ban járt, ezúttal megvédte dolgozatát Marosvásár-
helyen, majd hazautazott Párizsba. Mikor már minden akadályon túl volt, az alábbi levéllel lepett meg:
"Nagyon rövid időt töltöttem Marosvásárhelyen. Legalább tíz sorozat-
nyi ügycsomó fényképét kellett átnéznem a levéltárban. Így aztán nem tudtalak fölhívni, mert ezúttal nem volt internethozzáférésem sem.
Furcsa meglepetés ért az Utópiával. Észrevettem, hogy hiányzik mind a két változatból az első szöveg, aminek éppenséggel Utópia a címe. Az, amelyik így szól:
«Intru aceasta fericire nesfârşită
O, rătăcirea mea minoritară,
Cresc zărzării şi ghimpii şi-i lăsară
În limba mea amară şi coclită.
Să ne ferim şi ochii de risipă,
Închişi, cu mâinile pe piept, să-i ţinem
Şi chiar suflarea oarbă s-o reţinem
Când construim această lume-n pripă.»
Arra gondolok, e szöveg eltűnése annak tulajdonítható, hogy az utolsó pillanatban döntöttem el: a kötet élére a Botcsinálta ballada (Pseudobalada) kerüljön. Azt sem tudom, egyáltalán lefordítottad-e a fentidézett verset. Ezutáni dedikációim során, amennyire még egyáltalán sor kerül, kézzel írom be a szöveget, hiszen nem hosszú..."
Első benyomásom az volt a két szakaszos verset olvasva, hogy nem ismerem a szövegét. Átnéztem az Utópia egész nyersanyagát és a hozzá tartozó fordításokat, de sehol sem sikerült a nyomára bukkannom. Valószínűleg mindjárt az elején az volt a benyomásom, hogy a kötet címe nem föltétlenül kíván meg egy hasonló című verset, így nem is foghattam gyanút affelől, hogy valamit is elmulasztottunk volna.
Sajnálom a feledékenységünk "gyümölcsét" s mihamarabb igyekszem majd elfordítani az Utopiát is, hogy közös vállalkozásunkon ne maradjon csorba.
Annál jobban örvendek viszont, hogy az a tanulmány, amit Dan a romániai cenzúráról írt s amelynek magyar változatát az urszu2-ben közreadtam, most - némi rövidítéssel, előkelő tálalásban - megjelent a Korunk idei novemberi számában (a Közelkép rovatban), s úgy tűnik, hogy időben tartós, tartalmilag rendre szélesedve-gazdagodó párbeszédünk mind több eredményt mutat föl. Gondolom, Dan számára is érzelmileg meghatározó élmény lehetett az a közjáték, amikor őszi levéltári kutatásai során rábukkant azokra az Ifjúmunkás oldalakra (a cenzúra intézményének archívumából), melyek első verseinek általam készített magyar fordításait tartalmazták, és bár annak idején megjelentek, fölkeltették a cenzúra figyelmét - románul már nem kaphattak zöld utat.
Mielőtt Párizsból Romániába indult volna, Dan egyetlen gesztussal megosztotta velem Ardealul nostru című blogjának szerkesztési jogát, felkérve, hogy amennyiben ráérek, töltsek fel minél több, Erdély huszadik századi történelmére és viszonyaira vonatkozó, magyar nyelvű forrásokból származó dokumentumokat, tanulmányokat, cikkeket, elemzéseket. Amikor a távolból meglátta, hogy felkérését elfogadtam és megjelentek első közleményeim, rövid üzenetet küldött: mindent láttam, nagyon örvendek, hogy kötélnek álltál. Köszönöm!
Amire most nyílik alkalmam elmondani illő kommentáromat: én köszönöm!
Most pedig, mintegy felhívásként keringőre, itt van az Ardealul nostruban nyílt levele, a blogomban és a Huszadik század Páholy-ában már közölt (most az Új Magyar szó Kisebbségben c. mellékletében is közzétett) tanulmányom margójára fogalmazott meg néhány olyan kérdést, amelyek ugyanott, ugyanolyan nyílt választ érdemelnek részemről. Még néhány napig kérem türelmét, s remélem, ezzel elindul majd az a projektünk, amire talán egész ismeretségünk idején készültünk: türelmes, békés beszélgetésünk indulatoktól és gyűlölködésektől szabdalt, megemésztetlen múltunkról.
Csak a hét végéig kérek haladékot - s adok egyúttal magamnak, hiszen társszerkesztői vagyunk a vonatkozó blognak -, mert ha most nem vágunk bele, akkor szétporlik kezünkben a ránk szabott, maradék idő...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése