Úgy terveztem, hogy néhány nap alatt a végére járok ennek a témának, de ahogy betévedtem a sűrűjébe, mind jobban vonz az ismeretlen, újabb és újabb felfedezésekre sarkall.
Itt van ez a Nagy Lajos-ügy...
Miután az Illyés Gyula-féle oroszországi útirajzon áthajszoltam magam, próbáltam megszerezni egykori utazótársa torzóban maradt munkáját, hiszen az összevetésből meggyőzőbb képet alakíthatnánk ki kimndkettőjükről, de nem sikerült elérnem. Tudom, hogy ez magánügy, és nem igazán tartozik az olvasóra, de mert ez amolyan maszek-vallomás is egyúttal, nem hagyhatom szó nélkül. Mert ilyenkor, kényszeres helyzetemben, ahhoz folyamodok, hogy addig kapirgálok valamilyen fogódzó után, amíg végre nyílik egy út, még ha mellékösvény is. És sokszor megesett már, hogy azt az utat követve sokszor egészen érdekes tájakra (értsd: eredményre) jutottam.
Így teszek most is. Ha nincs Nagy-féle útirajz, akkor nosza, vegyük elő azt a kritikát, amit Nagy Lajos írt a Nyugatba (1934, 23-24. szám, Figyelő) Illyés Gyula Oroszország (Nyugat kiadás) című könyvéről. Ezzel mindjárt elénk is tárul a két író utazásának a filmje: közös indulásuk Bécsből, országjárásuk egészen addig, amíg Illyés haza nem utazott. Nagy utána még beutazta a csuvas köztársaságot, végigunatkozta az orosz írókongresszust is, s hazaérkezése után egy-két hétig hű is volt ahhoz az elhatározásához, hogy megtartja magának szovjetunióbeli élményeit, viszont aggódó kíváncsisággal várta, mihez kezd az útitárs azzal a sok jegyzetanyaggal, amit mindvégig szorgalmasan lejegyezgetett, olyan élményekről, melyek őt, Nagy Lajost valósággal lebénították?
Érdemes végiggondolni az író némasági fogadalmának indítékait, illetve azt a mozzanatot, ami annak megváltoztatására sarkallta:
"A magam elhatározását könnyűnek találtam: vendég voltam, írói megbecsülés alapján hívtak meg, udvariasan, sőt szeretettel bántak velem - néhány zökkenőtől eltekintve - tehát csak is az elismerés hangján írhatok az országról, annak gazdasági és társadalmi életéről; az azonban, amit láttam, nem nyerte meg föltétlen tetszésemet, sőt gyakran kínos zavarba ejtett; ez részint a megvizsgált objektum hibája lehet, részint a maga teljességében igazán csak most felismert abból a lelki minőségemből fakad, hogy minden harc számára «untauglich» vagyok, - már pedig Oroszországban még mindig folyik a harc. Pontosabban: még ott is folyik. Illyés Gyula azonban kijelentette, hogy ő megírja tapasztalatait. Készült is szorgalmasan, minden iránt érdeklődött, megnézett mindent, aminek csak közelébe fért s jegyzeteket csinált. Mindezt megtettem magam is eleinte, addig, amíg úgy nem láttam, hogy elég volt, levizsgázott előttem az ország s levizsgáztam magam előtt önmagam is. Ettől kezdve leginkább csak a Tretiakov képtárba jártam el s az állatkertbe. Képeket, állatokat, fákat és tájakat néztem csak szívesen. Társadalom és ember! - ezekről jobb tekintetemet az üres messzeségbe vetni, vagy fölnézni a kék égre, a felhőkre, éjszaka pedig a csillagokra. El sem tudtam azonban képzelni, hogy mi a csodát fog írni Illyés barátom, a költő, mindarról, amit együtt látunk, hallunk, olvasunk, értékelünk s a legkülönfélébb módokon tudomásul veszünk."
Egy ilyen vallomás azért is kétélű, mert szándéka ellenére is jobban leleplezi a vallomástevőt. Amit Illyésről állít, azzal nincs vitám, de mihelyt megtudom, hogy ő maga tulajdonképpen egy olyan utazáson vett részt, amelyen mint a tipikus rossz tanuló, sokáig oda se figyelt a leckére, sőt, egy idő után már "az órára se ment el", hanem az iskola "mellé járt" (lásd képtár, felhők, csillagok stb.). Milyen lehet hát az az útirajz(torzó), amit aztán mégis csak kiírt magából 1934. október 6.–1935. május 12. között - miért is? - nincs rá nevén nevezett magyarázat, csak a bizonyítási kényszer felerősödése gyanítható, hiszen morálisan mindvégig elégedetlen önmagával, azzal, hogy íróként megfutott a szakmai kötelesség elől.
Azt viszont Hammerstein Judit 2007-es tanulmányából (Illyés Gyula, Nagy Lajos és André Gide a Szovjetunióban, Új Nautilus, 2007. április 20., május 13.) megtudjuk, hogy a Tízezer kilométer torzóban maradása az írás kedvezőtlen fogadtatásának és méginkább a szerző baráti körének - élén József Attilával - köszönhető, akik első pillanattól kezdve úgy látták, hogy Nagy Lajos írása nagy károkat okozhat a Szovjetuniónak és egyáltalán a szocializmus ügyének. A szerző ezért nem csak hogy felfüggeszti sorozatának közlését a Bajcsy-Zsilinszky-féle Szabadságban, hanem az eredeti kéziratot is megsemmisíti.
Hammerstein Judit utal egy korabeli kritikára is, amivel Madzsar József illette Nagy Lajos útirajzát a kolozsvári Korunkban (kár, hogy pontos lelőhelyet nem említ), próbáltam utána keresni a kolozsvári baloldali folyóirat örvendetesen teljesnek ígért digitalizált gyűjteményében, de a bevitt - régi, háború előtti - példányok szövegkép állapota, papírelszíneződése oly gyatra lehetett, hogy az optikai szövegfelismerő program csak formális munkát végzett, de a digitalizált szöveg betűk szeszélyesen jelentkező hiányától hemzseg, erőteljes, összefüggő szürke maszk terül el a lapokon, itt csak a fotókópiás eljárás segíthetett volna, amit aztán a szerkesztő pdf állományba szerkeszt.
(Nem tudom magyarázatát adni ennek a melléfogásnak - de hogy a jó szándékot teljesen a vállalkozás ellen fordítja, az szent...)
Nagy Lajos úgy jellemzi saját művét, mint amelynek szerzője megmarad "szimpla utasnak s nem jutok túl a rideg tények rideg leírásán, - legföljebb hogy a kettős csalódás hangján reagálok a tényekre... Ugy látom, hogy a valóságot jobban ábrázolja a költő kitalálása, mint a tanuvallomáshoz való szinte kínos ragaszkodás. Hogy a nem följegyzett anyag, tehát az, amelyik intuicióból született, gyakran hitelesebb a följegyzettnél, mely önmagában darabos, száraz, az olvasó lelkébe alig átültethető halmazat, mely alig-alig akar életre kelni."
Nem mondja ki, illetve dicsérőleg említi, de a sorok között mégis érezni lehet a rivális hangjának kaján karcosságát: bezzeg, Illyés hozzákölt a valósághoz, ezért lesz annyira sikeres, míg ő, a puszta tények bajnoka, csak kritikát vált ki olvasóiból... Ugyanez a burkolt vád olvasható ki a recenzió dicséretnek szánt, alábbi passzusából is:
"Elzárta minden érzékszervét a külvilág elől, bizonyára nem juthattak el hozzá sem biztatások - írd így, írd úgy! - sem tilalmak - ezt ne írd, azt ne merd megírni! - hanem írói szemmel, írói szemlélettel tekintette át még egyszer egész emlékanyagát s oly attitüddel vetette papirra azt, hogy közben még a saját érzései felett is a tárgyilagos bíró módján tartott ítélőszéket."
Ezt a módszert nevezi aztán az utókor illyési megalkuvásnak, kompromisszumnak. E vád - ha sugallati szinten is - Hammerstein Judit tanulmányától sem teljesen idegen:
" Úgy tűnik, minden óvatosságát és tehetségét latba vetve olyan művet akart írni, amellyel egyik politikai meggyőződést sem sérti meg. Óvatosabb és simulékonyabb személyiségének megfelelően mesterien kiegyensúlyozta a dicséretet és a bírálatot: ki-ki megtalálhatta benne a szája ízének megfelelőt. A negatívumokkal csínján bánt, úgy fogalmazta meg őket, hogy belesimuljanak a szövegbe, a lelkesedésének pedig úgy adott hangot, hogy közben rajongónak se tekinthessék. Mindkét esetben tudatosan elkerülte, hogy a látottak kapcsán a hazai viszonyokra tegyen bíráló megjegyzéseket. Végül is egy olyan ország képét rajzolta meg, amely sok hibát követ el ugyan, összességében elég szép és szerethető. Hogy mindeközben maga mit gondolt róla, a műből nem nagyon derül ki. Okkal lehet feltenni a kérdést, vajon miként vélekedett Illyés utólag arról, amikor Vas István tanúsága szerint így csattant fel közelgő orosz útjáról Babits Mihállyal beszélgetve: „Nem írom meg az igazat!”"
Hogy mire gondolhatott, illetve hogy egyáltalán elhangzott-e az idézett megjegyzés, immár sose derül ki. Mint ahogy bármiként igyekezne is az író ember, az igazi igazat sose tudja senki megírni, mert az egészen egyszerűen leírhatatlan. (Cáfoljon már meg, aki tud...)
Illusztráció: Nagy Lajos arcképe
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése