2009. április 13., hétfő

Botcsinálta tanárkodásom


Elalvás előtt néha jut idő gondolkozni is; most éppen azon gondolkoztam el, hogy bár tanárképző egyetemen végeztem a magyar nyelv és irodalmat, tanár igazából soha nem voltam - azt a néhány, próbátanításnyi alkalmat leszámítva, amelyre aztán a tanári módszertan (nem is rossz) vizsgajegyét tanáraim megadták.

Ma már nem tudom elképzelni, hogyan alakult volna az életem, ha az 1962-es államvizsga után egy - minden bizonnyal falusi - iskolába kerülök, s meghúzom magamat annak kicsiny, csökött világában, gyors ütemben megalkudva a létező és valtoztathatatlannak tűnő viszonyokkal... Oktatóim pedig nagy jövőt jósoltak nekem a katedrán, látván, miként értek szót a gyermekekkel...

A tanítás, az oktatás azért valahogy mégsem maradt ki később az életemből.

Miután a bukaresti magyar ifjúsági lapnál főszerkesztő lettem, majd később, hogy átkerültem az országos magyar napilaphoz, fiatal tehetségek, kezdő újságírók egész sorát vettem a szárnyam alá rendre. Ha jól összeszámolom, legalább 50-60 ember köszönheti nekem valamiképpen azt, hogy pályaíve az írott betű szolgálata felé kanyarodott. Tanítványaim voltak és vannak tehát, csak iskolám nincs, amely rövid pórázon, kordában tartana és kezdeményezésemet következetesen letörné. Ahogyan azt annyi, sorsába belenyugodott, kiábrándult tanárral megteszi...

Egyszer azért, az 1980-as évek elején váratlanul engedtem a csábításnak, s az egyetlen bukaresti magyar iskola egyik tanárnője meghívására rendhagyó irodalom órát tartottam - ha jól emlékszem, ötödikes általanos iskolai tanulóknak.

A gyerekek személyesen is ismertek, hiszen két fiam és lányom is valamennyien oda jártak, a vendégül látó osztály előtt tehát ismert szülő voltam. Az órára készülődve külön is számot vetettem ezzel a helyzettel, s azon törtem a fejem, hogyan lépjek ki a szülő-skatulyából s merítenék némi fortéllyal valamicske tanári tekintélyt...

Miként a jó tanárhoz illik, emlékeztem vissza a tanultakra, vázlatot készítettem, amit akkor azon melegében papírra is vetettem. Pár mondat volt az egész, mégis sikerült segítségével megterveznem az egész órát, amely tulajdonképpen baráti csevegés volt a gyerekekkel: én kérdezgettem őket, ők közbekiabáltak, majd felolvastam nekik egy-egy verset, s elbeszélgettünk róluk. Különösen azt próbáltam előttuk megvilágítani, mi avathatja a szavak halmazát verssé, és vajon elegséges-e egymás mellé illeszteni a verset létrehozó építőkockákat ahhoz, hogy teljes értékű építményt kapjunk.

Emlékszem, döbbenetes hatása volt az alábbi Weöres Sándor versnek, amely csupán 8 igéből és ugyanannyi főnévi igenévből áll.

Talizmán

Elmegyek elmenni
maradok maradni
elmegyek maradni
maradok elmenni

Szaladok szaladni
megállok megállni
szaladok megállni
megállok szaladni

Fölkelek fölkelni
leülök leülni
fölkelek leülni
leülök fölkelni

Születek születni
meghalok meghalni
születek meghalni
meghalok születni
1979

A kellő csodálkozások és kérdezz-felelek után folytatásképpen elmeséltem egy szikár, a Weöres-féle technikához hasonlóan, alig pár szó egymáshoz illesztésével keletkezett versikém előtörtenetét.

kevés benzin

fenyő
fejsze
fűrész
négy darab fatörzs
nyolc darab fél fatörzs
tizenhat darab negyed fatörzs
száraz gally
kevés benzin
máglya

A hetvenes évek közepén csíkszentimrei Büdösfürdőn nyaraltam, egy hétvégi gerendaházban. Egymást érik ott a villák, kulipintyók, bádogépítmények, mindenféle tákolmányok, amelyek tavasztól őszig, különösen a hétvégeken megelevenedtek, bezsúfolódtak. A csíkszeredaiak ott igyekeztek lazítani a heti robotolás és testi-szellemi önmegtartóztatás után. Szomszédomban a megyei rendőrség tűzszerészének villája állt, meg is érkezett családostól, barátok népes társaságában egy szombat este, s alig hogy lepakoltak a terepjáró gépkocsiból, amely felhozta őket a másfélezer méter magas hegytetőre, a bűnrossz erdei úton, a rendőrék eldöntötték: ha már hétvége, hát óriási tábortüzet raknak.
A szomszéd előhozta a fejszét a fásszínből, nekiállt egy sudár fenyőcskének, s pár percnyi jól irányzott csapás után szakszerűen kidöntötte. Majd legallyazta, aztán egyik barátjával fűrésszel négybe vágták a törzset, utána fejszével kettéhasítottak azokat, s végül az így nyert negyed hasábokat is félbe hasították. A 16 jókora fadarabot, amelyekből csak úgy csurgott az illatozó friss gyanta, kúpalakban egymásnak támasztották, gallyakat hordtak alájuk, a terepjáró tartályából egy üvegbe benzint szívtak le, azzal meglocsolták az elkészített építményt, majd egy gyufával az egészet lángralobbantották.
Úgy szaladt égnek a láng, mintha valami húzta volna felfelé. Pillanatok alatt égett a tűz, sercegtek a lángba vetett friss tűlevelű ágak, az esti égboltra izzó pernye - úgy mondták: szállnak a "cigányok" - mirriádja röpködött, s ahogy a mindent elemészteni képes, tomboló tüzet néztem, arra gondoltam: ugyanilyen szakszerűséggel és pillanatok alatt, ellentmondást nem tűrően készültek s készülnek ma is a máglyák.

A vers, akárcsak a tábortűz, szintén percek alatt elkészült. Azóta se írtam olyan gyorsan verset.

... Mikor mindezt előadtam a gyerekeknek, már nyert ügyem volt: azt tehettem velük, amit akartam. Az osztályban nem létezett más, csak egyetlen pont, amire a figyelem összpontosult: én.
Igazából ekkor csapott meg testközelből a tömegrokonszenv és a sikeres szereplés mákonya.
Az óra végére tartogatott játék pedig már csak a hab volt a tortán.
Kosztolányi egyik nyelvművelő cikkéből olvastam fel előttük egy passzust, amelyben a betű hatalmára hoz fel nyilvánvaló, ám meggondolkoztató példákat.

„Néha félelmetes erőt mutat egyetlenegy betű is - írja Kosztolányi Dezső. - Egyetlenegy betű, amely a szó élére állva megzavarja, felforgatja a szó értelmét... Nem kell több, csak egyetlenegy betű, s az alázatos emberből gyalázatos lesz, aki javakat nem osztogat, hanem fosztogat, aki nem adakozik, hanem hadakozik, aki nem érti embertársát, hanem sérti... Egyetlenegy betű néha átfogja az egész világot, az egész életet. Egyetlenegy betű, és az iszonyból viszony lesz. És a tenyészetből enyészet..."
A felolvasás után igyekeztünk közös erővel hasonló szavakat találni. Én mondtam a hívó szót, a gyerekeknek kellett kitalálniuk rájuk a replikát.

Így aztán a gazságra jött az igazság, a hajdanra a majdan, a bájdúsra a hájdús, a nyereségre a vereség, az eladóra a feladó, a lőtérre az előtér, az epedőre a lepedő, az áthatra a láthat, a házasságra a lázasság, a hűtésre a fűtés, a licitálra a limitál, a megolvadra a megalvad, a mímelre a rímel, az örömre a köröm, sőt a töröm is, a vidítra a vadít, a kapára az apa, sőt a kaja is...

Azt hiszem, ha tanárságra adtam volna a fejem, most nagyon sok élményem és emlékem lenne az iskoláról, a nevelésről, a gyermekekről általában, de a fenti rendhagyó irodalomóra valószínű, hogy hiányozna belőlük...

Illusztráció: Éjféli tűz - Klárik László fotója

1 megjegyzés:

elekesfrici írta...

Ez a ragyogó írás számomra azért is érdekes, mert én bizony két évig tanárkodtam, falusi iskolákban. Ma is érzem a levegőjüket