 |
| Pusztuló pályatest - vajon eltűnik hirtelen? |
Arra ébredtem, hogy hajnalban hirtelen eszembe jutott: ma „könyvtár-napom” van. Lejár annak a néhány, hetekkel ezelőtt hazahozott könyvtári kötetnek a kölcsönzési határideje. Aminek a betartására mindig nagyon kényes vagyok. Még akkor is, ha nem sikerül betartanom. Sőt, akkor még inkább!
Összeszedtem hát valamennyi tartozásom (4 kötetről van szó, az egyik Jorge Semprun: A nagy utazás...) s irány a könyvtár. Ha pedig már úgy is ott vagyok, bekérezkedtem a folyóirat-lerakatba, ahol a régi időszaki kiadványokat őrzik... Bakternek említést tettem egy esszéről, amit úgy tudom, 1967-ben követtem el és amiben az akkor éppen időszerű, kolozsvári és bálványosváraljai kétlakiságom élményeinek adtam hangot. Csakhogy én azt az írást azóta egyáltalán nem láttam, abban is kételkedhettem volna, hogy egyáltalán létezett-e, vagy csak az én szándékaimban öltött testet...
A lerakatban, a polcokon elhelyezett régi, poros lapok között forgolódva lassanként eszembe jutott, hogy az egykori Utunknak szántam az írást, amikor éppen pályázatot indítottak a szülőföldről. Fel is fedezem egy fél óra leteltével a lap első, 1968-as évkönyvében, s azon melegében ki is másolom. Tessék, itt van:
Keserű szerelem
Első kapcsolatunkat két újságírói élmény jelentette, csöppet sem felületes, ám mégis egészen más jellegű ismeretség. Aztán évek múltán, hogy feleségem állás-ügye sehogy sem tudott úgy rendeződni, ahogy azt hajdani tervezgetéseink naivul lefestették, belénk vetítették, egy esztendőre tanárnak szegődött, vidékre. S éppen ide, Váraljára. Mert közelebb nem akadt hely. Magával vitte az akkor kétéves gyereket is.
Nehezen jutunk lakáshoz. Az igazgató (munkájába, sorsába belefáradt, jóravaló ember) gyanakodva fogad - ő maga több mint tíz éven át dolgozik, él egyhuzamban ebben a világtól elzárt, idegnyugtató és idegőrlő veremben, tudja, hogy vállalkozásunk nem lesz hosszú életű, de kedves.
- Jani bácsi — hívja a néptanácsi mindenest, kinek csuli-kalapja van, megtört arca, és szívéből egy regiment naplopó vígan elélhet.
— Hogyne, meglátjuk. A tanár urat már ismerem, alutt egyszer nálunk...
Felkínált szobája földes, kátránypapírral beborítva. Künn szél süvít, eső csapong, fakádból cseresznyét szemelgetünk. Itt már mindenki unja. Nedves, pállott a levegő, a kemény ágyon összebújunk.
Cseresznye, meggy, barack, körte, alma, szőlő — Décse mellett is híres gyümölcstermő vidék ez. Zöldség csak a háztájiakban terem, családi használatra. Kenyeret nem kapni, csak ha süttet az ember, ahhoz meg liszt kell... Mindegy, mit viszek majd a városból. Akkor már jobb a kész. Autóbuszjárat nincs, a határban egy fahidat tavasszal elvitt a nagyvíz, most majd megépítik — betonból, őszire kész lesz. Addig a rögtönzött úton kóberes teherautó szállítja az embereket.
A költözés: mindent kell vinni, edényt, ruhát, élelmet, ágyneműt.
Megszusszanunk a szobában: feleségem sír, a gyermek birtokba veszi a kanapét — ezután állandó játszóhelye lesz. Fát vágunk, apró ablakokból nézzük a párálló, erdőhátú dombokat, idáig úszik a malom keszeg dörömbölése, a kavargó por fölött két méter magasban repülni próbálnak a szép tollú libák; salétromos, kotlós ízű vizet hozunk a szomszédból (más víz nincs is a faluban), késő éjszakáig dolgozik alattunk a község cipésze. Hajnalban: „Jó reggelt, tanító bácsi! Kolozsvárra?" Jól összeráz az autó, már majdnem Désre érünk, mikor a kocsi faránál beözönlik, fölkel a nap.
Egy hétig rovom a város kövét, majd ahogy tudok, utazom: éhgyomorral vagy néhány sietős falattal. Désen órákat várakozom, néha egy filmet is megnézek, mindegy, mit. Élelmet veszek, lehúzza a kezem ... Sokszor már azt sem tudom, hol vagyok: Váralján élek vagy Kolozsváron? Oly hirtelen az átváltás egyikről a másikra, mindkettő vonz és taszít — nyugtat a hétvégi kikapcsolódás, a katlan lomha csendje, az új barátok, ismerősök népesedő serege: a doki, a tanácstitkár, a jólelkű szomszédok, az igazgató, tanárok, néhány gyermek, a csapos, a pap, aztán — fiam és feleségem. De aggaszt a gond, az ő gondjuk, a mindennapok őrlő nyugtalansága, hogy itt ez a gazdag, lenyűgöző szépségű község, és a kívülről jött idegennek nem lehet megélni benne... Nehezen tudunk zöldséget szerezni. Vagy almát, mely különben a fán rothad (annyi terem, sosem tudják leszedni), s jó párszor körbeudvaroljuk az átvevő-központot, míg ötven kilónyi nekünk is jut,
Mikor ott vagyok, rám marad: sokat kószálunk a fiammal. Ketten fölfedezzük magunknak a falut. Első számú látványosság: a malom. Órákat ülünk a lisztporos, homályos gépteremben, csattogó szíjakat bámulunk, fényesre kopott géprészeket, a molnár mosolyog rajtunk... Majd a ház melletti dombocska: gerincén temető nyugszik, innen dobolják ki a híreket, mind a négy égtáj felé. „Figyelem! Mindenkinek..." Csenevész akácok, bodzák, mezei növények, térdig érő fű. Az úton eltörpülnek a játszadozó gyerekek. A kolduló, öreg-öreg cigányasszony lassan vánszorgó, fekete bogár. Az új házak, vaskerítések színes, hivalkodó babajátékok. S a távolban, magasan fölöttünk trónol a Vártető, szanaszét heverő szikladarabjaival, csupasz csigákkal. Túloldalon a Felszeg hosszú kígyója távoli tanyákig emelkedik: az egyik tanár onnan gyalogol be naponta, felesége a tanyán tanít.
