 |
| Szentpéteri József alkotása (második cikkünkhöz) |
Raguzában
1933 november
Susak és Raguza között a hajón Felix Salten arról beszélt, hogy a helyzet nagyon kényes a német kérdés miatt, könnyen felbomolhatik benne az egész Pen-világszövetség, pedig fennmaradására nagy szükség van. Vigyázni kell tehát a határozatok hozatalával. Crémieux viszont már Raguzában azt mondta, hogy nevetségessé teszi magát az egész Pen-szervezet, ha nem foglal el erőteljes állást a németországi dolgok miatt. Mikor aztán a vitára és határozathozatalra került a sor, kiderült, hogy Saltennek lett igaza: vigyáztak a határozat hozatalával.
A franciák beadták elég erős hangú javaslatukat, de aztán előtérbe lépett a Pen sorsa miatti aggodalom, tehát összeültek a német delegációval tárgyalni, annyira megszelidítették javaslatukat, hogy a németek is beleegyezhettek. Vagyis ugyanaz történt, ami a diplomáciai összejöveteleken, Genfben és más városokban szokott történni: sok alkudozás után olyan határozatra jutottak, amely elméletileg fentart vagy elvet, de minden gyakorlati következmény nélkül.
Az írók a politikusoktól tanultak. Kompromisszummal vitték át a vizen a kecskét úgy, hogy azért a káposztában se essék kár. Tetejében még azt is kivánták, franciák és németek együtt, hogy a határozó javaslatot, melyben megállapodtak, fogadják el vita nélkül, vagyis az ügyet vonják ki a kongresszusi kritika hatásköréből.
Hogy az utóbbi nem sikerült, az Wells műve volt, aki a vita mellőzésére vonatkozó kivánságban elnöki hatalmának korlátozását látta s minden áron, még Toller akarata ellenére is meg akarta adni a szót Tollernek. Emiatt vonultak ki a németek a teremből míg a franciák tartózkodtak a saját javaslatukról való szavazástól. A javaslatot a többiek megszavazták s ami azután történt, Schalom Asch és Toller felszólalása, az már csak líra volt, szép beszédek, következmények nélkül, Toller nagy szónoki sikere, amely megmutatta, hogy a kongresszus olyan határozatot hozott, amely nem egyezik meg a kongresszusi tagok érzületével.
Ebből az a tanulság származik, hogy kongresszusok nem alkalmasak elvi jelentőségű aktuális kérdések eldöntésére. Amint egy plénum elkezd valami vitás kérdést tárgyalni, rögtön felmerülnek a nézeteltérések, melyeket csak megalkuvásokkal lehet elintézni s a megalkuvással elintézett ügyek soha sincsenek elintézve. A Pen alapelvei szerint logikailag egyetlen út lett volna lehetséges.
Meg kellett volna vizsgálni, nem történt-e a német szekcióban olyasvalami, ami a szövetség szellemével és szabályaival ellentétes, tett-e, vagy legalább igyekezett-e tenni valamit a német szekció az íróknak és a szellem más embereinek világfelfogásuk, politikai magatartásuk, származásuk miatti üldözése ellen s a kérdésekre adott feleletekből le kellett volna vonni a konzekvenciákat. Dönteni kellett volna arról, hogy maradhat-e a szövetség tagja olyan szekció, amely nem áll azoknak az elveknek az alapján, melyek a szövetség magvát teszik és létjogát adják.
Ezek az elvek: a szellem jogainak minden körülmények között való védelme minden hatalmi támadás ellen, a népek egymás közti közeledése a szellem s különösen az irodalom eszközeivel s ebből következőleg elutasítása mindennek, ami a szellem jogait és a népek közeledését veszélyezteti, tehát a faji és vallási előítéleteknek s a nemzeti fanatizmusnak.
Elég-e vajjon, ha egy írói testület beéri azzal, hogy újra meg újra leszögezi magát elméletileg e nagy elvek mellett s közben nem fektet kellő súlyt arra, hogy tag-egyesületei ennek az elvnek megfelelően viselkedjenek? El lehet-e hinni ezek után, hogy az 1927-iki brüsszeli kongresszus határozata, amely kimondta, hogy az elvekhez még háború esetén is hű marad a szövetség, több írott malasztnál?
Nyilvánvaló, hogy a Pen-kongresszus is abban a betegségben szenved, mint minden más hasonló testület: nem meri vagy nem akarja feláldozni magát. Hiszen ha akármi radikális határozatot hozott volna, attól Németországban nem eresztettek volna haza egyetlen kiüldözött írót és nem oldották volna fel a tilalmat egyetlen könyvre vonatkozólag sem, viszont lehet, hogy a szövetség fölbomlott volna. De a gesztus legalább szép lett volna, írókhoz méltó.
S az írók inkább a politikusoktól tanultak gesztust, aminek nehéz örülni. Az eredmény: lelkiismereti szabadság, sajtószabadság, szellemi szabadság - a Pen-szövetség őrzi őket, de mint a szép madarakat a kalitkában, nem ereszti ki őket a szabad levegőre. Abban a Pen valóban pacifistának bizonyúl, hogy nem akar hősi halált halni.
Mi marad tehát feladatúl a szövetségnek? Meghallgatni a kitünő Jules Romains bizonyára kitünő francia retorikával megkonstruált essayjét az individualizmus és kollektivizmus viszonyáról az irodalomban, vagy a szintén kitünő Baden-Bandrowski bizonyára kitünő lengyel temperamentummal előadott elmélkedését a désarmement morale-ról s a többi előadásokat, melyek a német vita miatt lemaradtak a műsorról? Ápolni a személyes érintkezés révén a jóbarátságot a különféle nemzetek írói között? Idegenforgalmi reklámot csinálni a mindenkori vendéglátó országnak? Mindez kissé kevésnek látszik. Új célkitűzésekre volna szükség.
A szellem szabadsága pedig riadtan menekül országról-országra. Először Oroszország vette üldözőbe, ahol soha nem is volt hazája. Azután sorra következtek az üldözésben a többi kontinentális államok. Ma már csak Európa nyugati szegélyén él és a skandináv északon. S ijesztő az, hogy ezt az üldözést hittel, meggyőződéssel, lelkesedéssel folytatják s elől jár benne a fiatalság. Az üldöző seregek stratégiai bázisa mindenütt a fiatal emberek tömege.
Itt bosszulja meg magát az a szörnyen nyomott helyzet, melyben a háború utáni fiatalságot hagytuk. Elvesztette hitét a régi ideálokban, melyekért a XIX. század annyi vért és agyat pazarolt, elvesztette reményét az eddigi világrend keretein belüli jövőben. Ez a világrend az egyén tiszteletén alapult, azon az elven, hogy az állam, társadalom, minden más nagy közösség az egyénért van, az egyén boldogulásáért.
Az idők ez ellen az individualista felfogás ellen fordultak s a kollektiv felfogást juttatják uralomra. Az egyén van a közösségért - ez az elv jut most érvényre Európa nagyobbik felében, a kimondottan szárazföldi országokban s ki tudja, nem lesz-e előbb-utóbb uralkodóvá a tengerparti országokban is. Olyan áramlat ez, amelyet már alig lehet feltartóztatni. Talán ezt érezte a Pen, mikor nem szállt vele keményen szembe.
Napfogyatkozás van. S napfogyatkozáskor rémülten menekülnek aklukba az állatok, amelyek addig boldogan jártak a szabad legelőn, szabad ég alatt.
Egy megtébolyodott magyar ötvös lángész hamisított remekműveket adott el százszámra
1933 november
Egy megtébolyodott magyar ötvös lángész hamisított remekműveket adott el százszámra:
Feldúlt idegzetű, lélekben és testben összetört férfi fölvételét kérték ez év augusztus 12-én hozzátartozói az angyalföldi tébolydába. Ez a férfi Schreiber Joachim Antal József újpesti ezüstműves volt, a magyar ötvösművészet történetében szinte egyedülálló jelenség, aki istenáldotta tehetségét példátlan agyafúrtsággal párosítva, arra használta föl, hogy alkotásait - e remekműveket - a rég elhunyt magyar mester: Szentpétery József (1781-1862) kézjegyével lássa el.
Művészi tökélyű hamisítványaival elöntötte a főváros műkereskedőit és műgyűjtőit, akiknek tájékozatlanságát legjobban az a körülmény bizonyítja, hogy nap-nap után vásároltak Szentpétery-remekeket, holott Szentpétery a magyar Benvenuto Cellini remekművei csaknem kivétel nélkül külföldön vannak.
Ez év nyarán kezdtek a hamisítványok nyomára jönni a szakértők. De nem a kivitel, korántsem a művészi tökély volt a gyanú oka, hanem egészen más: több Szentpétery alkotás nyersanyagáról derült ki, hogy nem ezüst, nem arany, hanem ólom, illetőleg réz.
A rendőrség nem följelentések nyomán kezdte el a nyomozást, hanem olyan műgyűjtők hívták fel a rendőrség figyelmét a hamisítványokra, akik maguk nem akartak följelentést tenni, mert nem akartak szerepelni és mert szégyellték volna bevallani tévedésüket. Mire a rendőrségi nyomozás megindult, Schreiber Joachim már a tébolyda lakója volt. A legkiválóbb szakemberek bevonásával hónapokig tartott a rendőrség nyomozása, amelyet a napokban fejeztek be. Szenzációs adatok derültek ki Schreiberről, aki - úgy látszik - ellenállhatatlan kényszer hatása alatt hamisított, még olyan esetekben is, amikor a befektetett munka értéke és a felhasznált anyag költsége nem is fedezhette a remélhető nyereséget.
Schreiber Joachim múzeumokban fényképezett, külföldön utazott, komoly tanulmányokat végzett, amíg elkészítette a kliséket Szentpétery aláírásával, az évszámmal és az ezüstfinomság pontos jelzésével. A nyomozás során a rendőrség harminc darab ilyen klisét foglalt le, de ezeken felül lefoglalt további harmincöt olyan klisét, amelyeken Josef Melichár, Benvenuto Cellini és Menn aláírásának és kézjegyének tökéletes utánzatai voltak.
A rendőrség megállapította, hogy Budapestnek jóformán nincsen olyan műkereskedője, akiknél ne lennének Schreiber Joachim tökéletes Szentpétery-hamisítványai: Schreiber tizenöt év alatt háromszázötven darab ötvösremeket helyezett el a legelső budapesti műkereskedő cégeknél. A nyomozás során a legkomikusabb adatok derültek ki. Például az egyik budapesti műkereskedő négyszáz pengőért vett egy Szentpétery kelyhet, amire ezerkétszáz pengőt adott a zálogház. (Szakértők szerint ez a csodálatos darab nyolc-tízezer pengőt érne, ha tényleg Szentpétery készítette volna) De hogy a magyar műkereskedők és műgyűjtők ne szégyenkezzenek, a nyomozás kiderített, hogy Schreiber egy tűzőn aranyozott sótartót, amelyet Benvenuto Cellini kézjegyével látott el - a British Muzeumnak adott el.
De vett tőle a Nemzeti Múzeum is egy Szentpétery-mécsest. Az üzletet egy budapesti szőnyegkereskedő kötötte meg. Schreiber Joachimnak apróbb esetei közül való, hogy a Teleki téren vásárolt biedermeier asztalt úgy preparálta, megtalálásának körülményeit pedig olyan valószínűsített adatokkal magyarázta, hogy az asztalt a Kisfaludy-Társaság vette meg tőle, mint Kisfaludy Károly badacsonyi asztalát.
De nem hanyagolta el Schreiber a kerámiát sem: vásári porcelánokba mesterien helyezte el külföldi gyárak klasszikus márkáit. Kiderült, hogy régi festmények alá hollandi mesterek nevét hamisította, s egyébként is mestere volt a régi képek restaurálásának. Gyönyörű régi magyar ékszereit, amelyeket ugyancsak újpesti ötvösműhelyében készített, nagy előszeretettel vásárolták.
Minden hamisításnak legtökéletesebb technikáit bírta és a meghallgatott szakértők a legnagyobb megdöbbenéssel, de egyben a legnagyobb elismeréssel nyilatkoztak a művészről, aki a hamisításokat ilyen tökélyig vitte.
Az elmult héten a rendőri nyomozás befejeződött, s ma már tökéletesen pontos kimutatás van a rendőrség birtokában arról, hogy melyik műkereskedőnél milyen hamisítványok vannak, s kik azok a műgyűjtők, akiknek birtokában Schreiber mester Szentpétery-remekei vannak.
A magántulajdonosok között szerepel több főpap, egy főhercegnő, egy volt külügyminiszter neje és több ismert műgyűjtő. Talán nem érdektelen megjegyeztünk, hogy az elborult elméjű nagy magyar ötvös ellen egyetlen egy följelentés sem érkezett a rendőrségre...
Haragosan érkezett Budapestre Toscanini, de kibékült, mert Kodály Zoltán várta a pályaudvaron
1933 november
Vasárnap este, háromnegyed tíz… A Keleti pályaudvar üvegkupolája alatt izgatott fotografusok srófolgatják a gépeiket, a fényképezőlencsék harciasan merednek az első vágányokra, valóságos ütegek fogadják a bécsi gyorsvonatot, amely most robog be fújva, prüszkölve.
A második Pullmann-kocsi lépcsőjén fáradt mosollyal jelenik meg a világhírű olasz karmester: Toscanini. Fekete télikabát van rajta, idegesen markolássza puha kalapját, az arca nagyon halvány… Tétován néz körül, szemének tekintete riadt… Megfélemlíti a fényképészek és a kíváncsiak rohama, alig mer kiszállni a kocsiból. De most éppen húzza homlokába puhakalapját. Azután kirohan haragosan a pályaudvar homlokzatán levő kis kapun, fut le a lépcsőkön, de itt is szembe találja magát a Baross-szobor felől futólépésben érkező fotografus-rohamosztagokkal.
Hirtelen jobbra vág, majdnem elgázolja egy taxi… Kodály és felesége alig tudják követni. Végre a Baross tér sarkán találnak egy üres autótaxit, gyors kézfogás… néhány ideges szó… mintha kimentené magát, hogy nagyon fáradt… ma délelőtt még dirigált Bécsben… és este már újra, a Városi színházban… A taxi elrobog a Dunapalota felé, ahol Toscanini egy perc múlva bevonul az 55. számú szobába és csak ennyit mond: „Hagyjanak aludni, nagyon fáradt vagyok…”
Hock János megrázó vallomásai a táblai tárgyalás után
1933 november
Hock János a szombat esti táblai ítélet után, amely tudvalevően helybenhagyta a törvényszék egyévi börtönbüntetését, egyenesen hazament és nyomban pihenni tért, mert a tárgyalás izgalmai kimerítették. Vasárnap reggel fogadta munkatársunkat, akinek ügyéről a következőket mondta:
- Emlékezzünk vissza a tizenöt év előtti napokra, amiket ma októberi forradalomnak neveznek. Szerintem helytelenül, mert nem volt ott erőszak, véres összeütközés, hiszen egy csöpp vér sem folyt. Mindent elsöprő áramlat volt, amely egy éjszakán át megváltoztatta az ország mentalitását. Tervszerűleg előkészített forradalomról szó sem lehetett, ami történt: az ötéves háborúban kimerült ország összeomlása volt. Koronatanuja vagyok ennek én is. Úgy jártam, mint Kerenszki, aki 1923-ban tartott Párizsban egy felolvasást és őszintén bejelentette, hogy amikor Péterváron a forradalom előestéjén tanácskoztak, egyhangúlag megállapították, hogy Oroszországban a forradalom lehetetlen. Ugyanezt írta meg Ledru Rollin, akit reggel az ágyából vertek fel, hogy győzött a forradalom.
Én nem akarok pávatollakkal ékeskedni és szégyen nélkül bevallom, hogy a forradalom éjszakáját a lakásomban csendesen átaludtam. Igen, én soviniszta magyar voltam, mert a hetvenes évek elnyomatásában nevelkedtem. Áttüzesített egy belém nevelt és bennem meggyökeresedett gondolat, hogy az én nemzetem a legszerencsétlenebb a világon. Rajongtam a nemzet függetlenségéért és oltárra vonult eszményképem a magyar szabadság volt. Ezt hirdettem szavaimmal, tollammal, 25 éven keresztül az ország nyilvánossága előtt. Megalkuvás nélkül. Mert míg mások a hatalom és jólét napjaiban sütkéreztek, addig én állandó küzdelemben védtem a nemzet jogait és politikai súlyomat a magam javára soha ki nem használtam.
Az én időmben a hazaszeretetnek még csak tűzes fénye volt de alakja nem.
Az összes bűnöm, hogy másképp mertem gondolkozni, mint azok, akiknek a hatalom a kezükben volt. S mikor a vörös rémuralom erőszakkal kerítette kezébe a hatalmat, én akkor sem alkudoztam. Nyíltan szembeszálltam velük és tőlük soha egy fillér fizetést el nem fogadtam. Éjjel szöktem át az Ipolyon, ahol lefogtak és Pozsonyban hónapokon keresztül börtönbe vetettek a magyarságomért.
Írtam életemben 26 könyvet. Legalább tízezer cikket. Ezekből sikerült a vádhatóságnak négyet kiválogatni. Igen. Élesen támadtam bennük a különítmények kilengéseit és azt a kormányzati rendszert, amely ezt kénytelen volt eltűrni. De sehol a hazámat, a nemzetemet nem gyaláztam! Ha írásaimban vétkeztem, a szabadság túlzásában vétkeztem. Én ugyanis itthon a szó és a gondolatszabadság levegőjében nevelkedtem.
A külföldön sem tudtam magamat beleélni a szájkosárba, a kéznyalásba és nyöszörgésbe. Hát szabad kérem, 14 évvel ezelőtt írt politikai fölfogásokat a mai politikai miliőbe illeszteni és a mai szemszögből megítélni? Önként jöttem haza, pedig tudtam, mi vár rám, azért jöttem, hogy életem utolsó föllobbanásait hazám szolgálatára szenteljem. Nem politikai téren, mert én a magyar pártpolitikából már kinőttem és Isten kegyelméből teljesen kijózanodtam. Sok csalódás árán, de tökéletesen!
Nem tudom, vajon sikerülni fog e megértetni az emberekkel, hogy én tőlük semmit, de semmit sem akarok! Csak azt a szeretetet szeretném szétosztani közöttük, ami tizenöt évi hazátlanságom szenvedéseiben a lelkemben összegyűlt. Mért nem engednek tehát engem hivatásom útján élni és dolgozni? Javára a gyengéknek és szegényeknek és hálás megbocsátással mindazon erőseknek, akik nékem a lelki megtisztuláshoz vezető szenvedéseket okozták...
Véres zavargásokat rendezett a feloszlatott vasgárda
1933 december
Bukarest, december 10.
A kormánynak arra a rendeletére, amely a szélső jobboldali vasgárdát feloszlatta, a vasgárda súlyos zavargásokkal válaszolt. Délelőtt kezdődött a csoportosulás és a tüntetés Bukarestben, amelynek során 94 letartóztatás történt és egy rendőr súlyosan megsebesült.
A tüntetés az esti órákban romboló és véres zavargássá fajult. A vasgárdisták megrohanták a Herz-cég épületét, amelyben óriási pusztításokat okoztak. Más cégeket és üzleteket is megtámadtak a zavargók, akik közül a rendőrség 156 embert, köztük két papot, letartóztatott.
Codreanu, a vasgárda vezére, női ruhába öltözve szökött meg Bukarestből és szökésben vannak a vasgárda összes alvezérei is. A kormány az egész országban elkobozta a vasgárda listáit és így a vasgárdának az új parlamentben egyetlen képviselője sem lesz.
Angliai beszélgetés Eckhardt Tiborral
1933 december
London, december 3.
- Milyen visszhangot kelt a magyar kérdés az angol társadalom széles rétegeiben?
- Az angol társadalom ugyan igen keveset gondolkodik Magyarország sorsáról, de az bizonyos, hogy ez a kérdés ma sokkal inkább az előtérben van, mint egy pár hónappal ezelőtt. A német nemzeti öntudat felébredése főleg a fenyegetett Ausztria problémáira hívta fel az angol közvélemény figyelmét. Mindenesetre az összes fontos tényezők megegyeznek abban, hogy a rendezetlen dunavölgyi államok kérdése a nagyhatalmakra vonatkozólag is nagy fontossággal bír. Ma már azt is belátják Angliában, hogy Ausztria mai helyzete kibírhatatlan és hogy az osztrák kérdés nem oldható meg a dunamedencei államok. elsősorban pedig Magyarország jövőjének rendezése nélkül.
- Mi a közhangulat Angliában a Hitler-uralommal és a németországi eseményekkel szemben?
- Itteni politikai körökkel folytatott tárgyalásaim során azt a benyomást nyertem, hogy az angol politika husvét óta Németország ellen fordult. A kifejlődésben lévő német nemzeti érzést Anglia a saját szempontjából ítéli meg és ma fontosabbnak tartja ennek a figyelembevételét a francia túlsúly kérdésénél. Hagyományos angol politika alapján ma a német barátságot francia barátsággal váltotta fel. Komoly körök, Baldwin, a konzervatív párt vezére, Lord Rothermere, Magyarország nagy barátja, mind a francia-angol szövetség megerősítését követetik. Lord Rothermere annyira megy, hogy az angol-francia szövetség mielőbbi megkötésének szükségletét hirdeti. Azonban az angol közvélemény ma még nem megy ilyen messzire….
- Ennek a most kialakuló francia-angol szövetségnek milyen jelentőséget tulajdonít Magyarország nagy céljai és a magyarság jövője szempontjából?
- Az angol-francia közeledés szerintem Magyarország szempontjából igen hasznos volna. Régi meggyőződésem ugyanis, hogy a trianoni béke revíziója csak akkor lehetséges, ha azt békés úton Franciaország kezdeményezi. Itt Magyarország angol barátai nagy segítségünkre lehetnek! A trianoni békét háború nélkül csakis francia támogatással lehet megoldani.
- A képviselő úr és gróf Bethlen István volt miniszterelnök úrnak angliai előadásai pártkülönbség nélkül igen nagy hatást gyakoroltak a magyar népre! Találkozott-e Bethlen Istvánnal Londonban?
- Bethlennel Londonba való érkeztem első estéjén találkoztam a „Near and Middle East Association”-nél tartott előadásánál. Ő ép úgy, mint én a magyar Revíziós Liga szempontjait képviseli Londonban. A mi felfogásunk ezen a téren teljesen hasonló, ami nem meglepő, mert hiszen külpolitikában, a belpolitikai nézeteltérések ellenére is, soha nem volt közöttünk véleménykülönbség.
Eckhardt Tibor e hét végéig marad Londonban, mához egy hétre utazik haza.
Korda Tibor
Meskó Zoltán és gróf Festetics Sándor versengése a magyar Führerségért
1933 december
Hónapok óta szóbeszéd tárgya Somogy megyében, hogy a horogkeresztes szervezkedéseket gróf Festetics Sándor kormánypárti országgyűlési képviselő, a vidék egyik legnagyobb földesura támogatja. Festetics gróf ugyan ezt a hírt, amely a politikai köröket ismételten foglalkoztatta, illetékes helyen és baráti körben többször megcáfolta, de ezzel szemben a tények azt bizonyítják, hogy a dégi földesúr, aki negyvenezer holdon gazdálkodik, egyre fokozottabb lelkesedést mutat Hitler forradalmi programja iránt.
Híre járt, hogy Festetics néhány hónappal ezelőtt Münchenben tisztelgő látogatást tett Hitlernél és a horogkeresztes mozgalomhoz való csatlakozástól csupán Gömbös miniszterelnökkel való tárgyalása térítette el. Annál nagyobb érdeklődés előzte meg a nyilaskeresztes párt pénteki gyűlését Enyingen, ahol a párt programját Meskó és Biharváry fejtették ki. E gyűléseken, amelyek minden rendzavarás nélkül és igen mérsékelt sikerrel folytak le, gróf Festetics Sándor képviselő is megjelent helyi vezérkarával.
A gyűlés után a nyilaskeresztesek Meskó Zoltán tiszteletére bankettet rendeztek, amely iránt azonban oly csekély érdeklődés mutatkozott, hogy nyolc-tizen vettek rajta részt. Gróf Festetics Sándor lapja, a „Mezőföld” vasárnapi száma a banketten történtekről a következőket írja: „Azt hallottuk, hogy a nyilaskeresztesek állítólag ultimátumot intéztek volna Festetics Sándorhoz, amely úgy hangzott, ha kedd délig nem lép be a Meskó-pártba, ez utóbbi őt kiközösíti, vele minden összeköttetést megszakít és ezt az elhatározását az összes magyar napilapokban és a Völkischer Beobachterben is leközli.
Nem hisszük, hogy Festetics Sándor ettől az ultimátumtól meg fog ijedni, ugyancsak nem hisszük, hogy ez az ultimátum félre tudná vezetni a Völkischer Beobachter vezetőségét az itteni dolgok állása felől Gróf Festetics Sándor kormánypárti képviselőhöz közelálló helyről úgy informálnak, hogy a gróf változatlanul rokonszenvez a német forradalom gazdasági, politikai és társadalmi programjával, csupán Meskó Zoltán vezérségét és a Meskó-féle nyilaskeresztes pártot nem hajlandó Hitlert magyar csoportjának elismerni."
Festetics, úgylátszik, elérkezettnek látja az időt, hogy nyiltan felvegye a harcot a magyar Führerségért versenytársával, a zöldingesek vezérével, Meskó képviselővel. Erre vall az az elhatározása, hogy vasárnap elküldte megbízottját Tóth József főintézőt Székesfehérvárra, akit dr. Tóth Gyula ottani ügyvéddel együtt bejelentette a rendőrségen, hogy szombaton 120 személyes bankett keretében tartja meg a zászlóbontását a Festetics Sándor nyilaskeresztes csoportja.
Benes és Titulescu vasárnap este találkoztak Kassán
1933 december
Kassa, december 10.
Benes külügyminiszter a vasárnapot békerevízióellenes propaganda folytatásának szentelte és este nyolc órától kezdve Titulescu román külügyminiszterrel tanácskozik, aki nagy kísérettel érkezett meg Kassára. Titulescu megérkezése után a pályaudvaron éles hangon kelt ki a békerevíziós törekvések ellen. A revízió háborút jelent - mondotta -, aki ma revíziót akar, az háborút akar. A kisantant nem akar háborút, tehát nem akar revíziót.
Ha azonban valaki mégis háborút akar, a kisantant nem ijed meg. A pályaudvarról Titulescu és Benes a Schalk-házba hajtottak, ahol tanácskozásuk a késő éjjeli órákban még mindig folyik. A két külügyminiszter hétfőn este utazik el Kassáról Prágán keresztül Párizsba.
Forrás: huszadikszázad.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése