Muszáj-memoár (1)

(Január 9.)

Váratlanul csapdába estem.

Jár így a gyanútlan ember, akit olykor fölhívnak telefonon, a legjobb szándékkal, ismerkedünk, elbeszélgetünk, aztán megkérnek valamire. Most történetesen arra, hogy vállaljam el egy könyv lektorálását. Egy kolozsvári kiadónak. A könyv egy önéletrajzi emlékezés harmadik kötete. Az első kettő már megjelent, a szerző közben elhunyt, de megmaradt a harmadik kötet, azt kellene lektorálni. Vállalom-e s körülbelül mennyi időt szánnék rá, ha igen?

Felkérésekkel, megkeresésekkel mindig úgy vagyok, hogy ösztönösen megtiszteltetésnek veszem a gesztust, s ha csak nincs valamilyen igen nyomós okom, rendszerint nem utasítok el senkit. (Ez egyrészt hasznomra is vált az évtizedek során, de ugyanígy nem egyszer már jégre vitt... Hogy mindenben komoly, becsületes szándékot láttam...)

Természetes, hogy e reflexemben magamból indulok ki, mert ha valakit közreműködésre kapacitálok, akkor nem azért teszem, hogy valamilyen gyanús ügyletbe beleugrassam, hanem mert tisztelem, becsülöm a véleményét, a közreműködését.

Szóval, elvállaltam. A felkérés még az elmúlt év utolsó napjaiban történt, azóta megérkezett gyorspostán a kézirat, kétszázvalahány oldal, A4-es papír egyik felére nyomtatva, s azóta olvasom, olvasom, s minél beljebb jutok, annál jobban érzem, hogy csapdába estem.

Nemrég jelent meg emlékező könyvem a Polisnál, még meg se száradt rajta igazából a nyomdafesték, a felkérők bizonyosan e tényből indultak ki s kopogtattak nálam az elbírálandó kézirat ügyében is, gondolván, ha már memoárírásra adtam a fejem s némileg vannak bizonyos emlékeim az ötvenes évekből, akkor ez a munka is fekszik majd nekem, nem lesz szükségem túl sok utánaolvasásra.

A csapda helyzet abban áll, hogy bennem él egyfajta elképzelés a memoárról. Az emlékezés értelméről. Arról, hogy milyen emlékről, tényről, eseményről érdemes és miről nem a nyilvánosság előtt szólni. Úgy vélem, hogy a múlt felidézésében az egyén csak akkor nyújthat hiteles és használható képet, ha az általa visszaidézett korban megkeresi a maga helyét, a saját emlékeit, mikrovilágát, kapcsolatrendszerét és abban a saját mozgását, aktív vagy passzív részvételét pontosan meghatározni, behelyezni. Minden egyéb, másokra vonatkozó és a mások életére, sorsára, cselekvésére való utalás csak másod- vagy harmadlagos lehet, sokszor a konkrét személyiségi jegyek is lényegtelenek, mert abban a viszonylatban is a magunk arcát és viszonyulását illik felmutatnunk.

Emberem viszont nagy előszeretettel foglalkozik a mások viselt dolgaival. A magáéval alig-alig. És e kettő között, töltelékként (micsoda malter!) veszi a történeti kronológiákból márt jól ismert, kor megszabó eseményeket s azokkal kapcsolatosan idéz egy-egy dokumentumból, beszédből, anélkül, hogy ahhoz neki valamilyen élményszerű kapcsolata is fűződne. és közben úgy vall egy fél évszázaddal ezelőtti korról, mint aki már akkor mindent tudott, csak éppen nem akart szólni, nehogy pánikot keltsen. Olyasmiket is "tudott", amiről mások is csak később szereztek igazán tudomást. A kibontakozódó népi demokrácia intézkedéseire, intézményeire egyből ráaggatja az ördögi machináció tervét, körülötte mindenki többé-kevésbé gyáván helyezkedik, ő nem, mert neki szerencséje van, hosszantartó betegségben szenved, mindig van mire hivatkozni, amikor ki kell bújni a felelősség alól, de azért a kor sajtójában dolgozik, de a gazságot mindig mások írják, az osztályharcot mindig mások vívják, ő meg a háttérbe húzódó bárány, akinek mindenki suttog egy-egy hétpecsétes titkot, s aki emlékezés gyanánt még sejtéseit és gyanúit is megírja - másokról.

Még harmadánál sem vagyok a könyvnek, de már többször rámtört az érzés: legjobb lenne az egészet abbahagyni, fölösleges időtöltés és bosszankodás az egész.

...De ne szaladjak előre. Holnaptól kezdve hűvösebbre fogom magam, s mert amúgy is szükségem lesz az olvasás befejeztével valamilyen "végtermékre", legalább lesz miből felfrissítsem példatáramat. Ha már csapdában vagyok, akkor ne a mindenáron való meneküléssel, hanem a hasznos túléléssel foglalkozzam, hogy a magam erejére támaszkodva mászhassak ki a csávából...

Illusztráció: jellegzetes sajtókép a kolozsvári Igazság 1948. május 23-i számából

Levelek egyvelege (6)

Ma hajnalra valahogy felpörgött körülöttem a posta. Ez jelezné azt, hogy beindul hamarosan a nyári nagyüzem? Amikor mindenki elvonul hűsölni, világot látni és gyógyítani a belső sebeket?

Mindjárt itt van Krebsz János kurta levelecskéje, aki néhány személyi adatát tudatja velem, hogy könyvét, a Csángóföldi utazás-t pályáztatni lehessen kiadásra. Én voltam a kiadó felé (Pallas-Akadémia) a közvetítő, nekem kellett elintéznem azt is, hogy a csángók életét bemutató útiriportokho,z a könyvet megjelentetni kívánó könyvsorozat hagyományaihoz híven, színvonalas fotóanyagot szerezzek. Ezt végül is Ádám Gyula csíkszeredai fotóművész műhelyében találtam meg, aki évtizedek óta ihletett képírója a csángó világnak. 2006-ban készült képsorozata egy külsőrekecsini csángó lakodalomról eszményien egészíti ki a könyv szövege által sugallt üzenetet erről a sokarcú, ellentmondásos életközegről. Drukkolok a könyvnek, hogy megkapja a megérdemelt támogatást. (Már csak azért is, hogy az eléje írt bevezető soraim - lásd idén a március 20-i bejegyzést - ne vesszenek kárba. Önző, de hasznos szempont...)

Aztán itt van Balla Zsófia várva várt küldeménye: a tavasszal 60-at töltött, Budapesten élő költőnő kérésemre interjút adott az Új Magyar Szónak, annak válaszait küldte most el, két utazás és számos megbízás teljesítése között. Nagyon örvendek, hogy sikerült szóra bírnom, már csak azért is, mert valamikor nagyon közeli munkakapcsolatban voltunk, közvetlen főnöke voltam az Előrénél, amikor a kolozsvári rádióstúdió megszűnte után kolozsvári tudósítói állást kapott a lapnál. Később, valakik megvádolták azzal, hogy a lapnál behódolt a hatalomnak, de ez nem volt igaz; ha jelent is meg az ő neve alatt erre utaló "bizonyíték", az bizony, mind szerkesztői manipuláció. Olyan volt akkor a szerkesztés mechanizmusa (bár sokszor manapság se nagyon más...).

Ide is írom Világosító c. könyvem kéziratából azt a részt, ami erre az életmozzanatunkra vonatkozik. Ugyanis a könyv - mely nem azonos ama blog anyagával, ami most itt gyűl és csak gyűl az interneten - tulajdonképpen e blognak az édestestvére és elsősorban magamról szól - a másokhoz való viszonyomban. A blog pedig ennek a fordítottját igyekszik megteremteni, ezért jóval extenzívebbre sikerül a másiknál.

"Emlékszem, egyik jeles költőtársamat, aki a kolozsvári rádió megszűnésekor került utcára többedmagával, és a párt sajtóosztályának sugallatára „menedékhelyre” talált az Előrénél, főnököm mindjárt a rám bízott „író- és riporteri brigádba” sorolta be. Nekem kellett szerkesztenem írásait, tanácsokkal ellátni, irányítani. Jó munkakapcsolatot alakítottunk ki, ő is szívesen dolgozott - egészen az első ünnepi megbizatásig, amit végül ő sem tudott visszautasítani, de úgy tett neki eleget, hogy hiányzott belőle a „lényeg”: a pártra és vezetőjére való tételes, dicsérő hangú, ha egyéb ne, formális utalás... Így nekem kellett elvégeznem helyette a szükséges „génmanipulációt”, aminek az lett az eredménye, hogy levelet írt nekem, számonkérve - joggal -, hogyan került az a félmondat, ami nem tőle származik, a megjelent cikkbe? Hosszú, s a lehetőségekhez mérten eléggé kendőzetlen választ írtam neki, elismerve, hogy a merényletet én követtem el, de nem ártani akartam neki ezzel, hanem éppen hogy védelmezni, végrehajtani helyette azt, amire ő képtelen volt elszánni magát, pedig tudnia kellett, hogy nem egy elefántcsonttoronyba szegődött, semleges szövegeket írni, szócső volt az Előre a javából, nem is csinált belőle titkot - mert nem is csinálhatott -, ezt a realitást próbáltam meg elmagyarázni neki, illetve azt, hogy ha ezt nem tudja vállalni, akkor annak az az orvossága, hogy az ember hátat fordít az egész bandának, addig, amíg nem késő. Tudom, hogy kissé durva és kegyetlen voltam vele szemben, és hogy így is túl sokat kockáztattam nyíltságommal, de bíztam benne, hogy azt érti meg belőle, amit üzenni akartam; akkor ő nem jelzett többé vissza semmit, a magam részéről továbbra is igyekeztem kímélgetni, falazni neki, hogy lehetőleg a legkevesebb különfeladatot kapja, aztán az 1989-es decemberi különös napok után, az első percek mámorából magunkhoz térve megkaptuk az illető felmondó levelét, amelyben azzal indokolta szakítását a lappal, hogy ő olyan közösségben nem dolgozik, amelyben döntéshelyzetben olyanok ülnek, akik pár évvel korábban arról győzködték őt, hogy szellemileg prostituálja magát. Nem akar neveket mondani, de ha kell, írott bizonyítékai vannak erre nézve...

Mivel volt főszerkesztőnk, aki az egyik érintett lehetett, már távozott körünkből, csakis én lehettem a szemrehányás címzettje és keserűen bele kellett törődnöm, hogy kompromisszumokra hajló természetem miatt talán örökre elveszítettem nem csak egy értékes munkatársat, hanem egy ritka barátot..."

Zsófi tud erről a passzusról, hiszen elküldtem neki, talán csak azért, hogy lássa, nem hagyom cserben, ha már egyszer úgy érezhette, hogy ártottam neki, s most az iránt érdeklődik, megjelent-e már a könyv... Hát nem, a könyv még nem jelent meg, bár tavaly ősszel már elindult a maga útjára a kolozsvári Polis kiadónál.

Dávid Gyula, a kiadó vezetője igazán derekasan kiállt mellette mostanig, s tegnapi leveléből is ezt olvasom ki, amiben viszont közli velem, hogy a Communitas alapítvány által kiírt pályázaton - az egyik lektor elutasító véleménye miatt - miért vérzett el a kézirat, azaz hogy miért nem kapott támogatást. A kifogásokat komolytalanoknak tartom, de tényként kezelem őket. Még nem tudom, mit teszek, hogy legalább részben feleljek is rájuk azzal, hogy hozzámatatok a már kész kézirathoz, de úgy érezzem, erre már képtelen lennék. Azt a könyvet igazán éveken át írtam és toldottam, húztam, vágtam, illesztettem, ahogy illik. És azt is tudonm, hogy ennek soha se lehet vége. Olyan az életünk és olyan is volt. Megszerkesztetlen, bozótos, amalgám. Nem tudok belőle s nem is akarok bestsellert faragni. Készen állok egy másik pályázat megmérettetésére, de engem ezek a véleményesdik meghaladnak.

Egyelőre írom most ezt a blogot tovább, amelyben máris több különálló könyv is körvonalazódik, s reményeljük a legjobbakat.

Illusztráció: egy fotó az Ádám Gyula csángó lakodalomról készült sorozatából

Se hős, se áldozat (Dávid Gyula)

Az ember, egy jócskán leélt élettel a háta mögött, szeretné elrendezve látni a dolgokat. Ezért nézegeti magát mindegyre ama bizonyos erkölcsi tükörben, jobb későn mint soha alapon. Pedig hamarabb még jobb lett volna.

De hát - kivártam. Aktív, fiatalabb koromban megkülönböztetett - még ha dekoratív is - helyem volt a hatalmi hierarchiában, s a gyarapodó családra való tekintettel a nagy kockázatokat és vakmerőségeket messzire hessegettem magamtól, inkább a kompromisszumok és a hasznot hajtó egyezkedés taktikáját tartottam célszerűnek. 

Mindenek előtt pedig a szocializmus és a kommunizmus matematikáját véltem megdönthetetlennek, abban a hitben, hogy az emberi faj igenis, képes lehet felnőni egy ekkora szabású, igazságot és szabadságot hirdető elméleti konstrukcióhoz. Ezt, eddig ilyen nyíltan nem mertem volna megfogalmazni, ha nem kerül a kezembe a kíméletlenül meghurcolt Dávid Gyula irodalomtörténész és szerkesztő ötvenhatos értékelő visszaemlékezése 2006-ból, az ötvenedik évforduló alkalmából. 

Azért ragadott meg okfejtése, mert bár ő számomra végleg az elérhetetlen erkölcsi túloldalt jelenti, ahonnan mi ketten csak átbeszélhetünk egymáshoz, de közösséget nem vállalhatunk, hallatlanul őszintének és tisztességesnek találtam: áldozati helyzete dacára is azt mondta ki, amit sokan mások széles ívben igyekeztek eszményeikkel és tévedéseikkel kapcsolatban kikerülni, meg nem történtté tenni, illetve mítikusan eltorzítani a jelenkori elvárásoknak megfelelően.

„Nemrég megkérdezte valaki: hősnek érzem-e magamat, vagy áldozatnak? Erre a kérdésre most, ennek a számvetésnek a végén is azt mondhatom: egyiknek sem. A hős szerintem az, aki a legdrágábbat: életét, szabadságát tudatosan kockáztatva cselekszik - én az akkori cselekvés idején semmiféle kockázatot nem éreztem. Azt pedig, hogy a Securitatén a kihallgatások során, majd a bíróság előtt vállaltam azonosulásomat a magyar forradalommal, megint csak nem éreztem hősiességnek, hanem erkölcsi kötelességnek.

És áldozat sem vagyok - hiszen nem akaratom ellenére, szerencsétlen külső körülmények egybeesése folytán, esetleg mások meggondolatlansága vagy bosszúja miatt jártam meg a börtön bugyrait, hanem olyasmiért, amit magam vállaltam, s amit, ha úgy hozná a sors, újra vállalnék.

Néhány nappal azután, hogy utolsó pontot is leütöttem a gépen, került a kezembe a Pro Print Kiadónál megjelent Autonóm magyarok? című kötet, s benne Stefano Bottoni tanulmánya - amelyet különben korábbi, rövidített változatában már ismertem (A hatalom értelmisége - az értelmiség hatalma). A Hétben zajló vitához nem szóltam hozzá: az volt a véleményem, hogy az ott feszegetett kérdésekről a kortárs egyetlen módon szólhat: egyes szám első személyben beszélve és úgy, mintha az Örökkévaló színe előtt gyónna. Az a vita pedig nem erről szólt. Ott többnyire a más bűne fölött igyekeztek pálcát törni.

Most, újraolvasva az említett tanulmányt, fennakadtam egy szövegrészén, amelyben Bottoni a romániai magyar értelmiség 1956-os identitásválságáról beszél: „1956 szeptemberében-októberében - írja - egyfajta spontán és ellenőrizhetetlen identitásvállalás ment végbe a magyar értelmiségben; október 23-a után válaszút elé kerültek a 40-es évek végén pozícióba került »írókáderek« és szerkesztők. Néhány napig megszűnt a kora őszre jellemző várakozó-ambivalens álláspont, és mindenki saját lelkiismerete alapján döntötte el, kinek az oldalán áll… A Bolyai Egyetemen… az addig megbízhatónak tartott fiatal tanárok a nyílt ellenzéki magatartás súlyos következményeit is vállalták.”

Felidézve magamban az akkori időket - és vállalva az utólagos „bizonyítványmagyarázás” vádját is - ki kell igazítanom a történészt: az 1955-56-os években az „addig megbízhatónak tartott” fiatal erdélyi magyar értelmiségiek, s azok sorában én magam is, a szocializmus „jó útra térülésének” reménységében éltünk. Túlságosan közel voltak még a második világháború okozta sebek (különösen román-magyar vonatkozásban), s túlságosan erős a korábbi magyar társadalom szociális igazságtalanságai ellen felsorakozó legnagyobbak (egy Ady, egy József Attila, s a nemzedékünkre igen nagy hatást gyakorolt népi írók) világszemlélet-formáló hatása ahhoz, hogy - minden ellenkező tapasztalat ellenére - egy szociálisan igazságos és az együtt élő dunai népek békés közös jövőjével kecsegtető társadalmi rend megvalósíthatóságába vetett hitüket megrendítette volna. Sőt, a XX. szovjet pártkongresszus egyenesen azzal kecsegtetett, hogy lehetséges egy „emberarcú szocializmus” megvalósítása. Annak keretei között pedig nagyon is elképzelhető volt a magyarság (és közelebbről a kisebbségi magyarság) sorsa iránti elkötelezettség. Én magam, miután a hét évet a nyakamba sózták, még a börtönben is meg voltam győződve, hogy a dolgok hamarosan visszafordulnak a jó vágányra, s meg is mondtam az engem kihallgató szekustisztnek egy alkalommal - illő felháborodást fakasztva -, hogy meggyőződésem: engem azok fognak kiengedni, akik bezártak és elítéltek.

„Válaszút” tehát nem volt. Legfeljebb abban az értelemben, hogy amikor mindannak, amiről meg voltam győződve, az ellenkezője ment végbe, s én a magam hét évét kitöltöttem, csak olyan mértékig „illeszkedtem be” a künt talált világba, amennyire tisztességgel és a magam korábbi eszményeihez híven tehettem. A „hasznos lehetőt” próbáltam attól kezdve tenni (hogy Berde Mária szavait idézzem), s a Kriterion Könyvkiadó munkaterepe erre nekem lehetőséget, keretet is biztosított.

Az utókor dolga mérlegre tenni, hogy valóban csak ennyi volt-e a „lehető” és valóban „hasznos” volt-e.” (Dávid Gyula: Szemközt a múlttal. 1956-1964. Látó, 2006 / 10. sz.)

*

Dávid Gyula Kriterion Koszorúja elé

Ma, 2007. december 14-én adják át ünnepélyesen Dávid Gyula írónak, irodalomtörténésznek, szerkesztőnek a tizenharmadszor odaítélt Kriterion Koszorút. A Kriterion Alapítvány kuratóriuma szerint Dávid Gyula több évtizedes munkásságának szól ez a díj, amelybe irodalomtörténeti könyvek, lexikonok, monográfiák, tankönyvek és tanulmányok, valamint szépirodalmi válogatások tartoznak. A Színkép az életútat átfogó interjút szándékszik készíteni a jövőre 80. esztendős íróval. Életpályája kezdeti, ám annak későbbi alakulását behatároló tragikus eseményeket ezúttal Az erdélyi 1956-os per c., dokumentumértékű beszélgetésből idézzük, P. Sebők Anna lejegyzésében (Kortárs, 2001/10.).

Temetőtől az Árpád útig

Az egyetemet 1951-ben végeztem el, azonban már 1950-ben bekerültem az Állami Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének az érdeklődési körébe, ahol harmadéves koromban helyettesítettem Bajor Andort, aki szabadságon volt, így hát ott némiképpen ismertek. Amikor 1950 decemberében az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadónak Kolozsváron magyar szerkesztősége alakult, Földes Lászlót bízták meg a vezetésével. Körülnézett az egyetemisták berkeiben, és fél esztendő alatt kiépített egy öt-hat tagú szerkesztőséget, nagyobbrészt egyetemi hallgatókból... Itt kötött ki Marosi Péter, akit nem sokkal azelőtt tettek ki a Állami Magyar Színház igazgatói székéből, és Kacsó Sándor bácsi, aki Bukarestben volt a Magyar Népi Szövetség országos elnöke, és amikor kirakták, illetve más elnököt választottak, leküldték ún. társadalmi munkára, Kolozsvárra... 1953 őszéig dolgoztam itt, '53-ban viszont lehetőség adódott arra, hogy ösztöndíjas aspiráns helyre felvételizzek, és így '53-tól a Bolyai Egyetem kötelékébe kerültem.

Az egyetemmel és az egyetemi élettel tulajdonképpen 1956 őszén kerültem közelebbi viszonyba. Ugyanis 1956 szeptemberében Varró Jánossal és Lakó Elemérrel - akik szintén ösztöndíjas aspiránsok voltak, és előzőleg tanársegédek - útlevelet kértünk azon a címen, hogy a dolgozatunkhoz Magyarországon gyűjtünk anyagot. Konkrét tervvel utaztam oda, hiszen Tolnai Lajos marosvásárhelyi éveiről készítettem a dolgozatomat. Amellett volt bőségesen időnk és lehetőségünk arra, hogy Pesten és vidéken eljussunk minden olyan helyre, amely minket érdekelt.

1955-56-ban már kezdtek kialakulni a magyarországi egyetemi ifjúsággal és a fiatal írókkal való kapcsolatok. Legelőször szintén ösztöndíjas aspiránsként Czine Mihály járt Kolozsváron, és Varga János volt a hivatalos kísérője. Amikor Czine Mihály „Móricz nyomán” kutakodott, hogy az író erdélyi kötődéseit felderítse, Varró János kísérte végig Erdélyen...

...Sok olyan helyen megfordultunk, ahol már meglehetősen forrtak az események; kezdve az Írószövetség közgyűlésén, ama híres-nevezetes tisztújító közgyűlésén, folytatva a mindenféle egyetemi baráti körökkel. Mindenesetre a XX. kongresszust követő olvadás légkörében mindenütt eléggé éles és szókimondó kritikai hang fogalmazódott meg a rendszerrel szemben. Ez az atmoszféra volt az, amely végül is a forradalomhoz vezetett. A Petőfi Körben, emlékezetem szerint, nem jártam (nem tudom, Varróék jártak-e), de az általános légkör, a hangulat magával ragadott. A különféle beszélgetéseken a szocialista rendszer hatalmi visszaéléseiről, gazdasági és politikai abszurditásairól volt szó, s mindez már a széles nyilvánosság előtt zajlott.

Pestről október 5-én egyedül jöttem haza, Varróék még maradtak egy napig, mert ott akartak lenni (ott is voltak) a Rajk temetésén október 6-án. Én azért igyekeztem haza, mert közben megtudtam, hogy kineveztek minket tanársegédnek a magyar tanszékre. Nekem a XIX. század irodalma jutott, mert ez volt a szakom. Mivel azonban Jancsó Elemér kinn rekedt a forradalom alatt Magyarországon, nekem kellett az ő előadásait is megtartani. Majd miután hazajött, továbbra is rám bízta ezt a feladatot. Így a másodéves magyar szakosoknak, valamint az elsőéves magyar-pedagógia és történelem szakosoknak tartottam az előadásokat. Alaposan fel kellett készülnöm az előadásokra, s akkor találtam ki - és nyertem el ehhez a tanszék jóváhagyását is -, hogy „Városnéző tanulmányi séták” címszó alatt megismertetem a diákcsoportot Kolozsvár magyar irodalmi nevezetességeivel. Végigjártuk az egyetemi könyvtárat, egy másik alkalommal felkerestük mindazokat az emléképületeket, amelyekben valamilyen magyar irodalmi esemény történt. Aztán meg a Házsongárdi temetőbe mentünk, meglátogatni azokat a sírokat, amelyekről azt gondoltam, hogy ismerniük kell. A temetőn végigsétálva láthattuk, hogy sajnos elég sok elhanyagolt sír van, melyben írók nyugosznak. Akkor fogalmazódott meg bennünk az ötlet: minthogy közeleg a halottak napja, illenék nekünk ezeket a sírokat rendbe tenni, hiszen a család nélkül maradt íróknak végeredményben az irodalom szakosok a hozzátartozóik. Tehát úgy képzeltem el, hogy ebből hagyomány teremthető, vagyis a mindenkori egyetemi hallgatók legyenek a gondozói a kolozsvári Házsongárd ezen sírjainak.

...Talán kétszer mentünk ki még a temetőbe október 23-a előtt és után is, letakarítottuk a sírokat. November 1-jén, halottak napján természetszerűen adódott, hogy virágot vittünk rájuk, és gyertyát is gyújtottunk... Az egésznek akkor volt már egy eléggé feszült hangulata. A feleségem mondta is: te ne menj ki, mert ebből baj lesz! Azt feleltem: éppen azért megyek ki, hogy ne legyen baj! Kimentünk, és végiglátogattuk a sírokat. 

...A csoportomban nem volt semmiféle éneklés, versmondás. Úgy éreztem, a halottak napi kegyelettel összeegyeztethetetlen, ha mi ott elkezdünk szavalni meg énekelni. Valójában nem történt semmi. Jöttünk lefelé a temetőből, és akkor tűnt fel nekem igazából - már eléggé sötét volt, mindenütt égtek a gyertyák -, hogy a temető előterében ott téblábolnak, csellengenek mindenféle alakok. És akkor azt mondtam - azt hiszem, Nagy Kálmánnak -, hogy ez az egész úgy néz ki, mint amikor a zápor után lefut az árvíz, és a kövek ott maradnak. A kihallgatásomon ezt lefordítva egy román közmondásig jutottak. „Apa trece pietrele rămân”, vagyis „a víz lefut, a kövek ott maradnak”, aminek a magyar megfelelője: „a kutya ugat, a karaván halad”. Tehát megy minden tovább, annak ellenére, hogy ezek a bunkók itt vannak még. A Szekurtitate ezt így akarta értelmezni. Ez volt az az egyik ellenséges tartalmú beszélgetés, amit konkrétan a nyakamba tudtak varrni azon kívül, hogy végül is az egész temetőbe való kimenetelt tényleg én szerveztem meg. Jó néhány ilyen önkéntesen szerveződött diákcsoport is kint volt a temetőben. Ők már az egész temetői akciót úgy értelmezték, hogy halottak napján tisztelegniük kell a forradalomban elesett fiatalok emléke előtt. Egyik-másik fekete szalagot és kokárdát viselt. Nekem eszembe sem jutott ez, az én természetemtől az ilyen külsőségek távol állnak. Megtudtam, hogy az egyik csoportnak Bartis Ferenc volt a vezére, mindenesetre Bartis is köztük volt; elmentek Reményik Sándor sírjához is, és... elénekelték a Székely himnuszt. Tehát az egésznek már tüntetésjellege volt. Erről már másnap hallottam, és tudomásul vettem. Akkor mondta be a Szabad Európa Rádió, hogy az egyetem diákjai tüntettek a Házsongárdi temetőben a magyar forradalom mellett. Ez igaz, mondtam én, a tüntetés kivételével, mert az egésznek tényleg az volt a célja és az érzelmi tartalma, hogy kifejezze a forradalommal való szolidaritásukat. A forradalommal én is teljes mértékben együtt éreztem, céljait igazaknak tartottam, főképp a Magyarországon szerzett tapasztalatok alapján és a hazai körülmények ismeretében. De nekem eszembe sem jutott volna, hogy tüntetni kell, és hogy amit csináltunk, az tüntetés volt. Ezt mondom én most, amikor rengeteg hős születik utólag, a csata után, és mindenki (bocsánat, majdnem mindenki) igyekszik magának minél nagyobb szerepet tulajdonítani. Nagyon szép lenne most felvállalni egy ilyen tüntetés megszervezését, és azt mondani, én voltam a zászlóvivő, de én ezt ma sem mondom, mert nem igaz.

Várhegyiék letartóztatása után meghűlt, megcsendesedett a légkör, mindenki meg volt riadva. A vizsgaidőszak vége felé, már januárban kezdődtek a perek. Lezajlott Balázs Imréék pere - az megint megriasztotta a diákságot -, majd február végén elkövetkezett Várhegyiék tárgyalása is. A tárgyalás utáni napon jön Bodor András, a filológiai kar dékánja, és hív, hogy menjek be hozzá, beszélni akar velem. Bementem, és azzal kezdte: „Na, lezajlott a Várhegyiék tárgyalása, és tudja-e, hogy ott magáról is szó volt?” Hogyhogy? - kérdeztem. Azt feleli: „kérdezték a diákokat, hogy voltak-e a temetőben, mondták, hogy igen, és kérdezték, kivel mentek ki, és mondták, hogy Dávid Gyulával. És hogy Dávid Gyula szervezte meg őket.” Ehhez annyit fűztem: engem nem kérdezett meg senki, viszont ha megkérdeztek volna, elmondtam volna nekik, hogy mi történt ott tulajdonképpen; nem volt semmiféle tüntetés, hanem ez és ez volt.

Nem telt el két hét, és jöttek értem. Hajnalban felverték az egész házat, berohantak vagy hatan; egy Király nevezetű százados volt a vezetőjük, akiről utólag azt hallottam, a többieket is ő tartóztatta le, talán erre a munkára volt szakosítva. A kapu be volt zárva, ám úgy jöttek be a kerítésen keresztül, hogy senki sem vette észre őket, csak amikor az ablakot zörgették. Először felmutatták a házkutatási parancsot, majd végignéztek mindent; rendkívül aprólékosan és lelkiismeretesen fellapozták a könyveket, mindet, az a gyanúm, hogy röpcédulákat, újságokat vagy ilyesmiket kerestek. Nem találtak végeredményben semmit... Én az idő tájt szerkesztettem a kuruc költészet antológiáját, és volt egy csomó gépelt oldal nálam, amelyen kuruc versek voltak; egyik-másik arról szólt, hogy milyen nehéz az élet. Úgyhogy amikor a kihallgatásra került a sor, előszedvén a papírokat, a kihallgató tiszt rám nézett, és azt kérdezte: meg tudnám-e mondani, hogy ezeket miért hozták ide... 

A letartóztatásom '57. március 12-én történt, 13-ra virradó éjjel. Megérkezésük után a szekusok nyilván elküldték az autókat, amivel kijöttek, hogy ne keltsenek feltűnést. S ahogy ballagtunk lefelé a Pata utcán, volt bennem egy kis elégtételféle, magamban kuncogtam is, hogy egy kicsit megsétáltatom őket... Ketten közrefogtak, a másik kettő a hátam mögött jött, és szépen sétáltunk - lassan hajnalodott -, mintha mi sem történt volna. Mentünk békés polgárokként befelé. Az Árpád útra vittek, a régi hadtestparancsnokság épületébe. Én az épületet valamennyire ismertem, mert annak idején, 1944 előtt az erdélyi cserkészkerület elöljárósága abban székelt, akkor jártam ott. Hogy cserkész voltam, a vádpontjaim között is szerepelt. De a pincét nyilván nem ismertem. Egyenesen oda vittek...

(Új Magyar Szó, Színkép, 2007. december 15-16.)

*

Nem számoltam a paszulyszemeket

Dávid Gyula saját tapasztalata alapján úgy véli, a család a legnehezebb helyzetekben is megtartó erő

Az idén nyolcvanadik esztendős kolozsvári író és szerkesztő, aki 2007 végén tizenharmadikként kapta meg a Kriterion Koszorút, pályája kezdetén olyan események forgatagába került, melyek sikeres indulását tragikusan megakasztották: elítéltje lett az erdélyi 56-osok egyik perének. Ennek a fordulatnak 1959-es történetéről a Színkép tavalyi, december 15-16-i számában közöltünk adalékokat interjúalanyunk visszaemlékezése alapján. Beszélgetésünk onnan indul, ahol a jelzett történet akkor abbamaradt.

Cseke Gábor

- Kiszabadulása után miként talált vissza az életbe, hivatásához?

- 1964. március 9-én, a hét év büntetést teljes egészében letöltve szabadultam. Családom szerető légkörében az „életbe” elég hamar sikerült visszatalálnom. Megismerkedtem fiammal, aki letartóztatásom után született: első „közéleti” szereplésem az volt, hogy szülőként képviseltem a családot az ő óvodai záróünnepségén. Aztán kezdeni kellett valamihez. A szamosújvári börtönből azzal eresztettek el, hogy jelentkezzem korábbi munkahelyemen, de amikor felmentem az akkor már Babeş-Bolyai Egyetemre, Daicoviciu rektor közölte velem, hogy semmiképp nem kerülhetek oda vissza. Egy ismerősöm beszerzett a helyi gazdálkodási vállalathoz, egy régivágású vízvezetékszerelő mester, Szabó Ákos mellé munkásnak. Az jó kis közösség volt, csakhogy időnként kivételezni akartak velem, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy a szerszámos targoncát a másik inassal együtt toljam az utcán... 

Az írótársadalom viszont szinte azonnal visszafogadott. Hazaérkezésem után néhány nappal a Korunktól, Balogh Edgáréktól már kaptam olyan munkákat - fordításokat, apró könyvismertetőket -, amelyeket nem kellett aláírnom, mert hivatalosan még tilalom alatt álltam. 1965 nyarán az Utunk bízott meg, írjak az Alecsandri-évfordulóra egy nagyobb cikket. Ez alatt már megengedték a nevem kezdőbetűit használnom. Ettől felbátorodott az Igaz Szó is, s mivel Kakassy Endre halálával a magyar lapokban is „lereagálandó” román irodalmi évfordulók témaköre gazdátlan maradt, azt kérdezték, vállalnám-e román irodalmi témájú cikkek írását? Románul kiskorom óta jól tudtam, a börtön még tovább gazdagította-árnyalta szókincsemet, amellett élt bennem a meggyőződés - amit a '48-as forradalom bukása után Jókai fogalmazott meg először -, hogy „a kölcsönös megbecsülés útja egymás kölcsönös megismerése”. Tehát vállaltam. S abban az időben két-három cikkért fizettek annyit, amennyit egy hónap alatt vízvezetékeszerelő segédmunkásként megkerestem. Beáshattam magam a könyvtárakba. S hogy ezeknek az alkalmi cikkeknek szakmai értelme is legyen, belevittem az akkor már „befogadottá”, sőt, divatossá vált komparatisztika módszereit, témáit. Majtényi Erik és Szász János segítségével közben felvettek az Irodalmi Alapba, ami - miután a vízvezetékszerelő pályának búcsút mondtam - „szabadúszóként” azért némi legalitást biztosított.

Mindennek örültem, amit visszakaphattam

- A tudományos tevékenységét szintén folytathatta?

- A hatvanas évek végére már eljutottam egy-két bukaresti komparatisztikai konferenciára is, tanulmányaim bekerültek a Román Akadémia által gondozott kötetekbe. Ezekből állt össze később 1976-os, Találkozások című könyvem. Az 1953-ban megkezdett kandidátusi dolgozatomat letartóztatásom miatt nem fejezhettem be, exmatrikuláltak. De egykori tanáraim, elsősorban Jancsó Elemér és Csehi Gyula rábeszéltek, kezdjem újra. Másodszor is felvételiztem, letettem a kötelező vizsgákat, s immár érettebb fejjel megírtam dolgozatomat a Móricz Zsigmond által „legnagyobb regényíró-elmé”-nek nevezett Tolnai Lajos írói pályájának marosvásárhelyi szakaszáról. A megvédésre már csak 1974-ben került sor, amikor a Kriterionnál dolgoztam. Ugyancsak ők biztattak, hogy 1969-ben pályázzak meg az Akadémia kolozsvári fiókjánál egy kutatói állást. A versenyvizsgától azonban az utolsó pillanatban, mint rovott múltút, elutasítottak. Közben sokkal szerényebb állásokra is pályáztam, mindenütt a káderlapom miatt zárult be előttem a jóformán ki sem nyílt kapu. 1969-ben - Ceauşescu hatalomra kerülésének első évei voltak ezek - kijött egy olyan törvény, amely lehetővé tette a politikai ítéletek pereinek felülvizsgálatát. Méliusz József, Fazakas János és Majtényi Erik segítségével papírjaim eljutottak a Legfelső Bírósághoz, ahol az ítéletet megsemmisítették, majd ugyanaz a kolozsvári Katonai Törvényszék felmentett az 1957-es vádak alól. Ez a törvény nagyon rövid ideig volt érvényben, de egykori tanársegédtársaim, Varró János és Lakó Elemér még szintén részesültek belőle.

- Nem volt hiányérzete, hogy eltiltották a katedrától?

- Amikor az ember hét év után visszakerül a „civil” életbe, mindennek örül, amit visszakap. Ez elsősorban a családra vonatkozik, mely szerintem a legnehezebb helyzetben is megtartó erő tud lenni. Különben a tanügybe senkit sem engedtek vissza, nemcsak a határidőre szabadulókat, hanem azokat sem, akik néhány hónappal utánam, az átfogó kegyelmi rendelet alapján szabadultak. Aztán meg tartottam magam ahhoz, amivel egyik börtönbeli társam, jó barátom, Dobri János teológiai professzor feltarisznyált: „Ha nem akarsz boldogtalan lenni az életben, sohase számold meg azt, hogy hány szem paszuly van a szomszédod csajkájában.”. Hát én meg tudtam állni, nem számoltam. 1978-ban, Sőni Pál nyugdíjazása után, amikor Láng Gusztávot politikai okok miatt nem engedték a helyére lépni, hívtak az egyetemre. De én tisztességtelennek tartottam egy olyan állást elfoglalni, amelytől őt elütötték, különben is annyira benne voltam már a Kriterion-munkában, hogy nemet mondtam.

- Melyek azok a munkái, amelyek miatt ma különös elégtételt érez?

- A témák önmagukban hordják érdekességüket, izgalmaikat, s bármelyiket lelkiismeretesen körüljárva, a végén, sőt, már közben, az ember ugyanúgy szereti őket. Ha mégis különbséget kell tenni köztük, talán a Petőfi Erdélyben lenne az, amelyet Mikó Imrével a '48-as forradalom 125. évfordulója alkalmából hoztunk tető alá. A korra és Petőfi erdélyi útjaira vonatkozó dokumentumok mellé a helyszíneket bejárva szerzett személyes élményeket is hozzátettük. Ettől lett több, mint egy „hagyományos” irodalomtörténeti munka. És azt hiszem, az olvasók is megérezték ezt, hiszen - nyilván a témának is köszönhetően - nagy sikere volt.

Különös elégtételt érzek a Polisnál kiadott Bánffy Miklós-műveken végigtekintve is. Még a Kriterionnál, a Romániai Magyar Írók sorozatának szerkesztésekor Bánffyt is bevettük a kiadói tervbe, de hosszas huzavona után csak két kevésbé jelentős kisregényének újrakiadását engedélyezték. Amikor azonban utána az Erdélyi történetet is elővettük, felvonultatták a román „szakértők” akkori nagyágyúit - köztük a magyar irodalmat jól ismerő, magyarul kitűnően beszélő Francisc Păcurariut is -, s Illés Endre egyik esszéjét kiforgatva „bebizonyították”, hogy Bánffy egy „dilettáns”. Nem volt apelláta. Ezért éreztem adósnak magamat Bánffy Miklóssal szemben. És örvendek, hogy egy 1996-os kis novellaválogatás után, a következő években emlékiratait, majd a Trilógiát, összes novelláit, 1921-es „népszövetségi karikatúráit”, a Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléját, s Marosi Ildikó szerkesztésében egy, az író 1945 utáni sorsát feltáró dokumentumkötetet (Bánffy Miklós estéje) is sikerült az asztalra tennünk. Tavaly a budapesti Balassi Kiadóval közösen elindítottuk a „Bánffy Miklós művei” sorozatot, melynek 2008-ban - remélhetőleg - már a 3. kötete kerül a könyvesboltokba.

- Voltak-e valaha is szépírói ambíciói?

- Soha. De talán - nem ambícióból, hanem egyszerűen a „műfaj” okán - az utóbbi időben papírra vetett '56-os és börtönemlékeimben csúsztam erre a terepre. A szövegeimet azonban mindig igyekeztem gondosan megfogalmazni. Még kiskoromban, amikor román óvodába és elemibe jártunk - szülőfalumban, Árapatakon a magyar elemit épp iskolába menésem előtt zárták be -, Édesanyám sok Benedek Elek-mesét, Arany- és Petőfi-verset olvasott nekünk, utóbbiakból „könyv nélkül” is sokat megtanultunk, s ez bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy irodalmi igénnyel fogalmazzak. Később a Kollégiumban főképp magyartanárunk, Tóth Béla volt az, aki ezt el is várta.

Fő helyen a ledolgozandó adósságok

- Milyen szerzői-szerkesztői terveket szeretne még megvalósítani?

- Mindenekelőtt a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon utolsó kötetét, melynek szócikkei 20 százalékban még megiratlanok. Miután az Erdélyi Múzeum-Egyesület keretében éveken át működött munkaközösség 2005-től már nem jutott anyagi támogatáshoz, és ösztöndíjas munkatársai szétszóródtak, 2007 elején azt mondtam: ami hátra van, egyedül is megcsinálom. Még mindig remélem, sikerül a zárókötetet (S-Zs) úgy befejeznem, hogy 2008-ban a könyvesboltokba is kerüljön. Aztán ott van a 2006-ban kiadott '56-os életrajzi adattár. Megjelenése óta újabb anyag gyűlt hozzá közel ezer személy adataiból (olyanoké, akik adattárunk időhatárain kívül, 1956 előtt, vagy 1965 után járták meg a börtönöket), ezt szintén fel kell dolgozni, s néhány lelkes önkéntes dolgozik a lassan hozzáférhetővé váló katonai és belügyi levéltárakban lévő dokumentumokon is. Ennek persze nincs határideje. De egykori sorstársaimnak tartozom vele. 

Vállaltam a Kriterion által szervezett három Szárhegyi írótábor (1980, 1990, 2000) Zöld Lajos által összehordott jegyzőkönyveiből alakuló kötet szerkesztését is, s még Domokos Géza rám testálta a Kriterion dokumentumokra alapozott történetének megírását is. Azonkívül Gáll Éva szívós munkájának eredményeként gépben van Gáll Ernő hatalmas írói levelezése, amelyből - a Napló ikerkiadványaként - szintén kötetnek kellene készülnie. Befejezésre vár Molter Károly levelezésének kiadása - Marosi Ildikó 2008 elejére ígérte az igencsak izgalmas 1938-1944-es időszak leveleit. És mindenképpen végig kell vinnem a Bánffy-életműsorozatot, a drámák, a novellák, a cikkek-tanulmányok és a levelezés köteteivel, s a Reményik-kiadást - amelyben van még néhány, abszolút meglepő, kiadatlan anyag.

- Vannak-e tanítványai, segítőtársai? A közös munkát kedveli, vagy az egyszemélyes tevékenység kezelhetőbb fegyelmének a híve?

- Mindig szívesen dolgoztam csapatban, a vezetés azonban nem az én műfajom. A Kriterionnál az volt a csodálatos, hogy mindenki tudta, mi a dolga, és végezte is. A Polisnál is kialakult egy „csapat”, bár sokkal kevesebben voltunk, így mindenki a saját feladatkörét látta el. Géczi Jánossal, Demény Péterrel nagyon jó munkatársi kapcsolatunk alakult ki. A „tanítványneveléshez” azonban olyan külső, elsősorban anyagi feltételek szükségesek, amilyenekkel egy kis kiadó nem rendelkezik.

Egy teljesen új lexikon a megoldás

- Miként látja felszámolhatónak a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon egyenetlenségeit, hiányait, megtisztítását az ideológiai sallangoktól?

- Az alapvető gond, hogy a RMIL munkálatai, még 1968-ban kezdődtek, akkor alakult ki a koncepciója is, amikor a megjelenés érdekében eleve vállalnunk kellett bizonyos korlátokat. Nem csak ideológiaiakat, hanem a kutatás akkori lehetőségeiből következőket is. De a szócikkek megszövegezésében is végig működött az önkontroll, a cenzúra elképzelhető szempontjaihoz való igazodás, a szócikkek tartalmának „megideologizálása”. Ma olvasva igen sok szócikktől borsódzik az ember háta. Az EME részéről többször megfogalmazódott egy „javított-bővített kiadás” igénye, de nem látok más lehetőséget, mint egy teljesen új lexikon megírását. Ehhez azonban legelőször össze kell szedni az első változat kötetei óta eltelt évtizedekre vonatkozó dokumentációt, s már ehhez létre kell hozni egy olyan munkacsoportot, amelyiknek a feje fölött nem lebeg az évenkénti pályázás Damoklész-kardja. Csak egy ilyen csapat két-három éves munkájával végezhetők el azok az előmunkálatok, amelyek után hozzá lehet fogni a teljes szócikk-anyag megírásához. A mai harmincasok nemzedékében vannak kiváló képességű irodalomtörténészek, akik aztán el tudják végezni az írók és művek mostani elvárásoknak megfelelő, megbízható értékelését.

Névjegy

Dávid Gyula (1928, Árapatak, Kovászna m.)

Irodalomtörténész, szerkesztő. A székelyudvarhelyi Református Kollégiumban érttségizett (1947), majd a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv- és irodalom szakán szerzett tanári oklevelet (1951). 1953-ig szerkesztő az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségében, majd ösztöndíjas aspiráns, tanársegéd a Bolyai Egyetemen. 1957-ben politikai okokból hét év börtönre ítélték. Szabadulása után vízvezetékszerelő segédmunkás, majd szabadúszó irodalmár, 1970-től nyugdíjazásáig (1992) a Kriterion Könyvkiadó kolozsvári szerkesztőségének vezetője. 1992-től a kolozsvári Polis Könyvkiadót vezeti. 1992-ben elnyerte a Tamási Áron-díjat, 2004-ben a Romániai Írók Szövetsége díját és a NKÖM Wlasits Gyula-díját, 2006-ban a Magyar Írószövetség Arany János-díját. Az 1956-os események 50. évfordulóján a Magyar Köztársaság Tisztikeresztjével tüntették ki. * A Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak kezdettől munkatársa, a III. kötettől főszerkesztője. Önálló kötetei: Jókai. Emberek, tájak, élmények Jókai erdélyi tárgyú műveiben (1971), Petőfi Erdélyben (Mikó Imrével, 1972), Tolnai Lajos Marosvásárhelyen (1974), Találkozások (1976), A romániai magyar irodalom története (tankönyv, Marosi Péterrel és Szász Jánossal, 1977), Erdélyi irodalom - világirodalom (2000), Írók, művek, műhelyek Erdélyben (2003).

(Új Magyar Szó, Színkép, 2008. január 3-4.)

A fotón: Dávid Gyula (jobbra) Mikó Imrével, a Kriterion kolozsvári szerkesztőségében (archív)

*

Ui. Érdekes, tanulságos hivatkozás olvasható a mai bejegyzéssel kapcsolatban a Káfé honlapon Elekes Feri tollából.