2008. október 14., kedd

Az utazó – akár a tettes - visszatér (Bangha Imre)



...1998 augusztusában az olvasó számára addig ismeretlen fiatalember jelentkezett a Hargita Népe hasábjain, bejelentve, hogy több napon át megosztja az olvasóval indiai élményeit. Már az akkori, szerény hangvételű közleményből is kiderült, hogy Bangha Imrétől, aki 1993-ban végezte a budapesti ELTE magyar-indológiai szakát, csöppet sem idegen Csíkszereda, hiszen fél éves tanári múltat tudott maga mögött a helybeli Székely Károly szakközépiskolában; székelyföldi „elkötelezettsége” pedig a továbbiakban, egészen máig egyre csak erősödött: amellett, hogy az oxfordi egyetemen tanít, vendégtanár a Sapientia-EMTE csíkszeredai részlegén is, továbbá kezdeményezője és irányítója az ennek keretében pár éve létrehozott Kőrösi Csoma Sándor Keletkutató Központnak, amely így határozza meg léte és működése értelmét: 

„A Kőrösi Csoma Sándor Keletkutató Központ azon keleti kultúrák tanulmányozását vállalja fel, melyekkel valamilyen módon a székely tudós is kapcsolatban állt, azaz a magyarság közép-ázsiai kapcsolatainak kutatását, a tibetisztikát és az indológiát. A bukaresti hindi szaktól eltekintve ezen tantárgyak önálló felsőoktatási háttere mindeddig nem volt biztosítva Romániában.”
Bangha Imre azóta is következetesen a keletkutatás és indológia számára természetes, európai “háromszögében”: Oxfordban, Budapesten és Csíkszeredában tartózkodik, többlaki életet élve, rendszeresen megtűzdelve vissza-visszatérő indiai utazásaival, amelyek mindenek előtt kutatókedvét és szűnni nem akaró tudásszomját hivatottak ideig-óráig csillapítani. 
Magam akkor ismerkedtem meg vele, amikor pár évvel ezelőtt, egy késő őszi estén iráni és üzbégisztáni benyomásairól tartott - pár tucat érdeklődő számára - vetített képes előadást a csíkszeredai egyetem egyik tantermében. Adat- és élménygazdag beszámolóján túl azzal a távolról sem tanáros, s még kevésbé rutinos lelkesültségével, már-már kamaszos rajongásával nyűgözött le, amivel a keleti kultúrát és életformát sokoldalúan megközelítve hozta közelebb az európai normarendszerhez, mindenek előtt az értékekre és a miért-ekre fektetve a fő hangsúlyt. Az előadás után pillanatok alatt összeismerkedtünk, s a Romániai Magyar Szó, később meg az Új Magyar Szó Kalandozó c. melléklete szerkesztőjeként rendszeres együttműködésre buzdítottam. Bangha Imre kapva kapott az alkalmon, s bár életének és munkájának megosztottsága többszörösen is indokolhatta volna, ígéreteit ha nem is mindig a megszabott határidőre, de beváltotta, s láthatóan nagy élvezettel írta ki magából számos élményét és azokkal kapcsolatos gondolatait, meglátásait – előbb csak Iránból, majd Indiából is, s ahogy teltek a hónapok, egész útikönyvre való összefüggő anyagot, s mellé gazdag fényképarchívumot tett le az asztalra. Lelkesedése, a munka hevében támadt öröme ragadósnak bizonyult, s szívesen ráálltam, hogy segítek fölhajtani korai lapközléseit, így jutva el előbb az 1999-es Hargita Kalendáriumhoz (amelyben Kőrösi Csoma Sándor máig élő indiai nyomait foglalja össze), illetve az 1998-as lapgyűjteményhez is, amelyben több részes útibeszámoló rögzíti az azóta számos utazással és benyomással kiteljesedő India-képet.
Bangha Imre a XXI. századi felfokozott száguldáshoz illő nagy összefüggések felfedésének, kultúrák találkozásának és illeszkedésének elkötelezett híve. Meggyőződése, és ebben senki sem képes őt megingatni: ezzel küldetést teljesít, amelynek kényszerét nem kívülről ruházta rá egy parancsoló tekintély, hanem legbensőbb szándékaiból fakad. Ugyanez a lendület hívta életre, immár a Keletkutató Központ fiatal munkatársait mozgósítva azt a huszadik századi indiai novellagyűjteményt, melynek magyarra fordított eredeti anyaga szintén vérbeli kiadói eseményt sejtet. (A novellagyűjtemény azóta megjelent, Tehén a barikádon címmel a Pallas-Akadémia kiadásában, 2008-ban. - Cs. G.)
Útiönyve élén (Mítoszok, otthonok és maharadzsák. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007), így magyarázza belső indítékait: 

