(Január 9.)
Váratlanul csapdába estem.
Jár így a gyanútlan ember, akit olykor fölhívnak telefonon, a legjobb szándékkal, ismerkedünk, elbeszélgetünk, aztán megkérnek valamire. Most történetesen arra, hogy vállaljam el egy könyv lektorálását. Egy kolozsvári kiadónak. A könyv egy önéletrajzi emlékezés harmadik kötete. Az első kettő már megjelent, a szerző közben elhunyt, de megmaradt a harmadik kötet, azt kellene lektorálni. Vállalom-e s körülbelül mennyi időt szánnék rá, ha igen?
Felkérésekkel, megkeresésekkel mindig úgy vagyok, hogy ösztönösen megtiszteltetésnek veszem a gesztust, s ha csak nincs valamilyen igen nyomós okom, rendszerint nem utasítok el senkit. (Ez egyrészt hasznomra is vált az évtizedek során, de ugyanígy nem egyszer már jégre vitt... Hogy mindenben komoly, becsületes szándékot láttam...)
Természetes, hogy e reflexemben magamból indulok ki, mert ha valakit közreműködésre kapacitálok, akkor nem azért teszem, hogy valamilyen gyanús ügyletbe beleugrassam, hanem mert tisztelem, becsülöm a véleményét, a közreműködését.
Szóval, elvállaltam. A felkérés még az elmúlt év utolsó napjaiban történt, azóta megérkezett gyorspostán a kézirat, kétszázvalahány oldal, A4-es papír egyik felére nyomtatva, s azóta olvasom, olvasom, s minél beljebb jutok, annál jobban érzem, hogy csapdába estem.
Nemrég jelent meg emlékező könyvem a Polisnál, még meg se száradt rajta igazából a nyomdafesték, a felkérők bizonyosan e tényből indultak ki s kopogtattak nálam az elbírálandó kézirat ügyében is, gondolván, ha már memoárírásra adtam a fejem s némileg vannak bizonyos emlékeim az ötvenes évekből, akkor ez a munka is fekszik majd nekem, nem lesz szükségem túl sok utánaolvasásra.
A csapda helyzet abban áll, hogy bennem él egyfajta elképzelés a memoárról. Az emlékezés értelméről. Arról, hogy milyen emlékről, tényről, eseményről érdemes és miről nem a nyilvánosság előtt szólni. Úgy vélem, hogy a múlt felidézésében az egyén csak akkor nyújthat hiteles és használható képet, ha az általa visszaidézett korban megkeresi a maga helyét, a saját emlékeit, mikrovilágát, kapcsolatrendszerét és abban a saját mozgását, aktív vagy passzív részvételét pontosan meghatározni, behelyezni. Minden egyéb, másokra vonatkozó és a mások életére, sorsára, cselekvésére való utalás csak másod- vagy harmadlagos lehet, sokszor a konkrét személyiségi jegyek is lényegtelenek, mert abban a viszonylatban is a magunk arcát és viszonyulását illik felmutatnunk.
Emberem viszont nagy előszeretettel foglalkozik a mások viselt dolgaival. A magáéval alig-alig. És e kettő között, töltelékként (micsoda malter!) veszi a történeti kronológiákból márt jól ismert, kor megszabó eseményeket s azokkal kapcsolatosan idéz egy-egy dokumentumból, beszédből, anélkül, hogy ahhoz neki valamilyen élményszerű kapcsolata is fűződne. és közben úgy vall egy fél évszázaddal ezelőtti korról, mint aki már akkor mindent tudott, csak éppen nem akart szólni, nehogy pánikot keltsen. Olyasmiket is "tudott", amiről mások is csak később szereztek igazán tudomást. A kibontakozódó népi demokrácia intézkedéseire, intézményeire egyből ráaggatja az ördögi machináció tervét, körülötte mindenki többé-kevésbé gyáván helyezkedik, ő nem, mert neki szerencséje van, hosszantartó betegségben szenved, mindig van mire hivatkozni, amikor ki kell bújni a felelősség alól, de azért a kor sajtójában dolgozik, de a gazságot mindig mások írják, az osztályharcot mindig mások vívják, ő meg a háttérbe húzódó bárány, akinek mindenki suttog egy-egy hétpecsétes titkot, s aki emlékezés gyanánt még sejtéseit és gyanúit is megírja - másokról.
Még harmadánál sem vagyok a könyvnek, de már többször rámtört az érzés: legjobb lenne az egészet abbahagyni, fölösleges időtöltés és bosszankodás az egész.
...De ne szaladjak előre. Holnaptól kezdve hűvösebbre fogom magam, s mert amúgy is szükségem lesz az olvasás befejeztével valamilyen "végtermékre", legalább lesz miből felfrissítsem példatáramat. Ha már csapdában vagyok, akkor ne a mindenáron való meneküléssel, hanem a hasznos túléléssel foglalkozzam, hogy a magam erejére támaszkodva mászhassak ki a csávából...
Illusztráció: jellegzetes sajtókép a kolozsvári Igazság 1948. május 23-i számából
