Pót-Káfé: Levelek New Yorkból

50. A gőgös festmény átka / Dancs Artur

- Sokat gondolkodom rajta, mit lehetne tennem, hogy végre meghaljak. Egy vágyam van már csak: meghalni...

Ezek a kevésbé hangulatos kijelentések délután hangzottak el, amikor beugrottam Piroskához pár percre némi szabadnapra tartalékolt házimunka után. Miss Pery a tekintetemet fürkészte, miközben a kezem fejét szorította a fotelje karfájához, mintha azt kérdezné, mi az én véleményem erről.

- Június hatodikán leszek kilencvenhat! Nagyon fáj már nekem az élet. A magány. Magam maradtam. A legnagyobb ajándék az lenne, ha addigra nem lennék már. Ez a Zsuzsi meg veszekszik velem. Hogy én szórom a pénzt. Mondd meg már, hol szórom...

Amint ott ült a fotelben az íróasztallá zsugorodott kis világában a hetven évvel ezelőtt róla készült festmény alatt, megfoghatatlannak tűnt a mulandóság mégiscsak nyilvánvaló gondolata. Nézni és összevetni is lehetetlenség, hát még számára ott ülni a másfél élettel ezelőtti képmás árnyékában, amint az gőgösen terül rá az egész nappalira a Hillyer Street beszűrődő záporeső utáni délutáni napfényében.

Közben a bejárónő surran át a konyhán takarítást mímelve.

- Ez a minimum - intett felé Piroska. - Kedden és pénteken jön. Mos, kitakarít. És fizetek valakinek még ötven dollárt, amiért levisz és elsétáltat az utca sarkáig. Olyan rég, hogy nem voltam távolabb az utca végénél. Én, aki mindig utaztam! Milyen szépen megírtam azokat is. Amikor a gazdag zsidó volt a férjem, bejártam a világot. Most meg fizetek valakinek, vigyen le a sarokig meg vissza... Nem is tudom, mi lenne velem, ha nem sportoltam volna nyolcvanöt éves koromig... Micsoda lábaim voltak! - és meglibbenti köntösét fényesre dagadt lábain, miközben keserű tekintettel követi saját mozdulatát.

- Irígyellek, hogy mész haza. Én is mennék. Magyarországon szeretnék meghalni. Tudom, hogy soha többé nem mehetek. A barátném sírját se láthatom meg már. Szegény Erzsikém!... Nélküle nincs már a színház sem. Ő volt annak a lelke... Amíg ő intézte, addig jutott pénz. Én is támogattam a színházat. Meg az óreg Mimi, a Mautnerné. Az is jó öreg, megvan akár százöt éves is... Él az még vajon egyáltalán?... Mindegy is... - legyint - De majd intézkedek, hogy a hamvaimat szórják szét a Dunán. Engem ne temessenek. Egyik barátnőm mind hív, menjek haza, mert jó kis otthonok vannak. Abból a pénzből, amiből itt élek egy hónapban, jól el lennék... Na, de hogy én pazarlom a pénzt!... Veszekedtem az unokahugommal. Nem én szóróm a pénzt, hanem ő. Minthogy kicsit támogatna engem anyagilag. Amire kell. Fizetek. Nekem mindért fizetnem kell. A magány ellen is.

Elővesz egy palack magyar bort, észre sem vettem, mikor pattant fel a fotelből. Szerintem ő sem, mert a botját sem vitte magával, csak térült s fordult.

- Idd csak meg majd. És üdvözlöm Magyarországot!... Látod, hozhatnál majd, ha nem túl drága, abból a vadászpálinkából. Ide már nem hozzák be. Onnan kell hozni. Tudod, a keserűt.

Megígértem, utánanézek a Hubertusnak. És annak is, hogy jön-e már a légiposta hazulról. Mert akadozott mostanában a légiközlekedés. A posta márpedig a csendbeborult délutánok egyik csepp kis oázisa. Úgy fest, nem csak én szoktam izgatottan várni a jó öreg kínait a kis rozoga testével, amit a szájából kilógó cigaretta lökdös előre napról-napra.

- Hálás vagyok a látogatásodért. Nem is tudod, mennyire hálás... Gyere még. Nagyon szépen kérlek!...

És amint a kijárati ajtóhoz léptem, Piroska befészkelte magát a fotelbe, és nekilátott délutáni álmát kitalálni.

New York, 2010 április 27.

*

Szerk. megj. : A Káfé eltűnésével Dancs Artur remek newyorki beszámolói is elszálltak - egy időre. Pedig már az 50. résznél tart, amit most az érdeklődők kedvéért fölteszek a blogba. A következő napokban külön blogba igyekszem átmenteni, visszamenőleg is az egész útirajzot, a szerző engedélyével és közreműködésével.

Régenvolt dolgok: A Gazda halott (9)

Úgy terveztem, hogy néhány nap alatt a végére járok ennek a témának, de ahogy betévedtem a sűrűjébe, mind jobban vonz az ismeretlen, újabb és újabb felfedezésekre sarkall.

Itt van ez a Nagy Lajos-ügy...

Miután az Illyés Gyula-féle oroszországi útirajzon áthajszoltam magam, próbáltam megszerezni egykori utazótársa torzóban maradt munkáját, hiszen az összevetésből meggyőzőbb képet alakíthatnánk ki kimndkettőjükről, de nem sikerült elérnem. Tudom, hogy ez magánügy, és nem igazán tartozik az olvasóra, de mert ez amolyan maszek-vallomás is egyúttal, nem hagyhatom szó nélkül. Mert ilyenkor, kényszeres helyzetemben, ahhoz folyamodok, hogy addig kapirgálok valamilyen fogódzó után, amíg végre nyílik egy út, még ha mellékösvény is. És sokszor megesett már, hogy azt az utat követve sokszor egészen érdekes tájakra (értsd: eredményre) jutottam.

Így teszek most is. Ha nincs Nagy-féle útirajz, akkor nosza, vegyük elő azt a kritikát, amit Nagy Lajos írt a Nyugatba (1934, 23-24. szám, Figyelő) Illyés Gyula Oroszország (Nyugat kiadás) című könyvéről. Ezzel mindjárt elénk is tárul a két író utazásának a filmje: közös indulásuk Bécsből, országjárásuk egészen addig, amíg Illyés haza nem utazott. Nagy utána még beutazta a csuvas köztársaságot, végigunatkozta az orosz írókongresszust is, s hazaérkezése után egy-két hétig hű is volt ahhoz az elhatározásához, hogy megtartja magának szovjetunióbeli élményeit, viszont aggódó kíváncsisággal várta, mihez kezd az útitárs azzal a sok jegyzetanyaggal, amit mindvégig szorgalmasan lejegyezgetett, olyan élményekről, melyek őt, Nagy Lajost valósággal lebénították?

Érdemes végiggondolni az író némasági fogadalmának indítékait, illetve azt a mozzanatot, ami annak megváltoztatására sarkallta:

"A magam elhatározását könnyűnek találtam: vendég voltam, írói megbecsülés alapján hívtak meg, udvariasan, sőt szeretettel bántak velem - néhány zökkenőtől eltekintve - tehát csak is az elismerés hangján írhatok az országról, annak gazdasági és társadalmi életéről; az azonban, amit láttam, nem nyerte meg föltétlen tetszésemet, sőt gyakran kínos zavarba ejtett; ez részint a megvizsgált objektum hibája lehet, részint a maga teljességében igazán csak most felismert abból a lelki minőségemből fakad, hogy minden harc számára «untauglich» vagyok, - már pedig Oroszországban még mindig folyik a harc. Pontosabban: még ott is folyik. Illyés Gyula azonban kijelentette, hogy ő megírja tapasztalatait. Készült is szorgalmasan, minden iránt érdeklődött, megnézett mindent, aminek csak közelébe fért s jegyzeteket csinált. Mindezt megtettem magam is eleinte, addig, amíg úgy nem láttam, hogy elég volt, levizsgázott előttem az ország s levizsgáztam magam előtt önmagam is. Ettől kezdve leginkább csak a Tretiakov képtárba jártam el s az állatkertbe. Képeket, állatokat, fákat és tájakat néztem csak szívesen. Társadalom és ember! - ezekről jobb tekintetemet az üres messzeségbe vetni, vagy fölnézni a kék égre, a felhőkre, éjszaka pedig a csillagokra. El sem tudtam azonban képzelni, hogy mi a csodát fog írni Illyés barátom, a költő, mindarról, amit együtt látunk, hallunk, olvasunk, értékelünk s a legkülönfélébb módokon tudomásul veszünk."