“A könyv a barátaimnak küldött beszámolók szövegére épül, melyeket később magyarázatokkal, visszaemlékezésekkel bővítettem... Remélem azonban, hogy a felszínességért kárpótlást nyújt az élmény közvetlensége, a nehézkességért pedig az ismeretanyag, ami indológusi pályafutásom alatt rakódott rám. Néhány név megváltoztatásától eltekintve minden esetben igyekeztem hűen leírni az eseményeket, illetve pontos tudásanyagot közölni, és ez néha az Indiáról alkotott illúziók lerombolásához vezet... Minden, amit átélünk, alakít rajtunk, de általában mégsem azért mesélünk el egy-egy eseményt, hogy bemutassuk, mit változtatott meg bennünk, hiszen ez gyakran megfoghatatlan, és ha megpróbálnánk kimondani, száraz elemzéssé silányítanánk. Maradjon csak minden történet egy-egy rácsodálkozás a világra... India tizenöt éves ismeretség után is tele van meglepetésekkel, és most is szinte mint egy gyermek örülök a távoli kultúrával való találkozásnak. Annyi azonban megváltozott, hogy már nemcsak passzív szemlélőként járom Indiát. Igyekszem mind jobban felfedezni az országot, és segíteni értékei megőrzésében. Nem kívülállóként kutatom az indiaiakat, mint egy ornitológus a madarakat, hanem törekszem tanulni tőlük, és tudásukhoz hozzáadni felfedezéseimet, saját hozzáértésemet.”

Remek könyve ismeretében őszintén tudok örvendeni, hogy pár évvel ezelőtt vettem a fáradságot és ama bizonyos őszi estén beültem Bangha Imre előadására, de még ennél is jobban annak, hogy a fiatal indológus pontosan és azonnal megértette: az alkalmat, a felkérést mindig esélyként kell megragadni ahhoz, hogy eszményeinket érvényesíthessük...

********

Csillogó szemmel Indiáról

Tavaly november elején ezen a helyen, mintegy előzetesben, elárultam egyet s mást Bangha Imre készülő India-könyvéről, amelyet a napokban már ütemes rendszerességgel harangoz be a Hargita Népe. Örvendek, hogy sikerült nem a levegőbe beszélnem: a könyv napokon belül piacon, kézbe lehet venni, el lehet olvasni, s meg lehet cáfolni avagy ellenkezőleg: vissza lehet igazolni az előzetesként reá hordott dicséreteket.
S ha már a hírverést említjük, azt se hallgassuk el, hogy a könyvet egy hét múlva, szeptember 14-én író-olvasó találkozó keretében a Sapientia egyetem csíkszeredai részlegén mutatják be, az esemény pedig egyben nyitánya lesz annak az új hindi nyelvtanfolyamnak, amit a Kőrösi Csoma Sándor Keletkutató Központ indít az egyetem keretén belül, immár nem először. 

Ehhez feltétlenül tudni kell azt, hogy a hindi az angol és a kínai után a világ harmadik legnagyobb nyelve. Ismerete rendkívüli módon hozzájárul az indiai világ megértéséhez. A nyelvtanfolyam a nyelv mellett megismerteti a hallgatót a nyelvet használók kultúrájának alapvető elemeivel. A hindit országunkban a Bukaresti Egyetemen kívül csak a Kőrösi Csoma Sándor Keletkutató Központ oktatja. 

Ha azt vesszük, hogy 2003-ban itt indult be az első tanfolyam, méghozzá 15 lelkes hallgatóval, a fenti hír már senkit se sokkol. Azon viszont már töprenghetünk, mi lehetett az oka annak, hogy közülük az első évet már csak ketten fejezték be, s a később indult további két évfolyamból is csak összesen öten jutottak át a túlsó partra. Az is megfontolás tárgya, hogy mindez sok-e avagy kevés, viszont örömmel adhatjuk hírül, hogy nemrég tért haza egy éves indiai tanulmányútjáról az első hindi nyelvtanfolyam sikeres végzőse, Sipos Erika, aki az indiai kormány finanszírozta agrai tanfolyamon vett részt, s így vall élményeiről:
"2006 szeptemberétől 2007 májusáig tartózkodtam Indiában. Ez nemcsak a nyelvtanulás szempontjából volt hasznos, egyúttal rendkívüli élettapasztalatot is jelentett. Indiában minden más, mint itthon, van ami jobb, van ami rosszabb. Mindez nézőpont, az élethez való hozzáállás kérdése.
Az elmúlt év eddigi életem legkülönlegesebb, legeseménydúsabb éve volt. Annyi élményben volt részem, hogy ezek feldolgozása még mindig folyamatban van. Érzem, hogy rengeteget változtam, változott az életszemléletem, értékelésem.
Az intézetben, ahol tanultam, a világ minden részéről voltak diákok, Japántól kezdve Ázsián, Európán át, egészen Amerikáig. Óriási élmény volt ilyen sok kultúrából érkezett emberrel együtt élni. Nagyon összeszoktunk az egy év alatt, olyanok voltunk, mint egy nagy család, összekovácsolt bennünket az egymásrautaltság. Talán ezért nem okozott túl nagy problémát az otthntól való távollét. 
A nyelvoktatási rendszer elég kezdetleges volt, a legtöbbet az utcán és utazásaink során tanultunk. Amikor csak lehetett, nyakunkba vettük Indiát. Mindenfelé ellátogattam: fel a Himalájába, Dél-India csodálatos tájaira, Bombayba és környékére, Kalkuttába... A sorból nem maradhat ki Darjeeling sem, gyermekkori álmom volt eljutni Körősi Csoma Sándor sírjához. Úgy éreztem, ha ezután már sehová sem mehetek, akkor is maximálisan elégedett lehetek. 
Fehérnek és főleg fehér nőnek lenni Indiában amolyan sztársors, amit eleinte még élvez az ember, de később már terhére van. Az utcán mindenki bámul, kezet akar fogni, beszélgetni szeretne az emberrel. Ezt és a koszt leszámítva, más negatívumot nem tudok mondani. A kosz is inkább az elején zavart, utána már megszokja az ember. Az emberek őszinték, naiv gyermekekhez hasonlók, mindent megkérdeznek, amire kíváncsiak...
Indiához nem lehet közömbösen viszonyulni, vagy beleszeret az ember, vagy pedig egy életre kiábrándul belőle. Velem az előbbi történt. Közeli ismerőseim azt mondják, valósággal csillog a szemem, amikor Indiáról beszélek. Ez tényleg így van, csillog és könnybe lábad…”
Ám a sikertörténet nem áll meg Erika tanulmányútjánál: Kémenes Árpád, az idei helyi hindiverseny győztese ugyancsak nemrég, kéthetes indiai körutazáson vett részt, s útját az Angliában élő indiaiak finanszírozták. Hindi nyelvtudása mondhatni, rendkívüli közelségből ismertette meg az indiai valósággal.
Mint láthatjuk, Kőrösi Csoma Sándor szelleme tartja ébren mindazt, ami az ő nevében és az ő úttörő munkája nyomán mifelénk a keleti kultúrák megismerése terén megvalósul. Bangha Imre tanár úr, aki példájával többek elindítója és gyámolítója volt ezen az úton, indiai útikönyvével talán újabb híveket szerez a kultúrák közeledésének.

(Hargita Népe, 2007)

*****

”Tudom, hol kell levenni a cipőt…”
Bangha Imre indológus “varázsigéje” az alázat

Beszélgetőtársunk vendégtanár Csíkszeredában, az Oxfordi Egyetemről jár rendszeresen oktatni. Éppen a napokban vehette át az általa szerkesztett könyvsorozat, az India kincsei első kötetének tiszteletpéldányait, s még ebben az évben másik két, Indiával kapcsolatos könyve lát napvilágot. Kérdésünk az volt: mi teszi időszerűvé e folyamatos európai közeledést Kelet világához?

- Objektíve miért van ma szükség Európa és Kelet kapcsolatának az átértékeléséhez?
- Mert a korábban gyakran lenézett gyarmati világ kultúráival való szembesülés ma már megkerülhetetlen. Egyáltalán, 2001. szeptember 11-e után nehéz elodázni mindenfajta másság megértését, befogadását. Amikor Európából bárhonnan, néhány óra alatt, nem túl nagy összegért el lehet jutni Teheránba vagy Indiába, ráadásul a kommunikáció is látványosan előreszaladt és a legfejlettebb technika eszközei mindenüvé betörtek, elengedhetetlenül szükség van arra, hogy Kelet és Nyugat kapcsolata ne csak tragikus kimenetelű találkozásokban öltsön testet. Amerikában ezt mintha jobban értenék, mint földrészünkön, mert ama emlékezetes szeptemberi mementó óta látványosan több pénz jut a keleti kultúrák intézményes tanulmányozására, szakember képzésre. Mindezen belül az indiai kultúra, amely engem személyesen és közelről foglalkoztat, különleges helyet foglal el. Az európai szellemiséget régóta izgatja India: Goethe valósággal e hatalmas, távoli ország szerelmese volt, Arany Jánosnak máig érvényes, izgalmas tanulmánya jelent meg Kálidásza színművei nyomán a hindu drámáról, annak sajátos szellemiségéről. A magyarokat az eredetkutatás okán különösen is foglalkoztatta Belső-Ázsia. Az indiai szellemiséggel való találkozás maradandóan szép példái a magyar irodalomban Szabó Lőrincz vagy Weöres Sándor buddhista ihletettségű versei és műfordításai. Ez utóbbi, Vekerdi József professzorral összefogva, aki prózában, tudományos pontossággal biztosította számára a nyersfordítást, a versképet, csodálatosan adta vissza a szanszkrit líra legrejtettebb szépségeit is… Az a fajta nyugatos szellemiség, amely úgy vélekedett, hogy Európa egy zárt, domináns kulturális egység, s például a világirodalom határait is sokáig nagyrészt Európa és az Egyesült Államok határainál vonta meg - lásd Szerb Antalt és Babits Mihályt -, tovább nem tartható.

- Hamarosan olvashatjuk - a csíkszeredai Pallas-Akadémia jóvoltából - eddigi indiai élettapasztalatodnak sokrétű (úti)naplóját. Mit kínálsz benne, amit eddig nem olvashattunk Indiáról?
- A saját élményeim, Indiával való találkozásaim summáját, három indiai út számos vetületében. Földalatti vagy utcai internet-kávézókból, a számítógépes szoba tiszteletére levetett cipővel, bazárok és szállodák lassú gépeiről küldözgettem beszámolókat, jórészt nem-indológus barátaimnak. Ezek a levelek adták az ösztönzést arra, hogy könyv formában is leírjam, mit lát egy indológus 2002-2003 Indiájában. Ugyanakkor annak a története, hogyan sikerül kialakítani mély és tartós kapcsolatokat az európai embernek egy számára teljesen más kultúrában. Ennek a kulcsszava talán éppen az “alázat” lehetne, amiről oly keveset hallani manapság. Nem akartam többnek, felsőbbrendűnek mutatkozni az indiaiak szemében, de az ellenkező véglettől is óvakodtam. Egyszerű körülmények között, teljesen hétköznapi életet éltem, hagytam, hogy jöjjenek az élmények, sodorjanak magukkal úgy, ahogy azoknak meg kell történniük, megbíztam az idegen világban. Mindez persze, nem vezetett oda, hogy megpróbáljak hasonulni az indiaiakhoz. A bőrszín miatt ez eleve lehetetlen lenne, és maguk az indiaiak is nevetségesnek találnák az indiai ruhát viselő európait. Általában tudom, hogy tiszteletből hol kell levenni a cipőmet, mit szabad megérintenem, és mit nem; értem gesztusaikat, és gyakran ösztönösen én is használom őket. Tudom, hogy nem tiszteletlenség, ha valaki böfög, vagy ismeretlenül is lapozgatni kezdi egy pillanatra letett könyvemet. A kapcsolat alapja egyrészt a kölcsönös tisztelet, másrészt az, hogy az ember tisztában van saját helyével. Paradox módon az indiaiak akkor fogadnak el, ha én elfogadom, hogy ebben a szigorúan hierarchikus kultúrában mindig is külföldi maradok Az is tény, hogy hindi vagy bengáli nyelvtudásom döntően előnyömre vált, hiszen angolul egészen biztosan nem sikerült volna a közeledésben elérni a bizalom kellő fokát.
- Tehén a barikádon címmel huszadik századi indiai novellaantológiát szerkesztettél, a csíkszeredai humán tanszék és keletkutató központ fiatal munkatársai segítségével. Hogyan sikerült közel tucatnyi embert ilyen kitartó munkára, méghozzá eredetiből való fordításra fogni? 
-
 A kötet újdonsága mindenek előtt az, hogy a magyarul megjelenő indiai novelláskötetek közül az első, amelyben közvetítő nyelv kizárásával, csak eredeti nyelvből fordított novellák szerepelnek, legyen az hindi, urdú, bengáli, gudzsaráti vagy éppen angol. És itt jelenik meg először magyarul a több mint negyvenmilliós gudzsaráti nyelvből készült közvetlen fordítás is. A fordítók kollégáim, tanárok és hallgatók, egyfajta műhelymunka keretében mintegy két éven át foglalkoztunk a fordításokkal, amíg a kötet összeállt, de már következő vállalkozásainkon dolgozunk.
- Mostanában szenvedélyesen kutatod a Rabindranáth Tagore Nobel-díjas költővel kapcsolatos magyar irodalmi dokumentumokat. Mi az, amit eddig sikerült összegyűjteni és mi a szándékod velük? 
- Szeretném föltérképezni, hogy mi váltotta ki azt a nagyfokú érdeklődést, amivel a magyar szellemi élet a nagy indiai költő, s általában az indiai irodalom felé fordult. Meglátásom szerint Trianon traumája nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a bennünket ért igazságtalanság okán indulatosan elforduljunk Európától és Kelet felé tekintsünk. Izgalmas és igen színvonalas írásokra, elemzésekre bukkantam, többek között Babits Mihálytól, Karinthy Frigyestől, Dsida Jenőtől, Kuncz Aladártól, Márai Sándortól, Balázs Ferenctől, Kosztolányi Dezsőtől, Baktay Ervintől, Lukács Györgytől, Germanus Gyulától, Franyó Zoltántól. A nem mindennapi irodalmi dokumentumokból szintén kötet készül. Persze, az is jó, ha tudjuk: a közeledés nem csak egyirányú, hiszen nem csak a mi íróink érdeklődtek például Tagore iránt, a Nobel-díjas író maga is kíváncsian szemlélte a magyar irodalmat, s a XIX. század végén még tanulmányt is írt Jókai Mórról!
- Néhány éve hoztad létre a Kőrösi Csoma Sándor Keletkutató Központot. Milyen tényleges hasznát láttad ennek az intézményes tudományos keretnek?
- A központ a csíkszeredai Sapientia - EMTE keretén belül működik, az utóbbi időben sajnálatosan költségvetés nélkül. Korábban nemzetközi konferenciákat szerveztünk, és külső adományok alapján tudományos ösztöndíjakat adtunk ki fiatal magyarországi és indiai kutatóknak, akik néhány hónapot Csíkszeredában töltöttek. A Keletkutató Központ  indította Erdélyben az első tibeti nyelvtanfolyamot. Évek óta sikerrel működik a keleti kultúrákat bemutató előadássorozatunk és hindi nyelvtanfolyamunk. Néhány hindit tanuló diákunk ösztöndíjjal már el is jutott Indiába. E mellett a most beindult könyvsorozatunk révén, a Státus kiadóval összefogva, szeretnénk eljuttatni az olvasóhoz az indiai irodalom nehezen hozzáférhető alapmunkáit. Kezdetben a világirodalom leghosszabb művét, a mintegy 200 ezer soros Mahábhárata című eposz egy 300 oldalas magyar válogatását tettük hozzáférhetővé, Vekerdi József előszavával és jegyzeteivel. A szanszkrit eredetit Tóth Edit fordította magyar prózára, amit aztán Szerdahelyi István ültetett át versbe. (Azóta megjelent a sorozat második kötete is, Upanisadok címmel, Vekerdi József professzor válogatásában és fordításában. E korai születésű vallásos szövegek, melyek szájhagyományozással maradtak fenn s kerültek át az írásbeliségbe, az indiai irodalom meghatározó kezdeteit jelzik. - Cs. G.)

- Nem csupán ismerője, illetve hűséges fordítója vagy az indiai irodalomnak, hanem számos költői alkotás közreadója is. Milyen versajándékkal lepnéd meg a Színkép olvasóit?
- Fogadják szeretettel a Mahábhárata mottójaként kiemelt néhány sort az eposzból:

Az időben fogan minden, lét s nemlét, bánat és öröm,
az idő megszül és ismét elpusztít minden életet,
az idő lángba vet mindent, majd kioltja a lángot is.
Az időből ered jó s rossz, belőle lett, mi létezik,
megsemmisíti és ismét újjáteremti lényeit.
Ha mialszik, ő virraszt, legyőzhetetlen az idő,
s minden lényben az osztatlan és azonos idő pereg.

Cseke Gábor

Névjegy:
Bangha Imre (sz. Győr, 1967) a budapesti ELTE-n történelmet, magyar nyelv és irodalmat majd indológiát hallgat, s szerez tanári oklevelet, illetve indológus egyetemi diplomát. 1993 és 1998 között Indiában végzi tanulmányait. Az Oxfordi Egyetem Keleti Tudományok Karának tanára (University of Oxford, Faculty of Oriental Studies), a csíkszeredai Sapientia - EMTE keretében működő Kőrösi Csoma Sándor Keletkutató Központ vezetője. Szakmai ösztöndíjak révén azóta évente megfordul Indiában, ahol szakemberekkel konzultál, tudományos előadásokat tart, kéziratos könyvekben őrzött irodalmat kutat. Számos jelentős szaktanulmány szerzője, angolul tanít bengáli, hindi, urdú és szanszkrit nyelvet. Sűrűn váltakozva, “többlaki” életet él Oxfordban és Csíkszeredában. Nős, van egy fia. 

(Új Magyar Szó, Színkép melléklet, 2007. június 28.)

Illusztráció: Bangha Imre egy indiai utcán, monszun idején