Jó dolog az, ha az ember megtanul nevetni. És minél rosszabbul menjen a sorsa, annál nagyobbakat nevessen - kínjában. (Iskolában is tanított, örökszép irodalmi példa rá Móricz Zsigmond Hét krajcára...)
Az sose szégyen, szembe nevetni a legrohadtabb helyzettel. Sírni, nyivákolni miatta sokkal könnyebb.
A humor tart még életben engem. Az, hogy sose lógott az orrom a földig, még akkor sem, ha ez természetes lett volna.
Nemrég még a birtokomban volt egy korában rendhagyó pályázat anyaga, amely ma már nincsen sehol, a legjobb pályamunkák viszont előkerültek, de belőlük is már csak egyes kimazsolázott darabjait találom; az Előrénél, a bukaresti magyar napilapnál még a rendszerváltás előtt pár évvel úgy határoztunk, hogy egy szilveszteri oldalt abból az anyagból szerkesztünk, amit az olvasók küldenek be felhívásunkra, Jót nevettünk jeligére.
Ki-ki saját életéből, környezetéből vett mulatságos eseteket, kiszólásokat, mondásokat küldhetett be, korlátlan mennyiségben.
Bizonyságául annak, hogy a diktatúra idején is mulatott az erdélyi magyar - természetesen, legtöbbször kínjában -, de az a tény, hogy 259 pályamunka futott be a szerkesztőségbe, elárulja azt, hogy a nevetés mindent lebíró erejét nem csak egyedül vallom.
Az ide becsempészett írások kivétel nélkül a szegény ember mulatságát példázzák. Fanyar, olykor keserű humor ez, de a mélyén ott van mindaz, amiről fennebb szövegeltem.
Székelyhídi férfiolvasó küldte be az alábbi történetet:
Egy alkalommal a helyi farm vezetője magához szólította Lajos bácsit, az öreg juhászt s így szólt hozzá:
- No öreg, fogjon egy kerékpárt, gyorsan menjen be a faluba, s ezt a borítékot adja le az irodán, majd igyekezzék vissza minél hamarabb!
Lajos bácsi zavartan, ám szótfogadóan bólogatott, kölcsönkérte egy társa kerékpárját, s eltűnt a tanyáról. Már jócskán eltelt a napból, amikor valakinek eszébe jutott, hogy az öreg még mindig oda van, noha az út kerékpáral a faluig oda-vissza nem több 25 percnél. Végre feltűnt aztán Lajos bá, roskadozó lábakkal, a kerékpárt tolva.
- Mi történt, komám? Tán lelökött a csikóm?
- Már hogy lökött volna le, amikor rá se ültem!
- És miért nem, ha szabad kérdeznem?
- De hiszen életemben nem ültem kerékpáron!
Ágostonfalváról szintén férfipályázó jelentkezett:
Kicsi Lakatos Misi csoportvezető volt a bogátpataki bányában. A bányászok között megvolt az a szokás, hogy evéskor dicsekedtek, kinek van jobb étel betéve, mert azt szereti igazán az asszony.
Egy napon Lakatos fogta magát, s valamennyiük levesételét beleöntötte egy vederbe, jól összekeverte, majd visszaporciózta a fazakakba.
Eljön az ebédidő, falnak az emberek, egy idő után megszólal valaki, hogy te komám, neked milyen levest tett az asszony?
Én nem tudom, mintha pityóka leves volna, de fuszulyka is van benne - jött a válasz. Hát neked, komám? Az enyém mintha fuszulyka volna, de pityóka is akad benne...
Végül kisült a Lakatos turpissága, s lett egy jó kacagás belőle.
Zabolai férfi - különben első díjas lett - küldte az alábbi két történetet:
1. Ismerősömet kísértem a brassói állomásra a bukaresti gyorshoz. A vonat éppen mozgásba lendült, integetni kezdünk, mikor a hátam mögül két fiatalember robog el őrült iramban, az induló vonat után. A peron végén egyiküknek sikerült felkapaszkodnia, de a másik sajnálatosan lemarad.
Fújtatva szédeleg vissza, leroskad az első padra, majd mihleyt kifújta magát, torkaszakadtából hahotázni kezd. A peronon ácsorgók csodálkozva veszik körül, érdeklődni próbálnak, miért e nagy vídámság? Mikor a fiú jól kinevette magát, elmondja: Ploiesti-be való, bátyjánál volt látogatóban, aki Brassóba nősült. A bukaresti gyorssal készült hazamenni, a bátyja kikísérte az állomásra, de késett a trolibusz, s mire az állomásra értek, a vonat épp indulóban volt kifelé. A brassói testvér javasolta, iramodjanak utána, hátha sikerül felugrani az egyik vagonra.
Izgalmában ő felugrott, én pedig itt maradtam - törülgette nevetéstől kicsordult könnyeit a ploiesti testvér.
2. A Kovászna megyei szállítási vállalat egyik részlegén szakszervezeti gyűlést tartanak. Az igazgató ismerteti a beszámolót, s mikor a fegyelmi problémákhoz ér, kis kitérőt tart a nyersanyagról.
- Gondolom, tudják, milyen probléma mindenfelé az üzemanyag, s hogy mi is számtalan intézkedést hoztunk a takarékosság végett. Az eddigi eredményeinkél azonban sokkalta jobbakat is elérhetnénk, ha valamennyi elvtárs betartaná a műszaki utasításokat. Regneteg a panasz például a Brassót járó sofőrökkel kapcsolatban, miszerint rendszeresen versenyre kelnek a vonatokkal. Nagyon szépen megkérem az elvtársakat, hagyják, hadd menjen a vonat a fenébe, és maguk csak lassan utána!
Újabb ágostonfalvi történet:
Fekete Pál szegény parasztember volt Jánosfalván. Az 1947-es emlékezetes szárazság idején még inkább nélkülözött, mint máskor, s kórón, szalmán kívül egyszerűen nem volt mit adnia a teheneinek. Jött az év vége, s Pali bácsinak eszébe jutott, hogy van még valahol két takarmányrépája. Nosza, hamar megvagdalta, s a marhák elé téve így kínálta:
- Legyen ünnepetek!
Azóta fennmaradt a mondás, s ajándékozás vagy kölcsönadás esetén hozzá szokták tenni, hogy „Legyen ünneped, mint a Palibá tehenjeinek!”
Egy ditrói hölggyel esett meg:
Júlia barátnőm városon lakott, s kicsi korában nem látott tehenet, csak miután Ditróba költöztek. Nagyapjának két tehene is volt, de félt tőlük, s ahogy elmesélte, nem egyszer köszönt az állatoknak kezitcsókolomot, hátha akkor nem bántják.
Egyszer kiküldte volt a tatája (nagyapja) az istállóba, nézné meg, mit csinálnak a tehenek, hátha e közben még bátorodik is a leányka. A tehenek éppen le voltak ülve a padlatra s javában kérőztek. Júlia lelkendezve szaladt vissza a házba, s újságolta a nagyapjának:
- Képzelje, tata, a tehenek le vannak ülve egymással szemben és beszélgetnek!
Mellesleg, a pályázat olyan jól sikerült, hogy az első díjas, zabolai benevező jóval utána is küldözgette füzetbe írt, vídám történeteit, amelyeket az életből lesett el. Nevét is megemlítem, mert az 1985-ös Előre Naptárban egész csokrot közöltünk belőlük A fekete juh címen. A zabolai Pozsony András egy gyári munkaközösségben megesett ugratások egész garmadáját fűzte fel egymásba. Elbeszélésének legnagyobb erénye, hogy egy iparral ismerkedő, felemelkedő tájegység sajátos lelki átalakulásának egyfajta mellékterméke. Nem irodalom, inkább vidám olvasmány, felszabadult szórakozás: emberi hibákon, gyarlóságokon, mulatságos beidegződéseken. Mulatságos mesefüzér, amely önkéntelenül is mosolyt csal ajkunkra, mint egy remekbe sikerült hasraesés. Humora nem túl mély, de ősi és ellenállhatatlan.
Íme, két történet a sokból...
Az ezerkilencszázhetvenes éveik elején fogtam magam, otthagytam az iparos Brassót és hazajöttem Kézdivásárhelyre. Erre az időszakra esett a háromszékiek nagy hazavándorlása és a kézdivásárhelyi ipari központ kifejlődése. Fiatalok, idősek valósággal özönlöttek haza az ország minden részéről, s a falusi magániparosokkal (pl. kovácsok) együtt igyekeztek megbirkózni a kezdet nehézségeivel.
A munkacsoportban, amelybe kerültem, dolgozott egy szárazpataki kovács is; igaz, valamivel utánam vették föl a vállalatihoz. Egyik nap lemezcsíkokat kellett feldarabolnunk automata vágógéppel. Kovácsunk addig még nem dolgozott géppel, s megkértük, ülne be alája, s mérje a darabokat, mert a vágógép ütközője el szokott mozdulni munka közben. Józsi - így hívták a kovácsot - el is foglalta kijelölt helyét. A gépet automatára kapcsolva, benyomtuk a lemezt, s közbe-közbe hátrakiáltottam.
- Józsi, iméred-e?
- Igen, igen! - lihegte, mert amíg minden egyes darabot megimért, kidöglött, hogy csurgott róla a verejték.
A kollégámmal továbbra is hátra-hátraszóltunk szerre, vajon méri-e Józsi.
- Igen, igen!
Egyszer a kollégám rájött, hogy eltévesztette a műveletet, s gyorsan hátrakiáltotta:
- Józsi, jók-e?
- Itt aztán egy sem!
- Hát akkor te ott mit csinálsz?!
- Mérem, de egy se jó...
*
Kollégánknak volt egy Puch márkájú motorkerékpárja, négyhengeres, 1938-os évjáratú. Csakhogy a motorja nagyon ki volt kopva, olyan gyenge volt, hogy a csomagtartónál fogva két ujjal meg lehetett fogni, olyankor pedig képtelen volt elindulni. Józsi mindezt hamar lefigyelte, s attól a perctől kezdve 'kollégámnak nem volt nyugodt napja. Valahányszor be akarta indítani a motort, megjelent Józsi is, és az utolsó pillanatban nem engedte elindulni. Valósággal betege lett, ha elszalasztotta az indulás pillanatát. Kollégám hasadt ki mérgében, mindennek elmondta Józsit, még azt is a fejéhez vágta, hogy „borotválna meg a halottnyújtogató", de nem fogott azon semmi, csak vigyorgott, mint a vidéki lány a városi srácnak.
A gyár kapuja előtt folyik el a Torja vize, rajta keresztül fahíd vezet át, a hídon túl pedig egy tízméteres kaptató egészen az útig. Kollégámnak sikerült kipuhatolnia, hogy Józsi amúgy eléggé gyenge motorszakértő. Volt az öccsének egy másik motorja, ugyancsak fekete, viszont jó, s egy napon azzal állított be a munkába. Telt a nap, dolgoztunk, mint az ördögök, vártuk a hecc végét. Józsi most is pontos volt, mint egyébként, sóvárogva várta, mikor rúgja be kollégám a járgányt. Alig dübörgött fel a motor, Józsi úgy lógott a csomagtartón, akár a benzineskanna. Kollégám félszemmel leste őt a visszapillantó tükörben, meghúzatta a motrot, mire Józsi lába alól kiszaladt a föld, hasra vágódott, s közben egyre görcsösebben kapaszkodott a csomagtartóba, s a hídon keresztül végigszánkázott az egész kaptatón, az útig, ahol a kollégám végül megállt.
Józsi nagy nehezen feltápászkodott a földről, az ing cafatokban lógott a hasán, kivirított alóla a felhorzsolt bőre, úgy nézett ki, akár egy apacs indián, aki akkor lépett le a kínzóoszlopról. Bambán bámult a semmibe, nem tudta felfogni, mi történhetett, és egyre csak dörzsölte a szemét, vajon nem álmodik-e?
*
A vállalatnak volt egy festődéje, amelyben zsírtalanító és foszfátozó medencék voltak berendezve. Itt zsírtalanították lúggal a munkadarabokat, mielőtt lefestették volna őket.
Az volt a szokás, hogy a mocskos munkaruhát is otthagytuk a medencében egy félóráig, főjön jól ki, majd az öltözőben tiszta vízben kiráztuk, s megvolt a mosás. A kölyök éppen egy rend ruhával iszkolt a festőde felé, mire Józsi megállította, hogy egy mocskolódással az övét is kimoshatná.
- Nem etteim meszet! - háborodott fel a kölyök.
- Ne bomolj, 'sze megfizetem!
- No, és mit vet fel?
- Egy kerek huszonötöst!
A kölyök rábólintott, hogy oké, hozhatja a rongyot. Ki is mosta szépen a munkaruhákat, odahívta Józsit, segítsen kicsavarni, majd az egész celeculát kiteregették a gyárkerítésre. A kölyök, mint aki jól végezte a dolgát, hozzátörölte vizes kezét az ingihez, majd nyújtotta Józsinak a tenyerét, s ujjait mozgatta, mintha azt mondták volna: „Gyorsan, ide a lóvéval!" Látván, hogy a másik nemigen töri össze magát a fizetésben, rászólt:
- Mi van, süket a hely?
Józsi előkotort valahonnan-az imgzsebéből egy 25 banist s nagylelkűen a kölyök markába pottyantotta.
- Hátt ez meg micsoda? - hűledezett a másik.
- A kerek huszonötös, ami meg volt ígérve!
- Tegyék a szemire! - vágta a Józsi homlokának a kölyök. - Vennék el a villanyt, amikor vágják ki a vakbelét!
Odasereglettünk a szóváltásra, mire Józsi bölcsködni kezdett:
- Úgy kilőttem a kölyökkel, hogy füle van!
- Olvastam valahol - bölcsködött a kölyök zavarában -, hogy mostanában mind olyan kölykeket hoznak a világra a szülészeten, akiknek több a fülük mint a foguk.
- Keresztanyád térde! - nevetett Józsi.
- Ha nem hiszi, fogadjunk!
Béla elvágta a fogadást, majd a fülébe kiáltott Józsinak:
- Ember, amikor a lányod született, hány foga volt?
- Igazad van - vakarta a fejét a pórul járt fogadó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése