2010. szeptember 28., kedd

Atlantisz harangoz - de kinek? (2)

Okszitán tudós cikke az Antiacvariu-n

Reményik Sándor versének "átdolgozása" vagy "eltérítése" kapcsán


Drága Barátom!


Köszönöm, hogy megtetted a szükséges válaszlépést változatommal kapcsolatban. Így olyan dolgokat mondhatok el, amik anélkül is foglalkoztattak, hogy azokat megfogalmaztam volna, s megmagyarázzam, miért is léptem túl a fordítás keretein, miért folyamodtam az átdolgozáshoz, torzításhoz, kiegészítéshez. Megdöbbentett ugyanis, szándékos történelmen túli olvasatom során, a keletkezése óta eltelt évtizededek távlatából oly tragikusan önmagába forduló, köldöknéző szöveg. Írásodnak sokban, majd mindenben igazat kell adnom. De főleg a befejező mondatnak:


«Mert az már nyilvánvaló, hogy Atlantisz ma mindünknek harangoz itt Erdélyben, a Kárpátok ölelésében...»


Nyilván, a fordításom, úgy ahogy van, lehetett volna jobb is. Képes is vagyok jobbá tenni, csakhogy nem a fordítás volt a szándékom, hanem a provokálás. Lépésed bizonyítja a számomra, hogy ez sikerült.



Erdély nem valakinek a tulajdona, Erdély a mindenkié. Atlantisz nem eltűnő magyar civilizáció, mely klasszikus és gyakori téma az elszigetelt magyar kultúrában, annál több, jóval több, összetett, valóságosan is multietnikus, évezredes civilizáció, amelyet, bármennyire is szeparatisták lennénk egyik vagy a másik oldalon, egy tényleges együttélés eredményezett, még akkor is, ha 50 esztendei kommunizmus után a mondottak jelszóként hatnak. Egy évezred nem tűnik el nyom nélkül. Én jelenleg is  Erdély lakosának tartom magamat.


Én, akárcsak te, és családfáink minden egyes ága egy évezred óta él itt, és ezen a helyzeten semmiféle népvándorlásról szóló elmélet nem tud változtatni. Őseink parasztok voltak, a sírjaik, a maradványaik mellett ott található az arany, a réz, az ólom, a só, a földgáz, a fenyők gyökérzete, a fűzfák, a adombokon, völgyekben, vizmosásokban, lankákon lengedező árvalányhaj és pitypang... Ez az a nézőpont, amelynek alapján társaloghatunk, írhatunk, élhetünk.


Így tehát képtelen vagyok és nem is akarom hinni, hogy mindegyre eljátsszuk azt a bár jelképes, mégis kegyetlen, 10 évesnél idősebb fiúgyermekek űzte játékot, amire talán te is emlékszel még. A játék lényege egy négyszög alakú, földre rajzolt, kettéosztott terület volt, amelyen a két ellenfél megvethette mindkét lábát. Bicskánk vagy egy kés élével megcéloztuk a szomszéd négyszögét, majd a földbe fúródó penge helyének és irányzékának megfelelően, lekanyarítottunk egy-egy sávot az ellenfél birodalmából. 


A vége az lett, hogy egyikünk már csak egy kiálló kődarabon egyensúlyozott, ráadásul féllábon, s mikor elhajította a kést, a sors kereke meredeken fordulhatott egyet, a másik pedig egycsapásra elveszthette szinte valamennyi nyereségét.


Furcsamód, amerre megfordultam a világban, nem találkoztam e játékkal. Tudom, hogy a letűnt idő játékai feledésbe merültek, technikailag bonyolultabb és durvaságban még keményebb játékok kedvéért. Amiről itt szóltam, azt ketten játszották. Bár többen kellett volna vetélkednünk, legalább hárman. Bicska gyakran csak az az egy volt, közösen használtuk. Nem tudom, elég érthető voltam-e. Egyszer majd talán le is rajzolom az egészet.


Hogy kit akartam provokálni? Lám, te már kötélnek álltál. Továbbá bárkit, aki úgy értelmezi mindezt, ahogyan illik.


A mi valódi párbeszédünket a jogos nézeteltérések kezeléséről azért kellett mostanig mindegyre halogatnunk, mert pillanatnyilag a cenzúráról szóló doktori téziseim befejezése sürget.


De épp a múlt héten ötlött fel bennem, hogy felkérlek, légy "szerkesztője" az Ardealul nostru honlapnak is. Vagyis ahelyett, hogy küldözgetnéd a címemre azokat az anyagokat, amikre közlés végett fel szeretnéd hívni a figyelmemet, helyeznéd el te közvetlenül a blogban. Így összehordhatnánk - pillanatnyilag csakis összehordhatnánk, adatolhatnánk, összevethetnénk, majd értelmezhetnénk - az általam javasolt témához fűződő véleményeket. 


Futólag egyszer említettem, hogy szerintem a Provincia nevezetű értelmiségi és politikai kísérlet, vagyis a folyóirat annyiban sántított, hogy magyar értelmiségiek találták ki, majd hozzájuk csatlakozott, a már felvázolt kész tervnek megfelelően, néhány román értelmiségi, kevesen voltak, jóindulatúak ugyan, de végül is inkább csak az irodalom területén tájékozottak. Lényegében ennyire korlátozódott az egész. És talán emiatt, ha nem pénzügyi okokból, a gondolatból nem lett semmi kézzelfogható újdonság; méghozzá abban az értelemben, ahogy az általad lefordított, a jogos nézeteltérések kezeléséről szóló szövegben sugalltam volt.


Projektem, amelyben egyelőre magam sem látok teljesen tisztán, nem irányul senki ellen. Továbbá tudom, hogy egy "erőszakmentes", ellentmondás-, "társadalmi párbeszéd"-mentes korszakhoz képest, a "kommunizmus bukása" és a "történelem végjátéka" után, amelyek a gyengébbek félrevezetésére hatékony, amúgy hamis és botcsinálta ideológiáknak bizonyultak a 90-es években, a helyzet megváltozott. Nem tudom, milyen alapokon állnak ma a Provincia egykori szerkesztői. Érdemes lenne felmérni a helyzetet.


Ilyen összefüggésben ajánlom figyelmedbe az Asymetria-Antiacvariumon összegyűjtött, az "etnizmusnak" szentelt szövegeket egy okszitán honlapról, amelyben utalások történnek Erdélyre, mint azok hazájára, akiknek nincsen hazájuk, ahol a fejünk fölött mindenféle terveket szövögetnek és mindenféle államokat létesítenek. Kérlek, tekintsd fordításomat egyfajta reakciónak, utalásnak egy elsüllyedt civilizációra, amelyet valószínűleg, már nem tudunk megmenteni. Annak ellenére, hogy meggyőződésem: van értelme az erőfeszítésnek, mert az az út, amerre mások terelnének, zsákutca és a káoszhoz vezet.


Én most pillanatnyilag nem tudom mindkét dolgomat jól végezni, de azt sem szerettem volna, ha elsikkad az Ardealul nostru gondolata. Lesznek mások, megfelelőbbek, ha netán képtelen lennék tovább vinni. [...]


Baráti öleléssel,
Dan [Culcer]


(Az eredeti itt olvasható román nyelven)

Nincsenek megjegyzések: