2010. január 9., szombat

Muszáj-memoár (1)


(Január 9.)

Váratlanul csapdába estem.

Jár így a gyanútlan ember, akit olykor fölhívnak telefonon, a legjobb szándékkal, ismerkedünk, elbeszélgetünk, aztán megkérnek valamire. Most történetesen arra, hogy vállaljam el egy könyv lektorálását. Egy kolozsvári kiadónak. A könyv egy önéletrajzi emlékezés harmadik kötete. Az első kettő már megjelent, a szerző közben elhunyt, de megmaradt a harmadik kötet, azt kellene lektorálni. Vállalom-e s körülbelül mennyi időt szánnék rá, ha igen?

Felkérésekkel, megkeresésekkel mindig úgy vagyok, hogy ösztönösen megtiszteltetésnek veszem a gesztust, s ha csak nincs valamilyen igen nyomós okom, rendszerint nem utasítok el senkit. (Ez egyrészt hasznomra is vált az évtizedek során, de ugyanígy nem egyszer már jégre vitt... Hogy mindenben komoly, becsületes szándékot láttam...)

Természetes, hogy e reflexemben magamból indulok ki, mert ha valakit közreműködésre kapacitálok, akkor nem azért teszem, hogy valamilyen gyanús ügyletbe beleugrassam, hanem mert tisztelem, becsülöm a véleményét, a közreműködését.

Szóval, elvállaltam. A felkérés még az elmúlt év utolsó napjaiban történt, azóta megérkezett gyorspostán a kézirat, kétszázvalahány oldal, A4-es papír egyik felére nyomtatva, s azóta olvasom, olvasom, s minél beljebb jutok, annál jobban érzem, hogy csapdába estem.

Nemrég jelent meg emlékező könyvem a Polisnál, még meg se száradt rajta igazából a nyomdafesték, a felkérők bizonyosan e tényből indultak ki s kopogtattak nálam az elbírálandó kézirat ügyében is, gondolván, ha már memoárírásra adtam a fejem s némileg vannak bizonyos emlékeim az ötvenes évekből, akkor ez a munka is fekszik majd nekem, nem lesz szükségem túl sok utánaolvasásra.

A csapda helyzet abban áll, hogy bennem él egyfajta elképzelés a memoárról. Az emlékezés értelméről. Arról, hogy milyen emlékről, tényről, eseményről érdemes és miről nem a nyilvánosság előtt szólni. Úgy vélem, hogy a múlt felidézésében az egyén csak akkor nyújthat hiteles és használható képet, ha az általa visszaidézett korban megkeresi a maga helyét, a saját emlékeit, mikrovilágát, kapcsolatrendszerét és abban a saját mozgását, aktív vagy passzív részvételét pontosan meghatározni, behelyezni. Minden egyéb, másokra vonatkozó és a mások életére, sorsára, cselekvésére való utalás csak másod- vagy harmadlagos lehet, sokszor a konkrét személyiségi jegyek is lényegtelenek, mert abban a viszonylatban is a magunk arcát és viszonyulását illik felmutatnunk.

Emberem viszont nagy előszeretettel foglalkozik a mások viselt dolgaival. A magáéval alig-alig. És e kettő között, töltelékként (micsoda malter!) veszi a történeti kronológiákból márt jól ismert, kor megszabó eseményeket s azokkal kapcsolatosan idéz egy-egy dokumentumból, beszédből, anélkül, hogy ahhoz neki valamilyen élményszerű kapcsolata is fűződne. és közben úgy vall egy fél évszázaddal ezelőtti korról, mint aki már akkor mindent tudott, csak éppen nem akart szólni, nehogy pánikot keltsen. Olyasmiket is "tudott", amiről mások is csak később szereztek igazán tudomást. A kibontakozódó népi demokrácia intézkedéseire, intézményeire egyből ráaggatja az ördögi machináció tervét, körülötte mindenki többé-kevésbé gyáván helyezkedik, ő nem, mert neki szerencséje van, hosszantartó betegségben szenved, mindig van mire hivatkozni, amikor ki kell bújni a felelősség alól, de azért a kor sajtójában dolgozik, de a gazságot mindig mások írják, az osztályharcot mindig mások vívják, ő meg a háttérbe húzódó bárány, akinek mindenki suttog egy-egy hétpecsétes titkot, s aki emlékezés gyanánt még sejtéseit és gyanúit is megírja - másokról.

Még harmadánál sem vagyok a könyvnek, de már többször rámtört az érzés: legjobb lenne az egészet abbahagyni, fölösleges időtöltés és bosszankodás az egész.

...De ne szaladjak előre. Holnaptól kezdve hűvösebbre fogom magam, s mert amúgy is szükségem lesz az olvasás befejeztével valamilyen "végtermékre", legalább lesz miből felfrissítsem példatáramat. Ha már csapdában vagyok, akkor ne a mindenáron való meneküléssel, hanem a hasznos túléléssel foglalkozzam, hogy a magam erejére támaszkodva mászhassak ki a csávából...

Illusztráció: jellegzetes sajtókép a kolozsvári Igazság 1948. május 23-i számából

7 megjegyzés:

Elekes Ferenc írta...

Muszáj-memoár (1)

Amint látom, meg is számozod bejegyzéseidet erről a muszájságról !
Vagyis folytatod. Minek ? Csakugyan muszáj ? Miért nem csapod le azt a kéziratot egy hokkedlire, s azzal annyi.Ha egyszer látod, hogy az nem jó ? Ez a te dolgod, nem szólhatok bele. Csupán barátilag merek csodálkozni. Csodálkozom is ezen a merészségemen. Épp azt olvasom, hogy maholnap sírni sem szabad. Mert sírni sem tudunk szépen.

világosító írta...

Pajtás, ha már azt mondtam, hogy elolvasom, akkor elsősorban magam felé tettem egy fogadalmat és azt megtartom. Ez a sportszellem. Aztán én közben csaphatom annyiszor a földhöz, ahányszor akarom. És elmesélhetem magamnak (meg akit érdekel) a gondolataimat. Meg aztán nem mondtam el mindent a mai8 napon. Annyira nincs időm, még le is kello vinni a szemetet. Minek elsietni? Még szánok magamnak egy-két évet, abba még sok minden belefér. (Vagy nem. Ki tudja?)

tarcsi írta...

Sejtem, hogy az önéletrajz szerzője az a nagy riportokra szakosodott munkatársam volt,aki lelkes, háború előtti ifjúmunkás múltjával és írói készségével vívta ki különleges helyét a szerkesztőségben. Tanulóként többször is elkísértem egy-két napos útjára. Emlékeim közül most elém tolakodik egy falu utolsó szász lakójánál tett látogatásunk, a házaspár arcán tükröződő ijedtség, hogy már megint mit akarhatunk tőlük mi, az általuk valószínűleg nagyon is ismert terepjáróból kiszálló idegenek. A látogatásból nem lett "nagyriport", hanem csak a megszokott "hósipkás" hegyekre csodálkozó írás.Én sem írtam a szászok sanyarú, kisebbségi sorsáról, azzal hessegetve el pofámat égető gyávaságom s nyugtatva magam, hogy nem halászhatom el mesterem elől a témát.
Ha az önéletrajzban az ilyen és hasonló esetek önvizsgálatra késztették az írót, és késztetnének minden memoár szerzőt, akkor valóban jó lenne olvasni ezeket. Leszámítva az elkerülhetetlen szubjektivitást, így férkőzhetnénk férkőzhetnénk megélt világunk igazságaihoz.

világosító írta...

Szia Tarcsi, örvendek, hogy annyi év(tized) után ismét összekanyarodott az útunk. Nagyon eltávolodott az életünk, a személyes gondjaink is más-másfelé tájoltak bennünket. Köszönöm, hogy újra beléptél szűkebb körömbe. Igaz, én is ugyanígy megtehettem volna. Egyszer megpróbáltam, még 2004-ben, akkor írtam Neked egy levelet, de visszajött a címről. Gondoltam, még nem jött el az idő...

Akiről Te beszélsz, az is tanulságos figura, de nem róla van szó. Menet közben majd rájössz, irodalmunk, újságírásunk periférikus, színtelen figurája. És az a bosszantó, hogy mégis ő az, aki oszt-szoroz és ítélkezik. De amit te ide írtál, az is tanulságos, hiszen ez a muszáj-kézirat végül is csak egy apropó...

Elekes Ferenc írta...

Még szánok magamnak egy-két évet, abba még sok minden belefér."

Ezt írod Pajtásnak, a sportszerűség szellemében. Corect, mondaná erre egy román barátom. Én pediglen úgy vagyok ezzel az egy-két évvel,hogy abba rendszerint bele szoktam halni. Tudod te, mennyi az az egy-két év ? Semmi.
Néhányszor talán kivisszük a szemetet, aztán visznek minket is. Corect ? Persze, vannak kivételek. Nem mindenki olyan meghalós, mint amilyen én szoktam lenni...

világosító írta...

Ezt már szeretem, ilyen élénk klubtevékenység rég nem volt errefelé. Hát ha a 2 év kevés, még teszünk hozzá kettőt, corect? Ezt különben spéci élveztem. Ezt a corect-et. Még a raccsolást is hallom a belső fülemmel, ahogy kiejtik. Meg ahogy Te ejted, Frici. Füstedzette zengő basszusoddal. Szóval, megyek a szeméttel, de gyorsan, mert mindjárt itt kap az alkonyi homály...

tarcsi írta...

Most jövök a mosásból és takarításból. Aztán azt eszem, amit főztem magamnak... Köszönöm válaszod. És köszönöm, hogy olyan vagy, amilyen voltál, ha én más is lettem. Húsz év után könyved, amit még nem olvastam, mert megbízottaim rendre elfeledkeztek kérésemről,de híre legyintett örömbefogadásra és serkentett jegyzetírásra (lást titoktár) és Frici szorgalma, ahogyan teleblogolja a világhálót, és felhasználom ezt a kis időt (ne fukarkodjunk, lehet az három esztendő is), hogy titkaimat megosszam - magammal.Aztán jön a robot - három lapot és rádiót szerkesztek ingyen, mondja Frici, hogy te többet amit kinézek is belőled. Ezek után pedig már könnyebb lesz biztatni magam... Frici mamájának mondását parafrazálva a Mit tegyünk? kérdésre biztatom magam: Ebédeljél, fiam!