 |
| Reményik Sándor portréja |
Reményik Sándor, ha megélte volna mindazt, amit költészetével művelt a történelem és a zűrzavaros, ide-odaigazodó irodalompolitika, maga is meglepődne azon, hogy sokat idézett, elhíresült versének - az egész pedig alig néhány sor! -, az Atlantisz harangoz címűnek immár két román nyelvű fordítása is akad.
De előbb idézzük fel újra a verset, eredetiben:
Reményik Sándor
Atlantisz harangoz
Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely faluk harangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.
Magyar hajósok, hallgatózzatok.
Ha jártok ott fenn förgeteges éjben:
Erdély harangoz, harangoz a mélyben.
Az egyik fordítás a Marosvásárhelyen élő Kocsis Franciskóé, akinek az Efectul admiraţiei című antológiájában egészen gazdag csokor Reményik-vers szerepel még. (A költő-műfordító Kocsisról lásd még 2008. szeptember 13-i bejegyzésemet.)
Clopotele Atlantidei
Ca Atlantida, ţara demult scufundată,
Auziţi? trage Ardealul clopote-n adânc.
De pe fundul mării, încet, foarte încet,
Se-aude glasul scufundatelor sate secuieşti.
Corăbieri maghiari, să ciuliţi urechea în cer
Când navigaţi în nopţi cu furtună:
Bat clopotele Ardealului, în adânc răsună.
Traducere de Kocsis Francisko
A másik fordítás (tudtommal) nemrégiben készült el, Dan Culcernek köszönhetően, aki az eredetit és a román változatot egyik kibontakozóban lévő blogjában, az erdélyi ügyeket, az erdélyi népek közötti termékeny kommunikáció fontosságát taglaló Ardealul Nostru/A mi Erdélyünk/-ban tette közzé.
Clopotele Atlantidei
Ca Atlantida, ţară scufundată odinioară,
Auziţi cum în adânc din clopote sună Ardealul.
Sate de secui scufundate clopotul îl bat
Sate româneşti scufundate clopotul îl bat
Sate de saşi scufundate clopotul îl bat
Abia auzite, auzite din adâncul mării
Corăbieri maghiari, ascultati
Corăbieri români, ascultaţi
Corăbieri germani, ascultaţi
Când plutiţi deasupra în vârtej, în noapte,
În adânc Ardealul clopotele-şi bate, clopotele bate.
Traducere şi adaptare de Dan Culcer
Ha most arra kérne valaki, vessem össze a két változatot és mondjak véleményt arról, melyik a sikerültebb, akkor nagyon zavarba jönnék. Mind a két költő-fordító jóbarátom, mindkettő felé nem csak illő, de kötelező is a nyílt őszinteség. De nem ezért mellőzöm a hasonlítgatást, hanem inkább azért, mert karfiolt hagymával nehéz összemérni.
Kocsis szöveghű fordítást követett el, Culcer nem csupán lefordította, hanem át is dolgozta Reményik versét. Kereken négy sorral toldotta meg, kulcsfontosságú helyeken, a műtét így első látásra is szembeszökő. Ha ezeket az adaptációval bekerült sorokat "kivonom" a versből, akkor a hasonlítás elvégezhető, és igazából nem tudnám eldönteni, kié lenne szerintem a pálma. A Kocsis-féle "románítás" mindenképpen szöveghűbb, nagyjából betartja az eredeti prozódiát, a verssorok sorrendjét, a helyenként azért lazán kezelt sorvégi rímeket. Culcer él az átdolgozás adta jogával, s bár az eredeti Reményik-sorok szintén szöveghűek (talán kevésbé költőiek Kocsis fordulatainál), felcserél sorokat és egy minőségileg más, a Reményik szellemiségétől meredeken elütő verssel áll elő.
Az most már a kérdés, hogy ez az új vers, aminek a szerzőségét Dan Culcer vállalta, jó-e vagy sem. Átíráshoz ugyanis természetadta joga van, ha azt becsületesen feltünteti és az átdolgozás nyomán az eredetivel nagyjából hasonló önértékű alkotás jön létre. Az átdolgozás, a parafrázis, a vendégszövegek beépítése saját költészetünkbe és egyéb hasonló költői trükkök mind legálisak (bár nem mindenki fogadja el ekként őket, sőt, akadnak, akik hasonló esetben egyenesen szentségtörést emlegetnek - de ezt most csak úgy megjegyeztem), ezzel nincs is bajom. És bajom az átdolgozó szándékával nincs, aki úgy próbálja kitágítani a Reményik-féle, két világháború közötti erdélyi helyzetrajz panorámáját, hogy szükségesnek látja a költőre mintegy "rápirítva" beemelni azt a gondolatot, hogy a Trianon utáni Erdélyben nem csupán a magyarság nyögte az elnyomást, elvégre az Unió éppen úgy lábbal tiporta az erdélyi románság és szászság reményeit is. Culcer olvasatában Atlantisz Erdély egész népességéért harangoz, és ez a következtetése, a történelmi visszapillantás folytán bölcs igazságnak is bizonyul - ma. Culcer felismerése még a jelenbe vetítve is elszigetelten van jelen mind a románság, mind a magyarság és a (már alig létező) szászság tudatában. Igazságával egyéneket igen, tömegeket viszont képtelen megérinteni, mert úgy tűnik, hogy habár közel száz év telt el a vers megírása óta (1925-ben jelent meg, Reményik hasonló című, új verseskönyve bevezetőjeként), mindenki úgy el van foglalva a saját sérelmeivel, bánatával, múltbarévülésével, hogy a közös sors egymásban való felismerése, az időben odébb tolódva, jobb napokra vár.
Esztétikai szempontból Culcer hozzájárulása a Reményik-vers ideológiai "kiteljesítéséhez" eléggé szerencsétlen, rudimentáris és engem személyesen vészesen emlékeztet az 1989 előtti évtizedek agyoncsépelt formulájára, amikor majd minden köznek szánt megnyilvánulásunkba hasznos volt beleszőni, hogy "románok, magyarok, németek és más nemzetiségűek"... Ezáltal is fennen kidomborítva államunk, társadalmunk internacionális, mélységesen egyenjogú jellegét. Akkor volt időnk megtanulni - igaz, eléggé későre - a leckét, hogy rossz eszközökkel nem igazán lehet jó célt szolgálni. Közhelyekkel nehéz eredeti, esztétikailag kifejező igazságokat megfogalmazni. Az nem elég, hogy én meg vagyok győződve Dan jószándékáról - hiszen ismerem, tudom, hogy amikor ezt a két-két sort betoldotta Reményik versébe, arra gondolt, hogy a józanul gondolkozó románoknak, szászoknak és magyaroknak nyilvánvalóan egy a sorsuk (egy már szinte-újabb-közhellyel élve: "Dunának, Oltnak egy a hangja"). Az ő átdolgozása nem elég ahhoz, hogy erről mindenkit meg tudjon győzni, mert csak a kijelentés szintjén marad. Ezért pedig kár volt "megfejelnie" Reményik versét, amely a maga szellemi korlátai között semmi mást nem tesz, mint egyszerűen "Rákosi Viktor egykor igen népszerű erdélyi tárgyú (a magyar falvak lassú pusztulását megörökítő) regényének, az Elnémult harangoknak a szorongásos közérzetét idézte fel " - ahogyan Pomogáts Béla 2008-ban egy Helikon-beli tanulmányában értékeli.
Reményik, a maga akkori kisebbségi tudatával, világlátásával, elvakult és megszenvedett trianoni traumájával ennyit tehetett. Semmi többet. Neki az erdélyi magyar sors minden egyebet elhomályosítóan fájt, ennek a zászlóvivője lett, olykor már-már tézisekbe fulladóan is. Ilyen értelemben megbocsátható a Culcer-féle rudimentáris eszköztár, hiszen Reményiktől sem mindig voltak idegenek a tézisköltészet külsőségei.
Tulajdonképpen nem is vitám van Dan Culcerrel, hanem várakozást ébresztett bennem ezzel az elhibázott átdolgozásával: írja meg ő maga, egyénien, élettapasztalata alapján, többszörösen átélt kisebbségi-többségi érzékenységének megfelelően azt a verset, amit ma csakis ő, a románok Reményikjeként, mindannyiunkra érvényesen képes megfogalmazni.
Mert az már nyilvánvaló, hogy Atlantisz ma mindnünknek harangoz itt Erdélyben, a Kárpátok ölelésében...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése