Muszáj-memoár (2)

(Január 10.)

Látván a téma iránt felcsiholt érdeklődést barátaim körében - hiába, a vér nem válik vízzé, hát még, akiben újságírói szenvedély is csörgedez! -, jobban meg vagyok róla győződve, mint bármikor, hogy a kézirat mentén nem árt elgondolkozni a szakma felelősségéről és az emlékezés minőségéről.

Emberünk, akit továbbra is változatlanul a névtelenség homályában hagyok, mert így kívánja a szerkesztői tisztesség (lásd orvosi és ügyvédi titoktartást), kézirata tanúsága alapján arra vállalkozott, hogy évekre csoportosítva, időrendben haladva előre, rendre elmeséli, hogy az ő önéletrajzán keresztül mi minden történt Erdélyben 1948 és 1968 között (miután életének korábbi eseményeire két másik, előző kötetben kerített sort).

Sajnos, hogy a személyes cselekedetei szinte teljes egészében szerkesztőségi négy fal között zajlanak, vagy ha nem, akkor kórházi betegként vagy lábadozóként, valahol az újságírás perifériáján. Úgy állítja be magát, mint aki teli volt ellenérzésekkel a körülötte történő eseményeket illetően, de úgy sem tudta megírni azokat, ezért amolyan külső szemlélőként teljesítette a rábízott feladatokat. Döntéshelyzetbe nem került, másod- és harmadhegedűs volt mindvégig, nem vitatta a rábízottakat, de a kényesebb és a meggyőződése elleni feladatok alól igyekezett kibújni. Vallomása szerint már 1948-as életút úgy rendezte be, hogy a vitákba nem szólt bele, a felülről jövő döntéseket elfogadta, nem igyekezett buzgómócsingoskodni, de a kötelező rábízott munkát lelkiismeretesen igyekezett elvégezni.

Számomra még sajnosabb, hogy egy olyan korszakban, amely ténylegesen annyi kihívást és belső konfliktust eredményezett megannyi kortárs életében, egy ember, aki ráadásul az újságírói munkából akar megélni (a szöveg alapján ítélve, fel sem vetődik előtte más alternatíva, bár ezer és egy jel utal arra, hogy ez a munka "nem fekszik" neki, látja, hogy lépten-nyomon hazudni kell az optimizmust, a bőséget, a jólétet, a párt politikájának a helyességét), egy szakmabeli úgy él le húsz esztendőt, hogy gyakorlatilag két szalmaszálat se tesz keresztbe, az élet sűrűjében sincsen ott, nem részese a mozgalmi életnek, nem kezdeményez, nem mond véleményt, s most mégis nekiáll elmesélni nekünk, hogy mi történt a Magyar Népi Szövetség házatáján, a magas pártvezetésben, a sajtóban, az erdélyi civil társadalomban. Forrásai? Megírja a kézirat végén: kompendiumok, kézikönyvek, adatbázisok. Tájékoztatásai sótlanok, mert nem az életéről beszél, hanem egyszerűen "felmondja" a történelmet, vázlataiban és néhány korabeli idézet erejéig.

Oldalak tucatjaira rúg az MNSZ belső viszonyainak a kiteregetése, mérlegelése - nem egyszer ugyanazt az információt kétszer-háromszor is, majdnem szószerint beilleszti -, kulcsfiguráinak a lefestése, politikájának az ecsetelése, de mihez kezdenénk ekkora mennyiségű, összehordott álinformációval, amelyeket tudományos forrásból, ellenőrzött jegyzetapparátussal kiegészítve bármikor megtehetünk? Bizonyos vagyok benne, hogy Töttössy Magdolna 2005-ben megjelent monográfiája (A Magyar Népi Szövetség története, 1944-1953. I-II. Pallas-Akadémia, Csíkszereda), amely a tragikus sorsú magyar szervezet tündöklésének és bukásának minden részletét elérhetővé teszi, hitelesebb forrás, még akkor is, ha megbírja a további bővítést, javítást; elsősorban a felhasznált nagy számú dokumentum, az egymással szembesített kortársi vallomások sokasága, az adatok ellenőrzött összevetése teszik azzá. (Persze, nem rovom fel szerzőnek, hogy emlékeit elmulasztotta átszűrni e munka rostáján - bár megtehette volna, hiszen a kéziratot 2008-ban zárta le -, de azt igen, hogy illetéktelenül és központi tárgyát - az önéletírást - megkerülve személyi pletykák és sommás ítéletek özönét zúdítaná az olvasóra...)

Sajátos módszerrel él a szerző: miközben magáról mesél, egy-két-három mondat után máris belefeledkezik a személyén kívül álló esemény iskolás ismertetésébe vagy egy-egy személy jellemzésébe. A szerkesztőséggel szomszédos volt Utunk redakciója, s erről mindjárt Marosi Péter jut eszébe, meg az, hogy elmesélje, milyen ideológiai pálfordulást követett el ismert kritikusunk a szárszói találkozó után s vallásos pályáját hogyan cserélte föl a marxista-leninista irodalombírálat dogmájával. Leírja, hogy Marosi kérésére egyszer őszinte véleményt mondott e nem éppen szobatiszta fordulatról, mire a kritikus megorrolt rá és ahol csak lehetett, ártott neki. "Pedig - folytatja a szerző - én soha nem támadtam, sőt védelmeztem." A könyvből viszont sok minden kiolvasható Marosival kapcsolatban, csak éppen a védelmezés nem...

Van a könyv elején egy érdekes epizód, ami egyben jellemző a kézirat mélységeire is.

A laphoz szeretnének fölvenni egy Fóris Xénia nevezetű leányzót, de az MNSZ sajtóközpontja határozottan nemet mond: ne foglalkozzanak ezzel a személlyel. Felejtsék el. Mire:

Fóris Xénia elkeseredve vette tudomásul, de talán értette, miről van szó, mert nem mondott semmit. Csak néhány év múlva, amikor megjelent „A Párt 30 éves harca” című füzet, találtam meg a Foris nevet, az akkori szöveg szerint Gheorghiu Dej már a „karánsebesi börtönben megkezdte a Foris, Coffler és más, a párt vezetőségébe befurakodott ellenséges, provokatőr elemek leleplezésére és eltávolítására irányuló akciót. Így már 1944 augusztusa előtt véget vetettek a párt vezetőségébe befurakodott ellenséges ügynökség működésének.” Ekkor fel villant bennem, hogy Xéniának valami köze lehetett Fórishoz, (lánya, vagy rokona) de az is lehet, hogy csak a neve miatt nem akarták engedni nyilvános szereplését. Rejtélyes volt mindenesetre (...) ingerült és vehemens tiltása. Jóval később, Gheorghiu Dej halála után, amikor Fóris István magyar újságírót rehabilitálták, hallottam, hogy Fórist, aki a Kommunisták Romániai Pártjának főtitkára volt, akit a Komintern is elismert, Gheorghiu Dej és csoportja meggyilkoltatta. Erről persze mélyen hallgattak. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon sem említ semmit pártvezetői tevékenységéről és haláláról. Csak az volt feltűnő, hogy halála éve 1946, de 1944 után sehol sem szerepelt, csak az említett, 1951-ben kiadott párttörténetben. Nem volt alkalmam foglalkozni vele, de Gheorghiu Dej ügyködéséről pártkörökből bizalmasan hallottam egyet s mást. Így például egyik marosvásárhelyi illegális harcos mesélte, hogy a pártkongresszuson az asztalnál ülők között felismerte az egyik egykori sziguranca vezetőt, aki éppen Dej mellett ült. Ez az alak a harmincas években nemcsak kihallgatta, hanem majdnem halálra verte őt. „Ahogy megláttam - mesélte - kifordultam a Kongresszusból.” A kolozsvári Egyetemi Könyvtárban, amikor még szabadon lehetett kutatni a két háború közötti sajtóanyagot, kezembe került a Népakarat című lap egyik száma a húszas évekből, melyben egy cikk figyelmezteti a munkásokat, hogy Désre érkezett egy Gheorghiu nevű provokatőr, aki a sziguranca ügynöke. Óvta a munkásokat attól, hogy beugorjanak neki. A "sötét moldvai" - így emlegették maguk között a régi elvtársak, - ekkor vehette fel a Dej melléknevet.

Azóta se tudom: Fóris rokonáról volt-e szó vagy sem, mert szerző menet közben teljesen ejti a témát (csak sejtései vannak - de ugyan, kinek nincsenek? meg ráadásul éceszei...) s rástartol Gheorghe Gheorghiu-Dejre, akiről megint csak egy jó kis pletykát hallunk egy névtelen marosvásárhelyi illegalistától...

Milyen újságíró az, aki nem jár utána a témáinak? És milyen emlékek ezek, amelyek sejtésekből és szóbeszédekből táplálkoznak? Ez a 34. oldalon található kis epizód például majdnem a kézirat egyik első földhözcsapását eredményezte...

Illusztráció: A román hadsereg képviselője (Nicolae Ceauşescu) köszönti az 50 esztendős Gheorghe Gheorghiu-Dejt, 1951-ben (a romániai kommunizmus online fotótékájából)