 |
| Klubhangulat a fesztiválon |
Jó nézőnek lenni egy ilyen fesztiválon, mint a csíkszeredai film.dok. Mert mindenik évadja sajátos, ugyanakkor mindegyik hozza a formáját. A legutóbbi szlogenje azt ígérte: "Nyomot hagy..."
Nem jó viszont nézőnek lenni ugyanitt, mert óhatatlanul válogatni kell. Ha nem szakmabeli, kritikus vagy éppen megszállott az ember, akkor eldönti, mennyi időt képes büntetlenül a vászon előtti bambulásra áldozni egy örökös jövés-menéstől mozgalmas, hangzavaros, rögtönzött nézőtéren. Naponta három-négy óra már komoly áldozat a mezei néző életéből, de abba alig fér bele 3-4 versenyfilm, hiszen a legtöbb rendező 30-40-50 percen nem nagyon adja alább a játékidőt... A zsűri békétlenkedésének, miszerint túl nagy súlyt raknak a vállára, több mint száz versenyfilmet válogatni a döntő mezőnyben, népi futóversennyé silányíthatja a szakmai küzdelmet, van némi alapja, és mégsincs... (De erről még lesz később is egy-két szavunk.)
Élve tehát a fesztivál előnyeivel és vállalva mindazt, ami emberileg vállalható, a naponta kiszakított 3-4 óra alatt végigkövettük a szeptember 19-25 közötti fesztivál délutáni időszegmenseit, megállapításaink jó részt az ennek alapján szerzett személyes benyomásokra, a vetítések közben és után támadt gondolatokra és a zárórendezvényen elhangzott szakmai nyilatkozatokra, következtetésekre épülnek. Beszámoló is, napló is, elemzés is elegyesen, egy olyan fontos rendezvényről, mely immár nyolc esztendeje következetesen (egy év sajnálatos kimaradással), a véletlenszerűségen túllépve építi – a filmes szakma pászmáit kihasználva – az eleven, konkrét, mindennapi román-magyar kapcsolatokat. Ezt pedig manapság nem lehet eléggé becsülni...
Mint eddig valamennyi évad során, ezúttal is zavar a mezőny tárgyi elegyessége. Az persze rendjén, hogy az előválogatás során a pályamunkákat "dobozolják", így a bemutatók ebből a szempontból nem zsákbamacskák. A zavart az okozza, hogy a megmérettetés során az így emelt válaszfalakat semmisnek tekintik, s olyan filmeket mérnek össze, amelyek a szakma szempontjából ugyan értékelhetők, de össze semmiképp nem mérhetők, mert igen sokszor öntörvényűek, egyszerűen kilógnak a sorból. A nézőtéren ülve, a gondtalan nézőt egy dolog érdekli: hogy amit lát, annak minél töményebb, erőteljesebb információértéke legyen. Hogy ne kényszerüljön rá a vánszorgó időt faggatni és a 30 perces filmet ne érezze iszonyúan vontatottnak, viszont az egy órát tartó film végén is inkább a perc illékonyságát érzékelje. Mert láthattunk rövid filmet, ami csigalassúsággal araszolt célja felé és olyan hosszút is, amibe gondtalanul képesek voltunk belefeledkezni. Meglehet, hogy az értékeléshez ez nem valami precíz esztétikai mérce, de állítom: roppant célravezető. És még sosem kellett csalódnom benne.
Végül is, minden alkotás - a dokumentumfilm is - egy-egy felvállalt kaland. A pontból el kell jutnunk B pontig. Ezt az utat pedig az alkotónak úgy kell bejárnia s velünk bejáratnia, hogy mi lélegzetvisszafojtva, lenyűgözve kövessük a mutatványt. Ha útközben unatkozunk, a közömbösségig ismert tájakon haladunk, az alkotó mind magának, mind a nézőnek "megspórolja" a felfedezés örömét, akkor szakmailag lehet minden a helyén, de az alkotással szemben alapvetően erős kétségek vetődnek fel. A kalandot ugyanis mindig az jellemzi, hogy izgalmas, váratlan fordulatokban bővelkedik. A valóság nehéz bemérhetősége, kiszámíthatatlansága - jó értelemben vett kalandossága - a leginkább erőteljes személyiségek hiteles sorstörténeteiben jelentkezett a film.dok idei évadján is, talán még inkább, mint az eddigieken, s tüntette föl kedvező színekben az illető alkotásokat.
A Kőbe vésett álom (Daczó Katalin, Daczó Dénes és Szabó Ádám produkciója) egy már-már lehetetlennek látszó intellektuális nyomozás filmes jegyzőkönyve. Immanens értékét az adja, hogy az alkotók felfedeznek a nyilvánosság előtt valamit, amit azelőtt homály fedett: egy székelyföldi faluból elszármazott, ismeretlen sorsú művészember, Orbán József szobrász bizonytalan, inkább csak sejthető nyomait követve jutnak el, jelentős földrajzi távolságokat is bejárva azokra a helyszínekre és azokhoz az emberekhez, akik némi tanúsággal szolgálhatnak a száztíz évvel ezelőtt született, meghasonlott és mellőzött művészember kálváriájáról, vargabetűiről. A drámát még csak fokozza az a kirajzolódni látszó bizonyosság, hogy a keresett hős valahol kisiklott pályáján, képtelen volt megfelelni törekvéseinek, amit csak tetézett az Erdélyből elszármazott bizonytalan státusa, illetve a tény, hogy képzettsége elmaradt aspirációi ívelése mögött. Mindez nem tételesen, inkább a film készítőinek kutakodó kérdései, illetve a kapott válaszok nyomán diszkréten, ám határozottan rajzolódik ki előttünk. Ítélet pedig nincs - a dokumentumfilm kegyeleti megbízásból, a szülőfalu felkérésére készült, az ítélkezést a néző belátására bízzák. Daczó Katalin ennek kapcsán meg is fogalmazza alkotói szándékaikat: "„Nem az én feladatom megítélni, hogy Orbán József mekkora kaliberű alkotó volt, de csodálom és eredménynek tartom, hogy egy egyszerű lakatosinasból, távol a családjától, szülőföldjétől egy szobrászmester forrt ki. Nem szabad elfeledni, hogy mindössze hat elemi osztály végzett, hét évig nappal dolgozott, és esti tanfolyamon végezte az iparrajziskolát. Később, mikor mellőzni kezdték, éjjel portási szolgálatot vállalt, csak azért, hogy nappal alkotni tudjon. Kérdem én, kinek van még ilyen ambíciója?" Tipikusan közép-keleteurópai - ha úgy tetszik, erdélyi - szemlélet tükröződik e szavak mélyén, amikor nem a teljesítmény számít, hanem már azt is erénynek tudjuk be, ha valaki szembe fordul az adott lehetőségekkel, kitörni szándékszik ellentmondásos helyzetéből. E jobbára sejtetett, tételesen ki nem mondott tanulságot, bár nekünk kell hozzáadnunk a filmhez, úgy érzem, hogy a fesztivál egyik reprezentatív alkotását láthattuk - ennek ellenére, a zsűri csak egy vigaszdíjjal illette, amin erősen érződött a helyi alkotásnak kijáró protokolláris szándék. Szerintem többet érdemelt!
Hangsúlyosabban vetődik fel ez a probléma azzal a dokumentumfilmmel kapcsolatban, mely Erőss Zsolt világhírű hegymászó 2010-es alpin balesetét, egész addigi karrierjét veszélyeztető műtétjét, majd példaértékű talpra-állását követi nyomon a helyszíni krónikás hitelességével (A Hópárduc talpra áll - rendezte Kollmann András). Ritkán adódik filmesnek akkora mázlija, hogy a balszerencsés esemény bekövetkeztétől mindvégig jelen lehessen egy időben nagyívű, eseménydús folyamat minden kulcsfontosságú, rendszerint látványos történésénél, s az élet megajándékozza egy teljesen kész, sokatmondó forgatókönyvvel. Minden együtt volt ahhoz, hogy a film kiemelkedő teljesítménye lehessen a csíkszeredai megmérettetésnek. Igaz, hogy az alkotás nem bővelkedett szakmai hókuszpókuszokban, mindvégig vállalta a szerény, naplószerű szerkezetet, kerülte a szenzációhajhászást, mégis maga volt a leghitelesebb szenzáció. Számomra teljességgel érthetetlen, hogyan juthatott olyan következtetésre a zsűri, hogy Kollmann filmjét nem csak, hogy nem díjazta, de a fesztivál végén tartott hivatalos kiértékelés során egyáltalán szóra se méltatta! Úgy ment el mellette, mintha a közönség által értékelt alkotást be se mutatták volna! E diszkrétnek szánt, ám otrombára sikerült mellőzés számomra azt jelezte, hogy a fesztivál versenyszellemével nincs minden rendben, és ha a film.dok szorgalmazói szeretnék a megmérettetés súlyát és fontosságát növelni az elkövetkezőkben, akkor az eseményeknek mindenek előtt nem a zsűrizés, hanem a válogatás körül kell forogniuk.
Tipikus sorskövető, gazdagon adatolt, információban bővelkedő, értékes film volt a Zágoni Bálint rendezte Janovics Jenő, a magyar Pathé c. egy órás alkotás, amely terjedelmének dacára is szűknek bizonyult ahhoz, hogy mindent elmondhasson arról a személyiségről, aki a huszadik század elején nem csak virágzó filmgyártást teremtett Erdélyben, de az erdélyi színjátszásnak és a kisebbségi politizálásnak valóságos egyszemélyes intézménye volt több évtizeden keresztül, aki tehetségén túlmenően anyagi javait is két kézzel áldozta fel a közösségi érdek oltárán. Ez az életpálya, úgy is mint életpélda, ma még igen kevéssé ismert és filmbe illő nagyszerűsége tragédiával párosul - annak a magyarságért cselekvő erdélyi zsidó embernek a kisemmizésével, aki szinte mindenét odaadta a színjátszásért, a színésztársaiért. A képileg inventív, jó iramú, alaposan dokumentált, elsősorban adatközlő filmnek, a Daczóékéhoz hasonlóan, be kellett érnie egy vigaszdíjjal, bár mind törekvésben, mind megvalósításban a fesztivál példamutató vonulatát erősítette.
A maga nemében valóságos sorskuriózum a vak, csángó aggastyán belső monológjára épülő tudat- és környezetrajz (Világló éjszaka, rendezte Balog Gábor, Mohi Sándor). A főhős nehezen araszoló, szívós életmozzanataiból építkező, ennek ellenére pörgős történetben, mint a csonthéj mélyén megbúvó magban, benne foglaltatik mindaz, ami a moldvai csángóságról egy mikrovilág kapcsán egyáltalán elmondható és felmutatható. Dicséretes, bár némileg groteszk gesztus volt a zsűri elnöke részéről, hogy a versenyszabályzaton átlépve, saját személyes ad hoc díjával hívta fel a nem mindennapi alkotásra a figyelmet; a nadrágzsebéből "elővarázsolt" kisebb méretű földgömb, bármennyire is igyekezett szimbolikussá magasodni az eredményhirdetés során, olybá hatott, mintha golyóstollal jutalmaznák az alkotó csapat erőfeszítéseit.
(A folytatáshoz mindig a További bejegyzések-re kell kattintani)
Természetesen, más figyelemreméltó produkciók esetében szerencsésebb percepcióról beszélhetünk. A rendezői díjat nyert Bárányfelhők (Zsigmond Dezső filmje) a mai falusi gyermekvilágba kalauzol, egy bánsági pásztorfiúcska és családja életébe ágyazva. Szinte mindvégig érzékeltetni tudja - és ez az ábrázolt valós személyek, a szülők, gyermekek, rokonok természetességén, hiteles bemutatásán fordul meg - az ízig-vérig mai környezetet, falu és város közötti interakciót, ami a főhősben nem anakronizmust, hanem erőteljes, egészen a poézisig menő természetrajongást támaszt. (Többször volt az a benyomásom a vetítés során, mintha nem is dokumentumfilmet, hanem fikciós alkotást látnék, jó értelemben vett szabályos forgatókönyvvel, színészi teljesítménnyel...)
A debütdíjat kapó A hatos számú tömbház című film (rendező: Akar Péter) azért figyelemre méltó, mert a társadalmilag-gazdaságilag eljelentéktelenedő, kiürülő, leszakadó, isten háta mögötti környezetbe plántált bányavidék szorongató magányát mindenek előtt hangsúlyosan képi eszközökkel igyekszik s képes is megfogalmazni.
Ellentmondásos, egyenetlen, hol zseniálisnak ígérkező, hol bántóan megfeneklő alkotásnak tűnt számomra a szarvasi székely sorsát elmesélő, hosszadalmas, helyenként szellemes, máskor góbéskodó monologizálásra épülő Csak ritka a fenyőfa, ez a baj – a szarvasi székely története (Sári Zsuzsa produkciója), amelyet a zsűri díjával jutalmaztak. Sokkal célratörőbb vágással, visszafogottabb ábrázolással, bizonyos mesterkélt mozzanatok merész kiiktatásával jóval hitelesebb és egyenletesebb lehetett volna a teljesítmény, ami így inkább kuriózumra, helyenként pedig már-már karikatúrára emlékezteti azt a nézőt, akinek létezik valamelyes fogalma a székelységről, annak sajátos gondolkodásmódjáról. Nem tűnik szerencsés megoldásnak ilyen produkciókat bátorítani...
Érdekes, mindenek előtt a riportalany erőteljes kisugárzású személyiségjegyei miatt az a Népművelő a felvevőgéppel című alkotás (rendező Buglya Sándor), amelynek a feje fölött a zsűri - úgymond - „elnézett”. A Magyarországon ismert sokoldalú kultúrmunkás, aki néhai Kiss István volt (a balástyai művelődési ház igazgatójaként, népművelőként és filmesként egyszemélyben), és akinek a köz oltárán felőrlődött élete korszakokat, történelmi jelentőségű eseményeket fogott át, olyan mély igazságokat mond ki filmbeli konfesszióiban, amik érvényességben jóval túlmutatnak egy élet, egy szakma, egy sors dimenzióin. A tiszta, sallang mentes dokumentarizmus, ami e filmet jellemzi, ez esetben sem nyert bátorítást, ami azért kár, mert amúgy teljes a zűrzavar a dokumentumfilm-termésben, amiből éppen azt lenne jó határozottan kiszűrni, ami propagandisztikus, manipulált és minden egyéb, csak valóságközelítő nem.
Nem ígér látványos előrelépést a fesztiválszervezésben tapasztalható belső feszültségek kiéleződése: a zsűri és az előzsűrizés közötti, látványosan kipattant konfliktus azért sajnálni való, mert egy adott ponton úgy tűnhet, mintha a filmesek lennének a szervezőkért, az ítészekért, nem pedig fordítva. A zsűrik és az ítélethirdetők világméretű szereptévesztése ma már aggasztó kortünet és egyre több alkotót késztetnek arra, hogy távol maradjon mindenfajta szervezett, hivatalosított megmérettetéstől. Csakhogy, mivel a filmes szakmában a fesztiválokon való részvétel a beavatottság hímporát avatott az alkotókra hinteni, továbbá a különféle támogatások és odafigyelések rendjét is megszabják, azok kénytelenek elfogadni bármilyen megalázó helyzetet - egyszerűen a megmérettetésért, a publicitásért. A valós helyzettel számot vetve, ám annak be nem hódolva, a fesztiválszervezők helyesen jártak el akkor, amikor nem engedtek a zsűri agressziójának és megvédték a fesztivál műsorába előválogatott filmeket, mintegy sugallván: ha van is némi igazság abban, amit a zsűri állít, hogy egy eredményes filmfesztivál nem hasonlíthat népi futóversenyre, a zsűrinek mégis az az elsőrendű feladata, hogy végignézze és -elemezze az eléje tárt mezőnyt és szigorúan szakmai döntéseket hozzon. Reméljük, hogy a csíkszeredaiak vendégszeretetével továbbra is élve, a Film.dok szervezői a következő, nyolcadik évadtól megkapják mindazt, amit az eddigi héttől csak részben vagy csak formálisan kaptak meg - a fesztivál szakmai nagykorúsodását.
Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése