Postapalota Gyergyóban

Egy Potyemkin-riport története az Ifjúmunkásban

(Az alábbi visszapillantó elemzést Cseke Péter barátom kérte tőlem a ME.DOK negyedéves Média-Történet-Kommunikáció profilú kolozsvári folyóirat számára. Mielőtt postáznám, itt is közzéteszem.)

1. Potyemkin-riportnak nevezem az alábbiakban azokat a különböző műfajú sajtószövegeket (riport, jegyzet, interjú, vezércikk stb.), melyek a köznyelvben már meghonosodott, hírhedt Potyemkin-falvak festett díszletpannóihoz hasonlóan, tetszetős mázzal fedik el a valóságot; és bár az egykori ún. szocialista sajtó - s vele együtt a romániai (magyar) újságírás nagy előszeretettel élt - sőt, visszaélt! - vele, nem kimondottan a marxista típusú sajtómanipuláció jellemzője; a mindenkori hatalomnak kiszolgáltatott média megkülönböztetett módon használta s használja ma is.

2. A szocialista típusú valóságszépítő kozmetikázás mindenek előtt abból a határozott és általános mozgalmi igényből nőtt ki, mely mindenféle propaganda tevékenység számára - és ebbe akár a művészetet is kötelezően bele kell értenünk! - vezérhelyen írta elő a közvetlen mozgósító szerepet. Ilyen értelemben a média mindenek előtt a pozitív tapasztalatot, a bevált eredményeket, módszereket hivatott népszerűsíteni, s általában véve is tiszte a jövőbe mutató, az optimista, bizakodó életfelfogást szorgalmazni. E mozgalmi feladatkör megrajzolása a kezdeti időkben inkább csak arra ösztönözte a rendszerhű propagandát, hogy az objektív valóságelemekből hangsúlyosan a számára kedvezőeket válogassa össze, s folytasson általuk sajátos meggyőző tevékenységet. Az idő teltével azonban, mivel a mindennapi tapasztalat szerint e "pozitívum-halászat" sok esetben nem járt sikerrel, a népszerűsítésre méltó példák vékonyan csordogáltak, s a média - praktikus megfontolásokból - mindinkább arra kényszerült, hogy a ritka „bolhából” lehetőleg jókora „elefántot” kreáljon, az apró sikereket akár irreális módon is feltupírozva, meghamisítva. Innen már csak egy lépés választott el ama abszurd gyakorlattól, hogy a bizonyításhoz szükséges pozitív tapasztalatot a médiafórum körültekintően, felső beavatkozással, mesterséges módon maga idézze elő, illetve teremtse meg; utóbb pedig, ugyanaz a fórum a maga sajátos eszközeivel vette számba, öltöztette illő műfaji köntösbe és népszerűsítette az immár valósággá gerjesztett Potyemkin-eseményt - az 1. alatt említett Potyemkin-riportok kiindulópontját.

3. A Bukarestben megjelenő Ifjúmunkás - kolofónja szerint a KISZ KB hetilapja - kettős fennhatóság alatt fejtette ki tevékenységét. Mint ifjúsági politikai kiadvány, rendszeres eligazításban részesítették az ifjúsági szervezet propagandaosztályán, ugyanakkor hivatalból részt vett azokon az időszaki, általános feladatkijelölő értekezleteken, melyek az egész ifjúsági szervezet előtt álló, a Román Kommunista Párt megszabta időszerű tennivalókat ismertették, fontossági sorrendbe állítva azokat. E rendszerint kéthetente-havonta tartott „agytágítóknak” nevezett felkészítők gyakorlatilag semmi újat nem tartalmaztak ahhoz képest, amikkel a párt sajtóosztályán kapott operatív eligazításokon menet közben ne találkoztunk volna; arra viszont jók voltak, hogy az ismétlés kiemelje az útmutatások fontosságát.

Amíg a lap élén álltam (1968-1979 között), az esetek döntő többségében személyesen voltam hivatalos részt venni ezeken az eseményeken, melyeket kiegészítettek azok a rögtöni, sürgető útmutatások, melyeket mindkét felügyelő szervtől telefonon továbbbítottak.

