2009. december 24., csütörtök

RMSZ-olvasmányok: A megrohant és felszabadított Erdély (1)


(A Romániai Magyar Szó utolsó sorozata, amely húsz évvel ezelőtt indult útnak a romániai rendszerváltozás első hullámain, a kilencvenes évek közepétől egészen 2005-ös megszűntéig elérhető volt a világhálón is. A lap megszűnése után ez az archívum még működött, aztán elérhetetlenné vált. Működtetői - a HHRF (Hungarian Human Right Foundation) - nem tartotta érdemesnek fenntartani a gazdag dokumentáris értékű adatbázist. Szerencsére, a lap egyik szerkesztőjének férje, a marosvásárhelyi Farkas Géza az évek során nap mint nap szinte hiánytalanul letöltötte és CD-re mentette az internetes adatbázist, s pár hónappal ezelőtt önzetlenül a rendelkezésemre bocsátotta. A dokumentumok között tallózva érdekes olvasmányokat fedeztem fel s kívánok a jövőben átmenteni e blogba, hogy ezáltal ismét bekerülhessen az érdeklődés vérkeringésébe.

Elsőként, karácsonyi olvasmányként, az RMSZ nagyenyedi munkatársa, Györfi Dénes könyvtáros által 1996-ban ismertetett könyvritkaságot mutatok be.)

*

A Bethlen Könyvtárban búvárkodva egy könyvre lettem figyelmes: Pilisi Lajos A megrohant és felszabadított Erdély. Budapest, Atheneum Irodalmi és Nyomdai RT. 1916.

Akárcsak jómagam, bizonyára az olvasó is fölteszi magának a kérdést: Ki volt Pilisi Lajos. Neve, személye után kutatva a Benedek Marcell szerkesztésében, az Akadémiai Kiadó gondozásában Budapesten 1965-ben megjelent Magyar Irodalmi Lexikon II. kötetében az alábbiakat olvasom:

"Kalocsa, 1878. február 24.–1918. szeptember 6., Budapest; író, újságíró. Baján járt gimnáziumba, majd otthagyva az iskolát, a fiumei tengerészeti akadémiára (az ún. nautikára) jelentkezett. Sok évig járta a Földközi- és az Adriai-tengert. 1894-ben tért vissza Magyarországra. Éveken át mint színész járta az országot, s különböző együtteseknél Sugár Károly, Somlay Artúr, Cserei Irma partnere volt. 1906-1912 között saját társulatával szerepelt, főként Dunántúlon, Sopron, Szombathely környékén. 1913-ban újságíró lett; a Vasvármegye segédszerkesztője, majd 1914-ben felelős szerkesztője. A világháború idején katona volt s a Világ haditudósítója. Fehérvérűségben halt meg. Dekroá Viktor csodálatos élete c. regényének utolsó fejezetét fennmaradt jegyzetei alapján barátja, Miklós Jenő írta meg. Radikális szemléletű író volt. Írói pályafutása alatt sokféle műfajjal próbálkozott. Művei: A királyné apródja (színdarab, Aranyosgyéres, 1906); Ezüst mezőkön (versek, Pécs, 1911); A Kárpáti harcokból (riportok, 1915); A megrohant és felszabadított Erdély (riportok, 1916); Simon lovag éjszakája (színdarab, 1917); A vörös malom (egyfelvonásos, Nyugat, 1917); Uzsoki csonthegyek (riportok, 1917); Káin és Ábel (beszéd, 1918) Dekroá Viktor csodálatos élete (regény, 1918)."

Tekintettel arra, hogy említett riportkönyve, hiteles kordokumentuma Erdély 1916-os lerohanásának és felszabadításának, – hisz élményeit, tragédiáit katonaként, tehát szemtanúként volt alkalma átélnie – úgy gondolom, nem érdektelen, halálának s egyben az első világháború befejezésének 80. évfordulóján ismételten belelapozni és válogatás formájában az olvasó elé tárni. Egyfelől a szerző halálának évfordulóját jelezzük, másrészt Erdély tragikus sorsának kevésbé ismert részleteit elevenítjük föl.

A könyv 3 fejezetre tagolódik. Első fejezete – 7 riporttal – Erdély földjét, népeit ismerteti. A következő fejezet – 21 riportjával – Erdély 1916-os lerohanását mutatja be, a zárófejezet – 8 riporttal – Erdély fölszabadítását örökíti meg. (Györfi Dénes)


Erdély

Erdély ott kezdődik, ahol a honfoglalás. Krónikáink szerint Töhötöm kelt át elsőnek a Meszes-hegyen. Őt és utódait uralta Erdély Szent István koráig. Az utolsó Töhötöm-ivadékot: Gyula fiát, Gyulát, aki az ősi pogány vallás mellett ütött pártot, István király verte le fegyverrel. A pártoskodás, mely azután is többször kiújult Erdélyben, csak László király uralkodása alatt csöndesedett el, aki elsőnek pacifikálta és organizálta Erdélyt, visszaállítván ott a kereszténység szervezetét és a királyság intézményeit. Ugyancsak László állította a határok őrzésére a székelyeket is, akiket királyi rendelettel erősített meg ősi kiváltságaikban. Erdély politikai képe csak a XIII. században alakult ki végleg, a többi, mostani nemzetiségek beszivárgása után. És az, hogy egynémelyik Árpádházi király Erdély fejedelmének is nevezi magát, csak azt bizonyítja, hogy már a kialakulás éveiben is fontosnak tartották annak hangsúlyozását, hogy Erdély szorosan a koronához tartozik.

Erdély III. Béla idejétől, amikor Kis-Ázsiában harcolt a görög császár szövetségében, szinte megszámlálhatatlan sokszor hullajtotta vérét a magyar királyok parancsára. Faltörő kos volt a kelettel szemben, határőriző, és a mohácsi vész után, amikor az egész ország élete eltikkadt: Erdély lett az ország. Az 1542 utáni időkben, az erdélyi önálló fejedelemség olyan politikai szervezethez jutott, ami jóval meghaladta területi és katonai erejét. Közel másfélszáz esztendeig birkózott ezzel a szereppel és csak 1690-ben, amikor teljesen meggyöngült és elvértelenedett, tudott rákerekedni I. Leopold, aki Apafi Mihály minden címének biztosítása mellett a korona tartományai közé sorozta be Erdélyt.

Ettől az időtől, Erdély elszakadtan élt Magyarországtól 1848-ig, illetve az 1848-as pozsonyi VII. és kolozsvári I. törvénycikket megerősítő 1868-as törvény beiktatásáig, amely helyreállította Erdély unióját Magyarországgal. Erdély Magyarországhoz való örök-tartozandóságát az bizonyítja legjobban, hogy nemcsak minden rosszsorsunkból a nehezebbjét vállalta, de az is, hogy amikor – függetlensége révén – büszke és szép napok köszöntöttek rá, akkor érzett az anyaországgal legforróbban és akkor cselekedett érette legtöbbet.

Erdély népe

A hun királyfiról, Csaba vezérről szóló ősrégi mondán kívül semmi biztos históriai adatunk nincs a székely nép eredetéről. A tudományos irodalom egy része azt vitatja, hogy a székelyeket László király az ország belsejéből telepítette át a Felső-Maros és az Olt völgyébe. A másik rész korábbi honfoglalóknak vallja a székelyeket, akik László trónra kerültéig a besenyők között éltek és csak a kúnok felülkerekedése után, királyi szóra költöztek át a Kárpátokon. Ősi kiváltságaik, amiket a legelső királyok erősítettek meg, azt mutatják, hogy a székelység nem telepített, hanem megszálló nép volt Erdélyben. A szabad székely nép földje századokon át királyi birtokon kívüli test volt és mint ilyen hűtlenség, vagy magvaszakadás esetén sem szállt át a koronára. A királyi kinevezés sosem terjeszkedhetett túl a székelyek kiváltságain és 1563-ig minden tisztséget maguk töltöttek be régi székely szokásaik szerint. A székelyek csak hamar katonáskodni tartoztak, de adót nem fizettek, különös kötelességük a határok megőrzése volt.

A szászok, László halála után, 1146 körül, II. Géyza uralkodása alatt szürenkeztek be Erdélybe. A Marostól délre eső királyi terület akkor még teljesen lakatlan volt és a keresztes hadjáratok mozgalmai alatt itt helyezkedtek el azok a flandriai és németországi jövevények, akiket szászoknak nevez a történelem. A szászok a déli határok mentén, a Küküllők völgyeiben és a Nagy-Szamos vidékén csoportosultak. Földjük a királytól kapott föld volt és ők a király embereinek vallották magukat. Királyi kiváltságok biztosították hazulról hozott szabadságaikat és minden országos dologban a király rendelkezett fölöttük. Az ő kötelességük is a határok védelmezése volt és a katonai dolgokban a székely ispán fennhatósága alá tartoztak. A szászok adót is fizettek, amit a szász vajda szolgáltatott be a királynak. Papjaikat maguk választották, de a dézsma az erdélyi magyar püspököket illette. Az első flandriai telepítvény Szebent és környékét népesítette tele.

A románok a tizenharmadik században, főként a tatárjárás után kezdtek nagyobb számmal átszivárogni a havasokon. Pásztorféle népek, akiket közös néven oláhoknak neveztek az erdélyi bennlakók. Ezek egy része a Duna jobboldaláról jött és az Alduna síkságán helyezkedett el. Legelőször II. Endre említi őket egy királyi levelében, 1222 körül. A románoknak, vagy ahogy említették blacchusoknak, akkor még semmiféle szervezetük sem volt és csak a vallás figyelmeztette a beszivárgó szétszórt rajokat összetartozásukra. Valamennyien az ortodox egyházhoz tartoztak és cirillbetűs szláv liturgiát olvastak a papjaik. Az egyre érkező csoportok jobbágyakként telepedtek le és a földbirtokosok, az egyház és a kincstár örömmel fogadták őket. Ők maguk legszívesebben a királyi birtokok felé igyekeztek, ahol később kenézeik vezetése alatt már bizonyos kiváltságokat is élveztek. Az első kenézségek Fogaras vidékén, Déva, Hunyad körül, Fehér- és Zaránd vármegyékben voltak. A kenézségek fölött az erdélyi vajda, az ispánok, vagy földesurak rendelkeztek. Aszerint, hogy ki telepítette meg őket. A szétszórt, jobbágyi sorsban és jobbágyi kötelezettségek között élő fejletlen románság – az erősen szervezett székelység, magyarság és szászság között – már a megtelepüléskor ingadozó és ide-oda mozgó elem volt. Bizonytalan helyzetének nehézkes fejlődése, gyengébb gazdasági helyzete és inkább a faji elmaradottság volt az oka, mint a később sokat hánytorgatott elnyomatás.

A bukaresti koronatanács

Elvégeztetett. Ferdinánd román király, aki augusztus 26- án (Megj.: szerző riportjaiban régi román időszámítást használ) még azt mondta a központi hatalmak követeinek, hogy mindenképpen tovább tartatja a semlegességet, augusztus 27-én, hogy Take Ionescu szavait használjuk: Az élő románok legnagyobbikának mutatta magát. Nem tudjuk, hogy értette ezt a demokrata-konzervatív pártvezér, de valószínűleg úgy, ahogy mondta: románul. Magyarul mindenesetre mást jelent ez a szállóigévé lett mondat. Egészen mást. Ferdinánd király igenis nagynak, sőt a legnagyobbnak mutatkozott, mert ő nem augusztus 27-én döntött, hanem jóval előbb és a koronatanács csak üres formalitás volt. Bratianu az utolsó pillanatban a király kezébe adta a gyeplőt és a király volt az, aki a háborús párt élére ugorva, határozott népe jövendő magatartása fölött.

A bukaresti koronatanács meghiggadt tagjai, élükön Carp és Maiorescu szenátorokkal, vétót kiáltottak a királyi szó elé és az éljenzők között megdöbbenve hallgatott Marghiloman Sándor.

Elvégeztetett. A koronatanács után rögtön kihirdették az ostromállapotot és megkezdődtek a tüntetések. Le az idegenekkel, éljen a háború, éljen a király és a királyné, sa traiasca Take Ionescu… Az ostromállapottal egyidejűleg megkezdődött az ellenséges állambeli polgárok letartóztatása is. Az estén úgy tombolt Bukarest, hogy az osztrák és magyar alattvalók lakásai után még Marghiloman háza is sorra került és kevés percek alatt minden ablakát összetörte a csőcselék. A román fővárosba dezertált erdélyi pártvezérek, élükön Goga Octavian költővel, a hadüzenet után azonnal frontszolgálatra jelentkeztek, de csak helyi szolgálatra osztották be őket. Botár Árpád vasmegyei földbirtokos a koronatanács délutánján a bukaresti főutcán sétálgatott és szembe találkozott ott egy tűzértiszt ismerősével. A tűzértiszt megszólította:

– Mondd magyar, mért nem utazol már haza?
– Minek?
– Mert holnap már késő lesz!
– Miért?
– Mert holnap már beléd lőnek az utcán.
– Kicsoda?
– Hát én, ha olyan kíváncsi vagy.

Botár megértette a figyelmeztetést és sietve pakolt, de már csak nagy pénzzel tudott árvergődni a határon. A bukaresti állomást akkor már megszállták a katonák és a detektívek. Az állomáson rekedt magyarok kezeiket tördelve futkostak ide-oda, a város tele volt lázzal és feszültséggel. A később jövők már a koronatanács eredményét is tudták. Döntött a király – mondogatták – azt mondják, könnyek között döntött. Az egész koronatanács alatt szivárogtak a könnyei. És az utolsó vonat után egy órára már megkezdtek omlani a magyar könnyek is és elkezdett szivárogni a határokra rendelt magyar csendőrök vére. A bukaresti dorbézolásra a menekülő székelység rémes, jajszavas éjszakája következett.

Illusztráció: a könyv 2005-ös újrakiadásának fedőlapja (Auktor)

Nincsenek megjegyzések: