A televíziós riport szöveges átírása, helyenkénti betoldásokkal, kommentárral.
Konferanszié (Mosoni Emőke) felvezetője:
Cseke Gábor író, közíró. Jelentések - magamról c. kötete 2009-ben jelent meg a kolozsvári Polis kiadónál. A könyv kilóg az emlékiratok sorából, ugyanis a szerző nem magyarázni akarja a múltat, hanem szembe próbál nézni vele. A következőkben Cseke Gábor az Ifjúmunkásnál és az Előrénél eltöltött évekről, valamint tévedéseiről vall.
*
Léptek, október esti sötét (Csíkszereda) utcáin. Kopogó lábbeli zaja. Őszhajú, esőkabátos, megereszkedett vállú férfi látszik hátból, amint távolodva lépeget. Mintha magában motyogna...
- Konfesszió? Napló?
Most szemből látszik, amint közeleg. (Magamra ismerek benne: én vagyok, ahogy a tükörben szoktam látszani. A bal a jobb felemen, a jobb a balon...)
- Naplóregény? Emlékezés?
Ezúttal csak a léptek látszanak, amint lépcsőn ereszkednek alá. A lépcső elhasznált, kopottas...
A lépcsőről a könyv fedőlapjára vált a kamera, amelyen egy ellenfényben feltündöklő aluljáró kijárata látszik, amint egy alak kilép rajta a fénybe, egy másik meg éppen aláereszkedik. A kamera a könyv címére siklik:
Cseke Gábor
Jelentések magamról
Emlékezések ellenfényben
Polis
Riportalany (Cs.G.) hangja szólal, majd az illető megjelenik szemből, premier plánban, háttérben a csíkszeredai könyvtár alagsori polcaival:
- Először az volt a szándékom, hogy mindent eltüntetek, ami az újságíráshoz köt. És minden kéziratot eldobtam, még Bukarestben. Ennek praktikus okai is voltak, mert meg kellett válogassam, mi az, amit elhozok és mi az, amit nem. És tudtam, hogy annak a munkámnak az a része nem sokat ér, tehát nem fog túlélni engem... (Fanyar, némileg cinkos mosollyal kísérve:) És akkor eldobtam mindent. Újságokat, kéziratokat, satöbbi...
Snitt: léptek koppannak, esőkabátos alakom a megyei könyvtár alagsori főlépcsőin ereszkedik az alsó folyosóra, beveszem a kanyart, majd behúzom magam után a deszkafallal leválasztott újságlerakat ajtaját és az egymásra halmozott dobozok között felkapaszkodom a deszkagalériára, ahol a lapokat, folyóiratokat szoktam tanulmányozni.
Közben megszólalok (Cs. G.):
- Mikor nekikezdtem a könyvnek, rájöttem, hogy ezt nem lehet megírni azok nélkül és nagyon sajnáltam, hogy kidobtam s most valamiképpen rekonstruálnom kellett...
A zsúfolt polc előtt állok, az Ifjúmunkás gyűjtemények között válogatva, az előtérben álló íróasztalon már átnézett kollekciók hevernek egymáson. Megtalálom a keresett évfolyamot, az asztalhoz lépek, s lassú lapozgatás közben könyvből vett idézetet mondok:
"Sok papír összegyűl egy ember életében. Ráadásul az egész valahogy csúnyán besárgul. Még az is, ami eredetileg halványzöldnek indult. Porosak, mállóak, penész és por szagát árasztják. Egy idő után ideges viszketegséget váltanak ki... (Itt kivágtak egy mondatot, ami a régi iratokat összefogó GEM-kapcsokról szól, ezek berozsdáznak az idő múlásával, róluk mondom, hogy:) Isten ments, hogy felsebezzenek, mert nehezen gyógyuló, romló sebet hagynak maguk után."
Snitt: otthoni dolgozószobámban, hátradőlök a fotelben, s mintha magamnak idézném fel, befelé fordulva mondom:
- Az indíttatása az volt, hogy elmondjam azt, amit a pályámnak a vége felé még elmondhattam és amire még emlékeztem. S amire sokan már nem emlékeznek. Azt, hogy hogyan alakult az életem s ebben melyek voltak azok a pontok, ahol kisiklott bizonyos irányban.
- Tudatos annyiban, hogy éveken át készültem rá. Talán nem is hogy könyvet írjak, hanem hogy egyáltalán elkezdjem ezt a vallomás-sort.
Riporter (Ferencz E. Judit) kérdez:
- Honnan a vallomásnak ez a kényszere? Miből?
- Abból, hogy az ember nagyon jól tudja, amikor elköveti... hogy mondjam? ... a tévedéseit, sőt, a vétkeit is. Nagyon jól tudja, hogy vétkezik. Legalább is az, akinek valamilyen minimális erkölcsi mércéje van. Én ezeket, hogy mondjam, nem tudtam elfelejteni. Az idők voltak olyanok, hogy az ember azt hitte, hogy minden lefelé rohan, és ezzel... az ember, a múltjával a háta mögött amúgy is egy tragédiába megy bele, és nincs úgyse... nincs jövő, nincs semmi... És nem így volt.
Snitt: esti fények alatt, a csíkszeredai utcán. Háttal vagyok, távolodom. Monológ, a könyvből idézve:
"Sokat vívódtam azon, hogy visszafelé lépegetve az időben próbáljam meg kitapogatni hol és mit kellett volna másként tennem, melyik volt az a keresztút, ahol elvesztettem helyes tájékozódó készségemet s egy pillanatra félrenézve, kihagyva elkövettem a végzetes karambolt."
Snitt: a dolgozószobában ülök.
- A kisiklásokat pontról pontra vettem, nem egy volt, hanem sok volt. Sok volt és talán... ezek csak példák, amik a könyvben vannak. Ez nem az egésznek a leltára. hanem pontról pontra, esetleg néhány jelzésszerű és néhány kiugró esemény, jelenség az, ami elmondja, hogy lényegében egy folyamat miből áll össze... Hát az, hogy nagyon szerettem megvalósítani az álmaimat gyerekkoromban és itt nem ismertem hogy úgy mondjam, erkölcsi határt, szüleimtől is képes voltam ellopni a pénzt meg minden, persze én akkor nem úgy álltam hozzá, hogy azt ellopom, hanem én reméltem, hogy ott annyi van, hogy ott nem veszik észre, meg minden, tehát próbáltam már akkor felmenteni magam és úgy... De ettől kezdve, egészen addig, hogy olyan döntéseket hoztam például mint lapszerkesztő és mint főleg az ifjúsági lapnál, az Ifjúmunkásnál vagy az Előrénél, amik ellenkeztek az én felfogásommal és tudtam, hogy az nem helyes és nem jó, és mégis tudtam, hogy van, amit muszáj megcsinálni. Tehát bizonyos kényszerhelyzetekben azt választottam, amit úgy éreztem, hogy nem tudok elodázni. Tehát nem vállaltam a szembenállás kockázatát. Sok esetben...
Snitt: cementlapokon lépdelek az esti téren. Tócsákon, repedéseken, gödrökön keresztül. Versidézet hangzik fel, olvasatomban:
"...tudjuk, hogy nincs megállás
és újabb csúcsokat villant fel a távol,
aki feladja, egy világot taszít el magától
a harcnak ára van, s a fizetség az, hogy részt veszünk benne
gondolat, tett, kitartás - ennyi lenne,
amire Nicolae Ceausescu elvtárs tanít
vállalván a világteremtés örömét
és gyönyörű fájdalmait."
Snitt: vissza a dolgozószobába.
- Nem én írtam egyedül a verseket, ezeket az ünnepi verseket, hanem mindannyian, s főszerkesztőnk gondoskodott arról, hogy lehetőleg ne maradjon ki senki a sorból, egyrészt ezzel ő tudta demonstrálni, hogy az Előre írói - mert ő büszke volt mindig, hogy mennyi író dolgozik nála és hogy mennyinek ad kenyeret -, hát azok felsorakoznak ugye a párt és a pártfőtitkár mellett, s ugyanakkor arra is vigyázott, hogy senki ne legyen kivételezett helyzetben. Nehogy adott ponton majd tőkét kovácsolhasson belőle... Ettől függetlenül volt néhány olyan ember, akit megpróbáltam óvni, nem tudtam teljesen, az egyiknek fel is fedhetem a személyazonosságát, mert megengedte, Balla Zsófiáról van szó, akinek valóban én írtam be két riportjába olyan mondatokat, amelyek nem tőle származnak. Ezzel elindítottam később egy olyan folyamatot, amikor őt megvádolták azzal Magyarországon, hogy ő is kiszolgálta ezt az ideológiát és minden... Pedig csak annyi történt, hogy őt kirúgták a rádiótól, megszűnt a rádiónak a magyar adása, s akkor az Előre úgymond felvette és bekerült az írói brigádba. Ahol ő az elején nagyon jól érezte magát, riportokat kellett hogy írjon, a végén aztán elkövetkezett az is, amikor a születésnapra őt is felkérték, hogy egy olyan riportot írjon, amelyben ez is benne van. Ő megírt egy riportot és aztán az megjelent úgy, ahogy megjelent... Hát ezekre a dolgokra nem vagyok büszke, de... Annyit kellett volna csináljak, hogy felálljak és otthagyjak mindent.
Snitt: írógép kattog a csöndben. A könyvből idézett részlet fedi el a gép fémes zaját:
"Idáig jutva azon kapom magam, hogy egyszerűen kételkedem a saját mostani helyzetértékelésemben is. Félek, nehogy olyan látszata legyen a dolognak, hogy azt sugallnám: tulajdonképpen parancsra cselekedtem. Mint annyi arctalan, érzéketlen és kiürült személyisége a történelemnek. Mindig szerettem az értelmes parancsokat teljesíteni. Az eszement, öncélú, fölösleges feladatoktól viszont szabályosan dühöngeni tudtam. Azt hiszem, nagyon rossz katona lett volna belőlem, annak ellenére, hogy becsültem és tiszteltem a fegyelmet. És mindenek előtt hittem, hogy a marxizmus elmélete végülis célba talál. Egyre nyilvánvalóbb lett az emberi tényezők kulcsfontossága, de nem volt meg bennem eléggé az a kritikus mennyiségű kétely, ami arra késztetett volna, hogy ha csak egy mód van rá, félreálljak a fősodorból."
Snitt: a dolgozószobában ismét.
- Hagyományosan tehát minden főszerkesztő, az ifjúsági lapok főszerkesztői benne voltak a csúcsvezetésben. Elsősorban azért, hogy mindenről tudjanak és mindent számon is lehessen kérni rajtuk. És akkor... XY is benne volt. Ha nem Csekének hívják, akkor a másik. Vagy a harmadik.
F. J.: - Ez miben merült ki?
- Abban merült ki, hogy mennyire komolyan vetted. Kezdve attól, hogy minden hónapban behívtak felkészítőre... Az aktivistákat felkészítették s akkor te is ott kellett üljél az első sorokban, egészen odáig menően, hogy a csúcsvezetés megvitatta, hogy az ifjúság éppen mivel foglalkozzon, akkor nekünk is ott kellett asszisztálni, hozzászólni, szavazni. És így mindig hallottuk, tudtuk, hogy mi zajlik az országban... hát egy bizonyos szűrőn keresztül. Világos...
F. J.: - Engem az a mechanizmus izgat, mert úgy gondolom én, hogy azok az emberek, legalább is zöme, akik ott voltak és ott ültek az első sorban, tisztában voltak ezeknek a gyűléseknek a felesleges voltával, és talán még nevetségesnek is tartották azokat. Mégis ott voltak, hozzászóltak...
- Nem voltak nevetségesek... Ezek hozzátartoztak ahhoz a mechanizmushoz, hogy megfelelő kordában tartsák az ifjúságnak a mozgását, ne legyenek kiugró események, ne legyen káosz, ne legyen az, amire a román azt mondja, hogy "debandada", amikor mindenki a saját feje után megy, hoigy ne legyen kábítószer. hogy ne legyen...
F. J.: - Ezzel nem a párt foglalkozik azért...
- Hát ez nem is a párt volt, hanem az ifjúsági szervezet szintjéről beszélek én most. Én nem a pártnak a katonája... Végül is mindenki pártkatona volt, érted? De az ifjúsági szervezetet külön kezelték mint olyant, az egy önálló szervezet volt, amely a párt utódcsapatát nevelte föl. Az összes volt ifjúsági szervezeti vezető lassan átment a pártvezetésbe. Ez volt a fejlődési folyamat. Én az ifjúsági szervezet vezetésében voltam. És időnként mint olyan, mint ifjúsági vezető, részt kellett venni a párt akcióiban is, de nagyon sokba nem rángattak bele.
F. J.: - Kérdésem továbbra is az, hogy habár látszólag részt vettél, ott voltál, javasoltál, hozzászóltál stb. , belülről mennyire utasítottad el?
- Attól függ, hogy mit.
F. J.: - Például az ifjúsági szervezet munkáját...
- Az ifjúsági szervezet munkáját mint olyat nem utasítottam el, mert az adva volt, az létezett. Hogy ezzel a problémával foglalkoznak, hogy mondjak kapásból egy példát... hogy a fiatalok hogyan vesznek részt az őszi kampányban. Ha emlékszel még vagy nem tudom, olvastál róla... Vagy hallottál. Amikor jött az ősz, itt krumplit szedni mentek a diákok néhány hétig, mert "praktizáltak". Ez volt a praktika. Mert különben ha elmentek gyakorlatozni, nem csináltak semmit, mert nem volt hol. S akkor ezt az időszakot felhasználták arra, hogy legalább valami hasznosat is csináljanak a mezőgazdaságnak... Na, mikor egy ilyen témát megvitattak, nagyon sokan tényleg nem figyeltek oda. Meg kellett csinálni, meg kellett csinálni. Hogy mondjam? Nevetséges se volt, visszataszító volt, viszont ha jól szervezték meg helyenként, akkor annak eredménye is volt. Én például láttam itten a székelyföldön nagyon ügyesen... most is szedik a krumplit, pl. szezonmunkások... Ügyesen megszervezték, a diákok is kaptak, tehát nem voltak kizsákmányolva, nem voltak egymás hegyén-hátán, hogy fölösleges munkát végezzenek, abból a pénzből ügyesen meg tudták vásárolni az iskolai felszerelésyt. Voltak ilyen kezdeményezések. Tehát ha komolyan vették azt, hogy egy formális intézkedést megtöltöttek tartalommal, ezt is lehetett csinálni. Nem olyan egyértelmű sok minden... Persze, egy egész ország, mint egy hadsereg ugyanazt csinálja, ez önmagá ban valóban nevetséges. De mi mindig tudtuk, hogy valami, egy X helyen nem pont úgy zajlik le, mint Y helyen. Sőt Z helyen lehet hogy el is szabotálják a dolgot. Ilyen is sok volt. Azt is tudtuk, hogy nagyon sok helyen nem csinálják meg...
Snitt: a szokásos bolyongás az esti utcán. Újabb idézet hangzik fel a könyvből:
"Távozásom után eszembe jutott az a három-négy, nem túl sűrű, de tényleges alkalom, amikor levélbontáskor majdnem sóbálvánnyá váltam. Egyszer egy sátánista röplap hullott ki a borítékból, amit névtelenül adtak fel, egy erdélyi állomáson, máskor románokat gyalázó, szintén névtelen szöveg bújt meg egy négyrét hajtott fehér miniszterív közepén. A feladó természetesen ezúttal is ismeretlen volt. Azokat, arra gondolva, hogy rajtam kívül senki nem tud róluk, azonnal megsemmisítettem, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem akartam külön gondot, hercehurcát a szerkesztőség körül. Bementem a hivatali vécébe és ott meggyújtottam valamennyit, majd miután meggyőződtem arról, hogy elégtek, többször is rájuk húztam a vizet."
Snitt: a dolgozószobában.
F. J.: - Könyvedben leírsz egy másik, sokkal drámaibb levél-sztorit is. El tudnád ezt mesélni?
- Igen, az egy olyan levél volt, amit nem tudtam eltüntetni. Azt a levelet nekem már "várnom" kellett. Mert azt beharangozták. És én valahogy nem tudtam eldönteni, hogy azt azért harangozták be, hogy engem ellenőrizzenek, vagy valóban egy olyan szerző "jószándékkal" írta és ezt el akarják kapni... És továbbítottam, tehát...
F. J.: - Mi volt abban a levélben?
- Abban a levélben az volt, hogy... hogy vesszen Ceausescu, ez a nacionál-kommunista vezető, és hogy nem kell megtanulni románul, miért írtam a cikkben nem tudom mit... Tehát egy cikkhez szólt hozzá lényegében... És alá volt írva egy névvel, amiben egy fiatal prózaírónak a nevét ismertem föl, később kiderült, hogy csak kölcsönvette a nevet, tehát álnéven írta ezt a levelet. Levelezőlap volt, nyilvánvaló volt, hogy mit tartalmaz, tíz szemen is keresztülmehetett... Dehát egy levél sem volt olyan, hogy... S aztán felhasználtak engem arra, hogy ezt ítéljem el, ez az elítélés pedig az ő perének az egyik kulcsfontosságú irata volt.
"Ennek ellenére nem tartom magam gonosztevőnek, se besúgónak. Hogy a világ hogyan ítél meg, ebben nem kívánom őt befolyásolni. Elég súly az rajtam, hogy mindvégig tudni fogom: akaratomon kívül, minden aljas és előzetes szándék nélkül életreszóló szenvedést okoztam egy embernek, akit tulajdonképpen nem is ismertem. Se nem kedveltem, se nem utáltam, s akihez csak annyi közöm volt, hoigy történetesen én voltam az, akinek a kezébe került a ki tudja muilyen céllal készült néhány keresetlen sora. A dolgok pedig így estek meg és nem másként, vastörvényük, hogy nem lehet semmit visszapörgetni, leírni, kiradírozni. A karambol megtörtént, amelyben mind a ketten javíthatatlanul megsebződtünk."
Snitt: a dolgozószobában.
F. J.: - Érdekel az is a Jelentésekben, hogy nagyon kevés az utalás a más, a környezetedben lévő személyekre. Az érdekel, hogy ez tudatos, nem akartad beártani, belekeverni, kérdezésük nélkül felhasználni? Miért?
- Azt vettem észre, más memoárokat olvasva, s főleg az utólagos reakciókat erre, hogy végül is nem a lényegről szólt aztán a vita, és nem azt figyelték és olvasták ki egy-egy ilyen könyvből, ami abban fontos s ami a vezérfonala, hanem azt, hogy mit írt ipszilonról, mit írt zéről, hogy hány sort írt s hány sort nem írt... Persze, ezt nem lehet kikerülni így sem. De... volt egy olyan alapállásom, hogy ne másokról beszéljek, m,ert mások fontosak valóban, fontos szerepet játszottak az életemben, de hogyha túlrészletezem azt, hogy X mit csinált és Y mit csinált, és hogy milyen emberek ők, akkór magamról megfeledkezem. Márpedig elsősorban az én életemmel kellett foglalkoznom. És... volt egy olyan szempont is, hogy bizonyos emberek ismerjenek magukra, de nem biztos, hogy fontos, hogy a nagyközönség tudja, kiről is van szó. Egymás között mi elkrendezzük a dolgokat, de miért népszerűsítsem őt adot ponton? Miért csináljak belőle bűnöst? Miért csináljak belőle áldozatot? Tehát... Az áldozat és a bűnös végül is én vagyok ebben a könyvben.
Snitt: szintén a dolgozószobában, felolvasok a könyvből:
"Kollektív bűnösség pedig nincs. A múlt hibáiért egyénenként kell megvallania mindenkinek a maga felelősségét. E sorok s az ezutániak is azért íródtak, hogy tetteim forrásáig megtalálhassam az utat, amit menet közben elfedrtek az illúziók,a torz hitek, a bizonytalanságok és az apró gyávaságok. Ez mind-mind rám váró feladat, mondhatnám, magammal szembeni kötelesség. Ezen túl viszont kollektív bűnrészesség igenis van. A hallgatás, a ferdítés, a kényszerű fintor, a számlabenyújtás, a mosom kezeimet, a minimalizálás csupa szégyenletes tett. Azt hiszem, nekem is hosszabban, és józanabbul kell majd a továbbiakban a tükörbe néznem."
Snitt: az esti utcákon, a néptelen, alig kivilágított téren távolodó alak léptei. Innen-onnan utcai zajok, kiáltások hangzanak fel, fiatalok kerékpáros mutatványokat végeznek a háttérben.
Felirat fut:
Külön köszönet
Kopacz Katalinnak,
a Hargita Megyei Könyvtár
igazgatójának
Végül a stáb is megjelenik az utolsó kockákon.
*
(A riportfilmet különben le lehet tölteni innen, kb. 200 Mb)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése