Még a találkozó előtt Péter elárulta, hogy rövid felvezetője után kérdéseket fog feltenni. Stílusát ismerve, kötekedőbb hangvételre számítottam - e helyett feladta a magas labdát.
Mit is válaszolhattam volna erre: mi történt 2002 nyarán? Az, amit a “„Körmünk alá néz az idő...” című zárófejezet elején elmeséltem. Hogy Andrassew Iván akkor és ott - közvetlenül pünkösd után - teret és lelki támaszt nyújtott ahhoz, hogy naponta közelebb kerüljek önmagamhoz, megszabadíthassam magam attól a lelki hordaléktól, ami addig lerakódott és már-már megkövült bennem.
- Annak idején az alkotásnak még a közelébe se jutottam, terméketlen életet éltem, mások kéziratainak a szerkesztésében éltem ki magam, s arra gondoltam, hogy Iván felajánlása akkora esély és olyan lehetőség, hogy miután elkészültem a lappal, legalább egy fél órát érdemes rászánni gondolataim összegyűjtésére. Akkor elindult egy hólabda, de távolról sem tudtam még, hogy mi történik. Napról napra alakult a mélysége és a szélessége is. Lényegében ez a könyv, ahogy most kinéz, azt a struktúrát viseli magán, ami a csapongásnak és a téma kerülgetésének a folyamata és a leírása. Nem volt könnyű eljutni a lényeghez. Léteztek napok, hetek, amikor direkt örvendtem, hogy nem kell mindjárt a legsúlyosabb dolgokkal szembenéznem, vannak dolgok, amiket elmondhatok és szintén fontosak, kapcsolatuk van a fősodorral, a meztelen igazsággal, s ahogy telt az idő, rá kellett jönnöm, hogy ez még mindig csak mellébeszélés, csak adalék... Ez a magyarázata annak, hogy a könyv mégsem olyan, mint a blog, mert rá kellett jönnöm, hogy az nem egy megírt valami volt, olyan nyers és hozzávetőleges, ahogyan az interneten már-már természetes a műfajt művelni. Nemcsak helyesírási hibákról, elírásokról van itt szó, hanem felületes fogalmazásról, vázlatosságról, tömörítésekről, amelyek a gyors munkának tudhatók be. Az volt a lényeg, hogy másnap reggel lássam - a napló valamelyest nyilvánosság elé került és hogy felelek azért, hogy a következő napon mivel állok elő.
- Nem azt jelenti, hogy ez a felkérés pont jókor talált meg? - forszírozta Demény Péter.
- Valószínű, bár az Iván felkérése inkább technikai jellegű volt. Mindenesetre, egy nagylelkű gesztus volt a részéről, ide dobta nekem a gyeplőt, amiből pányva lett és megfogott. De ő se tudta, hogy mi lesz belőle és izgalommal kísérte figyelemmel a fejleményeket.
- Benned azért örvénylett valami, nem? Másképpen egy ilyen felkérés tárgyát veszti...
- Persze, hogy örvénylett, éveken át, hogy kellene írni, hogy meg kellene írni a lényeget, és számot kellene vetni, de mindegyre halogattam. Lehet, hogy kapva kaptam a lehetőségen. Utólag most visszatekintve, mondhatom, hogy szinte az utolsó pillanatban történt. Minden késedelem nagyban csökkentette volna ennek a hitelét és céltudatosságát... Ne felejtsük el, hogy húsz év telt el a rendszerváltás óta. Ez óriási nagy idő. Húsz év távolságból térünk vissza olyan dolgokra, amikre a 89-ben születettek nem is emlékezhetnek... Nem tudják... A két világháború között is ugyanennyi intervallum feszül, és micsoda korszak az is! Nem tudom eléggé megköszönni a Polis kiadónak, hogy vállalta ennek a könyvnek a világra hozatalát. Személyesen a szemléletét tartom nagyon fontosnak, az, amit Péter is említett: ne mindig másokról számoljunk be...
- Megelőzted a kérdéseimet, úgyhogy leülhetsz - szólt rám Péter, és én le is ültem...
Dávid Gyula megjegyezte:
- Nekem van egy személyre vonatkozó kérdésem, hogy mi lehet az oka annak, hogy húsz évnek kellett eltelnie, vagy ha nem is húsznak, meglehetősen nagy időnek kellett eltelnie, hogy egyáltalán ebből az egész nemzedékből, akik végigcsináltuk azt a korszakot, volt, aki 1945-48-tól egészen máig, hogy lényegében ilyen fajta, önmagával való őszinte szembenézésre nem került sor. Egyetlen könyvet tudnék mondani még, a kilencvenes évek első felében jelent meg a Tompa István: Hogyan történhetett c. könyve... A szerzőről tudni kell, hogyz 1956-ban helyezték bukaresti központi aktivistából a kolozsvári tartományi pártbizottsághoz agitációs-propaganda titkárnak, s 58-59-ben ő volt az, aki feladatul kapta, hogy levezényelje többekkel a Bolyai egyesítésének a levezénylését a Babes egyetemmel. Ő volt az, aki előkészítette azokat a gyűléseket, amelyekről máma illő borzadállyal olvasunk különböző feldolgozásokban. Amit ő a könyvében elmond, az mind igaz, de az embernek folyton az az érzése, hogy ő sokkal többet tud és nagyon sok mindenről nem beszél... Ezután léteztek még kísérletek, hogy most hirtelenjében a Sütő ügyre utaljak, Bottoni cikkére a Földes ügy kiteregetése kapcsán, amitől a szerző azt remélte, hogy majd elkezd ez a nemzedék szólni, beszélni saját magáról. Ehelyett az történt, hogy a témát felkapva, a Sütő ellenfelei megpróbálták az írót agyonütni vagy legalább is végsőkig kompromitálni, a sütő hívei pedig az addiginál is nagyobb imádattal tekintettek reá, s végül is az egészből semmi nem sült ki. Pontosan az nem sült ki, s ezt aztán Bottoni valahol el is mondta, hogy ő azt remélte, megnyílik majd az egész története. Szerinted mi az oka annak, hogy nem szólalt meg lényegében senki? Akik önéletrajzi jellegű könyveket írtak, azok őszintén a mechanizmusok működésére koncentráltak és kevésbé saját magukra.
- Jó volna, ha néhány szerző itt lehetne, akinek direkt is szólna ez a kérdés, helyettük nem tudok válaszolni, az biztos, hogy abban a pillanatban, a saját példámon demonstrálom, ha valaki viselt dolgaimat szememre hányná, más állt volna elő, valószínűleg soha le sem ültem volna, hogy ezt kimagyarázzam vagy elmeséljem ilyen formában, mint ez a könyv. Ezt vagy saját sugallatra és saját belső késztetésre valaki megcsinálja ezt a belső elszámolást, jöhet akárki és akármilyen vita, utána már teljesen tárgytalan minden, mert akkor már nem lehet kikerülni mindazt, amit az illető saját magáról mondott. A Bottoni-kirobbantotta vitával kapcsolatban lényegében rákényszerült arra, hogy védekezzen és a védekezésnek nem a legjobb útját választotta. Ettől függetlenül, nem ez a járható útja, hogy leleplezünk valakit és akkor az illető védekezik vagy sem, ez olyan műfaj, ami a törvényszéken mindennapos, s olyan is kell legyen, de azt hiszem, az irodalmat egészen más törvények igazgatják.
Dávid Gyula kérdésére, hogy van-e valakinek hozzáfűzni valója a kérdéskörhöz, H. Szabó Gyula, a Kriterion könyvkiadó jelenkori igazgatója kért szót:
- Az emlékiratirodalom nem csak arról a korról szól, ami elmúlt, hanem még inkább arról, amelyben íródik. Ebben a mai világunkban pedig nem ismerünk semmi olyan gátat, ami indokolná, hogy miért hallgatunk el valamit. Magyarán, nincs semmilyen mentsége a szerzőnek arra, hogy ha hazudik vagy nem mond igazat. A gábor könyvét amúgy elkezdtem olvasni, de még nem jutottam a végére, s azért tartom nagyon izgalmasnak, mert nem tudom, hogyan végződik. Azt hiszem, ő sem tudta, amikor nekivágott. A tétnek ez a beépítése teszi számomra izgalmassá az egészet. Valószínűleg ez a nagyon nehéz. mert amikor vannak bizonyos elkerülendő tabuk, amikről nem szabad írni, s most a hetvenes-nyolcvanas évek emlékiratairól beszélek, akkor mindenki arról beszélt, hogy milyen őszinte és jó... Persze, arról senki sem beszélt, amiről nem lehetett. De most ilyen nincs. Nincs olyan, akinek az édesanyját vagy az istenét nem lehetne szidni, a jómagamét is beleértve, tehát nagyon is egyéni és nagy a felelősség... És akkor van az a változat, amibe Sütő belefutott szegény, elkezdte építeni a saját életét, és nagyon könnyű volt leleplezni... nem volt nehéz dolog egymás mellé tenni három interjút és kideríteni, hogy egészen másról beszél... Abban Bottoninak igaza volt, hogy ne menjünk el szótlanul, nem lehet megkerülni az igazságot. Aki úgy megy el az örök vadászmezőkre, hogy ezt nem teszi meg, az vállalja azt, hogy mások mondják majd el róla... Értem, hogy nagyon nehéz az ilyesmibe belevágni és jó, ha vannak termékeny impulzusok is.
- Éppen ezért óriási teljesítmény ez a könyv - fűzte hozzá Dávid Gyula -, mert itt végre valaki saját magáról beszél és nem úgy, ahogyan három könyvet is látok itt egymás mellett ebből a műfajból, másokra mutogat.
Következett a Bánffy Miklós drámáinak az ismertetője, de előtte még Egyed Emese javasolta, hogy talán olvasnék fel egy rövid részletet a könyvből. Eléggé határozottan és tapintatlanul félresepertem a javaslatot, mondván, hogy ha a végén - a Bánffynak kijáró tisztelet és a neki szánt idő után - még marad türelem és idő, akkor felolvasok egy rövid passzust. Igazából én már tudtam, hogy milyen részt szántam a kolozsvári közönség elé, ami rövid is és kolozsváriságában is eléggé jellemző a könyv hangnemére és tárgyilagosságra törekvésére.
Ez pedig a következő (222-224. oldalak):
"...1988-ban, még pontosabban augusztus 12-én, ha jól emlékszem, egy szombati napon vagyunk. A nyár legszebb hónapját akkor még rendszeresen Csíkszentkirályon tölthettem a családdal, ami elsősorban a gyerekeket jelentette, s közülük is inkább a két kisebbet: Annát és Pétert...
Augusztus mindenütt derűs, mosolygó nyári hónap - Csíkban hatványozottan. Olyankor érik be arrafelé a gabona - alföldön addigra már el is felejtették az aratást -, nő kasza alá a szénának való s indul sorsdöntő növekedésnek fészkében a krumpli, a székelyek örökös kenyere és valutája.
Valahogy ilyenkor lassult le - s lassul le ma is, mert világszerte társadalmi életvitel függvénye - a közélet, az ügyintézés ritmusa is, egyfajta félálomba kábult relantiba süllyedt az egész ország, a világ, s az én akkori elvonulásom gyakorlatilag semmilyen akadályt nem gördített a lapkészítés útjába: ment minden, olajozottan, unottan, előre gyártott elemekből. Előrés főnököm mégse átallotta a lelkemre kötni búcsúzáskor: az augusztus 23-i verset aztán ne felejtsem el küldeni...
A mából visszatekintve megalázó helyzetről volt szó: azért, hogy a lap eltartott kb. egy tucat írót, költőt, anélkül, hogy az újságíróktól elvárt hétköznapi terhelésnek tegye ki őket, cserében elvárta, hogy sátoros ünnepekkor - pártfőtitkári születésnap, május elseje, augusztus 23-a (a fasiszta iga alóli felszabadulás ünnepe, később a népi forradalom kitörésére átkeresztelve), köztársaság ünnepe, továbbá a pártkongresszusok, később már a nevezetesebb nemzeti évfordulók alkalmával - letegyük a garast: ki egy alkalmi verset, ki egy írói jegyzetet, lírai riportot, olykor fordítást a román kollégák hasonszőrű írásaiból.
Úgy ment ez, mint egy jól megépített malom: a Főnöknek gondja volt arra, hogy rendre minden munkatársat bevonjon az ünnepi házi feladatok elvégzésébe.
Emlékszem, egyik jeles költőtársamat, aki a kolozsvári rádió megszűnésekor került utcára többedmagával, és a párt sajtóosztályának sugallatára „menedékhelyre” talált az Előrénél, főnököm mindjárt a rám bízott „író- és riporteri brigádba” sorolta be. Nekem kellett szerkesztenem írásait, tanácsokkal ellátni, irányítani. Jó munkakapcsolatot alakítottunk ki, ő is szívesen dolgozott - egészen az első ünnepi megbízatásig, amit végül ő sem tudott visszautasítani, de úgy tett neki eleget, hogy hiányzott belőle a „lényeg”: a pártra és vezetőjére való tételes, dicsérő hangú, ha egyéb nem, formális utalás... Így nekem kellett elvégeznem helyette a szükséges „génmanipulációt”, aminek az lett az eredménye, hogy levelet írt nekem, számon kérve - joggal -, hogyan került az a félmondat, ami nem tőle származik, a megjelent cikkbe? Hosszú, s a lehetőségekhez mérten eléggé kendőzetlen választ írtam neki, elismerve, hogy a merényletet én követtem el, de nem ártani akartam neki ezzel, hanem éppen hogy védelmezni, végrehajtani helyette azt, amire ő képtelen volt elszánni magát, pedig tudnia kellett, hogy nem egy elefántcsonttoronyba szegődött, semleges szövegeket írni; szócső volt az Előre a javából, nem is csinált belőle titkot - mert nem is csinálhatott -, ezt a realitást próbáltam meg elmagyarázni neki, illetve azt, hogy ha ezt nem tudja vállalni, akkor annak az az orvossága, hogy az ember hátat fordít az egész bandának, addig, amíg nem késő. Tudom, hogy kissé durva és kegyetlen voltam hozzá, és hogy így is túl sokat kockáztattam nyíltságommal, de bíztam benne, hogy azt érti meg belőle, amit üzenni akartam; akkor ő nem jelzett többé vissza semmit, a magam részéről továbbra is igyekeztem kímélgetni, falazni neki, hogy lehetőleg a legkevesebb különfeladatot kapja, majd az 1989-es decemberi különös napok után, az első percek mámorából magunkhoz térve megkaptuk az illető felmondó levelét, amelyben azzal indokolta szakítását a lappal, hogy ő olyan közösségben nem dolgozik, amelyben döntéshelyzetben olyanok ülnek, akik pár évvel korábban arról győzködték őt, hogy szellemileg prostituálja magát. Nem akar neveket mondani, de ha kell, írott bizonyítékai vannak erre nézve...
Mivel volt főszerkesztőnk, aki az egyik érintett lehetett, már távozott körünkből, csakis magamat tekinthettem a szemrehányás címzettjének és keserűen bele kellett törődnöm, hogy kompromisszumokra hajló természetem miatt talán örökre elveszítettem nem csak egy értékes munkatársat, hanem egy ritka barátot...
(Az élet úgy hozta, hogy az illetőt, aki 1989 után áttelepült Magyarországra, s ott temette el beteg, idős édesanyját, 2007-ben egyik közeli barátja azzal vádolta meg, hogy olyan információkat terjeszt magáról, amelyek valótlan érdemekkel ruházzák fel a különben nem létező erdélyi „ellenállásban”. Pedig hát, hangzik a vád, ő maga is párttag volt, s a pártlapnál dicsőítő szavakat tartalmazó cikkek alatt is megjelent a neve.
A költő helyreigazító nyílt levele valahogy eljutott hozzám is, s benne az engem szíven ütő idézet: „Ellenzéki voltam, mint sokan Erdélyben. Bár az életrajzomban ezt a szót sem használom. Mint jól tudod, pártonkívüliek is lehettek a rendszer közvetlen támogatói vagy besúgók - ide most elég sok író nevét oda tudnám írni -, ellenben párttagok is lehettek ellenzékiek, mint én is... A párttagságomat soha nem hallgattam el, egyfajta keserves kompromisszum volt, amiképp az is, hogy az előrés cikkeim némelyikébe beírt mondatok megjelenése után nem hagytam ott azonnal az Előrét. De ennél több nincs a lelkemen, és nem forgalmazok magamról hamis adatokat. Mellékelem azt az életrajzot, amelyet én szoktam magamról, bármilyen célra, elküldeni...”
Nem álltam meg, hogy a fenti - igaz, név nélkül rá vonatkozó - passzusokat el ne küldjem neki, hiszen legkevesebb egy ilyen nyilvános beismeréssel tartozom, és talán nem csak neki... Némi vigaszt jelentett számomra az, hogy gesztusomat nem hagyta válasz nélkül. „Leveled megrendített. Nagyon kevés olyan embert ismerek, aki szembe akar és szembe tud nézni a múltjával. Mint látod, (volt) barátom sunyi feltételezésektől hemzsegő levelet írt nekem, te pedig, akivel nem ugyanazon az oldalon állottunk '89 előtt, egyetlen szó szépítés nélküli, pontos leírást küldesz, és te tanúskodsz mellettem. Felhatalmazlak, hogy - ebben a szövegrészben legalábbis -, amennyiben írásod megkívánja, feloldhatod az inkognitómat. Nagyon köszönöm a küldeményt!” - írta nekem Balla Zsófia 2007 őszén...)
*
A találkozó végén dedikáltam, majd hazavágtattunk a csattogó fagyban egykori kollégám kolozsvári lakására. Ahol aznapi intrernetes levelezésemet átnézve a csíkszeredai Ady András könyvről szóló kritikájának szövegére bukkantam... Nincs mentség, immár fenékig kell üríteni a nyilvánosság poharát.
Közben pedig, január 29-én Brassóban, a Reménység Házában várnak közönségtalálkozóra Kötő Józseffel együtt, aki kolozsvári színháztörténeti munkájával mutatkozik be a brassóiak előtt.
De erről már csak holnap...
D. Rohonyi Iván felvétele a kolozsvári Szabadság 2010. január 28-i számáből: A könyvbemutató résztvevői, balról jobbra: Kereskényi Hajnal, Demény Péter, Cseke Gábor és Dávid Gyula
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése