2010. november 16., kedd

"Na, milyen volt?"

Utazás * Ádám Gyula fotója
Ilyen és ehhez hasonló kérdések vártak a neten, mikor hazatértem marosvásárhelyi portyámról.


Ahová, ugye, azért merészkedtem, hogy megmutassam magam vékonyka verseskönyvem mellett, hozzája csatolva, mintegy illusztrációként, felolvasva egy-két-három-négy verset a nagyérdeműnek, aki a Bolyai utcában lévő unitárius egyházi tanácsteremben tiszteletét tette. Méghozzá november 11-én, du. 17 órakor.


A helyek megteltek, a rendezvény nagyjából két óráig tartott, furcsán eredeti happeningek zajlottak le egy-egy könyv kapcsán. Az még hagyján, hogy Dsida Jenő istenes versgyűjteményét Kilyén Ilka mutatta be igen szép szavalatokkal (sajnos, erőteljes háttérzajjal a terem utolsó sorai felől), meg hát én is szimplán verset olvastam, de már Lőrinczi László több megjelent munkájához Jánosházy György érkezett segítségül, aki iskolatársa volt a szerzőnek és  a kilencven évesek fakuló emlékezetét hozta körünkbe, meglepően erőteljes élniakarással és memóriával. Mindenek előtt a műfordító Lőrinczit méltatta...








Egyed Péter filozófiai tanulmányaihoz a pályatárs Ungvári Zrinyi Imre érkezett, okosan és érthetően felmondta a könyv strukturális felépítésének a lényegét, amihez Péter, egyetértőleg és jóváhagyólag nagyokat bólogatott a jobbján (előttük egy sor frissen megjelent Polis-könyv díszelgett, címlapjával a közönség felé fordítva).


Végül, de nem a végén, Nagy Pál ismertette a Horváth István századik születésnapjára (egy év késéssel) megjelent emlékkötet bonyodalmas történetét (jó, hogy kiadóhoz jutott és végre megjelent!).


Dávid Gyula szót adott még Egyed Péternek is, aki egy kurta, de ízes történetet olvasott föl (mazsolázott ki) filozófiai traktájából - a macskájukról, amit még hallgattunk volna, de nagyon gyorsan befejeződött.


A találkozón ott volt néhány kedves barátom is - nagyjából rájuk számítottam, ezért bónuszként kaptak is tőlem egy-egy dedikált verseskönyvet. Rajtuk kívül csak Kilyén Ilka távozott (tudtommal, persze...) a Szerpentin vándor-ával a hóna alatt, s nagyjából úgy oszoltunk szét, mint akik egy fontos, de az életünkből loppal lekanyarított titkos összejövetelen vettünk volna részt, ahonnan mindenki úgy igyekezett haza, ahogy csak bírt.


Másnap korán reggel, gyönyörű őszi időben hazautaztam, s itthon várt a hidegzuhany: számítógépem megmakacsolta magátm, az istennek se akart begyulladni. Estére kiderült, hogy a tápegysége égett ki. A helyzetet bonyolította, hogy szombat-vasárnap a legszorgalmasabb javítónak is szűnnap, így ki kellett várnom türelemmel a hétfő estét, amikor végre nekiülhettem leírni a választ kíváncsiskodó barátaim részére.


Persze, a legszebb és legigazabb választ Juhász Gyula már elírta előlem (előlünk!), ezért kissé rezignáltan, de nagy-nagy csodálattal azért itt is feltüntetem. Biztos, ami biztos: hogy ne menjen egyhamar feledésbe...




Juhász Gyula: Milyen volt...



Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.


Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.


Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Nincsenek megjegyzések: