Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (21): Indulás előtt

Útban az Ufó felé...

Már szinte vártam a Bakterrel való találkozást. Sikerült annyira felkavarnia bennem az elsüllyedni hitt élményvilágot, hogy emiatt valahogy szimpatikus lett számomra. Pontosabban nem is annyira szimpatikus, mint inkább nélkülözhetetlen. Amúgy ki nem állhatom túlságosan konkrét kérdéseit – és szerintem nagyon sok fölösleges, együgyű kérdést is tesz fel, amelyekbe belesajdul az ember agya -, viszont nagyon alapos és jóhiszemű. Azt hiszem, nem is tudja, mit jelent az, hogy „hátsó gondolat”. Nehezen veszi be a könnyed, leheletfinom utalásokat, a fű alatti jelzéseket, a sejtetéseket, a lebegtetett gyanúsítgatásokat. Addig nem nyugszik, amíg egy kérdésére meg nem kapja az áperté választ.


Hogy csak egy példát mondjak: három nap kihagyás után ülünk ismét az Ufó-ban, ezúttal nem mondhatni, hogy elhagyatott a lokál, mert majd minden asztal körül ülnek és fogyasztanak, savanyú bor bűze terjeszkedik a levegőben, a vadszőlőlevelek rései között, egyik boxból a másikba, egyik asztaltól a másikig, mi csak azért is sört rendelünk, elvégre ez itt inkább a sör hazája, mert a boré aztán végképp nem; mégis van keletje mindenféle vinkónak.


Szóval, itt ülünk, a felfokozott hangulatú környezetben, és akkor ez a Bakter azzal bombáz engem, hogy mit jelentsen részemről az a kekeckedés, hogy a vasúttal kapcsolatos legjelentéktelenebb dolgokat is fontosnak találom verssé avatni, pontosabban versként eladni.


- Ez nem ugyanaz a helyzet – kérdezi komoly pofával, s ezért meg se tudok rá haragudni, mert érzem szavaiban az őszinte érdeklődést -, mint amikor a viccbeli Mórickának mindenről ugyanaz jut eszébe?


Most rajtam az értetlenkedés sora:


- No, és neki mi jutott eszébe?


Bakteren látszik, hogy ezt nem várta volna éppen tőlem, de udvariasan kimondja:


- Hát a dugás, bocsánattal legyen mondva...


Nevetek, hogy most rajtafogtam, mert hiszen ez a „bocsánattal legyen mondva...”-szerű presziőzködés azt jelenti, hogy tőle sem idegenek a képes beszéd fordulatai, kényszerei, de aztán ráébredek, hogy hiába minden ravasz kitérő, válaszolnom kell.


- Például, miről van szó? Hozzál már fel egy példát...


Ettől aztán szememben is enyhén kérdésesnek tűnik a vers, tűnődve olvasom...


Indulás előtt


vonat az állomáson
lám lám betolat


szabadul mindjárt a lépcső
s te felrakod a cókmókodat


szoknyád meglendül
feszülő lábad fölött


utadat jól bemérték
víg vasúti mérnökök


óránkra nézünk
öt perc és elrobog a vagon


hiába szólnék
hát ülünk hallgatagon


- Mi ebben a jelentéktelen? Pontosabban mi az erőltetett abban, hogy egy érzelmi feszültséggel telített helyzet színhelye éppen a pályaudvar legyen, egy pillanatokon belül elinduló szerelvény mellett?


- Mert banális. Nincs benne az ég adta világon semmi újdonság. Semmi meglepő. Közismert, kopott szavak. Igazából egy vázlat egy tájról, egy állapotról, amit jól ismerünk és amely nem vezet sehová.


- Megálljunk a vázlat szónál, mert azt jól látod, hogy a vers felépítéséhez minimális elemet használtam fel. Épp csak annyit, hogy a banalitásba beleférjen az a ki nem mondott feldúltság, ami két ember közé befészkeli magát, s egy valószínűleg szükséges, rutinos utazást is keserű, tragikus fordulattá torzít. De ettől a ki nem mondott tények, gondolatok és állapotok mögött még sok minden elfér, amit minden további nélkül odaképzelhetünk.


- Például...


- Furcsa lenne, ha én fedezném fel mások, illetékesebbek helyett ennek a versnek a megnyitandó mögöttesét, s nem is teszek mást, mint hogy megosztom azt az élményemet, ami e vázlatot papírra kényszerítette...


És rendre elmeséltem, hogy a „nyolcas vágány” korszaka után hirtelen beállt változás – megállapodottság – a családi életünkben nem csak azt jelentette, hogy megszűnt a létformámat felszabdaló kétlakiságom, az állandó elutazásom-megérkezésem, és hogy a várva-várt lakásba való megtelepedésünk együtt töltött hétköznapjainkra irányította a figyelmünket, hanem ezzel együtt nyilvánvaló lett: az elmúlt évek kényszerhelyzete nem múlt el fölöttünk nyomtalanul; bennem legalábbis megszokottá tette a magányos, többnyire a saját szempontokra összpontosító életmódot. Nem éltünk addig teljes, a nap mind a huszonnégy órájára összehangolt családi életet, nem tisztáztuk a munkamegosztás rendjét, természetes volt számomra az, hogy a reggel korán elszólító munkabeosztás fejében gyakorlatilag késő délutánig magára hagytam élettársamat, boldoguljon hármuk életének irányításával, ahogy akar. És ahogyan tud. Fejest ugrottam a munkába. Nem volt többé mentségem, hogy haza kell utaznom, mert nincs lakásom. Volt lakásom, tehát elvárták tőlem, hogy törlesszek, az elmúlt évek ide-oda utazgatásai fejében. Ha jól meggondolom, bármikor elővehették volna a pénzügyi osztályon azokat az elszámolásokat, amikkel hivatalos kiszállási összegekből elszámoltattam magamnak valamennyi kolozsvári, illetve bukaresti utat. Ami akkor sem volt kevés, bármennyire elmerültünk is azóta az inflációban. Félni nem féltem, hiszen az összegeket nem panamáztam el, jogos emberi szükségletekre fordítottam, meg aztán nagyon vigyáztam arra is, hogy útjaim a szerkesztőség számára is minden alkalommal haszonnal térüljenek meg. Bármilyen instancia előtt vállaltam volna hát tetteim védelmét – amire nem került soha sor -, de maga a számonkérés, a meghurcolás nem hiányzott életemből, ezért igyekeztem a végletekig lojális és korrekt lenni munkaadóimmal szemben...


Látom, Bakter nagyokat nyel, szemét dülleszti, ami nála nagyon sokszor azt jelenti, hogy közbeszólna, nagyon mondana valamit, de kellően fegyelmezett ahhoz, hogy visszafogja magát. Ha jól sejtem, most attól indulhatott be, hogy rettentő hosszúnak találta a történet tálalását. A szöveg egyszerűségéhez illően valami egyszerűbbet várt az én vége-hossza nincs történetemhez képest, és úgy látszik, csalódott bennem, mert az árnyalatok kedvéért én úgy kentem föl egymásra a különböző fedőszíneket, hogy úgy tűnhetett, magam is belezavarodtam.


Pedig nem. Éppen csak, hogy elragadott az emlékvonat huzata... És még egyáltalán nincs vége!

Lágerben kötött irodalmi barátság

(Az alábbi dokumentumriportot az Új Magyar Szó Színkép melléklete számára írtam, meg is jelent a lap 2011. szeptember 9-i számában. Köszönet a dokumentálódásban nyújtott segítségért Mihály Rékának, Ferenczy Krisztinának és Ady Andrásnak. - csg)

Rózsás János Csíkban.
Fotó: Ferenczy Krisztina

Egyikük, a Nobel-díjas remekíró, Ivan Gyenyiszovics egy napjának utolérhetetlen ismerője, a Gulag szigetvilágnak  velejéig kiismerője és megörökítője - halott. De másikuk, a magyar tanítvány, akit fiatalemberként sodort az író mellé a  sors, tovább folytatja azt, amire fogsága idején kimondatlanul is fölesküdött: papírra vetni azoknak a magyar  embereknek a sorsát, akik a szovjet lágerekben sínylődtek és pusztultak el. Ehhez a példát és a kellő tudást, a módszert  barátjától, Szolzsenyicintől tanulta, s amellett, hogy kilenc évi fogságának megírta legkegyetlenebb fél esztendejét,  mintegy ötezer magyar fogolysorsból összeállította a Gulág-lexikont is, s ezért 2001-ben magas állami kitüntetésben  részesült.


Az elmúlt napokban Rózsás János Erdélyt s különösképpen a Székelyföldet járva, amelyre mindig nagyon kíváncsi volt,  felelevenítette az őt megismerni óhajtó népes hallgatósága előtt a lágerélet és a rendkívüli irodalmi barátság halhatatlan  történetét.


A Gulág szigetvilágból már tudhattuk, hogyan látta Rózsást Szolzsenyicin baráti szeme:


" ... Észreveszem, hogy engem és könyvemet gyakran figyelmesen néz, oldalvást oda-odapillant, de megszólalni mégis  vonakodik egy sovány, hosszú orrú, nyurga fiatalember, aki szembetűnő, kívülről hozott jólneveltséggel, nagyfokú  szerénységgel kelti fel a figyelmemet. Megismerkedünk egymással. Halk, elfogódott hangon beszél, az orosz  kifejezésekkel bajlódik, mulatságos szófordulatokat használ, melyekért bocsánat kérőleg mosolyog. Kiderül, hogy -  magyar, és Rózsás János a neve. Megmutatom neki Dalj nagy értelmező szótárát, és a lágeri nélkülözésektől elcsigázott  arcával helyeslően bólint. Igen, igen. Kívülálló dolgokra kell terelni a figyelmet, nemcsak az evésre gondolni szüntelen.
Csak huszonöt éves, de hiányzik a fiatalos pír az arcáról. A szél által kicserzett száraz, vékony bőr mintha egyenesen a  koponyájának hosszúkás, keskeny csontjaira volna húzva. Fájnak az izületei, égető reuma kínozza, melyet Északon,  erdőirtás közben szerzett.
Van itt a lágerben még két-három honfitársa, de azokat napról napra csak egy foglalkoztatja: hogyan lehet túlélni?  Hogyan lehetne jóllakni? János pedig zúgolódás nélkül megeszi azt, amit a brigádvezető kiírat a számára. Éhen marad  ugyan, de nem engedi meg magának, hogy ételszerzés után járjon. Mindig éberen szemlélődik, odafigyel a  beszélgetésekre, mindent meg akar érteni. És mi az, amit meg akar érteni?... Minket, oroszokat akar megérteni!...
1944-ben, amikor a mieink Magyarországot megszállták és őt elfogták, 18 éves volt (és nem is volt katona).
- Nekem eddig még nem volt módomban se jót, se rosszat tennem az embereknek, - mondja mosolyogva. - Belőlem  nem volt még senkinek se haszna, se kára.
...Északra szállították, ahol erdőirtáson dolgozott, majd leromlott és bekerült a kórházba.
Mind ez ideig Oroszország csak az egyik oldaláról fordult feléje, azzal az oldalával, amelyik leülteti az embereket, -  most pedig bemutatkozott a másik oldaláról is.
Szolikamszk városának közelében, a Szimszk-i lágerkerület kis kórházában volt ápolónővér Duszja, egy negyvenöt éves  asszony. Köztörvényes elítélt, szabad mozgással a környéken, öt éves büntetés idővel. Duszja nem csak abban látta  munkájának az értelmét, hogy magát fenntarthassa, hogy a büntetésideje valahogy leteljen (ami nálunk rendkívül  gyakori jelenség, és a maga rózsaszínű szemüvegén keresztül János nem volt képes észrevenni ilyesmit), hanem abban,  hogy a haldokló és már senkinek a számára nem szükséges embereket talpra állítsa. De azzal, amit a láger kórháza  nyújtott, nem lehetett az embereket megmenteni. És Duszja nővér a saját 30 dekás reggeli kenyérfejadagját cserélte be a  faluban fél liter tejre, és ezzel a tejjel hozta vissza Jánost (és őelőtte még másokat is) az életbe...
Duszja nővér személyén keresztül szerette meg János országunkat és mindannyiunkat. És igyekezettel kezdte tanulni a  láger börtönőreinek és őrkatonáinak a nyelvét - a roppant gazdag orosz nyelvet. Kilenc esztendőt ült le lágereinkben,  Oroszországot csupán a börtönvagon ablakából, kis képeslapokról és a lágeren keresztül láthatta meg. És mégis -  megszerette."

A Gulág szigetvilág egyik orosz kiadása és a szerző lágerfotója

Rózsás János pedig eképpen beszélt nekünk Szolzsenyicinről a csíkszeredai polgármesteri hivatal fogadótermében:


"Közös lágerben voltunk Kazahsztánban, és haláláig tartó barátság szövődött köztünk. Csodabogaraknak számítottunk,  akik nem a konyha, hanem a könyvtár körül sündörögtek. Kis illegális irodalmi társaság alakult körülötte, sokszor  olyan szerzőkkel foglalkoztunk, akik ugyanúgy ültek, mint mi. Ő korábban szabadult, én későbben, címet nem  cserélhettünk, mert akkor kaptuk volna rögtön a következő 10 évet kémkedésért, merthogy ezáltal kölcsönösen  beszerveztük egymást. Amikor az Iván Gyenyiszovics egy napja című könyve megjelent 1962-ben a Novij Mir irodalmi  folyóiratban, sok részlete visszaköszönt belőle közös életünknek, hiszen én is ültem abban a táborban én rajtuk  keresztül felvettem a kapcsolatot Szolzsenyicinnel, levelezni kezdtünk irodalmi témákról. Aztán mikor politikailag  kényelmetlen személlyé vált, a leveleimet a feleségének címeztem. Azt hittük, hogy kicselezzük a KGB-t; naiv dolog  volt. Amikor 1974-ben kiutasították a Szovjetunióból, megkeresett engem Moszkvából a politikai kiadó, hogy írjam  meg az emlékirataimat a számukra. Abban bíztak, hogy én Szolzsenyicinnel ellentétben jót fogok írni a lágeréletről,  mert szeretem az orosz kultúrát, foglalkozom az orosz irodalommal, együtt érzek a világ legtöbbet szenvedett népével.  Rákérdeztem, hogy mindezt honnan tudják. Közölték, hogy olvasták a Szolzsenyicinnek írt összes levelemet. Úgy  gondolták, hogy én majd ellenpontja leszek a barátomnak. Eleinte nem akartam megírni, de aztán mégis megírtam,  persze nem kaptam érte dicséretet. Nem azt kapták, amit vártak. Szerencsémre éppen közbejött a gorbacsovi korszak.  Később, nem tudom hogyan, de valahogy kikerült Münchenbe a kéziratom, ahol meg is jelent. Közölték velem illetékes  elvtársak, hogy belőlem nem csinálnak mártírt, nem leszek magyar Szolzsenyicin. "

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (20): Emlékek talpfáján

A fényesre csiszolt fővágányt kivéve mindent benőtt a gaz, s a jegenyék
kivágva Szentkirályon

Hamarabb ültem repülőn, mint az apám. Ezt tőle tudtam meg, amikor első repülőutam előtt ragaszkodott hozzá, hogy kikísérjen a szamosfalvi repülőtérre. Ahogy láttam, nem is a búcsú kedvéért – hiszen a tervek szerint pár nap múlva hazaérkeztem volna Bukarestből, ahová az egyetem elvégzése után állásügyben pofavizitre hivattak a szerkesztőségbe -, inkább azért, hogy kezével is megérinthesse azt a madarat, aminek a hátára ő mostanig nem fért fel. Búcsúzáskor, amikor megöleltük egymást, szinte szégyenlősen, meghatottságtól elfúló hangon súgta a fülembe: „Aztán utazz szerencsével!... Tudod, hogy én még nem ültem repülőgépen?”


Megdöbbentett a vallomása, s valahogy furcsa volt elhinnem, hogy az előttem álló egyetemi tanár, több kötetes tankönyvszerző, a sokgyerekes apa, közel jár az ötvenhez és még nem volt alkalma megkóstolni a levegőbe emelkedés örömeit!


Pár év múlva aztán számára is megadatott, hogy néhány légi utat megtegyen, de igazából mindig megmaradt földközeli embernek, akárcsak jómagam...


Most a sírjához igyekszem, a közeli faluba, s mert lekéstem a reggeli személyt, kénytelen vagyok autóbuszra szállni. Így valamivel könnyebb az út, hiszen a busz a temető közelében áll meg, s miközben a sír gránit peremén elüldögélek, látom a völgy mélyén, az őszi páratengeren is átderengő, távoli vasúti töltést, amelyen a nevezetes „székely körvasút” közlekedik, immár közel másfél száz éve. Hamarosan érkezik is, bágyadt sikkantásokat eregetve, a megállíthatatlan Corona expressz, Brassó irányában, miután letessékelte utasai nagy részét a székely városkák többségében. De ez, innen, csak látvány – apámnak ehhez se volt szerencséje, bár a falu lakosaként szinte naponta kigyalogolt a csíkszentkirályi állomásra. Jó félórás egészségügyi séta volt ez a számára, s hol az állomás közelében lakó barátját kereste föl ilyenkor, hol az átellenben lévő borvíztöltődében akadt dolga, máskor meg egyszerűen csak a postát vitte ki az állomási postaládához, ahol – azt remélte – küldeményei egyenesen a postavagonban kötnek ki, s közvetlenebb útjuk lesz a címzettekhez, nem kell bejárniuk még a községi, majd a megyeszékhelyi postahivatal (s a még ki tudja, milyen más hivatalok) útját. Egy időben, anyám halála után az állomáson túl székelő ládagyár étkezdéjébe járt el kosztolni nap nap után, s útja minden esetben  kötelezően átvezetett a szentkirályi vasútállomás vágányrendszerén. Mondhatni, jó rálátása volt az ottani eseményekre.


Nem beszélve arról, hogy valahányszor gyerekek és rokonok hozzá utaztunk, mindig otthonosan várakozott a néhány lépésnyi peronon, ami épp úgy nézett ki, mint az a Kisállomás, amit annak idején Tekéből ihletődve, felépítettem magamnak. Úgy hatott, mintha ő maga lenne az állomásfőnök, nem pedig az a vézna, nyakigláb férfi, aki hanyag eleganciával viselt sötétkék vasutasegyenruhában mindig az utolsó pillanatban állt ki az állomásépület küszöbére, indítókoronggal a kezében...


Ezek az emlékek most mind-mind átrohannak rajtam, ott a temetőben, s elhatározom, ha a fene fenét eszik is, hogy bármilyen alkalmatlan legyen is a menetrend, vonattal teszem meg a visszautat, s az indulásig az állomás környékén múlatom majd el az időt...


Temetői elfoglaltságomat befejezve, csöndesen aláereszkedem a faluba, mintha enyém lenne az egész világ, a maga teljes idejével, a végtelen térrel, melyből mindig csak egy elenyészően kis részt vagyunk képesek befogni. Végigmegyek a kanyargós, poros utcákon, gépkocsik vágtatnak el mellettem, mindkét irányban, bezzeg az autóközlekedés folyamatos, mondhatni olyan, ahogyan az ereken áramlik a vér, hol tolulásosan, hol meg hömpölygő kimértséggel. Az Olton átívelő lengőhídhoz érek, mely a falu két részét összeköti egymással, de inkább a földgáton megyek végig, az Olt folyásirányában. A túlsó parton, jobbára a folyó kanyarulatait követve, húzódik a vasút is. Amíg a borvíztöltőde melletti zsilipekhez érek, ahol már a sorompó és a rendező vágányok húzódnak el, két, egymáshoz kapcsolt villanymozdony gördül el lefelé, Brassó irányába. Lassan, szinte hangtalanul úsznak el a távolban. A sorompó mellett most hirtelen, mintha a semmiből, előbukkan egy fekete, hollóhajú, csinos vasutas menyecske, testhezálló sötétkék mellénykében és egyen-pantallóban, fehér blúzban, nem is illik a sok kora őszi gaz közé, de azért hajlong a sínek mentén és a fővágányt vizsgálgatja, jobbra-balra hajlongva, a sínt s olykor a talpfákat kopácsolva... Milyen régóta nem láttam ilyen aprólékos figyelmet szentelni a vágányoknak! Szinte, mintha egy régóta elsüllyedt múltból köszönne vissza ez a látvány, ám hiába keresem rajta kívül a hajdani állomás mozgalmát: a borvíztöltőde udvarára futó, azóta felszedett vágány melletti ládarakókat, akik szinte éjt nappallá téve rakták-ürítették a borvizes üvegeket szállító tehervagonokat. Odébb tolatómozdonyok illesztették össze a soron következő, „Rendkívül sürgős” jelzésű szerelvényeket, a sorompót ilyenkor nagyon sokszor és huzamosabb ideig leeresztették, a gyárba igyekvő gépkocsivezetők nagy bosszúságára. Azóta megfordult a kocka: a sorompó majd mindig nyitva áll, s a vízszállítmányok is jobbára autótrének platóin indulnak útnak a nagyvilágba.


A rendező vágányokat mindenütt benőtte a fű. Az ipari zóna határát jelző, égre törő, örökké idegesen zizegő jegenyesort eltüntette a druzsba. Sehol lombsuhogás, sehol egy árnyék. Odébb, az állomáson túl, ahol viszont a ládagyáriak rakodó munkája élénkítette az állomás életét, ugyancsak kihalt minden. A mázsáló ajtaja zárva. Ilyenkor, ősszel valamikor óriási, elterpeszkedő krumplihalmok várták itt az üres vagonokat, hogy bevagonírozhassák őket, a forgalmisták le-fel járkáltak, aktákkal a kezükben, olyan életteli volt minden, most viszont sehol egy lélek. Egy eltaposott krumpli, egy göröngy nem sok, annyi sincs a földön. Ki tudja, mikor láttak ezek a rámpák utoljára terményt?


Közben a hollófekete hajú vasutas jelenés eltűnik a forgalmista irodájának ajtaja mögött. A menetrend kopott, eső áztatta, rozsdás. De az világosan leolvasható, hogy délután fél háromig ne is reménykedjek a visszatérésben. Az állomás mögötti kerthelyiségben egy padra ülök, félig napsütésben, félig árnyékban, a falu felől 10 év körüli fiúcska szalad oda s unottan lengeti magát a kerekes kút mellett felállított hintán. Amúgy a kerthelyiség zárva van, a hirdetés szerint csak a délutáni-esti járatok forgalma idejére nyit ki.


Apámra gondolok és a múltra, ahová a környező sínek vezetnek, de kizárólag csak azt, aki hajlandó emlékei talpfáján zokszó nélkül visszafelé lépdelni egy elsüllyedt világba, mely a nyolcvanas évek közepén egy ilyen verset diktált nekem, éppen a csíkszentkirályi állomáson, személyvonatra várva:


Zeneszóra


sej hajladoznak a jegenyék
jegenyejajongás a zenénk
zeneszóra a ládarakók
hajladoznak sej fenemód


kirakják berakják a sok üveget
egy életen át mégsem eleget
hol üresek hol meg teli vannak
egyszer megnyílik majd becsukódik az ablak


odafönt az ég a rögtönítélő bíró
fúj a szél a mindent eltakarító
szeretnék hinni neki senki nem fogja pártját
ahogy az üvegen rajtunk is átlát


táncoló jegenyék alatt a mentség
a hajladozó könyörtelenség
jegenyejajra a ládarakók
hajladoznak sej fenemód!

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (100)

Épül a Horhy-hídhoz vezető út

Viharos, durva botrányok és a Himnusz profanizálása
1937 július


Viharos, durva botrányok és a Himnusz profanizálása után Festetics gróf nyilasai elmenekültek a kisgazdapárt böhönyei gyűléséről, amelyen Németországot éljenezték és Tildy Zoltánt akasztófával fenyegették * Balatonboglár, július 25.


A Független Kisgazdapárt képviselői élükön Tildy Zoltánnal, vasárnap megkezdték agitációjukat Festetics Sándor gróf birodalmában Böhönyén, ahol a nyilasvezérnek vadászkastélya és számos zöldinges cselédje van. 
Az egyik uradalmi épületen az a botor fenyegetés várta az érkező képviselőket: Vigyázz Zoltán, mert hamarosan felkerülsz a hurokra! Egy másik épületre ez volt felírva: Le a zsidók zsebébe bújt kisgazdapárttal! Tildy, Gaál Olivér és Cseh Szombathy László képviselők természetes mulattak e bárgyúságon, mialatt a kisgazdapárti közönség tomboló éljenzése közepette megérkeztek a gyűlés színhelyére, ahol vagy ötven, egyre hangosabban és botrányosabban viselkedő nyilas helyezkedett el. 
A nyilasok Pozsonyi Ferenc elnöki megnyitóját a közbe szólások özönével próbálták megakadályozni és botrányos handabandázásuk folytatódott Vidorits Ferencnek, a kisgazdapárt helyi vezérének beszéde közben is.
Éljenezték Festeticset, zsidózták a kisgazdákat és egyszerre karjukat Hitler-köszöntésre lendítve, adott jelre elkezdték énekelni a Himnuszt.
Andrejevics szolgabíró a kiküldött hatósági biztos, aki már eddig is többször csendre intette a zajongókat, felugrott helyéről és éles hangon kiáltotta a nyilasok felé:
- Megállj! Csend legyen! A Himnuszt nem engedem profanizálni! A törvény nevében figyelmeztetem önöket, hagyják abba az éneket!
A főszolgabíró harsogó hangja és erélyes fellépése véget vetett a Himnusszal űzött visszaélésnek , de a közbeszólások nem szűntek meg.
- Éljen Gaál Gaszton! - kiabálták a nyilasok. - Az más ember volt! Nem zsidóvezér!
A szolgabíró intésére a csendőrök a zajongók felé indultak, ami nyilván megijeszthette őket, mert harcias köszöntésükkel kezdték egymást bátorítani: Bátorság! Bátorság!
Cseh Szombathy László képviselő beszéde alatt a nyilasok felváltva Festeticset és Németországot éljenezték, sőt akadt egy tréfás alvezér, aki a kolerát éljenezte.
Andrejevics szolgabíró ekkor személyesen indult a csoport felé négy csendőr elején, hogy közbelépjen. Bátori József a miskolci nyilasbotrányok hírhedt szervezője, a rovott multú kéményseprő, ekkor elkiáltotta magát:
- Éljen vitéz Endre László főszolgabíró! A mi nagyvezérünk éljen!
- Éljenek az összes főszolgabírók!- ordítozták más nyilasok. Andrejevics szolgabírót azonban nem hatotta meg ez a hízelkedés és Cseh-Szombathy László beszédét megszakítva éles hangon így szólt:
- Elég volt a rendzavarásból! További közbeszólást nem tűrök! A csendőrjárőr távolítson el minden közbeszólót a gyűlés színhelyéről!
A járőrvezető tiszthelyettes, aki feszes vigyázban hallgatta a szolgabíró parancsát, kemény hangon válaszolt:
- Szolgabíró úrnak alássan jelentem, a parancsot megértettem!
Erre Bátori vezére is kiadta a parancsot: 
- Nemzeti szocialisták, haza!
A nyilasok sietve távoztak el a gyűlésről, de amint úgy érezték, hogy már nem kell félniük a szolgabírótól és a csendőröktől, zajongani kezdtek a község főuccáján. 
Andrejevics szolgabíró ekkor egy csendőrjárőrt küldött utánuk azzal az utasítással, hogy oszlassa fel a csoportot és az ellenszegülőket állítsa elő.
Amikor Tildy Zoltán beszélni kezdett, már vége volt a botrányoknak, amelyeket Tildy kemény szavakkal bélyegzett meg.
- Amit ezek a nyilasok csináltak, mutatja, mi lenne Magyarországon, ha bármiféle diktatúrának sikerülne rátaposnia erre a nemzetre. - mondotta. - Néhány erőszakos ember, egy erőszakos, hangos, türelmetlen, többé kevésbé félnótás kisebbség elfojtana az országban minden véleményt. A diktatúra eszköze az erőszak, a gyilkosság és az akasztófa! Ebben az országban mindig szabad magyarok éltek, ez a nép vérrel és vassal védelmezte mindig a maga szabadságát. Néztem ezt az eliszkoló nyilas társaságot, néztem. Kik ezek? A gróf úr alkalmazottai, urasági cselédek. A szabad magyar nép nem fog beállni Festetics cselédeinek sorába! Ez a társaság kitörő lelkesedéssel éljenezte Németországot. Mi a hatalmas német birodalommal barátságban akarunk élni, de gyarmata és szolgái sohasem leszünk. Ha mi egy országot éltetünk, az az ország a mi hazánk és a mi válaszunk ezeknek az, hogy: éljen Magyarország! Nem fogunk lelkesedni idegen államok boldogulásáért.
Mi csak annak az országnak lehetünk barátai, amely hajlandó tudomásul venni, hogy önálló, független magyar nemzet vagyunk.
Ebben az országban mi, a nép igazi képviselői, nem fogunk meghátrálni az otromba lármázás elől. Amikor zsidókérdésről és kartelekről beszélnek, nézzük meg mi van a lepedő alatt? Itt van a földkérdés, melyről nyilas uraimék nem szívesen vallanak színt. Azt akarjuk, hogy a magyar nép maga döntsön sorsa felett és ne gróf Festetics Sándor döntsön, ennek az útja pedig: a titkos választójog.
Viharos éljenzéssel ünnepelte a kisgazdaközönség Tildy Zoltánt, aki után Berecz Sándor dr. szólott. Mielőtt a gyűlés véget ért volna, Andrejevics szolgabíró ismét felállt és a következőket mondotta:
- Bár ismeretlen dolog, hogy a hatóság képviselője egy poltikiai gyűlésen felszólaljon, én teljesen politika mentesen akarok néhány szót mondani. Itt az előbb erélyes intézkedéseket foganatosítottam. A magyar közigazgatás a vaskéz és a meleg szív képviselője. Azokat, akik a gyűlésen rendesen viselkedtek, ezennel megdicsérem és elismerésem fejezem ki előttük.




Zoltán Irén operaénekesnő és egy híres svéd színésznő 24 óráig küzdöttek felborult vitorlásuk roncsain
1937 július


Zoltán Irén operaénekesnő és egy híres svéd színésznő 24 óráig küzdöttek felborult vitorlásuk roncsain a háborgó Balatonnal 
 Siófok. Július 11. 
Nagy volt az izgalom két napon keresztül Siófokon: Zoltán Irénnek, az ismert oreraénekesnőnek édesanyja bejelentette, hogy leánya, barátnőjével, Helge Barnef híres svéd színésznővel együtt eltűnt.
A siófoki csendőrség erélyesen nyomozott Zoltán Irén és barátnője ügyén, értesítették a budapesti főkapitányságot is, naponta hússzor is telefonáltak Budapestre és az ország különbőző városaiba ismerősökhöz és rokonokhoz, de hiába: a két énekesnőnek nem akadtak nyomára. Vasárnapra virradó éjszaka egy felborult, összetört vitorláscsónak romjaiba kapaszkodva, dideregve, félig megfagyva, már eszméleten kívül partra ért a két fiatal énekesnő. Egy fiatalemberrel együtt. 
A három didergő, ideglázas embert azonnal szállodájukba szállították, ahol órákon keresztül kapták az injekciókat, míg végre az orvosok kimerítő munkája után annyira magukhoz tértek, hogy el tudták mondani, mi történt. 
Pénteken délelőtt a két operaénekesnő, ismerősüknek, Muskát József budapesti magántisztviselőnek társágában vitorlás csónakot bérelt és a sima vízen a zalai part felé indultak. Át is értek Balatonfüredre s onnan néhány óra múlva visszaigyekeztek Siófok felé. A Balaton közepén hatalmas vihar érte őket utol.
Dörgött az ég, veszedelmesen cikáztak a villámok és emeletmagasságú hullámok dobálták a kis csónakot. A vitorlás néhány perc múlva rongyokban lógott. A szél a vitorla rúdját is kettétörte és a halálra rémült, reszkető emberekkel felfordult a csónak.
Nem vesztették el lélekjelenlétük a felborult csónakba kapaszkodtak és emberfeletti erőfeszítéssel, félig eszméletlenül, görcsösen addig szorongatták a csónakot, amíg hosszú, végtelennek tűnő órák után partra vetette őket a Balaton. 
Vasárnap délelőtt munkatársunk beszélt a siófoki szállodában Zoltán Irénnel. A fiatal énekesnő még mindig halálrarémülten, sápadtan beszélt szörnyű kalandjáról:
- Gyönyörű, sima volt a víz, amikor útnak indultunk. Mi még túl csöndesnek is találtuk és bosszankodtunk, hogy a nagy szélcsendben lassan halad a vitorlás. A késő délutáni órákban indultunk vissza, amit nyugodtan megtehettünk, hiszen kitűnően ismerjük a környéket és sokszor tettük meg már az utat. 
Hirtelen percek alatt ért utól a vihar, hiszen tudja, milyen gyorsan támad a Balatonon tengeriméretű orkán. Régen ismerem a Balatont, sok csúnya vihart láttam már, de ilyen hatalmas hullámokat még sohasem...
Borzalmas pillanatok voltak, először a vitorla ment tönkre, aztán a rúd. Vagy félóráig dobálta még a vihar a kis csónakot, mi egymásba, s a csónak ülésébe kapaszkodtunk, hogy ki ne repüljünk. Egyszerre csak felborultunk, hogy mi történt utána... attól kezdve jóformán nem is tudom. Nem az agyvelőm parancsolt, már csak életösztönömnek engedelmeskedtem. Hogy milyen borzalmas órákat szenvedtünk át, milyen érzés volt egy napot a vízben tölteni és nem tudni, hogy megmenekülünk-e, vagy odaveszünk. Azt el sem lehet mondani..
Az izgalmak újra nagyon kimerítették, nem tud tovább beszélni...




Esküvő az ördögűzők szektájában
1937 július


Örjöngő üvöltözése közben ,,esküdött örök hűséget” egy ifjú pár az ördögűzők szektájában
Vasárnap dél felé az Orczy út 16. számú földszintes házból elnyújtott vonyítás hangzott ki az uccára.
Berohantunk az udvarra, ahol békésen pipázott egy ingujjra vetkőzött munkásember. Megkérdeztük, hogy mi történik itt? Csak a fejével intette egy ajtó felé:
- Esküvő van a templomban!
Egy perc múlva keskeny kis lépcsőn át bejutottunk az ördögűzők szektájának templomába, egy kicsiny, keskeny terembe, amelyben egyszerű padok álltak. A pódiumszerű emelvény padján ördögűzők papja ült, a teremben körülbelül száz öreg ember és öreg asszony őrjöngött. Sikongva, jajveszélkelve, arcukat, mellüket, ruhájukat marcangolva ordítozták: Jaj nekünk!... Megejtett minket a gonosz!.. .Ments meg minket a gonosztól!
A fülsiketítő és idegtépő üvöltözésben, hemperegésben, vonagló önverdesésben sikerült felfedeznünk egy aránylag nyugodtabb hívőt, aki mindössze csak a fejét ütögette a padba.
Ez elmagyarázta, hogy a szekta tagjai önsanyargatva imádkoznak, bűneikért vezekelnek és kérik a Nagy Szellemet, hogy távolítsa el tőlük az ördögöt. 
Az első padban három ember ült, akik hosszú fehér lebernyeget viseltek. Baumann táltos hozzájuk lépett, fejükre tette a kezét, megáldotta őket, majd rájuk fröccsentett valami folyadékot, ami azonban nem víz volt.
- Felavatlak benneteket! - kiáltotta, hogy a pokoli hangzavart túlsűvítse. Ezután a hívek odajárultak az ujonnan felavatott őrjöngők elé és leborultak előttük
De most következett a legnagyobb attrakció: az ördögűző esküvő.
Fiatal férfi és fiatal nő állt a Nagy Szellem sámánja elé: Ziegel József textilgyári szövőmunkás és Dózsa Borbála háztartásbeli.
- Összeadlak benneteket a Nagy Szellem nevében - mondta a főördögűző, mire a vőlegény és a menyasszony sírva fakadtak és megszaggatták ruháikat. Baumann prédikátor még azt is megfogadtatta velük, hogy minden házassági évfordulót böjttel és kemény fekhellyel fognak megünnepelni, majd ráhúzta a kezükre a jegygyűrűt s kiadta a parancsot: Most imádkozzunk a fiatalokért!
A tömegdühroham újra kezdődött. De a fiatal páron nem lehetett túltenni: Ők ordítottak a legjobban!
Ökölbe szorították a kezüket, a ruhájukat tépdesték, a hajukat szaggatták, az arcukat marcangolták: - Jóságos szellem védj meg minket! Ments meg minket az ördögtől... Jehova, vigyázz ránk... - a hívek egyébként óvatos titokszerűséggel suhantak ki a templomból, mint az összeesküvők. 
Megkérdeztük a ház egyik lakóját: mit szólnak ehhez a vasárnapi mulatsághoz?
- Az ember megszokja - felelt vállat vonva - azt képzeli, hogy ápoló a Lipótmezőn...




A francia és angol flotta 250 hajója és 500 repülőgépe ma megszállja a Földközi tengert
1937 szeptember


Párizs, szeptember 19.
Hétfőn reggel a francia és angol flotta: óriás páncélosok, torpedóflotillák, tengeri repülőgépek raja elfoglalják a két ország admiralitása által kijelölt útvonalakat a Földközi tengeren, hogy végrehajtsák a nyoni határozatokat és megvédjék minden kalózkodásai szemben a legnagyobb európai tenger szabadságát.
A hadihajók száma több kétszázötvennél, és ötszáz repülőgép fogja figyelni, hogy a spanyol polgárháborúban résztvevő hadihajók és tengeralattjárók, amelyeknek nemzetiségét a legtöbbször gondosan eltitkolják, nem-e támadnak meg és süllyesztenek el védtelen kereskedelmi gőzösöket. A Földközi tengeri flotta-támaszpontokat a francia kormány az angol hadihajók rendelkezéséra bocsátotta és az angol kormány új légi flottabázist állított fel Gibraltárban, azonkívül megerősítette Maltát, ahol eddig is tekintélyes repülőflották állomásoztak.
A délfranciaországi hadikikötőből már vasárnap kifutottak a hadihajók Esteva altengernagy parancsnoksága alatt, hogy résztvegyenek az angol-francia őrszolgálatban. Az altengernagy főhadiszállása Oranban van, ahol 22 francia hadihajó horgonyoz, azonkívül egy repülőgép, nyolc torpedóromboló és 13 torpedónaszád.
A francia közvélemény helyesléssel fogadja ezeket a világháború óta példa nélkül álló intézkedéseket, a vasárnapi lapok egyértelműleg állapítják meg, hogy komoly figyelmeztetés, ez mindazok számára, akik meg akarják zavarni a békét és hangsúlyozzák, hogy ha Spanyolországba kívülről újabb fegyvereket és harcosokat küldenek, - a kalózkodás nem szűnik meg és a tengeri közlekedés bizonytalanná válik, akkor Franciaország és Anglia nem marad tovább tétlen.


Ciano újból tárgyalt a francia és angol ügyvivőkkel 
Róma, szeptember 19.
(A Magyar Távirati Iroda jelentése.) 
A vasárnap Rómában nagy diplomáciai meglepetést hozott, amennyiben a külügyminisztérium délután hivatalos jelentést adott ki, amely szerint a Földközi-tengeri felügyelet ügyében Franciaország, Anglia és Olaszország között újabb tárgyalások voltak. A külügyminisztérium hivatalos jelentése a következőket mondja: Franciaország és Anglia római ügyvivője felkereste Ciano külügyminisztert és átadta neki a nyoni egyezményben foglalt felügyeleti intézkedéseknek a repülőgépekre és a víz felszínén úszó hajókra történt kiterjedéséről szóló pótegyezmény másolatát. Ugyanekkor a két ügyvivő felvilágosításokat kért az olasz külügyminisztertől a szeptember 14-i olasz válaszjegyzék jelentését illetően.
A válaszjegyzék ugyanis ellentétes magyarázatokra adott alkalmat abban a tekintetben, hogy Olaszország elfogadja-e vagy sem a földközitengeri felügyeletben számára felajánlott közreműködést.
Ciano külügyminiszter a két ügyvivővel folytatott későbbi megbeszélése során kijelentette, hogy az olasz kormány, amikor felvetette a teljes egyenjogúság kérdését, ezzel azt akarta leszögezni, hogy az olasz hajóhad számára - ahhoz, hogy résztvehessen a felügyeletben - a francia és angol hajóhaddal teljesen egyenlő helyzetet kell biztosítani.
Ezekről az olasz kormány tájékoztatta a német birodalmi kormányt is.




Nincs akadálya a magyar fegyverkezési egyenjogúságnak
1937 szeptember


Genf, szeptember 26.
A magyar külügyminiszternek Genfben, a kisantant államférfiaival folytatott diplomáciai tárgyalásai befejeződtek, ezeknek a tárgyalásoknak az anyagát kiegészítették a kisantant miniszterelnökeinek és a francia kormány képviselőjének, Blumnak a prágai tanácskozásai és a dunai államok közvéleménye feszült figyelemmel várja, mikor és mely formában mutatkozik meg ezeknek a közeledési kísérleteknek kézzelfogható eredménye.
A külföldi sajtóban, főleg a prágai és belgrádi lapokban megjelent híradások szerint Magyarország fegyverkezési egyenjogúságának elismerése ma már kétségtelen.
A probléma súlypontja ma a kisebbségi kérdésen van. Magyarországnak azon a jogos kívánságán, hogy a kisebbségek jogi és gazdasági helyzetét megnyugtató módon rendezzék és így lehetővé váljék Magyarország és a kisantant viszonyának normalizálása.
Sem jugoszláv, sem csehszlovák részről a kisebbségi kérdés megnyugtató rendezésének ma már nem áll semmiféle akadály az útjában.
Csupán a belső romániai viszonyok, részben a küszöbön álló általános választások Romániában egyelőre késleltetik, hogy e kérdésben rövid időn belül eredmény legyen elérhető. Párizsi értesülések szerint Hodzsa miniszterelnök már bukaresti látogatása alkalmával is erőteljes szószólója volt a tárgyalások meggyorsításának. Párizsban pedig, ahol a dunai államok tanácskozásait különösen feszült figyelemmel kisérték, ma már bizonyos türelmetlenség mutatkozik, amint ez a volt budapesti francia követnek, Louis de Viennenek a Temps szombati számában megjelent cikkéből kiolvasható.
Kétségtelennek tartják, hogy Blum a francia kormány nevében Prágában sürgette a megegyezést a kisebbségi kérdésben. Prágai jelentések szerint a legsimábban és leggyorsabban a jugoszláv kormánnyal jött létre az elvi megegyezés. Belgrádi tudósítónk azt jelenti, hogy a nemzetközi vásár után, amely a magyar-jugoszláv gazdasági közeledésnek és együttműködésnek erőteljes bevezetője volt, a jugoszláv politikai körökben általános az az óhaj, hogy a két ország a lehető legbarátságosabb és legszorosabb viszonyba kerüljön egymással.
A félhivatalos Vreme genfi tudósítója jelenti, hogy a „genfi tárgyalások” igen barátságos légkörben folytak, azokkal úgy a kisantant államok, mint Magyarország képviselői teljesen meg vannak elégedve és a most következő diplomáciai tárgyalások feladata lesz a részletek megállapítása. Tudósítónk értesülése szerint a kisantant kormányai a magyar fegyverkezési egyenjogúság elismerése ellenében nem kívánnak egyebet, mint egy magyar kormánynyilatkozatot, amely szerint Magyarország fegyverkezése nem irányul a szomszéd államok ellen.
Jugoszláv részről egyébként állandóan hangoztatják, hogy a Sztojadinovics-kormány a magyar kisebbség kulturális és gazdasági kivánságait a legmesszebbmenő mértékben kész teljesíteni, Korosev belügyminiszter ígéretet tett arra, hogy a közigazgatási hatóságok a magyar kultúregyesületek munkáját nem fogják akadályozni és a magyar iskola-panaszok orvoslása végett azonnal érintkezésbe lép Sztoszovics közoktatásügyi miniszterrel.
Az erdélyi magyar kisebbség hangulatának és reménykedésének az „Ellenzék” vasárnapi számában ad kifejezést, amelyben megállapítja, hogy végre megtört a jég. A genfi tárgyalásokról a román lapok nagy elismeréssel írnak, ami annál fontosabb, mert az utódállamok közül leginkább Románia mutatkozott sokáig elutasítónak, sőt ridegnek.
Az „Ellenzék” is hangoztatja, hogy vérmes reményeket nem szabad dédelgetni, a tárgyalások elhúzódhatnak s csak nagyon lassan, lépésről-lépésre valósulhat meg az áhított és kényszerű rendezés, amelynek meredek, tüskés és szakadékos az útja, de meglesz, mert meg kell lennie.




A Horthy Miklós-hid
1937 szeptember


Ha jogosult volt Budapestre az a dicsérő jelző, hogy a szép hidak városa, még jogosultabb lesz ezután, amikor elkészült a magyar hidépités legujabb remek alkotása, a Boráros-téri Horthy Miklós-hid. Eddig a budai hegyekből ereszkedtek alá a fővárosi Duna-hidak (vagy a hegynek futottak, aszerint, hogy ki honnan nézte), addig az uj hid az első, amelynek egyik lábánál sincs hegy és a pesti sikságot a kelenföldi lapállyal köti össze.
Hét évvel ezelőtt, Horthy Miklós kormányzóságának tizedik évfordulóján határozták el a Boráros-téri hid megépitését. Dr. Álgyai Hubert Pál elgondolása szerint készitette el a terveket a kereskedelmi minisztérium Dunaépitési Szakosztálya és az elfogadott tervek alapján indult meg az épités 1933 juniusában. Három évig és három hónapig tartott a hatalmas munka, dolgozott ezer és ezer munkás a vasgyárakban, kőfejtőkben, a talaj feltöltésén és a tulajdonképpeni hidépitéssel, mig most végre ünnepi felavatásra készen áll a Horthy Miklós-hid.

Rózsába oltott verscsokor Yunus Emrétől

A Kisebbségben c. melléklet (ÚMSZ) szeptemberi számának állítottam össze az alábbi versantológiát, a fordító vallomásával. Sajnos, a szerkesztő helyszűke miatt nem tudta a teljes anyagot hasznosítani, én viszont ide korlátlan mennyiséget is el tudok helyezni, ezért itt is érdemes lesz böngészni benne.

Köznapi szellemi horizontunkat nem igen terheli még a török műveltség, ezért hálás köszönet minden hírhozónak és közvetítőnek, aki kapcsolatot teremt a török másság értékeivel. Yunus Emre 13. századi török énekmondó (valószínűleg 1238-1320) egyike a török lírát egyetemesé tevő alkotóknak. Maga írta dalait a távoli Anatóliában, amelyek egyik hűséges, mai megszólaltatója, Erdal Şalikoğlu saz-előadóművész így írt róla:
"Amikor megszületett, Anatóliát öldöklő mongol hordák pusztították, 30-40 évvel korábban pedig  a nyugatról érkező keresztes hadak foglalták el és fosztották ki az ortodox Bizáncot. Ebben a sötét, reményvesztett és a biztonságot teljességgel nélkülöző korszakban Yunus számára az volt a legfontosabb, hogy ugyanúgy szeressük embertársainkat, mint Istent. Faji, nyelvi vagy vallási különbségtétel nélkül tekintett minden emberre."
Yunus Emre dalait Erdal Şalikoğlu budapesti jóbarátjával, Kobzos Kiss Tamás budapesti énekmondóval együtt adja elő közel két évtizede Európa koncerttermeiben, így hallottam én is az elsők között, élő két nyelvű, interaktív előadásban a csíkszeredai Régizene fesztiválon. A dalok-versek szövegét Kobzos Kiss Tamás fordította magyar nyelvre, mert a Yunus-művek korai keletkezésük ellenére olyan erkölcsi értékek tolmácsolására képesek, melyek ma is csorbítatlanul érvényesek és eszményeinkbe illenek. Összeállításunk a két előadóművész Yunus Emre: Lásd, mit mível a szerelem c. 2007-es CD-korongjához mellékelt versfüzet alapján készült. (Cseke Gábor)




YUNUS EMRE VERSEI
Kobzos Kiss Tamás tolmácsolásában




Elepesztett a szerelem
Askin Aldi Benden Beni


Elepesztett a szerelem
Csak te kellesz csak te nekem
Érted égek éjjel-nappal
Csak te kellesz, csak te nekem


Létemnek nem örülhetek 
A nemléttől már nem félek 
Betölt engem a szerelem 
Csak te kellesz, csak te nekem


Az édenről azt mesélik 
Paloták vannak ott s hurik 
Legyen azé ki akarja 
Csak te kellesz, csak te nekem


Engem már meg is ölhetnek 
Hamvaim szórják a szélnek 
Téged szólítlak onnan is 
Csak te kellesz, csak te nekem


Yunusnak neveznek engem 
Minden nap nagyobb lesz tüzem 
Két világon nincs más vágyom 
Csak te kellesz, csak te nekem




A hatalmas szerelem
Benim ol ask bahrisi


A hatalmas szerelem
Én vagyok, zúg tengerem
Vízözön csepp belőlem
Porszem végtelen nekem


A baráthoz visz utam
Ott az én birodalmam
Szerelemről szól szavam
Szerelem a lakhelyem


Földön ember míg nem volt
Lélek házat nem kapott
Sátán megátkoztatott
Ég vára volt lakhelyem


Yunus lent a nép között
Nem áll meg Isten előtt
Énekel, mint megszállott
Dervis nem lehet, ó nem




Dervissé szíved tesz
Dervislik bastadir


Dervissé észtől válsz, nem a süvegtől
A meleg tűztől van, nem a tűzhelytől
Felebarátodat hogyha megbántod
Hiába kérsz bármit imádban fentről


Urad ha keresed szívedben keresd
Zarándokutakon meg nem lelheted
Fogadd meg Yunusnak hasznos tanácsát
S hamarabb eléred, mintsem gondolnád




Malom, miért sírsz olyan nagyon
Dolap niçin inilersin…


Malom, miért sírsz oly nagyon
Bánat miatt bús a dalom
Mindenem az úrnak adom
Érte vagyok bús, és sírok


Az én nevem Bánat-malom
Vizem folyik minduntalan
Ahogy parancsolta Uram
Tenger bánat miatt sírok


Hegy tetején megtaláltak 
Ágaimtól megfosztottak
Belőlem malmot csináltak
Tenger bánat miatt sírok


Hegyi fából való vagyok
Édes, keserű nem vagyok
Én az Úr szolgája vagyok
Tenger bánat miatt sírok


Hegyről vágták a törzsemet
Felbolygatták életemet 
Mégis zengem énekemet
Tenger bánat miatt sírok


Ácsok megfaragtak engem
Helyre tették minden részem
A jajszavam Istentől van
Tenger bánat miatt sírok


Vizemet a mélyből merem
Forgatva lentről emelem
Látod, mennyit kell szenvednem?
Tenger bánat miatt sírok


Yunus arca örömtelen 
Vágyai marasztják itt lenn
Maradása nincsen mégsem 
Tenger bánat miatt sírok




Kezdet vagyok és vég vagyok
Evvel benim ahir benim


Kezdet vagyok és vég vagyok
Lelkeknek a lelke vagyok
Rögös úton tévelygőknek
Fényes lámpása én vagyok


Teremtett világot néző
Pillanat alatt teremtő
Hatalomban mindenható
Szeretet forrása vagyok


Teremtettem sík helyeket
Tettem beléjük hegyeket
Kifeszítettem az eget
Földet forgató én vagyok


A nép között rendet tevő
A négy könyvet megalkotó
Fehérre feketét rovó
A híveknek Írás vagyok


Nem Yunus az, ki ezt mondja
Isten szava szól általa
Pogánynak kár hallgatnia
Kezdet vagyok és vég vagyok


(A folytatáshoz mindig kattintsunk a További bejegyzések-re)

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (19): „Száz vasutat, ezeret...”

Ülök tehát egy asztal mellett és mások által leírt megállapításokat emésztek. Ezek persze mondatokból, szavakból, betűkből állnak. Terjedelmesek vagy enyhén hiányosak. Netán felületesek. Vagy célzatosak? A legjobb, ha több forrást vet össze az ember. De mi van akkor, ha minden szöveg ugyanabból az egyetlen, jól meghatározott és kellően „mérgezett” kútból merít?


Közel harminc éve annak, hogy magam is szemtanúja vagyok a vasút lassú, de biztos haldoklásának. Pedig eközben olyan fejlesztési vakmerőségeket villantottak fel a tervezők a világ különböző pontjain – mondjuk Japánban, de nyugaton is -, hogy azt remélhettem: amíg Közép-Európában odáig eljutunk, mindegyre meredeken felívelő pályát fogunk követni.


Mekkora badarság!


Az ember abban reménykedik, hogy a világ mindinkább összetart, közben fenét, egyre inkább szétfejlődik mindaz, aminek pedig egységbe kellene rázódnia.

TGV POS

Azon töröm a fejem, hogyan tudott a TGV POS típusú szerelvény 2007. április 3-án, a maga bevett és engedélyezett névleges sebességén túl (320 km/h ) egyenesen 574,8 km/h-ra ugrani, hagyományos vasúti struktúrán? Mi értelme, milyen üzenete van egy ilyen rekordnak a jövőre nézve, amikor tudjuk, hogy a biztonságos sebességhez egyre tökéletesebb, biztonságosabb és teljességében felújított pályatest-hálózatra van szükség... Köszönöm szépen az ilyen teszteket, amikor kiemelt útszakaszokra készült kiemelt fejlesztéseket dédelgetnek egyfelől, vigyázva arra, hogy még a vasúti látványterv is alkalmazkodjon  a nyílszerű suhanáshoz! Még ha sikerül is a rekord, a kísérletben közvetlenül érdekelteken kívül a kutyát sem melegít, mert közben  mifelénk semmi sem utal arra, hogy valaha is túllépjük a 80-100 kilométeres cammogást; s még az is jó, ha ezt tartani tudjuk egyáltalán...


(És akkor még a japán légpárnás csodatrénről nem is tettem említést, mert úgy néz ki, hogy Európa számára az egyáltalán nem járható út!)


De hogyan is tudnánk megfelelni annak, amit már elértünk, s ami úgy néz ki, hogy egyre nagyobb veszélyben van, ha ilyen terveket dédelgetünk, hogy felszedjük a sínek egyötödét... A nagyon veszteséges romániai vasúttársaság azért, hogy mentse a költségvetését és a cégből élők egzisztenciáját, már régen nem úgy gondol a vasútra, mint civilizációs eszközre, hanem mint egy kivénhedt szolgára, egy lassan semmire se jó kenyérpusztítóra, aki itt maradt a nyakunkon, és kizárólag emberiességünk még meglévő morzsáira számíthat...


A cikkekből kiderül: a jelenlegi válság arra kényszeríti az emberiséget, hogy kétszer is megnézze minden cent, fillér vagy bani helyét és visszafogja a költekezést. Ez így helyénvaló. De ami ennek a jegyében történik, az siralmasabb, mint a pauperizálódás. Tehát ezúttal nem csak az egyes ember csúszik le, már-már a primitív létezés szintjére, de egy egész foglalkoztatási ág, egy valamikor nagyszerű jövőt ígérő esélye az emberiségnek, amiről Petőfi Sándor sorait be szívesen idéztük!


Száz vasutat, ezeret!
Csináljatok, csináljatok!
Hadd fussák be a világot,
Mint a testet az erek.

Ezek a föld erei,
Bennök árad a műveltség,
Ezek által ömlenek szét
Az életnek nedvei.


Mi maradt mára ezekből az intelmekből? Legfőképpen az értelem az, ami hiányzik belőlük... Nem szeretnék a patetizmusba fulladni, mert a tények könyörtelenül beszélnek: azokat a vonalakat, melyek a következő hónapokban nem hozzák a beléjük ölt summák legalább a fele hasznát – azzal együtt, hogy közben ezreket bocsátottak el a vasúttól s a vonatjegyek árán megint srófoltak egy jókorát, akkor nincsen pardon; megszüntetik a feleslegessé vált nyúlványokat, ahogy a békétlenkedő vakbelet is kiveszik az emberből. Feltéve persze, ha nem akad valami nagyzsebű befektető, aki fantáziát lát abban, hogy szorult időkben is a vasút megmentésére siessen.

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (18): Vészjelzés?

Pusztuló pályatest - vajon eltűnik hirtelen?

Arra ébredtem, hogy hajnalban hirtelen eszembe jutott: ma „könyvtár-napom” van. Lejár annak a néhány, hetekkel ezelőtt hazahozott könyvtári kötetnek a kölcsönzési határideje. Aminek a betartására mindig nagyon kényes vagyok. Még akkor is, ha nem sikerül betartanom. Sőt, akkor még inkább!


Összeszedtem hát valamennyi tartozásom (4 kötetről van szó, az egyik Jorge Semprun: A nagy utazás...) s irány a könyvtár. Ha pedig már úgy is ott vagyok, bekérezkedtem a folyóirat-lerakatba, ahol a régi időszaki kiadványokat őrzik... Bakternek említést tettem egy esszéről, amit úgy tudom, 1967-ben követtem el és amiben az akkor éppen időszerű, kolozsvári és bálványosváraljai kétlakiságom élményeinek adtam hangot. Csakhogy én azt az írást azóta egyáltalán nem láttam, abban is kételkedhettem volna, hogy egyáltalán létezett-e, vagy csak az én szándékaimban öltött testet...


A lerakatban, a polcokon elhelyezett régi, poros lapok között forgolódva lassanként eszembe jutott, hogy az egykori Utunknak szántam az írást, amikor éppen pályázatot indítottak a szülőföldről. Fel is fedezem egy fél óra leteltével a lap első, 1968-as évkönyvében, s azon melegében ki is másolom. Tessék, itt van:

Keserű szerelem

Nem volt bölcsőm és nem lesz — majd szépen kiégő — testem őrzője. Bálványosváralja számomra: izgató, keserű szerelem. Szemem lehunyom, s már látom is; most éppen ringó dombú, szelíd panoráma a szélvédő üvegén át. Kocsik hordoztak legtöbbször odáig: porosak, ócskák, rozogák, néha egy-egy fényes (ugyanakkor pénzes), s végül a szerkesztőségi autó, melynek Miklós bácsiját örökre magamba zártam.


Első kapcsolatunkat két újságírói élmény jelentette, csöppet sem felületes, ám mégis egészen más jellegű ismeretség. Aztán évek múltán, hogy feleségem állás-ügye sehogy sem tudott úgy rendeződni, ahogy azt hajdani tervezgetéseink naivul lefestették, belénk vetítették, egy esztendőre tanárnak szegődött, vidékre. S éppen ide, Váraljára. Mert közelebb nem akadt hely. Magával vitte az akkor kétéves gyereket is.


Nehezen jutunk lakáshoz. Az igazgató (munkájába, sorsába belefáradt, jóravaló ember) gyanakodva fogad - ő maga több mint tíz éven át dolgozik, él egyhuzamban ebben a világtól elzárt, idegnyugtató és idegőrlő veremben, tudja, hogy vállalkozásunk nem lesz hosszú életű, de kedves.


- Jani bácsi — hívja a néptanácsi mindenest, kinek csuli-kalapja van, megtört arca, és szívéből egy regiment naplopó vígan elélhet.
— Hogyne, meglátjuk. A tanár urat már ismerem, alutt egyszer nálunk... 
Felkínált szobája földes, kátránypapírral beborítva. Künn szél süvít, eső csapong, fakádból  cseresznyét szemelgetünk.  Itt már  mindenki  unja.  Nedves, pállott a levegő, a kemény ágyon összebújunk.


Cseresznye, meggy, barack, körte, alma, szőlő — Décse mellett is híres gyümölcstermő vidék ez. Zöldség csak a háztájiakban terem, családi használatra. Kenyeret nem kapni, csak ha süttet az ember, ahhoz meg liszt kell... Mindegy, mit viszek majd a városból. Akkor már jobb a kész. Autóbuszjárat nincs, a határban egy fahidat tavasszal elvitt a nagyvíz, most majd megépítik — betonból, őszire kész lesz. Addig a rögtönzött úton kóberes teherautó szállítja az embereket.


A költözés: mindent kell vinni, edényt, ruhát, élelmet, ágyneműt.


Megszusszanunk a szobában: feleségem sír, a gyermek birtokba veszi a kanapét — ezután állandó játszóhelye lesz. Fát vágunk, apró ablakokból nézzük a párálló, erdőhátú dombokat, idáig úszik a malom keszeg dörömbölése, a kavargó por fölött két méter magasban repülni próbálnak a szép tollú libák; salétromos, kotlós ízű vizet hozunk a szomszédból (más víz nincs is a faluban), késő éjszakáig dolgozik alattunk a község cipésze. Hajnalban: „Jó reggelt, tanító bácsi! Kolozsvárra?" Jól összeráz az autó, már majdnem Désre érünk, mikor a kocsi faránál beözönlik, fölkel a nap.