Egy ilyen vallomás azért is kétélű, mert szándéka ellenére is jobban leleplezi a vallomástevőt. Amit Illyésről állít, azzal nincs vitám, de mihelyt megtudom, hogy ő maga tulajdonképpen egy olyan utazáson vett részt, amelyen mint a tipikus rossz tanuló, sokáig oda se figyelt a leckére, sőt, egy idő után már "az órára se ment el", hanem az iskola "mellé járt" (lásd képtár, felhők, csillagok stb.). Milyen lehet hát az az útirajz(torzó), amit aztán mégis csak kiírt magából 1934. október 6.–1935. május 12. között - miért is? - nincs rá nevén nevezett magyarázat, csak a bizonyítási kényszer felerősödése gyanítható, hiszen morálisan mindvégig elégedetlen önmagával, azzal, hogy íróként megfutott a szakmai kötelesség elől.

Azt viszont Hammerstein Judit 2007-es tanulmányából (Illyés Gyula, Nagy Lajos és André Gide a Szovjetunióban, Új Nautilus, 2007. április 20., május 13.) megtudjuk, hogy a Tízezer kilométer torzóban maradása az írás kedvezőtlen fogadtatásának és méginkább a szerző baráti körének - élén József Attilával - köszönhető, akik első pillanattól kezdve úgy látták, hogy Nagy Lajos írása nagy károkat okozhat a Szovjetuniónak és egyáltalán a szocializmus ügyének. A szerző ezért nem csak hogy felfüggeszti sorozatának közlését a Bajcsy-Zsilinszky-féle Szabadságban, hanem az eredeti kéziratot is megsemmisíti.

Hammerstein Judit utal egy korabeli kritikára is, amivel Madzsar József illette Nagy Lajos útirajzát a kolozsvári Korunkban (kár, hogy pontos lelőhelyet nem említ), próbáltam utána keresni a kolozsvári baloldali folyóirat örvendetesen teljesnek ígért digitalizált gyűjteményében, de a bevitt - régi, háború előtti - példányok szövegkép állapota, papírelszíneződése oly gyatra lehetett, hogy az optikai szövegfelismerő program csak formális munkát végzett, de a digitalizált szöveg betűk szeszélyesen jelentkező hiányától hemzseg, erőteljes, összefüggő szürke maszk terül el a lapokon, itt csak a fotókópiás eljárás segíthetett volna, amit aztán a szerkesztő pdf állományba szerkeszt.

(Nem tudom magyarázatát adni ennek a melléfogásnak - de hogy a jó szándékot teljesen a vállalkozás ellen fordítja, az szent...)

Nagy Lajos úgy jellemzi saját művét, mint amelynek szerzője megmarad "szimpla utasnak s nem jutok túl a rideg tények rideg leírásán, - legföljebb hogy a kettős csalódás hangján reagálok a tényekre... Ugy látom, hogy a valóságot jobban ábrázolja a költő kitalálása, mint a tanuvallomáshoz való szinte kínos ragaszkodás. Hogy a nem följegyzett anyag, tehát az, amelyik intuicióból született, gyakran hitelesebb a följegyzettnél, mely önmagában darabos, száraz, az olvasó lelkébe alig átültethető halmazat, mely alig-alig akar életre kelni."

Nem mondja ki, illetve dicsérőleg említi, de a sorok között mégis érezni lehet a rivális hangjának kaján karcosságát: bezzeg, Illyés hozzákölt a valósághoz, ezért lesz annyira sikeres, míg ő, a puszta tények bajnoka, csak kritikát vált ki olvasóiból... Ugyanez a burkolt vád olvasható ki a recenzió dicséretnek szánt, alábbi passzusából is:

"Elzárta minden érzékszervét a külvilág elől, bizonyára nem juthattak el hozzá sem biztatások - írd így, írd úgy! - sem tilalmak - ezt ne írd, azt ne merd megírni! - hanem írói szemmel, írói szemlélettel tekintette át még egyszer egész emlékanyagát s oly attitüddel vetette papirra azt, hogy közben még a saját érzései felett is a tárgyilagos bíró módján tartott ítélőszéket."

Ezt a módszert nevezi aztán az utókor illyési megalkuvásnak, kompromisszumnak. E vád - ha sugallati szinten is - Hammerstein Judit tanulmányától sem teljesen idegen:

" Úgy tűnik, minden óvatosságát és tehetségét latba vetve olyan művet akart írni, amellyel egyik politikai meggyőződést sem sérti meg. Óvatosabb és simulékonyabb személyiségének megfelelően mesterien kiegyensúlyozta a dicséretet és a bírálatot: ki-ki megtalálhatta benne a szája ízének megfelelőt. A negatívumokkal csínján bánt, úgy fogalmazta meg őket, hogy belesimuljanak a szövegbe, a lelkesedésének pedig úgy adott hangot, hogy közben rajongónak se tekinthessék. Mindkét esetben tudatosan elkerülte, hogy a látottak kapcsán a hazai viszonyokra tegyen bíráló megjegyzéseket. Végül is egy olyan ország képét rajzolta meg, amely sok hibát követ el ugyan, összességében elég szép és szerethető. Hogy mindeközben maga mit gondolt róla, a műből nem nagyon derül ki. Okkal lehet feltenni a kérdést, vajon miként vélekedett Illyés utólag arról, amikor Vas István tanúsága szerint így csattant fel közelgő orosz útjáról Babits Mihállyal beszélgetve: „Nem írom meg az igazat!”"

Hogy mire gondolhatott, illetve hogy egyáltalán elhangzott-e az idézett megjegyzés, immár sose derül ki. Mint ahogy bármiként igyekezne is az író ember, az igazi igazat sose tudja senki megírni, mert az egészen egyszerűen leírhatatlan. (Cáfoljon már meg, aki tud...)

Illusztráció: Nagy Lajos arcképe

"Napszámosok" voltak Torontóban

(Az alábbi helyszini beszámoló 1994-ben készült, első torontói utazásom nyomán és megjelent a Romániai Magyar Szó Szabad szombat c. mellékletében. Az irásnak az ad időszerűséget, hogy az idén emlékeztek meg Toronto történetének 175. évfordulójáról. E történelemből pedig a Rékai család is részt kér...)

Betegápolás, 36 nyelven

A Rékai név, minden magyarossága dacára, igen otthonos a torontói köztudatban. Pedig viselői valamikor budapesti lakosok voltak, akik 1948-ban kivándorló útlevéllel a zsebükben, nekivágtak a nagyvilágnak...

A Rékai testvérek: János és Pál, mindketten gyakorló orvosok (egyikük sebész, a másik belgyógyász), feleségestől és gyermekeikkel kerekedtek föl szerencsét próbálni, mivel egy angol orvosi hetilapban hirdetésre bukkantak: több évre, külföldi orvosokat toboroznak Pakisztánba, hogy ezáltal javíthassanak az orvosi ellátáson. Rékaiék jelentkeztek, a pályázatot megnyerték és az egyezség értelmében Párizson át indultak Pakisztánba. A francia fővárosba érkezve közölték velük: az állásokat időközben betöltötték, több orvosra nincs szüksége a programnak. Rékaiék Párizsban rekedtek s a francia egészségügyi előírások értelmében nem folytathattak orvosi praxist. Szolgálataikat ekkor az Amerikai Egyesült Államoknak próbálták felkínálni, de a szigorú bevándorlási kvóta szabályaiban a magyarok valahol a lista végén szerepeltek, így pályázataikra mindegyre udvarias, de elutasító válaszok érkeztek.

Egyik nap Pál egykori budapesti ismerősével találkozott a párizsi utcán, aki megígérte, hogy összeköttetései révén, az angol kormány támogatásával közbenjár kanadai megtelepülésük ügyében. Így kerültek Rékaiék Torontóba, de az orvosi praxis folytatása itt is nehézségekbe ütközött külföldi származásuk miatt, ráadásul diplomáikat is honosítani kellett.

1950-ben Rékai János és Pál már kórházban dolgoznak, egy évvel később pedig saját rendelőt nyitottak Torontóban. Klientúrájuk növekedtével 1957-ben, 32 ággyal megnyitották az általuk alapított Toronto Centre Hospital-t (központi kórház), amely alig egy évtized alatt 175 ágyasra bővült, majd klinikai részleggel és szanatóriummal egészült ki.

A kórházat építő ugyancsak magyar származású mérnöknek gyakorlatias ötlete támadt: hogy se az orvosok, se ő ne vesztegessék hiába az idejüket, legjobb lenne, ha a kórház közelében telepednének meg (mellesleg így még ebédelni is hazaugorhatnának). Választása a torontói Riverdale nevű parkos-dombos területre esett, ahol hamarosan sikerült megvetnie a kanadai nagyváros egyik leghangulatosabb, legfestőibb, előkelő lakótelepének alapjait.

A Rékai-kórház szolgáltatásai, amellett, hogy világszinten mozogtak (az oxigénpalack és a vérnyomásmérő a falból csatlakozik minden ágyhoz; a szobákhoz telefon és televízió tartozik; az orvosok és az ápolók minden beteggel a saját anyanyelvén konzultálnak; a konyha mindenki otthon megszokott nemzeti eledelét kínálja), jó 15 évvel megelőzték a hivatalos kanadai politikát, amely, amióta az alkotmány is rögzítette, a legmagasabb szinten támogatja a különböző etnikumok kultúráját.

Dr. Rékai János, akit humanitárius jószolgálataiért választott hazája az Order of Canada elnevezésű, legnagyobb kanadai kitüntetéssel jutalmazott, 1978-ban váratlanul elhunyt. Nevét alapítvány őrzi, amely 1980 óta évente 8 magyar szakorvosnak tette lehetővé, hogy két hónapon át, ösztöndíjas megfigyelőként részt vegyen a 36 nyelven beszélő kórház teljeskörű életében. Ugyancsak a Rékai-féle gyógyászati elvek szerint létesült az az öregotthon, mely kimondottan a Kanadába bevándorolt, különböző etnikumú idősek istápolását vállalta magára, ama felismerésből kiindulva, hogy az élemedett kor előrehaladtával az ember hangsúlyozottabban visszazárkózik anyanyelvébe és emlékezetéből kihullanak az idegen nyelvi ismeretek. Ez a fajta öreggondozás nagyfokú otthonossággal és humánus gyöngédséggel könnyít az elesett idős emberek amúgy nehéz és eredendően sanyarú sorsán.

A megkezdett munkát a belgyógyász testvér, dr. Rékai Pál folytatja, aki az általuk alapított kórház vezető orvosa.

Három kutya és egy cica...

Rékai Jánosék 1967-ben, amikor Kanada fennállásának 100. évfordulóját ünnepelte, sokgyerekes családot láttak vendégül a centenáriumi ünnepségek keretében. A háziasszony Rékai Kati - maga is két kislány anyja - szeretett volna valami maradandó emlékkel kedveskedni vendégeinek Torontóról, de még csak egy árva útikönyv se létezett e témára. Ekkor született meg benne a gondolat: jó lenne a gyerekek szája íze szerint megírt kalandos olvasmányt adni a kis olvasók kezébe. Rékai Kati ekkortól tarthatja számon íróságát, bár az első mű csak 1974-ben, Cristopher nevű első unokája születésekor öltött testet.