A Kertmegben van az iskola: a falu legsárosabb fertálya. Az út sarát nehezen szárítja föl a nap, legtöbbször ölben viszem a fiút az iskolakertig — ott szuszogva kapaszkodunk föl a füves oldalon, gyümölcsfák között, szünetekben idáig harsog a gyerekek zsibvásári lármája.
Iskolai kirándulás: hátvédként botorkálunk a véget nem érő Bátoni utcán. Aki ezután építkezik, itt kap magának házhelyet. Már terjeszkedik az új telep, de a falu-táblát még nem haladta túl. Jobbra térünk, füves ösvényre, aztán meredek a kaptató, lengedező rozstábla — kénytelenek vagyunk átgázolni rajta. Kökénybokrok, sehol egy forrás, helyenként kiégő, szikes talaj...
Jó talaj ez a föld, sok versem itt fogant. De nem lelkendező sorok: vívódás, kétség, lemondás, magyarázat feszül bennük, vágy innen kiszakadni, és visszajutni ebbe a környezetbe... Azt hiszem, ez hiányzik a falunak is: a váraljai gyerekek számára még ez a világ. S alig egy-kettő próbálja évenként tágítani a kört, hogy kedvére szétnézhessen. Fű, fa, állatok, termés — kötik az embereket. Mert rengeteget dolgoznak. Itt van a rajon egyik legerősebb MTSZ-e. S ha szétpattanna valamiképpen a közöny szorító abroncsa, új és új emberi erők, energiák sugároznák be a katlan festői környezetét, értelmet nyerne szépség, szorgalom.
A körülmények egyelőre még burkolatlan hagyták Váralja útjait. A hidak jó részében ócska, gircses-görcsös gerendák roskadoznak; patak-nyalta lábaik nagyvizek idején hangosan riadoznak. Vadászterülete gazdag: vadkan, őz, nyúl, róka, fácán, farkas... Egész kis lövészkompánia szokott össze az évek során a billegő-székű cukrászdában. Konyakot isznak indulás előtt, egymás fegyverét ócsárolják, s csúfságot űznek közös kalandjaikból.
Jó és sok bora van a községnek, meg pálinkája. S akik elszármaztak e roppant szülőföldről, őszönként megérzik a hívó szót — jönnek seregestül, személygépkocsin és gyomorrázó teherautón, szombaton-vasárnap, rövidre fogott városi gyerekek csiripolnak, a szülők lába mellett demizson, fonott kosár, ilyenkor mindenkinek eszébe jut öreg anyja, apja, testvérei, rokona, viszik a föld mosolygó, verejtékkel fizetett kincseit, hull az ártatlan jércék s tyúkok ízes serege...
Házigazdánk igazi szerencsétlen ember: özvegy, sokgyerekű, gazdasága, háztája folyik el az itthon maradottak kezei alatt. De a városon élő gyerekek jönnek, ha levágódik a sovány malacka, viszik a részük kevéske szőlőből, borból; jobban élnek, mint az öreg s a maradék három apróság, de ami kijár nekik, nem hagyják.
A munka mindennapjaira egyedül marad a község. Épít, remél, szüntelen túrja a földet, s örül rangos háznak, szép kerítésnek, harsogó rádiónak.
A jelenkori általános gondviselésből ide is cseppent, s még felnő ez a része a földnek: villany, új üzletház, készülő orvosi rendelő; rebesgetik az utat is...
Párálló, szeles, mezőségi hegyek-völgyek: fogadjátok be az itt megtelepedni vágyó, segítséget hozó embereket! Napotok ne csak kifelé ragyogjon!
Megosztott életünk évének vége lett. De nem tudok lemondani a belém plántált gondról: ha eszembe jut a, község — csikorgó télen is! — elfog a vágy. Keserű szerelem mocorog, munkál bennem: megszabadultam valamitől, elvesztettem valamit. Marad a titokzatos, legendás Feneketlen tó, utánunk hajlanak az útszéli almafák — szállongó por szitálja be a képet. Homályos, békés, alkonyi, múló ...
(Forrás: Utunk Évkönyv, 1968 / 115-118. oldalak)
Ha már a könyvtárban vagyunk, beülök az olvasóterembe is, átnézni a friss lapokat is. Kis idő múlva ilyen címbe botlok: Felszedik a sínek egyötödét...
Megálljunk csak: hol, kik és miért? Kikerekedő szemmel olvasom az újságírói vészjelzést: hamarosan ötödével megrövidítik a romániai vasúti pályákat, az ésszerűsítés és a gazdasági haszonkulcs jegyében... Egész délelőtt a lapokat bújom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése