Szávuly Attila kapcsán tegnap említést tettem a Romániai Magyar Szó Előszoba pályázatáról. 2008 tavaszán volt tizenöt éve annak, hogy a pályázati feltételeket meghirdettük, s fiatal kollégáim (az a néhány, aki kitartott mellettem akkoriban) jónak látták felmérni, mit adott az az amatőr módon, félig-meddig botcsinálta pályázat jelenkori irodalmunknak, pontosabban hány emberben mozgatta meg a kitörésre kész, ám valami miatt rejtező ambíciót, íráskedvet, tehetséget.
Éltes Enikő, akkoriban újdonsült szerkesztőnk, maga is induló költő, mindegyre piszkált: tennünk kellene valamit a fiatalokért, nagyon elkelne egy pályázat.
1993-at írtunk, a közéleti hangulat nem volt a leglelkesítőbb (azóta sem tudom, mikor lett volna az), a lap anyagilag már megindult a bukdácsolás hullámain, s személy szerint nem tudtam elképzelni olyan célkitűzést, ami visszhangot keltve mozgósítaná a fiatalokat, hogy egy zömmel idősebbek által olvasott napilaphoz beküldjék irodalmi próbálkozásaikat. Szponzoraink nem igen voltak, hogy ki tudja, milyen kecsegtető díjakkal álljunk elő. Egyáltalán, a szellemi életet meglehetős pangás uralta, mások se igen nyúltak a pályázat eszközeihez. Mindent összevéve: tanácstalan voltam.
Éltes nem hagyta magát: igaz, több ízben is azzal ráztam le, gondolja át újra - saját tapasztalatából inspirálódva - az egészet, dolgozzon ki egy stratégiát az ügyre – ma úgy mondanánk, készítsen egy projektet, a kérdés valamennyi vonzatával együtt -, s akkor majd tárgyalhatunk.
Meg voltam győződve, hogy ezzel egy jó ideig sikerült megszabadulnom a félig-meddig rámtukmált ötlettől.
Pedig hát igaz volt, hogy a lap művelődési melléklete mellé s egyáltalán munkatársi gárdájához szükség volt a fiatalokra. A rendszerváltásig féligmeddig elvérzett, nem csak az irodalmunk, de az újságírásunk is, a sokféle kezdemény pedig fölszippantotta az ismert erőket. Az igényre valamilyen módon válaszolni kellett.
Bennem azonban még elevenen élt egy másik irodalmi pályázat, amelyet még Ifjúmunkást szerkesztő időkben, 1977-ben okoskodtunk ki fiataloknak, az akkori divatos szlogeneket helyezve homloktérbe:
Szülőföld – Munka – Testvériség
Egyáltalán, úgy kaptunk a felső irányító szervektől engedélyt az egész akció lebonyolításához, hogy megideologozáltuk a témakört, mintegy azonossá téve azzal a problematikával, melynek égisze alatt a mellénk toborzott fiatal művészekkel – Matinéink révén – jártuk az országot.
Akkoriban a fiatal erdélyi irodalmat általában is olyan hivatalos vád érte, hogy elzárkóznak a valóságtól, nem vállalják fel az ún. „nemzetiségi hazafiság”, a szülőföldhöz kötődés, az értelmes helytállás korparancsait, hanem öncélú elméletieskedésre adják a fejüket... Ezt a vádat szerettük volna kifogni azzal, hogy a témát felkínálva, arra késztetjük a jelentkező fiatal tehetségeket, hogy ne csak tetszőlegesen, hanem a leszögezett gondolatok mezsgyéjén teljesítsenek.
Mindez kissé bonyolultabb volt, mint ahogy azt ma el lehet képzelni: egyrészt nógattuk egyfele a pályázókat, ugyanakkor összekacsintva velük, azzal is kecsegtettük őket, hogy a témáinktól elütő, más humánum-kategóriákban írói önmegvalósítást kereső alkotásokat se utasítjuk el. Vagyis, szálljatok be a ringbe, kedves fiatalok, adjátok meg azt a királynak, ami az övé, aztán azt csináltok, amit akartok.
Egy éven át zajlott a verseny első szakasza, amikor is azt mértük, hogy negyedévenként hányan és kik jelentkeznek: voltak ismétlők és újonnan felbukkanók, tehetségesek és lelkes amatőrök, de 1977 végére 112-re növekedett a számuk. A szerkesztőség néhány tagjából alakult zsűri 68 pályázótól fogadott el valamilyen formában közlésre alkotást (verset, prózát, színjátékot, esszét stb.), s a pályamunkákat folyamatosan közzétettük. Előfordult, hogy csak sikerültebb részleteket, strófákat idéztünk egyesektől, de igyekeztünk mindenkit néven nevezni, aki valamilyen módon többet ígért a lapos átlagnál.
Az így kiszűrt 68 pályázó vehetett részt aztán az 1978 május elsejéig tartó második szakaszban, közülük 33-an küldtek további pályamunkákat, s az időben kibontakozó egyéni teljesítmények alapján az alábbi mezőny rajzolódott ki (névsor szerint): Balázs Tibor (ma jeles költő, kiadói vezető Magyarországon), Bölöni Domokos (többkötetes író, újságíró Marosvásárhelyen), Demeter József (?), Horváth Alpár Szilamér (kiadót vezet Sepsiszentgyörgyön), Illés Mihály (?), Józsa Márta (írónő, Magyarország), Kiss Zoltán (?), Lőrincz József (?), Mészely József (gyermekíró, Magyarországon), Mirisz Miklós (?), Murgu Pál (kiadót vezet Csíkszeredán), Németi Rudolf (műfordító, költő, szerkesztő Magyarországon), Salamon András (?), Simonfy József (költő, Szatmárnémeti), Szombati István (prózaíró, Nagyvárad), Varga Sándor (prózaíró, szerkesztő lett Magyarországon), Veres István (műfordító, újságíró Szatmárnémetiben).
A kérdőjelek azt jelzik, hogy nem tudok pontosabbat az illetők további életútjáról.
A díjazottakkal július 22-23-án Székelykeresztúron találkoztunk, hogy kicseréljük véleményünket a pályázatról, az Ifjúmunkás irodalmi mellékletének munkájáról, a romániai magyar irodalom utánpótlásának alkotási kérdéseiről. A találkozót a megyei KISZ-bizottság támogatta, a helyi középiskola konviktusában szállásoltak el valamennyiünket, a parttalan beszélgetést a városi kultúrotthonban tartottuk, s a második napon ugyanitt léptünk fel este közös irodalmi műsorral – felolvasásokkal – a kisváros közönsége előtt, vitatható színvonalon, de végül is sikerrel.
Csak sajnálni tudom, hogy nem sikerült tető alá hoznunk azt az antológiát, melyet a pályamunkák legjobb, legreprezentatívabb darabjaiból válogattunk. Talán a rámenősség is hiányzott belőlem e téren, de leginkább az bátortalanított el, hogy egyik kiadó sem látott igazán fantáziát az egyenetlen anyag kiadásában, amit – ma már mind jobban tudom – a pályázat eszmei iránytűje se tudott a maradandó értékek szintjére emelni. Hagytam elaludni évről évre a gondolatot, majd amikor búcsút mondtam a lapnak, az elképzelést is eltemettük.
Emlékszem, a keresztúri vita első napján költői versenyt is hirdettünk A Hajnal témával, beígérve, hogy a pályamunkákat a másnapi irodalmi esten olvassuk fel. Mindjárt ide is illesztek néhány rögtönzést, annak emlékére, hogy valamikor éppen én voltam az, aki próbáltam megtanítani egy csoport fiatalt gúzsbakötve táncolni.
(A pályázatot magát nem tudom a sikereim közé sorolni, ezért is ódzkodtam az Éltes szorgalmazta újabb kísérlettől: miért befolyásoljak ilyen vagy olyan irányba jobb sorsa érdemes tehetségeket?)
Simonfy József
Hajnal
reggel pirosat
tolat a
hajnal
bekötött szemű
lányok robognak
mégis belevágunk
a tavaszba
Mirisz Miklós
hajnal
széllelbélelt értelemmel
szembenézve félmagammal
felszántott hajjal
tán éppen ébredek
nyújtóznak a fák
lehántva magukról a dért
csak senkiért és semmiért
felrántott énekek
felvillant rigmusok
duzzadnak táncos erünkben
hadakozva nyíló égen
büszke viharjárók
bősz igazmondók
na most köpjük ki: ha már zúg
csontig érjen e játék-lúg
s én délnek fordulok
Lőrincz József
Szitás idők hajnalán
egy-két közlés mögöttünk
sok spenótot mögettünk
s ma mint szitán keresztül
néz ránk Szitáskeresztúr.
Mert így hívták hajdanán!
Szitás idők hajnalán
lakott itt egy fő Főnök
nem volt sátrán lófarok
mert szitának ellopták
a keresztúri angyalok.
Nem volt sátrán lófarok,
nem tudták, hogy fő-török
s egyszer egy nagy ütközetben
(azt hiszem, hogy pont Sóskútnál)
elverték a kőtörők.
Szegény török az italtól?
a veréstől? – nem tudom, de
falra hányt.
Azt mondják, hogy Keresztúron
őrzik ezt a hagyományt.
Balázs Tibor
hajnal
1
valaki
kékre verte az eget
s e rettenetben
hatalmas karavánok:
hegyvonulatok menekülnek
csupán a föld
lebbenti meg menyecskésen-büszkén
mező-zöld szoknyáját:
körüludvarol
2
nyílik
az ég
kék ejtőernyője
Rosszul számítottam, mert Éltest nem lehetett könnyen lerázni. Hallgatott egy ideig, aztán újra kezdte: hogy de kellene, mert kellene...
Azt én is tudtam, hogy kellene, de miként? Ötlettelen és fáradt voltam ebben a témában.
Aztán egy kissé élesre sikerült irodai vitában valahogy kipattant az elképzelés magva, amely aztán hamar szárba is szökkent: amikor részletezni kezdte előttem az indokokat, amiért egy ilyen pályázatot javasolt, felötlött bennem is: hányan vannak az életben – s nem csak a fiatalok között – olyanok, akik szívesen szólnának, talán minden képességük megvan hozzá, épp csak a bátorságuk hiányzik, vagy tán a környezetük túlságosan ingerszegény ahhoz, hogy felébressze bennük az önkifejezés nyilvánosságra hozatalát. A szégyenlősökről, a kishitűekről van szó, akik magukba fordulva élnek, akik csak magukkal komunikálnak, azt is halkan teszik, hogy fel ne tűnjön, akik áhítják a sikert, de elébe menni képtelenek...
Ki fordul egyáltalán az ilyen emberekhez? A pályázatok általában a merészeket célozzák meg: azokat, akikben megvan a kellő adag szereplési vágy.
Így vontuk meg a kört lehetséges pályázóink körül: részt vehet minden, kötettel nem rendelkező, az irodalmi sajtóban még nem közölt induló fiatal, aki nem töltötte be 35. életévét és magyar nyelven ír. Három műfaji kategóriát különítettünk el: verset, rövidprózát, esszét. Valamennyi fődíja egy-egy táskaírógép volt, ami azt jelentette, hogy összesen három gépet kellett beszereznünk, ami azért nem volt akkor probléma, mert az 1989-es fordulat utáni első években csak úgy özönlöttek a különböző adományok, segélyek, irodai felszerelések az RMDSZ, a szerkesztőségek és az egyházak felé. Könnyűszerrel sikerült összekoldulnunk a három gépet, s hogy nem fogtunk mellé, a díjkiosztásnál megtapasztalhattuk: nagy sikere volt az eredeti tárgynyereménynek.
Az más kérdés, hogy a résztvevők azóta zömmel a számítógépet részesítik előnyben. De a kilencvenes évek első felében egy írógép még jelentett valamit.
A pályázat ugyanakkor kitűnő mércének bizonyult megtudni, mennyire jut a fiatalok kezébe és tudomására az RMSZ-ben közölt üzenet.
Az első pár hónapban gyéren csordogált a termés. Akkor kezdett gazdagabb lenni a postajárás, amikor az első elfogadott pályamunkák a mellékletben megjelentek. Jött próza, vers, vegyesen – természetesen, a vers dominált -, Éltes nem győzte iktatni a leveleket, sőt, az adminisztratív munkába besegítettek a lap mellett szorgoskodó egyetemista külsősök, akik akkortájt kezdtek megbarátkozni a szerkesztőségi munkával. Örvendtem, hogy gyakorlatilag csak az irányító szerepe jut nekem, az egész kibomló csodára a fiatalok bámultak rá igazán, s végül is, az 1993 végéig tartó pályázatra 144 fiatal nevezett be.
A neheze ezután következett: életre hívni egy tekintélyes, az eredményeket hivatalosan is hitelessé tevő zsűrit, amely vállalja is az értékítéletet.
Ugyanakkor elkövettük azt a könnyelműséget is, hogy a begyűlt anyag legjavából antológiát ígértünk – akárcsak tízvalahány évvel ezelőtt -, bár most nem állt fenn a veszély, hogy bürokratikus kiadói szempontok akadályoznák a kiadást, hiszen a lapnak is volt szabad kiadói joga, éppen csak a tőkéje és a terjesztési eszközei hiányoztak ahhoz, hogy élhessen is vele.
Mégis: abban reménykedtünk, hogy sikerül majd megfőznünk egy székelyföldi magánkiadót a nem mindennapi kaland támogatásának értelméről.
Többrendbeli tanácskozás után végre összeállt az alábbi összetételű zsűri: Farkas Árpád költő (elnök, Sepsiszentgyörgy), Bencze Tibor könyvterjesztő (Csíkszereda), Majla Sándor költő, szerkesztő (Székelyudvarhely), Éltes Enikő (Bukarest) és jómagam.
Ahhoz, hogy érdemben tanácskozhassunk egymással, biztosítanunk kellett a Bukaresten kívüli zsűritagoknak a pályázati anyag megismerését. Úgy egyeztünk meg velük, hogy a szerkesztőségben elvégezzük az előválogatást – kiszűrjük mindazt, ami eleve nem jöhet számításba.
Délutánokat töltöttünk fénymásolással, míg elkészültek a zsűritagoknak szánt paksaméták,a pályázattal kapcsolatos minden tudnivalóval együtt. Postára adtuk a csomagokat, s kiváncsian vártuk, ki hogyan tartja be a kialkudott terminust.
A zsűri tagjait nekünk kellett ébresztgetnünk, különben boldogan elnapolták volna korábban vállalt penzumukat. Mondjuk, ez érthető, hiszen azok már olyan idők voltak, amikor mindenki igyekezett rohanni a maga kis üzlete, érdeke után, bár még maradt benne annyi civil lelkesedés, hogy a vatikáni valutáért végzett munkát se utasítsa nyíltan vissza. Számítottunk arra, hogy esetleg nekük kell majd kivájnunk, méghozzá telefonon a távoli zsűritagoktól osztályzataikat, de aztán Farkas Árpád azt is sugallta, hogy ő inkább egyféle mérleg nyelve lenne - mi, négyen osztályozzuk szívünk és tudásunk szerint a pályázókat, s a legjobb helyezésekre javasoltak névsorát tegyük majd eléje, amelyet aztán majd összevet a dosszié margójára tett megjegyzéseivel és végül szentesít.
Nem volt valami olcsó mulatság telefonon értekezni előbb Bencze Tibivel, majd Majla Sanyival, majd végigvenni valamennyi pályázót s egységesíteni az osztályozási kritériumokat. Már az elején megegyeztünk: egy pillanatra sem befolyásoljuk egymást, s elsősorban azokat tesszük az esélyesek listájára, akik mind a négyünk igenlő szavazatát elnyerték. Utánuk következtek azok, akik három igent és egy kérdő, bizonytalan szavazatot összesítettek, majd a legvégső, a tartalék helyek azoknak jutottak, akik három igen és egy nem birtokába jutottak.
A listát eljuttattuk Farkas Árpádhoz, akinek lényegi kifogása nem volt: egyetértett négyesünk döntésével. Az eredményt meghirdettük, azzal az ígérettel, hogy a beígért díjakról és a tervezett antológiáról, majd a közeljövőben szólunk.
Ezzel tulajdonképpen haladékot kívántunk adni magunkank, mert az elkövetkező napokban egy hónapi kanadai utazás előtt álltam, s minden rám háruló szervező munkát egyszerűen csúsztattam: majd, ha hazajövök...
1994 áprilisának végén a kirobbanni készülő tavaszba csöppentem haza Bukarestben. A kollégák elhallgatásaiból és félrenéző, zavart tekintetéből, no meg az elejtett félszavakból (miért is ne? – valahogy csak a tudtomra kívánták hozni!) kihámozhattam valahogy: megszenvedték az én távollétemet. Annyi mindent vettem korábban a vállamra – tulajdonképpen merő kényszerűségből – az évek folyamán, hogy amikor mindazt cipleni kellett helyettem, s nem egy-két napig, hanem hosszabb távon, minden a visszájára fordult.
A terheket, természetesen, visszavettem, amilyen gyorsan csak lehetett, de azok kétszer olyan nehéznek tűntek, hiszen egy részük megoldatlanul, a szőnyeg alá seperve várt reám, s ahelyett, hogy a stafétát jó irammal felragadhattam volna, azzal múlattam napjaimat (meglehetősen idegesen és pánikosan), hogy az elfektetett ügyeket letudjam.
Ilyen "ügy" volt az Előszoba pályázat végső rendezvényének a megszervezése is.
Fogas kérdés: kiket hívjunk meg a záró találkozóra? És hol rendezzük? A rendszerváltás előtt minden simábban ment volna: a párt és az ifjúsági szervezet, de a közigazgatás helyi szervei is szinte öntudatlanul is, reflexből támogatták a sajtót, amennyiben az akciót nyakon öntöttük a szükséges ideológiai szósszal. Most viszont, a bimbózó piacgazdaság körülményei között mindenki húzódozott, tartotta a markát, nem igazán érezte át, hogy a szellemi szükségletekre továbbra is áldozni kellene: erőből, lehetőségből, jóindulatból.
Végül is, egyre szűkülő és elidegenedő, de még működő személyes kapcsolataink döntötték el a dolgot: Kovászna megye Árkos nevezetű településén (szinte össze van nőve a megyeközpont Sepsiszentgyörggyel), az ottani agronómusház melletti vendégházban, illetve az egykor pártfőtitkári pihenőházzá kinevezett árkosi kastély fogadótermében rendezzük meg a találkozót. Örök hála és baráti ragaszkodás a félszóból megértett szándék és a beváltott ígéret miatt a megye akkori művelődési főfelügyelőjének, Jánó Mihály műtörténésznek, aki nemcsak az Előszoba esetében, hanem minden jelentősebb művelődési megmozdulásnak, legyen az akár országos is, értően és önzetlenül alányúlt, átsegítve a szervezés, a bürokrácia és a pénzügyek felségvizein.
A nyeremények – az írógépek – együtt voltak. Igaz, hogy az egyik adomány nem éppen táskaformájú gép volt, hanem nagy, böhöm irodai, s egy másik is annak a féltestvére – vagyis feleakkora, de a táskagép méretein jócskán túl -, ezért megindult a cserebere: én elhoztam otthonról a kedvenc gépemet, amin legtöbb fiatalkori művem íródott – a féltestvérért cserében, amelynek nem volt teljes magyar billentyűzete, de svájci gyártmányú lévén, mechanikája ékszerhez hasonlóan pontos, a szerkesztőség pedig a nagy gép fejében lemondott egy táskagépről, amely magyarországi adományokból származott. Székely Sanyi fotós kollégám volt a fegyverhordozóm, vele cipeltük le a díjakat Sepsiszentgyörgyre. Annak idején, másodállásban ő végezte a honoráriumnyilvántartás bürokratikus részét, ezért a díjakhoz fűződő aktamunka is rá maradt.
Előzőleg levelet intéztünk mindenkihez, aki:
- a nyertesek közt szerepelt
- akikben komoly tehetséget látott a zsűri
- akitől értő útmutatást vártunk (pl. Domokos Géza)
s arra kértük, jelezzen vissza, részt tud-e venni a június 25-26-ára (szombat-vasárnap) tervezett közös együttléten.
Sanyival június 24-én este megérkeztünk Sepsiszentgyörgyre. A megyeházán még ott találtuk Jánó Misit, aki eligazított az árkosi vendégeskedésünk részleteiben és bemutatott az ügyben megbízott felügyelőre, aki természetesen, másnap már ott lesz Árkoson.
A közös kiszállások rutinjával és összeszokottságával tértünk nyugovóra a hajdani pártszállóban, ahol ismertük kapustól kezdve az igazgatóig az egész személyzetet és ahol megszokott módon mindig meghúztuk magunkat 1989 előtt is.
Reménykedve néztünk az események elébe, már csak azért is, mert Domokos Géza, a Kriterion kiadó hajdani igazgatója nagy szeretettel elfogadta meghívásunkat, arra kérve, nevezzük meg azt a napot a kettőből, amikor a jelenlétére számítunk, mert két teljes napra– visszaemlékezéseit írta éppen – nem tud felállni az íróasztal mellől.
A szombat reggeli busszal kiutaztunk Árkosra. Velünk tartott az első „előszobás”, Gergely Edit, aki Gergely Manó néven pályázott, s akiről addig azt hittük: hímnemű. Ő is az éjszaka érkezett, csak ellenkező irányból, Gyergyószentmiklósról, s a pártszálló előcsarnokában töltötte a hajnali órákat, ott futottunk össze.
Arra gondoltunk: kell lennie immár valaminek a találkozóból. A hólabda sikeresen elindult lefelé...
A zsűri az elején kissé ódzkodott az általunk javasolt osztályozási rendszertől, de miután alapos meggyőző munkát v égeztünk, meggyőződött arról, hogy bár számoknak, pontoknak semmi keresnivalójuk a rendszerben, mégis szinte tévedhetetlenül rangsorolják a fiatal tehetségeket. Az egyetlen ellentmondást az jelentette, hogy nem a tehetséget, hanem elsősorban a pályázatra benyújtott műveket kellett díjaznunk.
Az alábbi „jegyeket” ajánlottuk a zsűri figyelmébe:
+ ami azt jelentette, hogy feltétel nélkül díjazásra érdemesnek tart egy munkát
+? ami azt jelentette, hogy szóba jöhet a díjazás, de bizonyos fenntartásunk van a munkával szemben
?+ fenntartásaink vannak a munkával kapcsolatban, de azért, ha úgy adódik, akár díjazni is lehetne
- ? nem javasoljuk díjazásra, de azért mintha lenne valami figyelemreméltó az írásban
? – kérdéses, de azért mégsem való díjazásra
? valami miatt problematikus, nem illeszkedik a szabályokba (se igen, se nem)
- feltétel nélküli nem, elutasítás.
Miután valamennyien elláttuk az általunk helyesnek vélt jelekkel az egyszer már kigyomlált pályázati anyagot, összevetettük feljegyzéseinket. Mindenek előtt azokat a munkákat részesítettük előnyben, amelyekre valamennyien feltétlen igennel szavaztunk. Úgy véltük: ha nem lesznek ilyenek, nem osztunk első díjakat. Szigorúan betartottuk az osztályozás hierarchiáját, s csak nagyon kevés esetben volt szükség arra, hogy rövid konzultálás után egyikünk-másikunk engedjen szigorából, s a többiekétől eltérő kis árnyalatban eltérő véleményt korrigálja a cél érdekében.
Érdekes helyzet alakult ki: a díjazottak közül elsősorban olyanok szerepeltek, akik érett, öntörvényű munkákkal jelentkeztek ugyan, de tehetségük, képességük sok esetben nem volt annyira eredeti, kirobbanó, mint másoknak, akik viszont nem épp hibátlan írásokkal neveztek be. A dilemmát úgy oldottuk fel, hogy mindazokat, akik valamilyen módon figyelemreméltó tehetséget mutattak, dicséretet kaptak, s így az eredetileg tervezett díjak száma megugrott. A táborozásra pedig meghívtuk mind a díjasokat, mind a dícséreteseket.
Íme a rangsor, ma is jólesően olvasom:
Vers: I. Rab Hajnal (Székelymuzsna), II. Botár Emőke (Csíkbánkfalva), III. P. Buzogány Árpád (Gagy) és Fazekas Attila Hunor (Szováta).
Dícséret: Lackó Róbert (Gyergyóremete), Gergely Manó alias Edit (Gyergyószentmiklós), Bölöni Péter (Pécska), Deák Erzsébet (Zsibó), Nagy Ágnes (Nagykároly), Ambrus Tibor (Kolozsvár), Grausam Géza (Csíkszereda).
Próza: I. Dancs Artur (Szatmárnémeti), II. Bekő N. Ildikó (Zilah) és Bódizs Edit (Kolozsvár), III. Váry O. Péter (Sepsiszentgyörgy).
Dicséret: Levinschi Szávuly Attila (Székelykeresztúr), Bartis Imre (Marosvásárhely), Hollichi Gyöngyi (Székelyudvarhely).
Eljöttek 13-an, a vastag betűsök.
Bemutatásuk helyett álljon itt egyikük rövid hangulati és helyzetjelentése, amely annak idején megjelent a lapban, s az idő múlásával feledésbe merült. Nem minden tanulság nélküli...
VÁRY O. PÉTER
Egy szép, de rettenetes álom
Falvaink még nem is oly távoli múltjában a dobos kiverte minden szombat este a heti eseményeket. Dobszóval nem szolgálhatok (horrorfilmbe illô jelenet volna a lapok közül kihallatszó zörej), de azért „mindenkinek tudomására hozatik”, hogy vagyunk: most már vagyunk.
Ragozni nem tehetem, talán leszünk is, talán kevesebben, de ha egy közülünk megmarad, akkor is dicsérendő az ELŐSZOBA, ötletében, megvalósításában és remélhető folytatásában egyaránt.
Árkoson, a „18-ak találkozóján” az elmúlt hét szombatján, az egyéniségek összecsapásán indulási gondjainkról, a „hogyan tovább”-ról beszéltünk. Mindannyian úgy kezdtük, mint bármelyik tizenéves, nem irodalmi babérokról álmodoztunk, csupán a világot szerettük volna megváltani, hisz az írás is lehet egy cselekvés pótcselekvése, létünk egy árnyékos, titkolt oldala, minden nap elmúlása egy kis titok feltárását jelenti, olyanok vagyunk, mint a vetkőző lányok, előbb csak a kesztyűt dobjuk le, aztán végül pőrén állunk a dobogón, minél magasabban, minél többet akarva megmutatni feltárulkozni vágyó lényünkbôl, áhítva az éhes szemeket, a ránk kíváncsiakat, menet közben cizellálni a mozgásokat, összehangolni a mozdulatokat. Minél nagyobb az elvárás önmagunkkal szemben, annál kevesebbet írunk. Van egy pont, amikor el kell határozni: lenni vagy nem lenni. De akiben már egy kis szikla is éledez, az mind itt kéne legyen.
Mindössze 13-an gyűltünk össze. Rövid találkozásunk foglalataként áljon itt 13 „előszobás” válasza három kérdésre, sorrendben:
1. Ha most egy regényt kezdenél írni, mi lenne az elsô mondata? 2. Szívesebben írsz álnév mögé rejtőzve? 3. Ha írás helyett festés vonzana, melyik volna a kedvenc színed?
Gergely Manó (aki Edit), Gyergyószetmiklós: 1. Egy fél vodka... 2. PÜRC 3. fekete.
Bekő N. Ildikó, Zilah: 1. Jó volna újra huszonévesek között lenni, az ember legyen fiatal, mint amilyennek érzi és akkor öreg korában sem fogja érezni az évek súlyát. 3. Nem használok álnevet. 3. zöld.
Dancs Artúr, Szatmárnémeti: 1. Nem azért voltunk a vízben, mert minden vagyunk, ez volt, kitapasztalni, mennyire nedves az árkosi medence, csak mert semmiképp sem tudtunk napirendre térni az aznap este történtekkel kapcsolatban a sörbűzös székelyföldi napzáró bulin. 2. Elég becsületes az én nevem. 3. kék.
Nagy Ágnes, Nagykároly: 1. Felhőhabos sör... 2. Jó az én nevem. 3. csillagbolyló zalánboló (a halvány fehér egy árnyalata).
Bölöni Péter, Pécska: 1. Anderson testvér nem csapkodta örömében a fenekét a földhöz. 2. Rhett Ape. 3. bíbor.
Buzpogány Árpád, Gagy: 1. Minden olyan volt, mint egy Rejtő-könyvben: sütött a nap, tisztaság mindenütt és vártuk a meglepetést. 2. P. Buzogány Árpád. 3. kék.
Botár Emőke, Bánkfalva: 1. Szerettem ott azokat a hófehér félköröket. 2. Jól megvagyok a saját nevemmel. 3. kék.
Rab Hajnal, Szecseleváros: 1. Mentek és nem tudták, merre, de érezték, lépni kell. 2. Pillangó Z. 3. kék.
Laczkó Róbert, Gyergyóremete: 1. Nem mindig tud az ember arra összpontosítani, amire úgy istenigazából szeretne; hát így születik a regény. 2. Laczkó Vass Róbert. 3. fekete.
Levinschi Szávuly Attila, Székelykeresztúr: 1. Legelső nap csak hallgattam. 2. Agesh Gonweneh. 3. kék.
Deák Erzsébet, Zsibó: 1. Seholországban nem történik semmi. 2. Saját nevem használom. 3. kék.
Bódizs Edith, Kolozsvár: 1. Legyen ez az írás az én önigazolásom arra, hogy a vonaton mindig elhagyom a kesztyûmet, sálamat. 2. Susan Potter. 3. sötétzöld.
Jómagam pedig: 1. Falvaink még nem is oly távoli múltjában... 2. Váry O. Péter. 3. ...
Pályázatok mindig is voltak, vannak és lesznek, valamikor engem is lelkesítettek, de most már nem igen kapnám fel a fejemet egyetlen buzdító versenyfelhívásra sem. A maiaknak mégis mintha lételemük lenne, olybá fejlődött, mint a tömegeket mozgató szerencsejáték: ha egyáltalán valaha is nyerni akarsz, részt kell venni benne. Lehetőleg minden esélyt kihasználni. Szemesnek áll a világ.
Az természetes, hogy az Előszoba pályázat engem mélyen megérintett, mert az elején, amennyire nem kívántam ezt a “gyereket”, annyira a gondolataimhoz, a munkámhoz, az életemhez nőtt menet közben. Ugyanakkor feltűnt általa a szemhatáron egy sereg fiatal, akinek amúgy még sehol egy jó embere, gyámolítója, bekonferálója, ”keresztpapája”. És megéltem eme hónapok alatt azt is, hogy egyetlen pillanatra sem próbált meg valaki befolyást gyakorolni, kivételezett bánásmódot kérni, jóindulatért udvarolni x vagy y ügye mellett. Akik jelentkeztek, mind magányos harcosok voltak, még akkor is, ha például egy diáklány a barátnőjével közösen írt alkotásokkal kopogtatott, különösebb siker nélkül... Ezt a nagyfokú védtelenséget látva rémültünk meg Éltessel, aki aztán a pályázat utáni antológia összeállítója lett, és sokszor nem volt szíve dönteni írások fölött, hogy ez bekerüljön a könyvbe, amaz meg kimaradjon. A szerkesztői elv ugyanis az volt, hogy a közös jelentkezés ne csak azokra szorítkozzék, akik valamiképpen dobogósak lettek, hanem mindazok, akik írásait olvasva, ha egy pillanatra is, felkaptuk a fejünket, jelen legyenek a könyv oldalain.
S ha már a kötet került szóba, időzzünk el nála kissé, a pályázókra emlékezés nem szalad el, kerül rá holnap is idő.
Árkoson természetesen még csak a kötet szándékáról beszélhettünk az ott összegyűlt fiataloknak. Annyit azért leszögeztünk előttük: kizárólag a pályázati anyag alapján készül a válogatás, hiába, hogy azóta eltelt egy esztendő, s meglehet, nem egy, nem kettő ezalatt már sokkal jobb írásokkal is előállhatott volna, de mi a pályázat ideji állapotot kívántuk mindenki esetében visszaadni: a már elmúlt, de valós pillanatot. Kivétel nélkül mindenkiből akkori önmagát.
Aztán, amikor már összeállt a kötet, és semmilyen gyakorlati lehetőséget nem láttam arra, hogy a kiadáshoz valami pénz is kerüljön, a Pusztai Pétertől kapott Canon Typestar 5 elektronikus írógépen hajnalonta és estelente, oldalba tördelve, szövegformázva beírtam a kéziratot, megelőszavaztam, egy adattár is került a végére a szerzőknek felkérésünkre beküldött életrajzi adatai alapján, végül a szövegekhez illeszkedő hangulatú képeket válogattam össze illusztrációnak - jobbára Pusztai-fotókból álltak, de került bele rendhagyóan egy Gergely Edit-féle rajz is -, s a szerkesztőség fénymásolóján, titokban, alkonyi órán, amikor már senki se zavart, egy tucatnyi példányhoz elegendő másolatot keszítettem a 178 oldalas kéziratból. Kis erőfeszítéssel készíthettem volna ötven vagy akár százötven példányt is, de a hozzá szükséges papírt és festékanyagot már nem volt honnan előteremtenem. Arra számítottam, hogy az év végi igazgatósági ülésen mindenki elé teszek egy magam készítette könyvet és további sokszorosításhoz kérek támogatást. A házi készítésű könyv persze, sikert aratott, de támogatás nem lett. Amiben magam is vétkesnek érzem magam, hiszen a pályázat is úgy indult: a vezetőség előzetes áldása nélkül. Nem terjesztettünk be elképzelést, költségvetést, nem kérincséltünk elöljáróban, hogy csak a biztosra indítsuk a vállalkozást, inkább a kész tények politikáját választottam: a szándék jó, ha tetszik, támogatják, ha nem, valahogy úgy is megélünk.
Nem tudom, mi okozza nálam ezt a mélységes iszonyt a jóvahagyásoktól. Arról, hogy terveimről, elképzeléseimről legyek kénytelen előzetesen beszámolni, még akkor is, ha abból semmi kézzelfoghatót nem tudok felmutatni. Az, hogy egy valami kész műre, vállalkozásra rámutat az ember: tessék nézni, itt van, ilyen és ekkora, mit szól hozzá? számomra teljesen természetes – egyedülien természetes. Az viszont, hogy szinopszisokba, ködösen megfogalmazott bekezdésekbe gyömöszölt szándéknyilatkozatokra bólintsanak rá vagy szülessen elutasító döntés, nem az én kenyerem.
Megkockáztatom: talán mégis a rendszerváltas előtti, életünket belengő kötelező munkatervkészítés követelménye és azok hivatalos felülbírálata miatti ösztönös undor és ellenérzés ütött ki rajtam ilyen formán 89 után - természetesen hiába, mert manapság a projektek divatja talán még jobban tombol. Ami, ha jól megnézzük, a munkatervkészítés ikertestvére.
Azóta is őrzök egy ilyen házi készítésű antológiát, a tervezett 125-ből a 4. számozott példányt. Hogy kinél található még, nem tudom, de ettől nem válnék meg, annak ellenére, hogy az eltelt 9 év alatt a kötéshez használt gyorsragasztót megette az idő, s mint az olcsó ragasztott könyvek általában, lassan lapjaira zilálódik szét a valamikor jóformájú, fehér borítójú A5-ös formátumú könyv.
Később aztán, talán egy évre rá, volt csíkszeredai kollégánk, a Státus Könyvkiadót alapító Birtók József (kiadója azóta is él és virul) ha üzletet nem is, de fantáziát látott abban, hogy hivatalosan is kihozza az antológiát, amelynek példányaiból aztán a szerzők is részesültek (honorárium helyett), s amelynek bemutatása kedvező visszhangot váltott ki Erdély több városában. De ez már a Státus dolga volt, számomra az ügy a kiadói eseménnyel együtt lezárult.
Korábban nem volt szándékomban, de most újraolvasva a könyv bevezetőjét, úgy érzem, ma sem tudnám pontosabban megfogalmazni az esemény lényegét és jelentőségét, ezért beidézem:
”Ez itt egy tágas előszoba - szavakból, jóindulattal és kiváncsisággal kerítve, szigorral és felnőttkori lelkifurdalással tapétázva.
Tessék befáradni!
Ajtaján gyakorlatilag bárki beléphet, az olvasó elvegyülhet a sok kezdő szerző közt, akik egy fiatal, még be nem futott tollforgatók számára kiírt pályázaton tűntek fel. Jelentkezésük tette lehetővé az előszoba berendezését. A közel másfélszáz pályázóból 48 megérdemli, hogy megmelegedjék a falak oltalmában.
Jelen könyv talán nem is irodalmi képződmény, mint inkább nemzedéki válasz egy körkérdésre: mi lesz velünk a következő ötven esztendőben? A hatvanas-hetvenes években születetteket kértük fel a válaszadásra és ők vallottak is, legjobb tudásuk szerint, akkor is, ha világérzékelésük, esztétikai-formai tudásuk többnyire ösztönösen hályogos, inkább erzésből, fül után, mintákat követve fogalmaznak, tördelik a sorokat, vívódnak vagy - különben reális! - halálfélelmekkel kacérkodnak.
Nem őszinte magával az, aki az ”előszobások” kérdésfelvetését nem érzi a magáénak, ha nem ismer bennük egykori énjére, fiatalos ambivalenciájára, az életöröm és a megsemmisülni vágyás csúcsa és mélysége közötti életveszélyes függeszkedésre, a sivárságtól, az arctalanságtól való kétségbeesett rettegésre, a tisztaságvágyra és a gyanúra, hogy mindez hiábavaló dőreség, mert...
Mert az előszobában lehetetlen megrekedni. Egy darabig melegszik benne az ember, senki se bántja, erőt gyűjt, ismerkedik, megméri magát, eszmét és eszközt csiszol, hogy végül is beléphessen valamely innen nyíló, ismeretlen helyiségbe, vagy pedig visszalépjen bátortalanul és meghasonlással a lelkében oda, ahonnan jött. Vagy megdicsőülünk, vagy elvisz bennünket az ördög - más alternatívánk nincsen, ez az alkotás titka és rendje.
Ezt kívánta tudatosítani résztvevőiben a pályázat, és egyben ez jelen könyv egyetlen létértelme. Akik benne vannak, a lepkévé válás álomittas, lüktető báb-állapotát élik; nem tudni, milyen lepke búvik ki végül is a gubóból. Költészettel és prózaírással kacérkodó írástudók ők, akiknek nincsen múltjuk, csak jelenük.
Jövőjük - a mi mindannyiunk jövője - az erdélyi írásbeliség, tágabb értelemben az erdélyi lét sorsvonalának irányába mutat. Tartozunk magunknak annyival, hogy komolyan vesszük jelzéseiket, legalább egy kötet erejéig.”
*
Amikor az Előszoba pályázat meghívott nyerteseivel táboroztunk az árkosi agronómusház kertjében, csodálatos hajnalt éltem át az egykori uradalmi ligetben. Még mindenütt homály volt, a kerti csónakázó tó fölött, amelyben halak is úszkáltak, sejtelmes párák gomolyogtak, minden csatakos volt a harmattól, s én egy felfordított csónakra heveredve, a kifakuló égboltra bámulva ringtam a mindent körülölelő természettel. Akkor firkantottam jegyzetfüzetembe, 1994. június 26-án:
Árkos
ó ti éjféli kutyák
tavi békák baglyok denevérek
hajnali szarkák
szúnyogok
hogy zajongtok és rajongtok
mellettetek a költő
hátán elnyúlva
szeppenten hallgat
Cseke Gábor
2008. szeptember 16.
A képen a kézi gyártmányú antológia általam tervezett és féltve őrzött példánya