- Az is úgy - mesélte találkozásunkkor -, hogy egyre csak mondogattam a lányomnak, aki újságíró és színházi szakember, s amúgy is az egész nap otthon ült azokban a hónapokban, írjon valami gyermekolvasmányt Torontóról. Naponta jöttem az újabb és újabb ötletekkel, a végén felbosszankodott és rám támadt: "Ha olyan jól tudod, mit és hogyan kell írni, írd meg te!" Mit tehettem volna? Két hét alatt elkészültem az unokámnak szóló ajándék kéziratával, amelynek címe: The Adventures of Mickey, Taggy, Puppe and Cica, and how they discover Toronto. Dióhéjban arról van benne szó, hogy három kutya és egy cica elindulnak Torontóban és fölfedezik maguknak a várost... A kéziratot megmutattam a polgármesternek, aki lelkesen nyilatkozott róla: ezt a könyvet még az iskolában is tanítani fogják. A szöveg sorsát végül is egy 8 éves kislány döntötte el, akinek annyira teszett a három kutya és a cica kalandja, hogy meggyőzte könyvkiadással foglalkozó papáját adja ki bátran...

Ezzel elindult a "lavina": Rékai Kati azóta unokájának minden születésnapjára egy-egy újabb gyerekkönyvvel kedveskedik. Nemrég készült el a huszadikkal, amit a közben fiatalemberré cseperedett Cristopher változatlan elégtétellel nyugtázott, biztosítván a nagymamát, hogy csak így tovább, mert ezután is beleegyezik neve irodalmi forgalmazásába.

De nem csupán a könyvben felbukkanó unoka valóságos személy, hanem a Cica is, amelynek prototípusa kereken 24 esztendeje tévedt Rékaiék lakásába s azóta is hűséges lakója a háznak. Igaz, ma már nehezen mozog, csapzott szőrét hullatja, de azért nem zárkózik el a bemutatkozástól, az interjútól: halk, unott nyávogással nyugtázza az érdeklődést, és haamrosan ismét vackára vonul, szunyókálni.

Nem is csoda: Rékai Kati könyveiben sorra fedezte föl - Torontó után, kutyacimboráival együtt - Montrealt, Ottawát, az Ontario tó környékét, az állatkertet, múzeumokat, továbbá Franciaországot, majd Svájcot, Hollandiát, Bécset, hogy ellátogassanak Budapestre is, méghozzá angol, francia és német nyelvű változatokban, igényes grafikai kivitelben, illetve a világtalanok számára Braille-írásos formában is. Magyar nyelvű átültetés a kilencvenes évek végén számis is készült, az egyik könyv megjelent románul is, egy galaci magánkiadó jóvoltából. A Franciaországot bemutató kötetért az írónő 1968-ban Saint-Éxupéry díjat kapott (a zsűriben helyet foglalt a francia írónagyság két rokona is), amit a franciák minden évben a legrangosabb ifjúsági könyvnek ítélnek oda Párizsban. A kutyás-macskás kalandok nyomán videofilm, illetve kazettás hangjáték is készült, egy torontói bábszínház közreműködésével.

Célirányos, termékeny írói munkássága révén a magyar Rékai Kati a kanadai írószövetség titkára lett, s e minőségében Romániában is sokat tett a soknemzetiségű amerikai ország irodalmának népszerűsítéséért. Munkásságát a kanadai kormány 1994-ben azzal ismerte el, hogy számára is odaítélte az order of Canada kitüntetést. Megkapta ugyanakkor a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét is.

Rékai Kati azóta is járja a világot, akárcsak ötletesen kitalált kis hősei és a kölcsönös megismerés és kapcsolatok egyik utazó nagykövete.

A Rékai család nem maradt Kanada adósa azért, mert életük egy nehéz, sorsfordító szakaszában megélhetést, szakmai kiteljesedést nyújtott számukra.

CSEKE GÁBOR

Illusztráció: nyilvános könyvtár a Riverdale egyik történelmi épületében (Riverdale Branch)