„Körmünk alá néz az idő...”
3.
Karácsony után, az első munkanapon felkerestem a biztonsági posta csíkszeredai irodáját, ahol azonnal elém rakták a nyilvántartó füzetet, amelyben ott volt feltüntetve a kérdéses ügycsomó, s mellette a prefektusi hivatal megbízottjának az aláírása. A szolgálatos tisztes szerint a prefektúrán osztják szét a megyébe érkező bizalmas küldeményeket, így talán már közel járhatok a megoldáshoz. A további nyomozást újév utánra hagytuk, amikor is a kezünkben lévő adatok alapján sikerült kideríteni: az akta időben megérkezett a nyugdíjosztályhoz, de az iktatóban dolgozó hölgy éppen szabadságon volt, s aki helyettesítette, rossz helyre iktatta, s ha nem indítunk magánnyomozást, a számítógépes rendszerben bottal üthettük volna a nyomát...
Így indult csíkszeredai életünk.
Miért éppen Szeredát választottad? - kérdezték sokan odaszármazásom óta, s az érdeklődés azóta sem lankad, én pedig folyvást bosszankodom emiatt.
Szabad (?) választásom számomra roppant logikus és törvényszerű, s nagyon szeretném, ha mások is így látnák. Csak hát ez merő vágy - oly nehéz manapság belelátni mások belső indítékaiba!
Ha jól magamba nézek, ugyanezt kérdeztem volna én is apámtól - s annak idején vele is számosan megtették -, amikor a hetvenes évek végén elhatározták anyámmal, hogy feladják kolozsvári illetőségüket és Csíkba költöznek idős napjaikra. A gyermeki illendőség úgy kívánta, ne firtassam érzéketlenül döntésük hátterét, amelyben legalább annyi volt a kényszerű tragikum, mint egy új, még ez egyszer megkísérelt nekifutás reménye.
Nem kérdeztem hát semmit, nyugtáztam a tényt magát, s inkább azt a kalandos utat próbáltam felvázolni, amit a családom térben és időben megtett, amíg az én kolozsváriságomnak is eljött az ideje. S a XIX. századtól számított „vándortérképen"” ilyen városok szerepelnek, mint Brassó, Erzsébetváros, Arad, Fogaras, majd Szabadka, s csak ezután Kolozsvár... Nagyszüleim, szüleim - végül már velem együtt - vándoroltak, újrakezdtek, ahogy az élet diktálta, mely után most nosztalgiázni illik, de miért pont oda? Kérdésem végleg ködös homályba vész...
A második világháború végén jött aztán a nyugati kálvária, melynek magam is passzív utasa voltam: Sopron, Ausztria, majd haza, vissza, Kolozsvárra, ahonnan aztán magam húztam fel a Bukarestig repítő nyúlcipőt.
Miért bosszant akkor a mások tételesen megfogalmazott kíváncsisága?
Talán, mert minden ilyen kérdés mélyén ott érzem a nekem szóló figyelmeztető intést: te a körön kívülről jössz, úgy vigyázz! Eszembe juttatják a másságomat. Azt, hogy ledolgoznivalóm van ahhoz, hogy csíkivá lehessek. Azt, hogy nem elég itt adóznom, itt költekeznem, itt örvendenem-bánkódnom a többiekkel, hanem el kell feledtetnem velük azt az utat, amelynek a végén ideértem.
Ehhez pedig nekem semmi kedvem. Se erőm, se gusztusom...
Választásom magyarázata különben is roppant egyszerű és érthető: szüleim a csíkivá válás néhány szép, majd megpróbáltatással terhes gyakorlóéve után, időnap előtt e földben leltek végső nyughelyet, s hagyták hátra legutolsó, még alig belakott fészküket. Követtem őket, hogy a nyomuk, az emlékük ki ne hűljön egészen.
Az elmúlt években több olyan kiadói eseményre is sor került, ami sürgetőleg hatott rám: ideje megírnom ezt a könyvet. Nem törekedtem mindenáron elsőségre, de arra igen, hogy a vallomás ne lehessen eső után köpönyeg. Domokos Géza akkor már megszületett több kötetes memoárja minta és mérce volt valahol, hogy aki e műfajba vágja a fejszéjét, az alább nem adhatja.
Elköltözésem évében jelent meg Zöld Lajos - egykori kenyeres pajtásom az Ifjúmunkásnál - visszaemlékezése (Kölcsönkért élet, kamatra, Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2003), amelynek nyersesége, a dolgokat néven nevező őszintesége és szenvedélyessége ugyancsak megkapott. Akkor interjút is készítettem vele, s ahogy elmesélte nekem bevallottan nem objektív hangvételű könyvének fogadtatását, kritikai visszhangját, megérintett annak a bizonyossága, hogy szükség van életút-elemzéseinkre, azok hitelességére és mélységére. Ettől viszont némileg megszeppentem, és ideig-óráig félretettem a megírás gondolatát.
2006 tavaszán aztán, a budapesti könyvnapokon összehozott a jósors Bágyoni Szabó Istvánnal. Körülbelül egy időre tehető költői indulásunk, s egy darabig közösen ügyködtünk a Gaál Gábor kör vezetése körül. 2005 végén megjelent könyvét (Elszabadult konténerek. Naplóregény. Kolozsvár, 1986--1989. Irodalmi Jelen Könyvek) az egymásra találás örömével dedikálta az aradi kiadó standjánál. A jelenleg Budapesten élő szerző nem tesz mást, mint megszerkesztve közreadja anyaországba telepedésének évekig rejtegetett, legbensőbb krónikáját, amelyben benne van épp úgy az őt menekülésre késztető rendszer mechanizmusának leleplezése és a rendszerváltás előtti utolsó évek megannyi lealázó és -aljasító helyzete, akár az itthoni jövőtlenség és kilátástalanság zsákutcája. A naplóregényből az tűnik ki, hogy az újrakezdés esélye, még ha nem is a szülőföldön, de erőteljesen mozgósította szerző és családja elfásult életküzdelmét, kiemelte őket a túlélés demoralizáló ingoványából. Taktikai harcok, kivárások, irodai packázások, perfid késleltetések próbálták eltántorítani Bágyoniékat szándékuktól, miközben a hatalom jól tudta, hogy minden távozóval az itthon maradók esélyei, reményei fogyatkoznak. Különös kegyetlenségű macska-egér játék folyt minden vonalon, amit mind a maradók, mind a távozók egyaránt megszenvedtek.
A szerző természetesen nem is akart mást, mint a maga összetettségében és kegyetlenségében fölvetni a problémát, hogy - gondolkozzunk. Sajnos, nem aratott osztatlan sikert: keserű levélben panaszolta el később az Erdélyben mind jobban elszabaduló átvilágítási őrület vadhajtásait, s azt a nemtelennek tűnő támadást, amit egyik volt kollégája indított ellene a napló megjelenése ürügyén, amelynek lapjain az illető nem a legkedvezőbb színekben tűnik fel. A levél vége felé nekem is szemrehányást tesz („erkölcsi felelősségemet, tisztaságomat nem nyilatkozatokban, nem köpködésekben, hanem szépírói munkákban bizonyítom, ha egyáltalán bizonyítanom kell. Lelkiismeretem tiszta, én soha életemben nem jelentettem a szekunak, azt nem vállaltam, alá nem írtam semmilyen ilyen jellegű okmányt, zsarolásnak -- bár volt! -- nem dűltem be. Azért is írom Neked ezt, mert elmaradtak leveleid... könyvem elolvasását követően diszkréten visszavonultál a látteremből. Ne tedd! Hogy Téged is megindított a Konténerek, ez érthető. De az igazság az ember szembe-néző bátorságában van! Ha nincs okunk rá, ne adjunk alkalmat rosszindulatú következtetéseknek...”), amit én egy az egyben úgy értelmeztem, hogy nekem is illik lépnem valamennyit a magamba pillantás terén. Bágyoni a nekigyürkőzés pillanatától egészen a befejezésig mellettem állt, részleteiben nyomon követte az írás születését, véleményt mondott, tanácsokat adott, éltető első olvasóm lett - köszönöm neki!
