Ülök tehát egy asztal mellett és mások által leírt megállapításokat emésztek. Ezek persze mondatokból, szavakból, betűkből állnak. Terjedelmesek vagy enyhén hiányosak. Netán felületesek. Vagy célzatosak? A legjobb, ha több forrást vet össze az ember. De mi van akkor, ha minden szöveg ugyanabból az egyetlen, jól meghatározott és kellően „mérgezett” kútból merít?
Közel harminc éve annak, hogy magam is szemtanúja vagyok a vasút lassú, de biztos haldoklásának. Pedig eközben olyan fejlesztési vakmerőségeket villantottak fel a tervezők a világ különböző pontjain – mondjuk Japánban, de nyugaton is -, hogy azt remélhettem: amíg Közép-Európában odáig eljutunk, mindegyre meredeken felívelő pályát fogunk követni.
Mekkora badarság!
Az ember abban reménykedik, hogy a világ mindinkább összetart, közben fenét, egyre inkább szétfejlődik mindaz, aminek pedig egységbe kellene rázódnia.
 |
| TGV POS |
(És akkor még a japán légpárnás csodatrénről nem is tettem említést, mert úgy néz ki, hogy Európa számára az egyáltalán nem járható út!)
De hogyan is tudnánk megfelelni annak, amit már elértünk, s ami úgy néz ki, hogy egyre nagyobb veszélyben van, ha ilyen terveket dédelgetünk, hogy felszedjük a sínek egyötödét... A nagyon veszteséges romániai vasúttársaság azért, hogy mentse a költségvetését és a cégből élők egzisztenciáját, már régen nem úgy gondol a vasútra, mint civilizációs eszközre, hanem mint egy kivénhedt szolgára, egy lassan semmire se jó kenyérpusztítóra, aki itt maradt a nyakunkon, és kizárólag emberiességünk még meglévő morzsáira számíthat...
A cikkekből kiderül: a jelenlegi válság arra kényszeríti az emberiséget, hogy kétszer is megnézze minden cent, fillér vagy bani helyét és visszafogja a költekezést. Ez így helyénvaló. De ami ennek a jegyében történik, az siralmasabb, mint a pauperizálódás. Tehát ezúttal nem csak az egyes ember csúszik le, már-már a primitív létezés szintjére, de egy egész foglalkoztatási ág, egy valamikor nagyszerű jövőt ígérő esélye az emberiségnek, amiről Petőfi Sándor sorait be szívesen idéztük!
Száz vasutat, ezeret!
Csináljatok, csináljatok!
Hadd fussák be a világot,
Mint a testet az erek.
Ezek a föld erei,
Bennök árad a műveltség,
Ezek által ömlenek szét
Az életnek nedvei.
Mi maradt mára ezekből az intelmekből? Legfőképpen az értelem az, ami hiányzik belőlük... Nem szeretnék a patetizmusba fulladni, mert a tények könyörtelenül beszélnek: azokat a vonalakat, melyek a következő hónapokban nem hozzák a beléjük ölt summák legalább a fele hasznát – azzal együtt, hogy közben ezreket bocsátottak el a vasúttól s a vonatjegyek árán megint srófoltak egy jókorát, akkor nincsen pardon; megszüntetik a feleslegessé vált nyúlványokat, ahogy a békétlenkedő vakbelet is kiveszik az emberből. Feltéve persze, ha nem akad valami nagyzsebű befektető, aki fantáziát lát abban, hogy szorult időkben is a vasút megmentésére siessen.
Mérlegelem magamban a veszélyben forgó kb. 4000 kilométernyi vasúti pályát. Te jó ég, hiszen ez nem csak síneket jelent, hanem mindenfajta építményt: hidat, alagutat, átereszt, támfalat, őrházat, sorompót, viaduktot, raktárt, silót, rámpát, gurítódombot, műhelyt, fordítókorongot, vakvágányt stb. – mindent-mindent, amit csak azért építettek, hogy a vasút biztonságosan közlekedhessék. És most mindezt hirtelen kidobnánk az ablakon. Hiszen mégis, mondaná meg valaki, mire használhatnánk egyáltalán?
Szanáljuk, fúrjuk-faragjuk a történelmet, visszafelé lépkedve az időben? Ha azt tennénk, de ez nem az; leépülés a javából. Ehhez nem is illik más végszóként, csak az a versem, amit Bakter Bálint és a versgyár igyekezete valahogyan mellőzött – nem talált meg, vagy nem érdemesítette arra, hogy nyilvántartásba kerüljön, de én most előkapartam az ítélet születése c. kötetből:
úgy is mint páncélvonat
a bakterházat
messze elkerülte az álom
a pontos időben mégis oly váratlanul
rázúduló robogások
ideges ujjai végigkopogtak
a hámló vakolaton még a hajnalkák
se tudtak igazából
kinyílni az örökös hidegleléstől
de a retek a hagyma a remény
zöldjébe öltözött saláta is
a bakterház mögötti kis-
kertben vészelték át a
ratata ratata kat kat
ez volt a helyzet minek
szépítgetni
az őrködés kínzó fegyelmét mert
nulla óra nulla perctől huszonnégy óra nulla
percig és tovább
itt dübörgött át katakolva
minden történelmi pillanat úgy is mint
páncélvonat olajszállítmány gabonatrén expressz
motorosjárat tolatómozdony satöbbi
satöbbi
és az álmatlan veres szemű
bakter vattával
gyulladt fülében vagyis
a bakterház teljes jogú lakója csak
nézte nézte az erre is arra is elvonuló
takataka trakatraka
és sohase tudta meg hogy
miért
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése