Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (31): Fordítókorongon

Székely vasúti hálózati tervek, 1894

Vannak az én pályaőri életemnek és sorsomnak is olyan határai, ahonnan törvényszerű a meg- és visszafordulás. Az oda után a vissza... A túr és a retúr... Erre vannak kitalálva a felgöngyölített sínvégekben végződő vágányok, ahol az ember tudja és egy pillanat alatt megérti az „eddig és ne tovább” tilalmát. És erre szolgálnak a jóval bonyolultabb, a fordulatra nagyobb és a választás látszatát keltő, végül ugyancsak pályamódosító fordítókorongok.

Az első változatra a nyolcvanas években történt egyik riportutam a beszédes példa, amikor egy fiam korabeli fotóriportert hurcoltam magammal mindenfelé, hogy amit az ő szeme és objektívje meglát a nyers valóságból (amiről egy pályaőr, bármennyire is önkéntes, jól tudja, hogy sminkelni ezerféleképpen lehet ugyan, de tartósan átfesteni és a randaságait eltüntetni szinte lehetetlen), azt én riporteri csűrés-csavarással szavaimmal kisubickoljam, „sínre tegyem” - hogy a szakmánál maradjunk, ha már belévágtunk. Az volt a tervünk, hogy néhány napig elidőzünk egy vasútállomás házatáján és ami ott figyelemreméltó és egyáltalán lefényképezhető, az orrunk elé kerül, azt egész egyszerűen megörökítjük. A tervhez azonban megfelelő terepet is kellett találnom. Olyat, ahol szívesen szóba állnak az emberrel, nem értik félre a szándékait, nem kell mindenáron szerepet játszani, hogy elnyerjük az illetékesek bizalmát. A feladat már-már lehetetlennek látszott, lévén, hogy a vasútat akkoriban annyira nemzeti-stratégiai-állami intézménynek tekintették, amelyet a kincstári bizalmi politika általános bizalmatlan légköre töltött ki, legalább is a vasúti csomópontok esetében. Bárhogy is néztem a dolgokat, egy kevés vizet zavaró csomópontot csakis végállomáson, méghozzá szárnyvonal végén találhat az ember, ahol a forgalom minimális, a szereplési ambíció ezért felfokozottabb, a légkör családiasabb, meghittebb, az idő kitágul és lelassul, a dimenziók emberi léptékűek és a közös nyelv is a bizalmasabb kommunikációt szolgálja.

Amikor ezt így elképzeltem, rájöttem arra, hogy látatlanban egyetlen hely felel meg mindezen feltételrendszernek, és ez a hely nem más, mint Székelyudvarhely! Az a város, mely azokban az években a reményt jelentette, hogy van egy hely ebben az országban, ahol – bármi történjék is másutt – a magyarság abszolút többségben marad, s mint ilyen, kitartóan és magához hűen kivárja, miként alakul a sorsa. Egy végvár volt tehát, nem csupán dramaturgiai, hanem a lehető legkonkrétebb értelemben is, pontosabban egy végállomás, ahová Segesvár felől egyetlen vonal futott be a „nagy állomásra”, s onnan már csak ködbe veszett álom volt a folytatás egyre halványabb reménye, hogy az utazás nem ér itt véget, hanem Szombatfalva irányában a végső megállj-t jelző bakot egyszer majd kiegyenesítik, s a gőzös tovább töfög, erőltetett menetben Felcsík irányába, ahonnan aztán beletorkollik a csíkcsicsói-madéfalvi csomópontba, amelynek fűtőházában már fordítókorong is fungál...

A huszadik század elején (1905) a Székelyföld felemeléséről szóló országos (világmegváltó) viták és elképzelések kapcsán sokféle tervet kovácsoltak, s még többet vettek elő, alakítottak át a múltból. Ahány terv, annyi változat és ugyanannyi érdek (ha nem több), amelyek elsősorban nem földrajzi-gazdasági lehetőségekből és esélyekből indultak ki, hanem a székelyföldi nemzeti tudat és berendezkedés normatíváit alkalmazták volna a valóságra. A székely vasúti hálózatot egységként elképzelve, olyan fővonalat képzeltek a térségbe, amely Marosvásárhelyt közvetlenül összeköti Székelyudvarhellyel és Sepsiszentgyörggyel, ezek pedig a maguk természetes módján illeszkednek majd be a nyugati és a balkáni nemzetközi vasúthálózatba. Így kellett volna kivédeni annak a veszélyét – amit, mint később bebizonyosodott, nem sikerült –, hogy a természetes székely központok helyett döntő gazdasági (értsd: vasúti) szerephez Brassó, Segesvár és Szászrégen (ma ez már Dédának felelne meg) jussanak. Amit nem végeztek el jó időben ezen a tájon, az ma már csak egyre kisebb hőfokú és léptékű nosztalgia, ami hasonlatos ahhoz a téli ködhöz, mely most éppen elterül az ablakon túl, a téli tájon: köd is, mert fátyolosan gomolygó és áthatolhatatlan, zúzmara is, mert szorosan rátelepedik a legkisebb gallyra is, nem tartós, hiszen a legkisebb légmozgásra kristályok milliárdjait küldi a földre, ahol azok megsemmisülnek és felszívódnak a ködben...

Ezért jó az önkéntes pályaőrködés, mert ha nem akarok, nem muszáj kibújnom a medvebarlangból. Senki sem fog emiatt elmarasztalni, a világnak meg se kottyan az én szeszélyem, esetéleges mulasztásom, a felfüggesztett állapot, amelyben hetek óta élek, és amelynek csak egyetlen épkézláb magyarázatát tudom adni: Bakter Bálint egy olyan kalandba rántott bele engem, amire nehezen álltam rá, de mire nyakig bele merültem volna, ő szeszélyes és titokzatos módon kiszállt belőle, meghatározatlan ideig, itt hagyva engem a kérdéseire felszakadt, kibeszéletlen válaszaimmal...