6.
Most, hogy eljutottunk a harmincvalahány évvel ezelőtti történések sűrűjébe, ahonnan - láttuk - nincsen visszaút, csak előre lehet menekülni, azon töprengek, ugyan bizony mit szándékozok elérni azzal, hogy újra mesélek egy szokatlan történetet, amit nem is én találtam ki? Továbbá, hogy vajon érdekel-e még egyáltalán valakit ez a história, vagy egész egyszerűen az elkésett, idejét múlt témák között tartják számon?
Úgy látszik, bennem és nemzedékem egy részében még nem zárultak le életünk e torz, ám jól ismert, otthonos emlékei. Petru Popescu, akit hosszú évek óta izgat a hazai közönséghez való visszajutás útja-módja és esélye, a könyv megjelenése előtt romániai híveivel könyvbemutató körutat tervezett október 20-november 10-e között a következő helységekben: Kolozsvár, Nagyvárad, Bánffyhunyad, Gyulafehérvár, Temesvár, Bukarest, Ploiesti, Szinaja, Brassó, Jászváros.
A turné előtt Dinu Balan, aki doktori disszertációjában PP irodalmi munkásságát elemzi és dolgozza föl s ilyen alapon személyesen is szoros kapcsolatba került az íróval, 2009 júliusában nyílt levélben (Scrisoare deschisă adresată scriitorului Petru Popescu - Cine v-ar mai putea citi în România?) tárja fel előtte, hogy tapasztalata szerint mely rétegek azok, akik ma még könyvet vesznek a kezükbe Romániában, s ezen belül az aranykorszak eseményeire és problematikájára is kíváncsiak. Megjegyzi: amíg az országban élt, a hetvenes évek elején, Petru Popescu minden ízével a fiatalok írója volt, stílusát, mondanivalóját az akkori fiatalok magukénak érezték. Azzal, hogy az író hátat fordított országának és ezzel együtt addigi közönségének is, valami végzetes szakadás állt be munkásságában: új hazájában új helyzettel állt szemben, amelyre új válaszokat kellett adnia. Ezeket a válaszokat angol nyelven adta és ezzel egy teljesen más, jóval népesebb, szokatlanabb olvasási szokásokkal rendelkező közönséghez fordult, amely lassan-lassan sajátos módszert szabott az írónak, ez viszont nem érvényesül a romániai viszonyokban. Balan szkeptikus a tekintetben, hogy a kulturális értékek képesek lennének befolyásolni a román ifjúság kiábrándultságát és elfordulását a szellemi újjászületéstől. Példának azokat a fiatal rendezők által elért filmsikereket hozza föl (Cristian Mungiu, Cristi Puiu, Corneliu Porumboiu stb.), melyek jóval nagyobb tömegsikernek örvendenek külföldön, mint odahaza. A romániai közvélemény nyilvántartja még az 1989 előtt érvényesült alkotók munkásságát, de már az újakra kevésbé figyel föl.
Petru Popescu azzal, hogy az általa irodalmi példaképnek tartott Joseph Conrad nyomdokaiba lépett, aki a lengyel kultúrából lépett át az angolba és nagyszerű műveit angol szellemben, angolul alkotta meg, ténylegesen töröltette magát a román irodalomból, a köztudatból, s míg azzal volt elfoglalva, hogy az angol-amerikai olvasó és filmkedvelő közönséget az ott érvényes sajátos marketing-eszközökkel meghódítsa, elvesztette itthoni hátországát. Lehetséges-e az új kapcsolat felvétele?
Ennek próbája éppen a Supleantul, amely Popescu szándéka szerint egy, a ’75 – ‘95-ös évek Romániájának történéseit feldolgozó könyvsorozat első darabja. A könyv megírását nem csupán belső, hanem külső körülmények is szorgalmazták: Popescu saját, újságírói fakultásra járó lánya, Chloe Popescu volt az, aki valósággal sürgette a téma kihordását, mert roppant kíváncsi volt apja megismételhetetlen politikai-szexuális kalandjára.
Ennyi kitérő után jobb lesz, ha visszatérünk a regény főszereplőihez, Zoiához és Petruhoz, akik valósággal elmenekülnek a havannai Castro-Ceausescu fogadás fojtogató légköréből.
Érdekes közjáték: a Zoia számára fenntartott hivatalos terepjárón az alábbi jelzés szerepel: companerita/suplente... (Vagyis: elvtársnő, póttag). Az író elérkezettnek látja az időt, hogy kettejük kapcsolatát megpecsételje, ezért a sajtónak fenntartott Maury szálloda felé veszik útjukat.
...Haja az arcomat simogatja.
- Zoia, amit Fidelnek adunk, azt miért adjuk ingyen?
- Ez a kubai látogatás ára, mondja a lány, kezemet szorongatva, s úgy tűnik, legyűrte a romantika, de valami igen fontos belső szándék is.
- De miért kellett itt kezdeni a látogatást?
- Hogy ő figyelmeztesse Amerikát, így a lány.
- Na és? kérdem.
- A figyelmeztetés megtörtént, válaszolja. Most lássuk, mi következik ezután...
Nekem támaszkodik, s amikor karommal átölelem a vállát, teste váratlanul ellágyul, úgy sejtem, talán a félelemtől. Miközben rámnéz, mintha azt mondaná: "Rádbízom magam..."
A pár minden szempontból készen áll a végzetes összeborulásra. Egy a gond: Petru és Stejar közös hotelszobát laknak, s bár ez utóbbi előnyös fizikai adottságai révén a szálloda úszómedencéjében fűzi a csinosabbnál csinosabb helybeli nőket, bármelyik pillanatban rájuk nyithat. Az ágyjelenet így bizonytalan időre eltolódik, mert Zoiának közben eszébe jut, hogy tájékoztassa szerelmét: a főtitkárt körülvevők közül a külügyi nagykutya mindent megpróbál bevetni, hogy az írót lejárassa a főnöki házaspár előtt. Coman, a házitestőr mindent megtesz, hogy semlegesítse az aknamunkát. Zoia maga is megígéri, hogy küzdeni fog szerelméért...
Az egész éjszaka folyamán az író - bevallása szerint - meg nem történt események riportjait fogalmazta (amelyeknek, mint említettem, semmiféle nyomát nem találtuk a valóságban).
Másnap a párocska meglátogatja Hemingway kubai házát, amelynek falain a kubai propagandaképek a Nobel-díjas író és Fidel mély barátságát sugallják, pedig az előbbi féligmeddig a kubai rezsim foglya volt... Majd részt vesznek az ingyen adományozott cementgyár felavatásán, ahol Fidel röpke három órás beszédet "rögtönöz"...
A következő regénybeli állomás: Venezuela...
Illusztráció: Hemingway és Castro - minden csupa látszat? (1960)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése