Műgyűjtő és könyvanimátor (dr. Kuna Tibor)

Estéli látogató

Csíkszeredai tárlatnyitón hallottam az alábbi történetet dr. Kuna Tibor egykori balánbányai orvostól.

Pontban 1968. szeptember 24-e estéjén csengettek a balánbányai lakás ajtaján. Az akkor harmincas éveiben járó doktor ajtót nyitott, a küszöb előtt pedig Gy. Szabó Béla és dr. Elekes Domokos állt. (Ez utóbbi – civilben ügyvéd – merő barátságból Gy. Szabó Bélát több ízben is megkocsikáztatta Erdély szerte, hogy vázlatokat készíthessen, mert neki nem volt autója, s nem is tudott vezetni.) Bemutatkozás után elmondták: most érkeztek a városkába, néhány napot töltenének a közelben, felkeresnék a Nagyhagymást, az Egyeskőt, s úgy gondolták, a helybeli orvos könnyebben eligazítja őket szálláskereső igyekezetükben. A doktor meghívta magához a vándorokat, akik a következő napokban bebarangolták a környéket, majd búcsúzáskor Gy. Szabó Béla, a mester elmesélte, milyen tájakról készített vázlatot, mire a doktor arra kérte, hogy ha majd elkészülnek ezek alapján a metszetek, ő szívesen vásárolna belőlük, akár többet is. Ezzel a vendégek elutaztak...

Így kezdődött egy életreszóló barátság története Kuna doktor és a fametszés világhírű erdélyi mestere között, amelynek eredményeképpen a ma Csíkszeredában élő orvos a művésznek százvalahány alkotását tudhatja magáénak.

Hitetlen Tamás módjára saját szememmel szerettem volna meggyőződni a történet valóságtartalmáról, bejelentkeztem hát a szenvedélyes műgyűjtőnél, hogy felidézze számunkra Gy. Szabó Bélához fűződő kapcsolatának történetét. Kuna doktor boldogan állt kötélnek, már csak azért is, mert – mint elmondta – még tavaly, valamikor az év elején, amikor nyilvánossá vált, hogy 2005-ben az 1985-ben elhunyt képzőművész kettős (születésének 100., halálának 20.) évfordulójára készülnek emlékezni, elővette dédelgetett ötletét (egy eredeti Gy. Szabó-tárlat megrendezése), amivel Csíkszereda mindenki mást megelőzhetne.

Elképzelése szerint ennek azok a munkák képezhetnék a gerincét, melyek az ő tulajdonában vannak, ezt jól kiegészíthetné az a tucatnyi alkotás, amelyet a Csíki Székely Múzeumban őriznek. Csakhogy a házigazdaként kiszemelt múzeum zsúfolt eseményterve miatt egy ilyen méretű tárlatra talán csak valamikor ez év őszén szabadulna fel a megfelelő terem.

A sors ajándékaként viszont a Mester örökösei könnyen mozgatható, de igen értékes vándorkiállítást készítettek elő, amelyet az évfordulós esztendőben előszeretettel küldenek el, felkérésre, minél több helységnek. Kuna doktor javaslatára és a Csíki Székely Múzeum égisze alatt így került sor április 25-én a Mikó-vár Kápolna-termében egy jó hangulatú tárlatnyitóra, ahol szót kaptak az örökösök, s az éppen gyengélkedő doktort is meghívta a múzeum igazgatója, Gyarmati Zsolt, hogy a helyiek nevében méltassa elhunyt barátját.

- Öt percbe igyekeztem belefoglalni azt, amiről sokat mesélhetnék... Sajnos, nem voltam a legjobb formában, lázcsillapítót szedtem, nehezen forgott az agyam... – emlékezik vissza az eseményre Kuna doktor.

Mindebből a gyanútlan hallgató, mint jómagam is, nem sokat vehetett észre, csupán annyit, hogy a doktor szűken, de pontosan méri a szót, s ügyesen emeli ki a lényeget.

Most, otthonában is ugyanaz a precíz mesélő:

- Nem gondoltam, hogy a kora őszi látogatásnak folytatása lesz. De levelet kaptam tőle, s olyan hangot ütött meg, hogy meglepett. Harminc évvel idősebb volt nálam, egyszerű vidéki orvosnál, miért foglalkozott volna velem ő, a befutott művész? Én voltam meglepődve attól, hogy barátságára méltatott, nekem nem kellett egy lépést sem tennem. Amúgy is, a látogatástól függetlenül szándékomban állt néhány metszetét megvásárolni... Bár bevallom, kölcsönös rokonszenv munkált bennünk...

Az első megrendelt képek postán érkeztek. Kuna doktor nagyon vigyázott arra, hogy mindig jó fizető legyen: készpénzzel és azonnal egyenlített. Szerinte elérhető, „emberszabású" árban jöttek akkoriban, a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben a képzőművészeti munkák, egy orvos, egy jobban kereső tanár, ügyvéd, egyszóval egy értelmiségi, de egy munkás is megengedhette magának, hogy néhány munkát megvásároljon. A metszetek árfolyama akkor 200-600 lej körül mozgott.

- Sosem alkudtam. Amennyit kért, annyiért vettem. De ő se élt vissza ezzel a helyzetével. Sőt, ha egyszerre több munkát is vásároltam, olykor akár húsz százalékos kedvezménnyel is meglepett, vagy ajándékba számított egy-két metszetet. Az elején talán munkált benne a gyanú, miért vagyok én olyan kitartó vásárlója, ezért egyszer megkérdezte, mit is csinálok annyi metszetével. Azt feleltem, tetszenek, s gyűjtöm őket... Több nem történt. Azt hiszem, meggyőződhetett róla, hogy korrekt vagyok, nem üzletelek a képeivel.

Kuna doktornak végül is a metszetek mellett 1981-ben két pasztellt is sikerült vásárolnia.

- A Mikó-várba elhozott vándortárlat mindenek előtt azért volt jó, mert megmutatta nem csak a fametsző Gy. Szabót, hanem a pasztellfestőt, sőt, az olajban dolgozót is... Pasztellt a művész szinte soha nem adott el, az olajban festett képeit pedig még mutogatni se szerette. Talán mert a szakma nem értékelte olyan nagyra azokat, nem tudom, de dugdosta őket. Most meg itt pompázhattak a falon, különös szépségükben...

Voltak időszakok, amikor az élet arra kényszerítette a művészt, hogy gyakrabban áruba bocsássa metszetei levonatait, személyes és családi költségei fedezésére. Kuna doktornak, mivel – ha nem is túl gyakran, de rendszeresen – fölkereste Gy. Szabó Béla otthonát, némileg rálátása volt a mester életére, munkarendjére. Azt mondja, sose élt rendszertelenül, teljes napi szabadidejét a metszésnek szentelte, ami olykor 10-12-16 órát is jelentett.

- Engem mindig szívesen fogadott, de láttam, hogy ezt nem mindenkivel tette meg. Bennem megbízott, s ha éppen rosszkor toppantam be, otthagyott a lakásban, ő meg ment a dolgára. Vagy szólt, hogy ne haragudjak, most nem ér rá, sürgős munkája van, érezzem jól magam nélküle. Különben a bejárati ajtóra ki volt írva mindig a látogatási idő, amikor nyugodtan fel lehet őt keresni... Megvolt a társasága, de nem volt mulatozó ember. Egyszer, mikor nálunk járt, megkínáltam egy pohár nagyon finom borral, azt elfogadta, de egy pohár elég volt. Valahányszor felkerestem, nem felejtette el előrenyújtani a karjait, és büszkén mutatta, hogy cseppet sem remegnek az ujjai, az ő keze még alkalmas a finom metszéshez.

Akkoriban sokan próbálták megfejteni a rejtélyt, vajon a jóvágású, elegáns férfi miért nem nősül meg.

- Egyszer nekem őszintén elmondta, maga is sokat töprengett ezen, de arra a következtetésre jutott, hogy egyszerre nem lehet két istent szolgálni. Vagy a művészet, vagy a család... Ő a művészetet választotta... Az más kérdés, hogy aztán családi terhekből is kijutott neki, hiszen vállalta a jóbarát Ferenczy Júlia édestestvére rászoruló gyermekeinek anyagi támogatását, nevelését.

Legboldogabbnak akkor mutatkozott, amikor 1982-es budapesti tárlata nagy sikert aratott. Lelkesen dedikálta Kuna doktornak az eseményen készült fotókat, számolt be az élményekről. Úgy érezte, a budapesti elismerés valahogy egész élete munkájának visszaigazolását jelenti.

Ekkor már nem sok volt hátra az életútból. Gy. Szabó Béla pár év múlva eltávozott e földi világból. Kuna Tibor meg itt maradt a képeivel és az emlékeivel, egy életreszóló barátsággal gazdagabban. Amelyet tizenhét esztendő levelezése, illetve a birtokában lévő dedikált metszetek és pasztellek hitelesítenek.

Búcsúzóul lelkesen teregette ki elém lakása padlójára Gy. Szabó- gyűjteményét. Pompás anyag. Jó tárlat lesz belőle – ama egykori, estéli látogatónak köszönhetően.

Ui.: Megjelenés előtt, elolvasásuk céljából, megmutattam a fenti sorokat dr. Kuna Tibornak, aki, pontosításai mellett (amelyeket szívből köszönök), a következőket fűzte az általa elmondottakhoz: „Húsz éve foglalkoztat a Jelenések Könyve 22 nagyméretű metszetének sorsa. Olyan lakásom, ahol bekeretezve, falakon elhelyezhessem, soha nem lesz. Keresem azt a katolikus egyházi létesítményt, ahol e nagyszerű metszetek megkaphatnák végleges helyüket, ahol garantálnák a metszetek sértetlen megőrzését és állandó láthatóságát az érdeklődő közönség számára. Tenném ezt a művészetért és egyben emléket állítva nagy barátomnak. Ezt az intézményt lehetőleg itt, Csíkszeredában szeretném megtalálni. 2005. május 28., szombat.". 

*

Ki hallja meg?

Május vége felé, egy hangulatos délutánon történt, dr. Kuna Tibor vendégszerető csíkszeredai otthonának nappalijában, amikor is a doktor úrral ráérősen megemlékeztünk a kitűnő erdélyi képzőművészről, Gy. Szabó Béláról. Nincsen ebben semmi fennséges és újdonság, a magamfajtának amúgy lételeme a beszélgetés bárkivel, akitől élményt és tapasztalatot kölcsönözhet.

Így történt ez most is: a születésének 100., halálának 20. évfordulójához érkezett kolozsvári Mester emlékezetét már csak azért is fel kellett elevenítenünk, mivel dr. Kuna azon kevés kiválasztott közé tartozik, akiket nem akármilyen kapcsolat fűzött Gy. Szabó Bélához.

...A ma Csíkszeredában élő orvos a művésznek százvalahány alkotását őrzi magángyűjteményében; ennek válogatott darabjaiból pedig bármikor futná egy értékes, gyűjtői tárlatra. Azon a délutánon a doktor úr azt is elmondta nekem, hogy egy ilyen tárlat megrendezésétől továbbra sem zárkózik el, amennyiben partnerre talál valamelyik helybeli művelődési intézményben. Persze, sem erőltetni, sem siettetni nem szeretné a dolgokat, mert tudja, hogy rendszerint csakis annak a gondolatnak van jövője, ami megérik arra, hogy tettre váltsák.

Ám látogatásom délutánján nem csupán egyszerűen a szót fűztük, mert a doktor rendre elém hordta és a nappali paldójára terítve, megmutogatta kincseit, amelyekért annak idején becsületesen és helyben kifizette a megszabott árat. Örvendezett a szemünk és a lelkünk ennyi szépség láttán, majd a látogatás nyomán riportot írtam Gy. Szabó Béla és dr. Kuna Tibor barátságáról, amely június elején meg is jelent az akkor még létező Romániai Magyar Szó Színkép c. mellékletében. Megjelenés előtt a doktor úr figyelmesen átnézte és helyenként kiigazította a riportban foglaltakat, majd az alábbi utóirat hozzátoldására kért meg, aminek akkor minden további nélkül eleget tettem...

Nemrég az utcán találkoztunk, s a doktor úr sajnálkozva állapította meg: eltelt jónéhány hónap, s nagylelkű ajánlatára senki nem jelentkezett. Azzal vigasztaltam forma: bizonyára az illető lapnak nem volt már elegendő olvasottsága ahhoz, hogy egy ilyen felkínálásra odafigyeljenek a cselekvésre képes illetékesek, de talán most próbát tehetnénk a Hargita Népe révén, amelynek kiterjedt olvasóbázisa és régióba gyökerezettsége nagyobb siker reményét ígéri.

Ezért melegítettem föl most ezt az egyszer már föltálalt publicisztikai „menüt”, bár jól tudom: mondani, reménykedni könnyű. Mi most – dr. Kuna Tiborral egyetemben – ezt tesszük...

(Hargita Népe, 2005.)

*

Megszenvedett osztályharc

Dr. Kuna Tibor fontosnak tart bármiféle emlékmentést 

Néhány héttel ezelőtt (Libasorban - ötvenhatban. Színkép, 2008. július 19-20.) izgalmas emlékkönyvet ismertettünk dr. Nagy Lajos ny. orvos tollából, amelyben leírja egész pályafutását, különös tekintettel a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen 1956-ban történtekre, illetve az azutáni tömeges bűnbakkeresésre, megtorlásokra. Egyben jeleztük, hogy az emlékiratot a szerző egykori kollégáinak rövidebb, szubjektív beszámolói egészítik ki, köztük interjúalanyunké is, aki tulajdonképpeni „motorja” volt a téma könyvvé válásának. Erről és az orvosi mesterség szépségeiről, buktatóiról beszélgettünk. 

Cseke Gábor 

- Mit tudna hozzáfűzni a könyv keletkezéstörténetéhez?

- Amikor 2001-ben egyetemi évfolyamunk negyven éves találkozóját tartottuk Marosvásárhelyen, néhányan javasoltuk, s köztük magam is, hogy jó lenne, ha mindazok, akiknek kellemetlenségük volt ötvenhat miatt, vagy fontos mondanivalójuk van azokról az időkről, papírra vetnék emlékeiket, majd valaki vállalkozna rá, hogy az írásokat összegyűjtse. Nagy Katalin, aki a könyv egyik szerzője, engem javasolt mindenesnek. Próbáltam szabadkozni, de aztán rajtam maradt a koordinálás megbizatása. Ismertem Tófalvi Zoltán riportert, akiről tudtam, hogy hasonló problémákkal foglalkozik s kérdeztem, nem vállalná-e fel a megírását. Válasza az volt, hogy ő elsősorban a Kolozsváron történtekről kívánt írni, s talán inkább csak egy mellékletben érinthetné a kérdést. Az se baj, mondtam, a lényeg, hogy megíródjanak a vásárhelyi események is. Mivel éppen más munkán dolgozott, mintegy két éves határidőt emlegetett, de 2003-ban még mindig nem volt belőle semmi. Közben arra hivatkozott, kevés a forrásanyag, s ami van, ahhoz se lehet hozzáférni. De azt javasolta, írjunk tájékoztató jellegű visszaemlékezéseket, legyen valami kiinduló pontja... Mi tehát nem vágytunk írói babérokra, a szándék a történtek és a gondolataink, benyomásaink őszinte rögzítése volt. Jobb, ha mi nevezzük néven azt, amit átéltünk, ne az utókor próbálja meg másod- vagy harmadkézből rekonstruálni. Még számunkra is gondot okoz ötven év távolából mindent precízen felidézni. Sikerült összeszednem az írásokat, s 2003-ban át is adtam Tófalvi Zoltánnak. Sajnos, kétszer is betörtek a lakásába, s másodszor elvitték azt a laptopot, amin a mi anyagunkat is őrizte. Meguntam ezt a huzavonát, elmentem Nagy Lajos barátomhoz, ő ugyanis említette, van neki egy emlékező írása, abban az orvosiról is szó van, de azt ő még a kilencvenes években kezdte papírra vetni s elsősorban a családja számára, hogy ne felejtsék, miken ment ő és a nemzedéke keresztül. Hajlandónak mutatkozott a kéziratát kiadni, s hogy abban a mi meglátásaink is mintegy mellékletként helyet kapjanak. A kiadóval aztán addig pászítottuk a dolgokat, hogy végül 2008 tavaszán kialakult a végleges forma: a Nagy Lajos visszaemlékezéseiből az a rész került bele, ami ifjúságával és egyetemi éveivel foglalkozik. Nem kimondottan az egyetemi eseményekre kívántuk helyezni a fő hangsúlyt, inkább azokra a következményekre, meghurcolásokra, szenvedésekre, amiket ki-ki a maga sajátos módján élt át. Ha elkészül, a Tófalvi Zoltán írása is egészen biztosan más megközelítését adja a történteknek, újat mond majd és főként más szempontból, mint a mi könyvünk. 

Mindenütt példát kellett statuálni 

- Emlékiratuk szerint, a reakció és az ellenforradalom fészkének kikiáltott, majd nemzetiségi önállóságától megfosztott felsőoktatású intézmény tulajdonképpen egész sor remek, társadalmi elkötelezettségű orvost, szakembert adott az országnak, az erdélyi magyarságnak. Önben a személyét ért igazságtalanságok dacára egy pillanatra sem ingott meg alapvetően a hivatásába, az orvosi felelősségbe vetett hit?

- Soha nem kételkedtem abban, hogy érdemes orvosnak lennem és ezért küzdenem. Gyerekkoromtól élt bennem a hivatás szeretete, s vonzalmam akkora volt, hogy a politika aljassága pillanatra se tudta azt bennem megingatni. Figyelmesen olvasva, ugyanez a tartás olvasható ki a többi volt kolléga - dr. Nagy Lajos, dr. Szentkirályi Csaga, dr. Nagy Katalin, dr. Becsky Miklós, dr. Szűcs György, dr. Kiss András, dr. Szász István Tas, Dr. Piros Ferenc, dr. Toró Árpád, dr. Bárányi László Ildikó, dr. Bárányi Ferenc - írásából is, tehát ez az egyetem jellemes, szakmájuknak elkötelezett embereket formált hallgatóiból, megérdemli az emlékállítást. Személy szerint reálisan fogtam föl a helyzetemet: be kellett látnom, hogy az ország összes egyetemeiről kitiltottak, s egy időnek el kell telnie, hogy kiderüljön a vétlenségem. Megtörténhet, hogy személyes áldozatunk egy nagyobb csapás szelét fogta ki az egyetem vitorlájából, erről megoszlanak a vélemények, mindenesetre Marosvásárhelyen távolról sem történtek olyan “súlyos” dolgok, mint Temesváron, Bukarestben vagy akár Kolozsváron is. De mindenütt példát kellett statuálni, akár nevetséges, felfújt vádakkal is. 

- Ön a saját bőrén is érezte az ún. élesedő osztályharc konkrét megnyilvánulásait. Hogyan emlékszik rájuk vissza?

- Szüleim kispolgárok voltak, soha nem foglalkoztak mezőgazdasággal, állattenyésztéssel. Nonszensz volt édesanyám kuláklistára tétele 1952-ben. Amikor 1958-ban kitettek az egyetemről, eltávolításom fő okaiként az egészségtelen társadalmi származásomra, illetve a kulákságra vonatkozó, állítólagos elhallgatott személyi adataimra hivatkoztak. 1961-ben érdeklődtem az egyetem személyzeti osztályán, hogyan is áll a szénám. A fő káderes akkor türelemre intett, meg hogy jöjjek később. Egy év múlva visszamentem, akkor azzal fogadott, most adjam be a visszavételi kérést, a kollektivizálás ugyanis befejeződött, megszűnt az osztályharc. Nincs osztályellenség. Elmondta, melyek a kéréshez szükséges iratok, közöttük a legfontosabb: a községi pártbizottságtól egy olyan kedvező jellemzés, ami támogatja a kérésemet. Tíz nap alatt mindent beszereztem. 

Albert Schweitzer volt a példaképe 

- A pártbizottság jellemzését hogy sikerült megszereznie?

- A fogyasztási szövetkezetnél voltam tisztviselő odahaza Csomafalván, a párttitkár pedig a szövetkezet elnöke volt, akinek én sokszor javítottam, gépeltem le a beszámolóit. Szóltam neki a jellemzésről, mire azt mondta: tudja mit, ez nekem problémás, maga ezt jobban tudja, írja csak meg s én majd aláírom.  

- Milyen mérleget őriz ma hosszas, majd egész életpályáját kitöltő balánbányai praxisáról?

- Igaz, hogy elhúzódott a diákéletem, de legalább egyes alaptantárgyakat kétszer is átvettem. Balánbányán pedig 1966-ban erősen belekerültem az élet sodrásába. A világhírű Albert Schweitzer volt a példaképem. Igyekeztem ennek szellemében dolgozni s megszervezni a város egészének egészségühgyi ellátását. Nem minden kolléga lelkesedett ezért... Az első öt év rendkívül nehéz volt, legalább 3-4 orvosi normát láttam el. Nem volt sürgősségi szolgálat, se körzeti orvos, üzemi orvosként azt is nekem kellett ellátnom. Később a szülőotthon is rám maradt. Volt olyan év, hogy a bányánál alkalmazásra jelentkezők száma meghaladta a 6000-et, azokat is mind meg kellett vizsgálnom. Ment a szolgálat éjjel-nappal, szerencsére, lakást azonnal kaptam. Kimerültem. 1967: beindult a sürgősségi orvosi ügyelet. 1968: lett körorvosunk. 1971: jött egy orvosházaspár üzemorvosnak, a feleségem belgyógyásznak. Volt röntgenes, sebész és laborszakorvos. Megoszlott a munka. Aki Balánbányán akkoriban 3 évet lehúzott, az Romániában bármilyen területen helytállt orvosként. Szüléstől a halálos munkabalesetig mindenre fel kellett készülni. Annyi sebet varrtunk, mint egy megyei kórház sürgősségi szolgálatán. Ez mindannyiunkat rendkívülien megedzett a szakmában. Praxisunkbólé az idős betegek ellátása hiányzott, mert a város lakosságának 95 %-a 60 évnél fiatalabb volt. Országosan élen jártunk születési arányszámmal, természetes szaporulattal. A bányaipar pénzéből bővítettük a járóbeteg rendelőt, s új, két emeletes kórházat építettünk, amire 1989-ben még két emeletet építettünk. Éveken át együttműködtem a vásárhelyi tervezőkkel az építkezés tervei elkészítésében. Sikerélmény volt. 

- Ha párhuzamot vonna a mai Hargita megye, illetve a huszadik század utolsó évtizedeinek egészégügyi helyzete között, milyen különbözőségekre hívná fel a figyelmet? Mi volt a jó és a rossz egyikben is, másikban is?

- Vidékenként és helységenként más volt a helyzet. 40-50 évvel ezelőtt országosan igen gyenge volt a sürgősségi ellátás, a mentőszolgálat gyerekcipőben járt. Az intézmények műszaki felszereltsége alacsony volt. A hiányokat az orvosok és nővérek hozzáállása pótolta. 1966-ban például a környéken nem volt intenzív terápiás osztály, se szakorvos. Ez mára gyökeresen megváltozott. Az egészségügyi személyzet hozzáállásán folyamatos javítanivaló akad. A fejlett civilizált országok betegellátásához képest sok a tennivaló. Az ország iparosításával és az életviteli változásokkal megszaporodtak az egészségkárosító tényezők - rengeteg az új vegyianyag és eluralkodott a negatív stressz -, mindez gyakoribbá tette a megbetegedéseket, mindenek előtt a szív és érrendszer megbetegedései terén. Sok a szívinfarktus, a cukorbetegség, daganatos megbetegedések, közlekedési balesetek, allergiák... 

- Önt szinte mindig ott lehet látni élettársával Csíkszereda, a vidék művelődési eseményein, rendezvényein. Milyen élettani-lelki pluszt nyújtanak önnek ezek?

- Jónéhány olyan professzorunk volt, akinek az egész életvitele azt sugallta, hogy az orvosokra felnéz a társadalom. Dóczy Pál professzor például, ha nem vigyáztunk, a diáknak előre köszönt. Ilyen példát adott tisztességből... Elfoglalt ember dacára mindenütt jelen volt. Kótay Pál urológus professzor a tétel után mindig feltett egy műveltségi kérdést is. A válaszra nem adott jegyet, de próbálta vele befolyásolni a hozzáállásunkat. Hogy ne legyünk szakbarbárok. Ezt a példát követtem én és még sok kolléga. Professzoraink belénk plántálták a művelődés iránti igényt. 

Dr. Kuna Tibor (1935, Gyergyócsomafalva) nyugalmazott orvos.

Középiskoláit a gyergyószentmiklósi Magyar Vegyes Líceumban végezte 1953-ban. 1955-ben sikeresen felvételizett a marosvásárhelyi orvosi egyetemre, ahonnan politikai okokból 1958-ban kizárták, majd hosszas várakozás után 1962-ben visszavették, végül 1966-ban leállamvizsgázhatott. Balánbányára kérte kihelyezését, itt dolgozott több mint 23 éven át mint üzemorvos. Fizetést csak ezért kapott, miközben a helyi poliklinika, majd kórház igazgatói tisztségét is ellátta. Egy évtizeden át volt a Megyei Egészségügyi Igazgatóság Vezetőtanácsának tagja. Sokáig az egyetlen orvos volt Romániában, aki hivatalos jogosítvánnyal rendelkezett bányamentésben való részvételre. 1990-ben megbízták a Hargita Megyei Igazgatóság Statisztikai Laboratóriumának vezetésével, 1997-es nyugdíjazásáig. 

(Megjelent az Új Magyar Szó Színkép mellékletében, 2008 szeptemberében)

Gy. Szabó Béla Fenyők és csónakok c. fametszete dr. Kuna gyűjteményéből (kézi levonat)