4. Az Ifjúmunkás román testvérlapja, a Scânteia tineretului (Az Ifjúság Scânteiája) c. ifjúsági napilap két kategóriával magasabb besorolásban (ami persze, a fizetésekben is láthatóan tükröződött), "nagytestvérként" jóval sűrűbben volt kénytelen a felső elvárásokról szóló utasításokat tudomásul venni, hozzájuk igazodni; főszerkesztőjüket szinte naponta becitálták - az ország másik négy vezető napilapjának főnökeivel együtt - a pártközpontba, s a legfelső vezetés egyik titkárától közvetlenül kapták az azonnali feladatokat, amelyek nyomát másnap, legkésőbb harmadnap már láthattuk a napilapok hasábjain.

Az Ifjúmunkás számára a heti megjelenés lehetővé tette, hogy a román napilapok érzékeny, azonnali reakcióiból, a beszédesen „összecsengő” témák szinte azonosan frontális megközelítéséből kihámozhassuk az éppen esedékes széljárás alakulását, ami felért egy - igaz, csak nemhivatalos, de biztos - eligazítással.

Nem egyszer nehezményeztük irányító szerveinknél, hogy a feladatok kiszabásában, a tudatosításban, a követendő „vonal” megjelölésében következetesen másod- és harmadrendűekként kezelnek (le) bennünket, viszont ugyanolyan vehemenciával és szigorral kérik számon rajtunk azokat az elmulasztott (elhanyagolt, ignorált stb.) feladatokat, melyekről hivatalosan nem is értesülhettünk! Különösen a cenzúrával (hivatalos nevén: sajtóigazgatóság, sajtóellenőrzés) való munkakapcsolatainkban okozott ez külön gondot, mert számos időszerű ideológiai „szempont” nem-ismeretében könnyebben áldozatai lettünk a hivatásos „hibavadászoknak”, a lap körüli, ezen önkéntelen mulasztásokból fakadó „rázós” események pedig jócskán megnehezítették a szerkesztőség kényszerű lavírozását az újságírás elemi követelményei, az olvasói elvárások és a propaganda jelzőoszlopai, tilalomfái között; tartósan ráirányították az ellenőrző szervek csöppet sem kitüntető figyelmét a szerkesztőségben folyó szakmai-ideológiai tevékenység „hibáira”, mulasztásaira, fokozva az általános szellemi terrorhangulatot.

5. Hosszú éveken át az Ifjúmunkás szerkesztőségében kipróbált gyakorlat volt - a feladatokra való érthető rábólintáson túl - az önállóan értelmezett, a formaiságokat az olvasói érdekek irányában kijátszó problémaközelítés. A címszavakban rögzített irányok, tennivalók nem igen tartalmaztak konkrét utalásokat, ha csak azt nem, hogy időnként néven neveztek egy-egy „pozitív” tapasztalatot, melyekről később rendszerint kiderült, hogy a helyi ifjúsági szervezetek által bemondott blöffökről van szó, vagy pedig olyan fantomrendezvényekről, melyek létrejötte erőteljes, mesterséges és központi segédlettel történt. E rendezvényeket különösen melegen ajánlották a(z ifjúsági) sajtó figyelmébe. Sajnos azonban, hogy a helyszínre kiszállva, a lap riporterei rendre meggyőződtek arról, hogy az életben "egy kicsit" minden másképp van. Ezt a szituációt örökíti meg szellemesen, nagy érzékletességgel önéletrajzi ihletésű kisregényében Elekes Ferenc, az Ifjúmunkás egykori publicistája:

[A lap egykori főszerkesztő helyettese, Bota] „Tibi egy napon hatalmas, román nyelvű újságot tartott elém, s reá mutatott egy hosszú, nagy betűkkel írott címre. A cím az volt, hogy Gazdag kulturális élet Alexandriában. És alatta két egész oldalnyi szöveg. Fényképek nélkül.

Azt mondja Tibi, menjek el Alexandriába. Nincs messze, csak 88 kilométer és írjam meg én is ezt a gazdag kulturális életet a mi lapunknak, mert kevés benne a kulturális élet. Mondom, nézz ki az ablakon, Tibi. Akkora hó van odakint, hogy még Bözödön sem szokott olyan nagy hó lenni. Én nem hiszek abban az alexandriai gazdag kulturális életben. Mert ilyen hitvány, téli időben mindenki behúzódik valahová, s a kulturális élet sem virágzik. Erre Tibi rettenetesen fölháborodott és kijelentette, nagyon helytelen fölfogásom van nékem a hazai sajtóról. Mert ha egyszer egy központi újság ír valamit, akkor az úgy van. Ahogyan írja. Ő Moszkvában tanulta az újságírást, mi Moszkvát követjük, s az én magatartásommal nem lehet semmire menni. Kár, hogy elhozott Bözödről.

Mondom, én szívesen elmegyek Alexandriába, de csak azzal a föltétellel, ha ő is velem jön. Nagyon csodálkoztam, amikor Tibi erre azt mondta, rendben van, akkor menjünk mind a ketten. Mert ő megmutatja, hogy neki igaza van. És elutaztunk ketten Alexandriába.

A központban egy hosszú temetési menettel találkoztunk. Pléhkrisztusokat fújt a szél a férfiak kezében, a gyászoló nép pedig lehajtott fővel lépegetett a nagy hóban. A menet legvégén megszólítottunk valakit, mondaná meg, merre van a művelődési ház. Nem tudta. Aztán valahogy megtaláltuk azt az épületet. Az ajtók le voltak lakatolva. Innen a tanácshoz mentünk. Tibi mutatta az újságot a titkárnak, az pedig legyintett, s mondta, ő is látta, mit írnak a városáról Bukarestben. De felőle írhatnak akármit. Mert az a művelődési ház nyár óta le van lakatolva. És nyáron sem volt ott semmiféle kulturális esemény. És neki nincs ideje ilyen dolgokkal foglalkozni, s mi is jobban tennők, ha nem újságot olvasnánk, hanem azt néznők, milyen zord idő telepedett a városra. Szomorúan utaztunk vissza, Bukarestbe.” (Elekes Ferenc: Elrajzolt angyalok / Bözödi napjaim. Magyar Elektronikus Könyvtár, http://mek.niif.hu/07800/07871/)

6. A feladatkiosztások egyik makacsul visszatérő, állandó motívuma volt a „hazafias munkára” való hangsúlyos odafigyelés. A kérdés egészen tág területet fedett le, kezdve az országos jelentőségű hazafias munkatáborokkal, folytatva a kiemelt fontosságú megyei létesítményekkel és a különböző helyi szükségletekkel. Valamennyi lényege abban állt, hogy a különböző rétegekhez tartozó fiatalok lelkesedését és fölös energiáit olyan közérdekű létesítmények megvalósításának gyorsítására és megkönnyítésére mozgósították, amelyek társadalmi fontossága vitathatatlan.

Gyakorló újságírókként egy idő után jól ismertük a helyzetet, azt, hogy a valóságban az ifjúsági szervezetek inkább amolyan tessék-lássék módon tesznek eleget az ilyen elvárásoknak és előszeretettel ragasztották rá a hangzatos címkét olyan munkafázisokra is, melyeket a munkahelyeken életkortól függetlenül, hivatalos bérezés fejében végeztek el az ott dolgozók. Voltak köztük fiatalok, meg idősebbek is - a turpisság abban rejlett, hogy egyszerű munkahelyi eredményeket az ifjúsági szervezet mozgalmi megbízottjai úgy tartottak számon, mint különálló, terven felüli teljesítményeket.

(Egy példával élve: egy folyóméternyi öntözőcsatorna kiásásának, bélelésének és végleges simításainak tényleges értékét elkönyvelték egyrészt a termelés irányítói, a maguk munkahelyi statisztikáiban, ám ugyanazon értékeket egy másik, párhuzamos nyilvántartás is összesített, mint az általános termelési eredményeken felüli ráadást, pluszmunkát. Ez a hamis kettősség sokáig rejtve maradt a nyilvánosság előtt, ám később, amikor már az ifjúsági lelkesedés annyira alábbhagyott, a politikai elidegenedés pedig olyan mérvű volt, hogy a klasszikus értelemben vett tényleges hazafias munka csődöt mondott, az ifjúsági szervezet újraértékelte az elméletét és a fiatalok munkateljesítményeire hivatalosan is igényt tartott.)

7. Az 1970-es évek közepén, amikor a lap riporteri állományát fiatal végzettekkel kívántuk feltölteni, nyaranta több gyakorló egyetemistát, fiatal tanárt is foglalkoztattunk, akiket megfelelő újságírói irányítás mellett, tapasztalatszerzés céljából bedobtunk a „mélyvízbe”, arra tanítván őket, hogy a terepen rájuk váró, meglepő helyzetekben miként találják fel magukat. Két próbaidős fiatalember gyakorlatozott akkoriban az Ifjúmunkásnál, s úgy terveztük, hogy pár napig velem tartanak Hargita megyébe, tereputunkon pedig a csapatot egy nemrég alkalmazott fiatal riporterünkkel kiegészítve bemutatjuk számukra, miként szokás és lehet az ifjúsági szervek életében a munkával kapcsolatos pozitív tapasztalatokra vadászni. Utazás előtt még eligazítást tartottam velük, kihangsúlyozva: egy újságíró egyes számú kötelessége, hogy utazásairól sose térjen vissza dolgavégezetlenül, üres kézzel. Bármi történjék is is vele útközben, akármilyen akadályok tornyosuljanak is előtte, ki kell vágnia magát a szorítóból, s ha nem is az eredeti szándékoknak megfelelően, de valamilyen használható anyagot le kell tennie az asztalra. Az én szememben - hangsúlyoztam előttük - ez a fajta hozzáállás volt és maradt a szakmai elhivatottság, rátermettség alfája és ómegája.

Egyúttal arra a helyzetre is felkészítettem őket, hogy egy nagyobb vállalkozás előtt - mint ez is - nem árt előzetesen konzultálni a helyi szervekkel s begyűjteni tőlük az első, tájékozódó jellegű tudnivalókat. Esetünkben például azt kellett megtudakolnunk, hogy a megyének melyek azok a területei, ahol a fiatalok történetesen már pártfogásukba vettek egy felépítendő létesítményt, és az érkezésünk körüli időpontban valóságos akciót is szerveznek, amiről mi majd szíves-örömest országosan beszámolnánk olvasóinknak.

Ez a fajta előzetes tanácskozás sajnos, sok esetben azt eredményezi, hogy „az ügy érdekében” a lentiek sebtében összekapják magukat és mindent elkövetnek azért, hogy ideig-óráig tartó eredményeket produkáljanak. Nekünk pedig kézzelfogható, körülírható és meggyőző eredményekre volt szükségünk, méghozzá olyan vidékek ifjúságának életéről, ahol meg is értenek - magyarán: olvasnak - bennünket, ahol feltételezhettük, hogy a mozgósító hatást is elérjük anyagainkkal, Hargita megye szinte önmagától kínálkozott fel. A döntés „szabadságát” a megyei szervezet embereire bíztuk: nekünk, újságíróknak épp elegendő feladat, hogy a szavukon fogjuk őket.

8. Érkezésünk, fogadtatásunk a bukaresti szerkesztőségben elképzelteknek megfelelően zajlott le. A szívélyesség, a látható jelekkel is kifejezésre juttatott bajtársiasság annak a cinkos összekacsintáson alapuló íratlan egyezségünknek volt betudható, melynek fejében mindkét fél biztos lehetett: nem kerülhet sor közöttünk olyan színjátékra, ami a másik teljes átverésével, orránál fogva vezetésével járjon. A tömbmagyarságban működő KISZ-szervezetekkel kialakított "modus vivendinek" az volt a lényege, hogy a helyi szervek mozgósító-meggyőző ereje biztosítja számunkra a stabil, nem fogyatkozó olvasótábort mint hátországot, amelynek érdekeire, igényeire mindig lehetett hivatkozni, mi pedig azt a nyilvánosságot jelentettük az ő számukra, ami általános elismerést jelentett országos szinten. Jótékony összejátszásunk eredményeképpen a Hargita megyéből - tágabb értelemben: a Székelyföldről - származó beszámolóink , elemzéseink általában közelebb álltak a realitáshoz, valós problémákra keresték a választ, mint a máshonnan írottak.

Augusztus lévén, az országos trendhez igazodóan, az ifjúsági szervezet élete is szünidős takaréklángon pislákolt: a fizetett tisztségviselők jelentős része szabadságon, a fiatalság legkönnyebben mozgósítható és legnépesebb rétege, a diákság szanaszét, a vakáció jótékony, félig-meddig átfoghatatlan zűrzavarában. Az a felelős, akit fogadásunkra és útbaigazításunkra a helyiek kijelöltek, nem is titkolta, hogy az eredményességet illetően erős aggályai vannak, és bár előzetes munkaterve szerint Gyergyószentmiklós városi szervezete beígérte, hogy ebben az időszakban látványos hazafias munkaakciókat szervez, mostani értesülései szerint a mozgósítás méretei erősen kétségesek. Személy szerint ezért azt javasolná, hogy amennyiben lehet, „váltsunk témát” menet közben, mindnyájunk érdekében.

A szabályos kártyalicitre emlékeztető egyezkedésnek tanúiként, inasaimat mindvégig magam mellett tartva, rendre világossá vált előttük, hogy bármilyen benyomásokkal térjünk is haza, az eredményhez illő következményeket vállalnunk kell. Egy biztos: üres kézzel nem távozhatunk, s akár annak is állunk elébe, hogy szegényes, szűkkörű akciót világítsunk át - abból főzzünk, amink van -, viszont a helyzeten annyiban javíthatunk, hogy tartalékosokként magunk is beállunk a munkacsapatba, s beszámolónkban éppen az lesz a hírértékű többlet, megfejelve a szükséges tanulsággal: nem mindig azok a leghatékonyabb tettek, melyek során egymást verik le a köz érdekében lapátolók, mert meggyőződésünk, hogy a kicsiny, arányaikban szerény eredmények is értékteremtők lehetnek, amennyiben tényleges munkán alapulnak.

Paktumunktól egyenes út vezetett Gyergyószentmiklósba, ahol a helyi szervezettel újra el kellett játszanunk az egyeztetés színjátékát, s amelynek nyomán egy augusztusi délutánon, együttes erővel nekiálltunk - a jelen lévő másfél tucatnyi fiatal és a bukaresti újságíró csapat - a többórás szakképzetlen munkának, amelyről az alábbi Potyemkin-riport született. Mi hárman, büszkén az "újításunkra", versenyt hajlongtunk a téglaporos romok közt turkálva, s ma már nem tudnám megmondani, tiszteltek-e avagy kiröhögtek szokatlan gesztusunk miatt, de azt hiszem, ez akkor nem érdekelt bennünket. Szárnyakat adott az a tudat, hogy hazudtunk ugyan(Hol volt, hol nem volt, talán igaz se volt...), de valahol mégis az igazat hazudtuk.

****

Augusztusi délután

(Kollektív riport)

(1) Kézről kézre

Akár az egész országban, Gyergyószentmiklóson is az építők sürgető ideje ereszkedik a közhangulatra. A környék égnek meredő fenyvesei, a harapós levegő sajátos építészeti stílust alakítottak ki az ország leghidegebb sarkában. Nagy becsben állt itt a mézgaillatú fenyőgerenda, a frissen faragott zsindely... Csakhogy az utóbbi időben Gyergyóban egymás után emelkedtek az új gyárak, lakótömbök s a változott sorsú vidékhez illik ma már a vasbeton, a tégla s a cserép is...

Jelenleg nem épül óriásméretű kombinát, sem vízierőmű a környéken. Ám az ötéves terv arányos fejlesztési elve ezúttal sem kerüli el e vidéket. Gyergyónak, ahol még ma is a telefonvilla ideges ütögetésével sürgetik kapcsiolásra a központbéli kisasszonyokat, pedig a megnövekedett ipari érdekeltséghez gyorsabb hírközlés illene, postapalotát írt elő. Korszerű, egyelőre ezer hálózati vonallal működő telefonközpontot.

Csakhogy a tervet hordozó alapozás, a mindent belengő friss malterillat, a betonkeverők zakatolása, a mozgódaruk csöngetése még sehol sincs.

Van viszont - vagy csak volt már? - egy füstölgő romhalmaz, néhány régi, roskadásnak indult ház helyén majdnem a líceummal átellenben, ahol púposan áll a tégla, a faltörmelék, s a romok között megbúvó egy-két személyes holmi, amik elkerülték a sietősen kiköltöző lakók figyelmét. Egy-egy odalendülő szélroham nem sokkal ezelőtt felhőnyi téglaport sodort magával, de mindez - úgy hisszük -, ma már csak emlék, mert a KISZ városi bizottsága, meghallván az országos hívást, hazafias munkát szervezett itt, e szomorú és magányos telek tetején. Jöhetett volna pedig buldózer is, elegyengetni az itt-ott kiálló maradványokat s fél nap alatt szó nélkül simára döngölhette volna az egész területet, hajdani nosztalgiáival és emlékeivel együtt. Csakhogy a régi házak téglája még jó volt - kár lett volna a földbe taposni. A város gazdái már meg is találták felhasználásának módját egy kisebb jellegű, helyi építkezésnél s bizony mondom, jó szívvel fogadták a fiatalok felajánlkozását, hiszen már azon töprengtek, mit tehetnének a gyorsabb ütem érdekében, hisz alig tudtak négy-öt alkalmi munkást összetoborozni...

Ezek az előzményei annak az augusztusi délutánnak, amely tollunkra érdemesült. Persze, nem azt fogjuk majd megírni, milyen hatalmas tömeg vonult fel erre a felhívásra, hiszen akkor lódítanánk. Ezen a délutánon ugyanis annyi fiatal jött el, ahány éppen időt tudott szakítani magának arra, hogy pár órai munkával a köznek is áldozzon. Azok jöttek el ide, akik valóban szívvel-lélekkel érdekelve érezték magukat abban, hogy a postapalota, amelynek arányait ma még mi sem sejthettük innen, a poros törmelékek tövéről, mihamarabb elkészüljön.

Ennyi áldozatkészség árrán nem tehettünk egyebet: beálltunk mi is a sorba. Nemcsak azért, mert szilárd elhatározásunk - ezek után amerre megfordulunk, hogy a fiatalok munkájáról és életéről írjunk - megpróbálunk mi is hozzájuk hasonló emberek lenni, átélve munkájukat, örömeiket és nehézségeiket. Még csak az sem volt döntő szempont, hogy a szerkesztőség három legénye a kezdődő munka láttán virtuskodó bizsergést érzett a tenyerében, megmutatni - hogy azért mi sem vagyunk olyan utolsó fiúk, még ha tintafoltos is a kezünk! Egyszerű matematika munkált elhatározásunkban: hogy még három ember, az több mint huszonöt. Még három ember az mindig több, mint száz vagy ezer. és aki nagy jódolgában a kis számokat lenézi, az lényegében az egyéni hozzájárulás lehetőségét és szükségességét tagadja. Igenis, látni akartuk: kezünk munkájával, arcunk verejtékével gyorsabban megy majd a munka!

És miért ne ment volna? Kézről kézre adogatva a téglát, erősebb lett a lánc, amelyet fontunk. Trikóra vetkőzve, hajlongás közben fütyörészve még biztatóbb volt számunkra a világ, amelyet szemlélni s javítani elszegődtünk. S legnagyobb elégtételünk az volt, amikor gyergyószentmiklósi ismerősünkkel találkozva az utcán, pár szóval meg tudtuk győzni - ha pár órára is, de mellettünk a helye.

Jéghideg csapvíznél mosakodva ébredtünk rá mindannyian: a társadalomnak többet adni, ezzel elsősorban magunknak tartozunk. Ettől lesz emeltebb a fej, egyenesebb a gerinc, messzehangzóbb a bíráló szó, hatásosabb az igényesség. S álltunk a megfogyatkozott romok fölött, az estébe nyúló augusztusi délutánban, kissé átélve az évtizedekkel ezelőtti újjáépítés hangulatait, amikor felszabadult elődeink a szabad élet iskolájában tanulták a leckét - hogy rombolni könnyebb, de építeni annál nehezebb.

Amit tanultunk, íme - továbbadjuk...

*

U.i. Az én szövegem pusztán az alaphang leütése, az ideológiai-szervezeti elvárásoknak szóló üzenet jegyében íródott, amelynek palástja alatt aztán a három fiatal firkász közül ketten (R. László Ferenc: Magamnak csinálom - magunknak csináljuk, Sepsi Barnabás: Megspóroltam a bemutatkozást) szabadabban, a szakmai elvárásokra jobban odafigyelve, fiatalos közvetlenséggel fogalmazhatta meg élményeit és mondanivalóját a témával kapcsolatban, amit aztán úgy pipáltunk ki feladataink lajstromáról, hogy "az ifjúság hazafias munkára való mozgósítása". A riportösszeállítás 1973. augusztus 23-án jelent meg, az ún. “felszabadulási ünnepre” kiadott ünnepi szám második oldalán, Sepsi Barnabás helyszíni fotójával. A fiatalok írásai megtekinthetők a könyvtárakban őrzött laparchívumokban, a történet tanulságainak megfogalmazáshoz idézésüket nem tartottam szükségesnek.

A romok helyén emelt "postapalota" ma is áll: egyszerű, de a városképből kiugró épület. Kevesen emlékeznek már rá, hogy mi volt a helyén annak előtte. Én magam sose tudok közömbösen elmenni mellette...

Illusztráció: a lapban megjelent helyszíni fotó kópiája