 |
| Ági hugom az Urszu 2 udvarán, az előkertben, egy hecserlibokor tövében kedvenc babájával |
A blog indításának napjaiban 2008. szeptember 9-én rövid jegyzetben megemlítettem, hogy az Urszu 2 tulajdonképpen az egykori, egyik kolozsvári lakásunk címe. Van ott egy fotó is arról a házról, amibe akaratunk ellenére, társadalmi kényszer hatására költöztették hét tagú családunkat, az addigi 3 szobából 2 szoba konyhába, s anélkül, hogy szüleink egyáltalán véleményt mondhattak volna arról, hogy kedvükre való ez a lépés vagy sem?
Igaz, gyermekfejjel nehezen értettük meg, mi is történt velünk. Láttuk, hogy a Sétatér és környékének világát fel kell adnunk a Fellegvár közelségéért, mert az Urszu utca - nekünk az magyar szó volt, hiába, hogy egy román személyiség után kapta az elnevezését - több éles kanyart vetve, egyenesen nekifutott az agyagos dombnak, amelyen keskeny, kitaposott ösvényen lehetett felkapaszkodni a Fellegvár gerincére, ahonnan messzire el lehetett látni egyik oldalon Kolozsvár elterülő házrengetege és a Szamos völgye fölött, a másik oldalon a vasútállomás és környéke, a Bács felé vezető vasúti pálya és országút szövevényére láthattunk, majd egy iramodással a gerincen, percek alatt a Törökvágáshoz, majd a Hójába értünk.
Az Urszu 2 nekünk, gyermekeknek egy szabad világot jelentett. Igaz, hogy házunkat magas deszkapalánk vette körül minden oldalról, de a kapu örökké nyitva állt, s inkább a házat óvta a külvilág agressziójától (amennyire óvta), mintsem hogy nekünk állítson gátat. Alighogy kiléptünk a házból, máris a zöldben találtuk magunkat: az udvar hátsó részében csöppnyi gyümölcsös húzódott, enyhén lejtős, egyenetlen terepen, s az egész 6-7 szilvafát jelentett, meg egy árva eperfát a kert végében, amely félig-meddig áthajlott a szomszédba és amíg majorságot tartottunk a csirkeudvarban, addig főleg a szárnyasok zabálták föl a lábuk elé pottyanó fekete gyümölcsöket.
A gyümölcsfák között apánk pár évig néhány méhcsaládot is nevelt, ami ugyancsak nagy vonzerővel bírt számunkra, s ha csak tehettük, hősiesen a kaptárak környékén lebzseltünk, lesve a hazatérő, majd ismét zsákmányszerző útra kelő bogarakat. Egy időben sátrat is vertünk a kertben, de ugyanott tettük meg első lépéseinket síléccel, majd a lejtőt kihasználtuk, hogy biciklizni tanuljunk.
A házunk előtti udvar inkább virágoskert benyomását keltette, ott apám egy időben epret is próbált termeszteni, de legjobban pingpongmeccseknek felelt meg a hosszúkás, lapos tér, amely fölé egy hatalmas kőris, illetve egy amerikai diófa lombja borult, s akkor is jó ideig védte az embert, ha eleredt az eső. Apámék nagy örömünkre úgy találták, hogy jó befektetés lesz, ha egy pingpongasztalra áldoznak, amelyet mindjéárt fel is állítottunk az udvaron és mindvégig kiszolgált bennünket, míg csak az Urszuban laktunk.
Most látom csak, hogy amikor a blognak nekifogtam, ezt a véglegesen elveszett világot próbáltam rekonstruálni, pótolni, legalább virtuálisan, de ahelyett, hogy minden oldalról feltérképeztem volna, jócskán kinyitottam a "ház" kapuját és az elytelt hónapok-évek során egészen messzire kalandoztam, gyakorlatilag a fél világot is bejártam - anélkül, hogy az Urszu 2 iránti nosztalgiámat végérvényesen és érdemben kiélhettem volna. A következő hetekben-hónapokban talán jó lesz majd vissza-visszatérni azokhoz a napokhoz-hónapokhoz-évekhez, amikor felnőtté váltam és amelyekben - most legalább is úgy érzem - boldog és már-már gáncstalan lovag voltam.
Ha csak visszagondolok a szomszédainkra, akkor szinte mindenkiről múlt időben kell beszélnem.
Mert nincsen már jó Varró János, lelkes asztalitenisz partnerünk, tehetséges irodalomtörténész és szerkesztő, egyik könyvem merész dédelgetője, akire gyerekként is mindig büszke voltam, és felnéztem, mert jó megjelenésű, vonzó fiatalember volt, magam is szerettem volna hozzá hasonlítani. Tetszett, hogy olyan szép feleséget választott magának és öröm volt nézni, valahányszor egymáshoz simuló alakjuk feltűnt a sikátorban a városba igyekezve vagy onnan érkezve hazafelé. Naponta járt el a kapunk előtt, s amikor letartóztatták, a szememben hőssé nemesedett, mert meg voltam győződve róla, hogy egy ilyen nyílt, barátságos fiatalembert csakis gonosz, rosszindulatú, gyalázatos emberek hurcolhatnak meg. Amikor aztán kiszabadult, és kiderült, hogy az otthona, amiről valószínűleg sokat ábrándozott vágyakozva "odabent", nincsen sehol, mert felesége elvált tőle, amíg büntetését töltötte, akkor mélyen átéreztem a helyzetét és akkor írtam meg Kortársaim című versemet, amelybe nagyon sok naivitás és képzelet szorult, de amit ennek ellenére úgy érzem, nem tudott kikezdeni az idő...
kortársak
sápadtak,
horpadt mellűek vagytok,
pergamen-arcotokra hosszú
litániákat írt a sötét,
a koppanó víz,
az elemlámpa,
riasztócsengő.
megjösztök,
mert egyszer mindenki eljön,
ha nem került meszesgödörbe.
ti, ferde szavak rabszolgái,
ügybuzgó hírmagyarázók kisded játékai,
évszázadokban számláló ismerősök és
ismeretlenek,
kiket ma nem vár otthon,
koraérő Rákóczi-szilva,
csak rend, levetett ruha
az ószeren
- olcsó kis holmi,
majd a kettes trolibuszra ültök,
feszengve a fojtó melegben,
s elnéztek a fejem fölött
ring az idő felettem.
1961
Ebben is ott van az Urszu 2 világa, szelleme. Amire, azt hiszem, a továbbiakban még vissza-visszatérek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése