenek, hátha e közben még bátorodik is a leányka. A tehenek éppen le voltak ülve a padlatra s javában kérőztek. Júlia lelkendezve szaladt vissza a házba, s újságolta a nagyapjának:

- Képzelje, tata, a tehenek le vannak ülve egymással szemben és beszélgetnek!

Mellesleg, a pályázat olyan jól sikerült, hogy az első díjas, zabolai benevező jóval utána is küldözgette füzetbe írt, vídám történeteit, amelyeket az életből lesett el. Nevét is megemlítem, mert az 1985-ös Előre Naptárban egész csokrot közöltünk belőlük A fekete juh címen. A zabolai Pozsony András egy gyári munkaközösségben megesett ugratások egész garmadáját fűzte fel egymásba. Elbeszélésének legnagyobb erénye, hogy egy iparral ismerkedő, felemelkedő tájegység sajátos lelki átalakulásának egyfajta mellékterméke. Nem irodalom, inkább vidám olvasmány, felszabadult szórakozás: emberi hibákon, gyarlóságokon, mulatságos beidegződéseken. Mulatságos mesefüzér, amely önkéntelenül is mosolyt csal ajkunkra, mint egy remekbe sikerült hasraesés. Humora nem túl mély, de ősi és ellenállhatatlan.

Íme, két történet a sokból...

Az ezerkilencszázhetvenes éveik elején fogtam magam, otthagytam az iparos Brassót és hazajöttem Kézdivásárhelyre. Erre az időszakra esett a háromszékiek nagy hazavándorlása és a kézdivásárhelyi ipari központ kifejlődése. Fiatalok, idősek valósággal özönlöttek haza az ország minden részéről, s a falusi magániparosokkal (pl. kovácsok) együtt igyekeztek megbirkózni a kezdet nehézségeivel.

A munkacsoportban, amelybe kerültem, dolgozott egy szárazpataki kovács is; igaz, valamivel utánam vették föl a vállalatihoz. Egyik nap lemezcsíkokat kellett feldarabolnunk automata vágógéppel. Kovácsunk addig még nem dolgozott géppel, s megkértük, ülne be alája, s mérje a darabokat, mert a vágógép ütközője el szokott mozdulni munka közben. Józsi - így hívták a kovácsot - el is foglalta kijelölt helyét. A gépet automatára kapcsolva, benyomtuk a lemezt, s közbe-közbe hátrakiáltottam.

- Józsi, iméred-e?

- Igen,   igen! -   lihegte,   mert  amíg   minden egyes darabot megimért, kidöglött, hogy csurgott róla a verejték.

A kollégámmal továbbra is hátra-hátraszóltunk szerre, vajon méri-e Józsi.

-  Igen, igen!

Egyszer  a  kollégám rájött, hogy eltévesztette a műveletet, s  gyorsan hátrakiáltotta:

-  Józsi, jók-e?

-  Itt aztán egy sem!

-  Hát  akkor  te   ott mit  csinálsz?! 

- Mérem, de egy se jó...

*

Kollégánknak volt egy Puch márkájú motorkerékpárja, négyhengeres, 1938-os évjáratú. Csakhogy a motorja nagyon ki volt kopva, olyan gyenge volt, hogy a csomagtartónál fogva két ujjal meg lehetett fogni, olyankor pedig képtelen volt elindulni. Józsi mindezt hamar lefigyelte, s attól a perctől kezdve 'kollégámnak nem volt nyugodt napja. Valahányszor be akarta indítani a motort, megjelent Józsi is, és az utolsó pillanatban nem engedte elindulni. Valósággal betege lett, ha elszalasztotta az indulás pillanatát. Kollégám hasadt ki mérgében, mindennek elmondta Józsit, még azt is a fejéhez vágta, hogy „borotválna meg a halottnyújtogató", de nem fogott azon semmi, csak vigyorgott, mint a vidéki lány a városi srácnak.

A gyár kapuja előtt folyik el a Torja vize, rajta keresztül fahíd vezet át, a hídon túl pedig egy tízméteres kaptató egészen az útig. Kollégámnak sikerült kipuhatolnia, hogy Józsi amúgy eléggé gyenge motorszakértő. Volt az öccsének egy másik motorja, ugyancsak fekete, viszont jó, s egy napon azzal állított be a munkába. Telt a nap, dolgoztunk, mint az ördögök, vártuk a hecc végét. Józsi most is pontos volt, mint egyébként, sóvárogva várta, mikor rúgja be kollégám a járgányt. Alig dübörgött fel   a motor, Józsi   úgy lógott a csomagtartón, akár a benzineskanna. Kollégám félszemmel leste őt a visszapillantó tükörben, meghúzatta a motrot, mire Józsi lába alól kiszaladt a föld, hasra vágódott, s közben egyre görcsösebben kapaszkodott a csomagtartóba, s a hídon keresztül végigszánkázott az egész kaptatón, az útig, ahol a kollégám végül megállt.

Józsi   nagy   nehezen  feltápászkodott a  földről, az ing cafatokban lógott a hasán, kivirított alóla a felhorzsolt bőre, úgy nézett ki, akár egy apacs indián, aki akkor lépett le a kínzóoszlopról. Bambán bámult a semmibe,  nem tudta felfogni, mi történhetett, és  egyre  csak dörzsölte a szemét, vajon nem álmodik-e? 

*

A vállalatnak volt egy festődéje, amelyben zsírtalanító és foszfátozó medencék voltak berendezve. Itt zsírtalanították lúggal a munkadarabokat, mielőtt lefestették volna őket.

Az volt a szokás, hogy a mocskos munkaruhát is otthagytuk a medencében egy félóráig, főjön jól ki, majd az öltözőben tiszta vízben kiráztuk, s megvolt a mosás. A kölyök éppen egy rend ruhával iszkolt a festőde felé, mire Józsi megállította, hogy egy mocskolódással az övét is kimoshatná.

-  Nem etteim meszet! - háborodott fel a kölyök.

-  Ne bomolj, 'sze megfizetem!

- No, és mit vet fel?

- Egy kerek huszonötöst!

A kölyök rábólintott, hogy oké, hozhatja a rongyot. Ki is mosta szépen a munkaruhákat, odahívta Józsit, segítsen kicsavarni, majd az egész celeculát kiteregették a gyárkerítésre. A kölyök, mint aki jól végezte a dolgát, hozzátörölte vizes kezét az ingihez, majd nyújtotta Józsinak a tenyerét, s ujjait mozgatta, mintha azt mondták volna: „Gyorsan, ide a lóvéval!" Látván, hogy a másik nemigen töri össze magát a fizetésben, rászólt:

-  Mi van, süket a hely?

Józsi előkotort valahonnan-az imgzsebéből egy 25 banist s nagylelkűen a kölyök markába pottyantotta.

- Hátt ez meg micsoda? - hűledezett a másik.

 - A kerek huszonötös, ami  meg volt ígérve!  

- Tegyék a  szemire! - vágta a  Józsi  homlokának a kölyök. - Vennék el a villanyt, amikor vágják ki a vakbelét!

Odasereglettünk a szóváltásra, mire Józsi bölcsködni kezdett:

- Úgy kilőttem a  kölyökkel, hogy füle van!

-  Olvastam valahol - bölcsködött a kölyök zavarában -,  hogy mostanában mind olyan kölykeket hoznak a világra a szülészeten, akiknek több a fülük mint a foguk.

- Keresztanyád térde! - nevetett Józsi. 

- Ha nem hiszi, fogadjunk!

Béla elvágta a fogadást, majd a fülébe kiáltott Józsinak:

- Ember, amikor a lányod született, hány foga volt?

-  Igazad van - vakarta a fejét a  pórul járt fogadó.