Ekkortájt készítettem interjút egy másik Magyarországra távozott költő barátommal, Kenéz Ferenccel, aki talán hálából azért, hogy megszólalási lehetőséget teremtettem számára Erdélyben, megküldte saját, még 1995-ben megjelent kitelepedési naplóját, A szabadulóművész-tszabadulóművészt (Zrínyi Kiadó, Budapest), amely már-már észrevétlenül merült feledésbe az erősen inflálódott és érdektelenné vált magyarországi könyvpiacon, haza pedig gyakorlatilag csak a dedikált példányok jutottak el. Ennek a briliáns miniatűr munkának olyan tömör és sokatmondó bejegyzései vannak, kéttucatnyi kolozsvári, illetve budapesti vers tanúságától kísérve, hogy az ember azon tűnődik: csak ennyit ér egy mindannyiunk tisztánlátását könnyítő önvallomás? Kenéz is érezhette, hogy az ő kövének csobbanása a tóban talán a korán jött tavaszcsinálóknak kijáró figyelmetlenség miatt sikkadt el, s nemrégiben megírta Vers és környéke című vallomásos művét, amely költői munkássága legjavának hitelét teszi mérlegre a szülőhelyét felhagyó ember nem múló önvádjával. Élete sorát számba véve pedig nem mindenáron másokat számoltat el miatta, hanem a belső történések mozgatóit kutatja.
De voltak más sürgető késztetések, további jelzések is. Ezek között említeném Bányai Péter Szupertitkos ügynök jelenti című, interneten közzétett „kalandjait” a szekuval és házatájával, az időközben kirobbant Szilágyi Domokos-botrányt, az Ilia Mihály titkosrendőri megfigyelési dossziéja körüli különös közjátékok történetét, Csapody Miklós által elbeszélve...
Nem sorolom tovább az idő teltével mind jobban dagadó és további elemzésre kínálkozó, témába vágó irodalom újabb és újabb látleleteit (a kolozsvári Transindex portál ehhez már egyfajta fórumot is teremtett, bár ebben nincs egyedül), amelyek mind-mind sürgető ösztönzést is jelentettek számomra, hogy lehetőleg a legalaposabban végezzem el számvetésemet.
A befejezéshez segítő végső lökést az a 2007 őszén történt ünnepség adta meg, melynek során az Új Magyar Szó szerkesztősége, némi bizonytalankodás után, nyíltan felvállalta az egész Romániai Magyar Szó (és Előre) -féle hagyományt, 1947-től napjainkig. A hatvan esztendős jubileumra interjút kértek tőlem, amelyben többször is utaltam, olykor idézet formájában is e könyv műhelyemben készülő változatára. Amikor pedig az ünneplésnek a különszámon kívül eseményjelleget is adtak, s meghívtak rá, mint letűnt idők egyik tanúját, jelentéstevőjét, hosszas tépelődés után lemondó levélben hárítottam el a meghívást:
Engedjétek meg, hogy távolról ünnepeljek.
Leköltözésem óta nem mentem fel az RMSZ-hez, egyetlen egyszer sem. Könnyebb volt így elszakadni a múlttól.
Nem mentem fel az ÚMSZ indulásakor sem, hasonló meggondolásokból.
Most sem kívánok szembesülni terhes élményeim színhelyével. Bukarest taszít, és távolságtartásra késztet. Mintha valamiféle tartós mérgezést kaptam volna tőle (allergia?). Lélekben továbbra is a lap mellett vagyok, de ez - szögezzük le - „nem az én vonatom".”. Amit tudok és kedvemre való, abban továbbra is segítek, abból részt kérek. Beszéljenek talán továbbra is a tettek. Ti csináljátok úgy tovább, ahogy a lelkiismeretetek diktálja. Próbáljátok azt egy pillanatra se kikapcsolni, és akkor nagy baj nem lehet.
Egész életemben kényszerből, kényszerűségből űztem azt, amit tulajdonképpen szerettem csinálni. Nem voltam elég erős nem-etnemet mondani a manipulálásoknak, bárhonnan is értek. Ez volt az átok a munkámon, s némi magyarázat arra, hogy többé nem kívánom áthágni a magamnak tett fogadalmat: Bukarestbe csak létfontosságú ügyben megyek.
Bukarest, 2002-Csíkszereda, 2007.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése