 |
| Henning János: Éjjeli gyors |
Bakter Bálint már-már csak emlékként élt bennem,
amikor a tegnap a telefonkagylóban hirtelen fölreccsent érdes,
harsogó hangja:
- A Cseke lakás?
Ettől aztán meglódult bennem minden, addig szunnyadó
gondolat. Egycsapásra elememben éreztem magam és a kedvem is
megjött, újra kezdeni a tényleges járőrözést, még ha az
önkéntes is (vagy talán éppen azért...)
- Hol voltál? Úgy eltűntél, annyit se mondtál,
félkalap...
- De hiszen jeleztem, amikor Attila... Hogy majd
jelentkezem...
- Igen, de azóta se adtál magadról életjelt.
Aggódtam...
- Miattam kár volt. Az a szerencsétlen viszont...
Nem hagytam, hogy telefonon mesélje el a barátjával
történteket, pedig már-már nekilátott volna, mert a találkozás,
az élőszó, az Ufóban való ücsörgés, az állomási levegő
beszívása sokkal fontosabb volt számomra mindennél. És talán
nem is az eleven szavak hiányoztak az életemből, mint inkább az
általuk keltett hangulatok.
- Ráérsz holnap délelőtt? - sürgettem meg Baktert
és nagyon reméltem, hogy igent mond.
Úgy is tett.
Ezért aztán most nagy lendülettel tartok az állomás
felé, szokott járőrutamon. A környéken szürke és fakó lett
minden, mióta elhanyagoltam a rendszeres kijárást. A tavaszi-nyári
buja vadnövényzet elszáradt, megroskadt a deres-zúzmarás-ködös
reggelek nyomán, alóla kikandikál a sivár föld kopottas, csupasz
ülepe: a bokros nyári gazba rejtett mindenféle hulladék. Az
ösvény mellett cikkcakkban futó betonkerítés szélvédettebb
sarkánál hasas, műanyag sörös palackok hevernek porosan,
szutykosan egymás hegyén-hátán, átható húgyszaggal megfejelve.
Pár méterrel odébb egy étkezővagonból menet közben egy zsáknyi
szemetet lökhettek ki, aminek a nagy része kávé vagy ital
felszolgálása után visszamaradt, egyszer használatos műanyag
poharakból és evőeszközökből, elázott papírszalvétákból,
csikkekből és hasonló vendéglői hulladékból állt. Bármerre
nézek, bomlás, leépülés, pusztulás. Elég volt pár hétig
félrenéznem, s ősz máris végigcsurgatta undorító nyálkáját
az egész világon.
Mozdony gördül el lassan, vigyázkodva, ráérősen a
harmadik vágányon. Mintha mindegy lenne számára, hogy halad-e
vagy egy helyben áll. Pár perc múlva ugyanaz a mozdony már a
hetediken nekigyürkőzve igyekszik, ellenkező irányba, három
tartálykocsit tolva maga előtt. Most veszem észre, hogy odébb,
ugyanazon a vágányon már vagy egy tucatnyi tartálykocsi áll,
ugyanolyan világos krémszínűre festve, és valamennyire
rápingálták a marosvásárhelyi műtrágyagyár nevét. Méghozzá
élénk pirossal. Feléjük tart a tolató mozdony, de az így
összeálló szerelvény további sorsa egyelőre ismeretlen. Jó
ideje nem láttam már teherszállítmányt – egyáltalán
tehervonatot – vesztegelni az állomáson, annyira furcsa, hogy
ismét benépesültek a régi, távoli vágányok, és szokatlan a
le-fel masírozó tolatómozdony látványa is, közben meg azt
látom, hogy a máskor oly eleven életet élő peronon most alig van
mozgás, néhány ember lézeng csupán, azok is inkább csak
szétnézni állnak ki a placcra, s kis idő múlva fordulnak is be
az állomásépület törött ablakszemű, nyikorgó acélajtaján.
Ha megfigyelték, mai jelentésem hangulata kifejezetten
bővelkedik negatív tónusokban, ami azért nem csoda, hiszen a nap
is valahol a felhők, a szmogos szürke réteg mögött rejtőzik,
csak némi többszörösen megszűrt fénnyel szolgál, s azt is
inkább csak dél felé ereszti rá a világra. Alig néhány óra az
egész...
De ne legyünk telhetetlenek. Az évszakok
váltógazdaságához hozzászokhattunk. Mint ahogy a vasút
világának a kiürüléséhez, hanyatlásához is. A szakma
elsivárosodásához. Amit jobban érzékelni lehet ilyenkor, télvíz
idején, hiszen az ember nem egyszerűen csak utazik, hanem menedéket
keres a vasútban, ahol otthonosan, magába merülve vagy utastársai
társaságában feloldódva töltheti el azt a pár órát, amire
úticéljáig szükség van. Örök találós kérdés, hogy az éppen
befutó szerelvény vagonjaiban levethetjük-e utcai öltözékünket,
vagy télikabátunkba burkolózva, morcosan pillantunk ki a feltűrt
gallérszárnyak közül.
A félig szabadtéri kiskocsmák, falatozók körül is
megfakult a világ. Az élet odabent zajlik, a bódékban, a szorosra
csukott, elfüggönyözött ablaktáblák mögött. Az eléjük
kitett asztalok és székek néptelenek, már a fázós verebek se
szökdécselnek rajtuk, mert már minden fellelhető morzsát
többszörösen is eltakarítottak. Az egyik poros, hóharmatfoltos
asztal alatt két kutya torzsalkodik – az egyik kitúrná a
másikat, amelyik addig összegömbölyödve, szinte önmagába bújva
szunyókált a baklábak alatt. Nem ez az egyedüli üres asztal a
környéken, a békétlen állatnak bőven jutna hely másfelé is,
de nem, itt most akaratérvényesítésről van szó, valamelyikükről
ki kell hogy derüljön, melyik az erősebb, következésképp a
másiknak kotródnia kell...
Az Ufó tetejéről magasba meredő kályhacső csak úgy
löki, már-már egy lustán lüktető szív ütemére, a szürke
füstöt. A vadszőlő indái csupaszon lógnak a falakról,
ablakszemekkel fedték el a szabadra néző tornácrészeket. A bódé
közepén dobkályha duruzsol, ontja a meleget a hűvös szeparék
felé. Az a kevés vendég, aki megül odabent, önkéntelenül a tűz
közelébe húzódik. A helyiségben nem villognak már a napelemes
szentjánosbogarak, bekapcsolták a neonvilágítást – kékes,
sápadt, lidérces idebent a világ, és már csak Bakter Bálint
hiányzik ahhoz, hogy ez a jócskán elferdült valóság
valamiképpen helyrebillenjen a képzeletemben.
Az ajtó üvege mögött a kinti világ zsugori
metszete: egy darabka peron, távolabb ugyanannyi sín és egy vagon
részlete. Ez előtt időnként egy-egy eleven ember halad át hol
tetszőleges irányban. Most éppen egy két éves, dundi csöppségre
figyelek föl, vasgyúró, szakállas, kopasz apjának mutatóujját
szorongatja s akkora vágyakozással nyúlkál a peronon várakozó
személyvagon lépcsője felé, mintha az élete függne tőle.
Reszket belé, toporzékol, hogy nem éri el, az apja viszont nem
engedi közelebb, nem tudni, mikor mozdul meg a szerelvény, akár az
üres fegyverben, a hosszan vesztegelni látszó vonatban sem bízhat
az ember. A fegyver elsülhet, a vonat meglódulhat. Mindkettő
kivédhetetlen. A kis ember ezt nem érti, a felnőtt meg nincs hogy
elmagyarázza neki, ezért aztán marad a gyeplőfeszítő rajongás
egyfelől, a vasúttal ismerkedő gyermek nyüszítő delíriuma és
az apa körültekintő józansága, amely úgy ad, hogy
tulajdonképpen visszavesz...
Az üvegajtó mögött most Bakter alakja tűnik föl és
kitölti az egész „képernyőt”...És ettől úgy tűnik, máris
értelmet nyernek az addig eltékozolt napok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése