Asztalos István: A SZAKÁLL (Kisregény)

"Asztalos István (Mikeszásza, 1909. aug. 28. – 1960. márc. 5., Kolozsvár) – író. A romániai magyar elbeszélő irodalom jeles képviselője. Proletár sorba jutott vasúti tisztviselő családból származik. Az alsó gimnázium osztályait a kolozsvári ref. kollégiumban és a gyergyóalfalusi kat. polgári iskolában végzi, tizenhat éves sincs, amikor már a Brassó-Bodzaforduló-i vasútépítésnél munkás. Katonai szolgálata után visszatér Kolozsvárra, s a munkanélküliség nehéz hónapjai után 1934-ben a Belga-Román Szövőgyárban dolgozik. 1937-ben házasságot köt Román Máriával, egy állásából elbocsátott tanító leányával. Korán kapcsolatba kerül a Munkás Athenaeum körül csoportosuló írókkal. 

Első írása (Történt az utcán) az Ellenzék 1938. ápr. 1-i számában jelenik meg, s Kacsó Sándor kortársi vallomása szerint "a váratlan rábukkanás meglepődését, a felfedezés örömét váltotta ki a hazai írástudókból. Úgy éreztük: új író »született«. Író, aki az akkori fojtogató körülmények között is rá tud tapintani a lényegre, meg tudja érzékeltetni azt, amit egyenes szóval kimondani nem volt veszélytelen..." – ez áll Asztalos Istvánról a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1981-ben megjelent első kötetében (Kriterion).

A szakáll (elbeszélés, Kv. 1945) előbb az 1942-44 között megjelenő kolozsvári Termés c. negyedévi folyóiratban látott napvilágot, majd könyv formájában is megjelent, s benne a Moldvában katonáskodó író egyedülálló élményei öltenek maradandó művészi formát. Realista, a sajátos besszarábiai viszonyokat csöppet sem kendőző ábrázolásmódja miatt az Asztalos életművében kiemelkedő fontosságú kisregény hosszú évtizedeken át rejtve marad,  könyvtáram egyik kincseként őriztem a folyóiratközlést, s 1989 után, a Romániai Magyar Szó újraindulását követően folytatásokban sikerült visszalopni az olvasók tudatába, mintegy ellensúlyozva azt az erkölcsi kopást, amit az író a szocialista-realista irodalom megteremtésében játszott áldatlan szerepe miatt óhatatlanul elszenvedett a rendszerváltás hozta értékrevízióban.

Akik nem csupán tanultak róla, hanem műveit is olvasták, tudják: Asztalos István tehetséges, autentikus erdélyi író volt. Valamennyi, lexikonokba foglalt munkája nem állja ugyan ki az idő próbáját, de az, ami érték belőle, a huszadik századi erdélyi próza gyöngyszemei közé tartozik. Többek között A szakáll is...

A lapközlés nyomán megőrzött szöveget – mivel az azt tartalmazó lapszámok már gyűjteményekben is csak hiányosan föllelhetők - örömmel rejtem el bloggyűjteményemben. Kamaszkori felejthetetlen olvasmányélményem gyanánt.

*

AZ ELSŐ HÁBORÚ után történt, 1930–ban, a besszarábiai Sztorozsén községben. Rongyos kis falu az, akár egy tavalyi szarkafészek.

Gursovka Katjuca a sövény mellett kuporgott s egy odaszorult kis csirkét próbált kiszabadítani. Egy tövises ág végigkarcolta felgyűrt ingujjú karját. – Jaj, hogy a… – mérgelődött s benyálazta a karcolást. A kiscsirke ezalatt valahogy kibujt az ágak közül és sírós csipogással szaladt a hátulsó udvar felé.

– Katja te, Katja! – szólították a szomszédból. Átnézett.

Egy öregebb asszony állt ott a sövénynél mezítláb. Katja soha nem látta Precskov Iljicsát máskép, csak mezítláb. Földszínű lábával a sövény mellett állt és suttogni kezdte Katjának:

– Hallottad, Katja?… Szoldátok jöttek a faluba… Összefüstölik a házunkat, a szőnyegeket, de még az Ikanákat is, te. Mi lesz velünk, galambocskám, jaj mi lesz velünk? – sopánkodott és szomorúan ingatta fekete fejkendős fejét.

Katjuca mérgesen hangoskodott: – Hallottam, Precskov Iljicsa. De az én házamat aztán nem. Kiforrázom a szemüket ! – pattogott. A vén asszony rámeredt: – Bolond vagy Katja! Csendőrrel járnak, s te csak asszony vagy, urad sincs itthon. S ha itthon is lenne ? Ezekkel nem lehet. A Kalmuk Gligor házát már kifüstölték biza. Tudod?

Katjuca hitetlenül nézett rá.

– Biza ki, Katja – folytatta a vénasszony – a Pekrov Mihályét is, az alszegen. Ki azt, büdös füsttel, a nagy gazdáét!

– Na azt jól tették, mert azért nem kár – szólt kárörvendően Katja. – Iván, mikor itthon volt, fájós lábbal sövényt csinált neki, még most is tartozik a fösvény kutya. S csak bolondít, ha megyek hozzá.

– Fáj még a lába Ivánnak? – kérdezte a vénasszony és választ sem várva, hozzá tette: – Kár neki ott ülni. Csak jobban elrontják, mit tudnak ott azok – legyintett. – Neked a legrosszabb – mondta – fiatalon, beteges emberrel… Rossz lehet, hiába… – rálesett az asszonyra.

Katjuca valahogy megzavarodott, aztán szinte dühösen mondta: – Kalibus az oka. Mind károgott, hogy: Láb nélkül maradsz, Iván! Menj kórházba, Iván! Addig így, míg bolhát tett a fülébe s az a bolond elment.

A vénasszony legyintett.

– Pedig az öreg Marja kikúrálta volna. Tud az annyit, ismeri az a füveket.

– Persze hogy ki – hagyta helybe Katjuca. – Ki az, ha bele nem szól az a nagyokos. Amiért ő szanitész? – Csúfolódva folytatta: – Szép kis szanitész… Úgy szedik össze minden este az útról a rossz részegest…

Precskov Iljicsa helyeslően bólogatott: – Igazad van Katja, Marjának több van a kisujjában, mint Kalibusnak a fejében, aki csak adja a nagy okost. Te Katja, biztosan ő hozta a szoldátokat is. A múltkor a bolond azt ordította a kocsma előtt, hogy azért van ez az istencsapása betegség a falun és azért halnak annyian, mert lusták, piszkosak vagyunk és hogy mert tetűnk van.

– Bolond az, tiszta bolond. Tetű csak egészséges emberen van, a betegen nem marad meg – háborgott Katja.

– Nem mondom – folytatta a vénasszony – nem szép, ha valakinek tetűje van. Dehát galambocskám, az Úristen a szegény embert s a tett egyszerre teremtette.

Elhallgatott s az út felé nézett hirtelen. Az út melletti sövény felett megjelent egy egyensapka. Katona jött lefelé a kérges, megrepedezett utacskán. A két asszony elnémult s kíváncsi bizalmatlansággal bámult az elhaladó felé. A katona szeme rávillant Katjucára s ugyancsak megnézte. Katjuca zavartan kapta hátra a fejét, de aztán lopva csak utána lesett. Az hátra tekintgetett s elvigyorogta magát az asszony nézésére. Aztán csak visszaintett nagy barátságosan. Katja elvörösödve bujt a sövény mögé.

Precskov Iljicsa odasúgott: – Láttad, hogy bámult? Ügyelj Katja, ügyelj ! Disznók ezek, hallod.

– Ne féljen, Precskov Iljicsa! Kiforrázom a szemüket – erősködött Katja s még egyszer az út felé lesett. A katona már jól tova ballagott. 

A rikító kékre meszelt, vályogfalu házból egy kis négyéves leányka jött ki. Színehagyott ruhácska volt rajta, feje fekete kendőbe volt bugyolálva. Szaporán rakosgatta meztelen lábait a gyepes udvaron. – Ványka sír – jelentette az anyjának.

Katjuca az öreg asszonyhoz fordult. – Annyit sír… Egész éjjel nem aludtam. Nincs tejem. Sok a dolog… Egyedül… – sóhajtott. – Na menjek. – Szólt s a ház felé sietett.

Precskov Iljicsa utána kiáltott: – Főzzél neki mákot, attól alszik, ne félj.

Az asszony legyintett s bement a házba.

Egy gömbölyű fateknőben, rongyok közé szuszikálva sírt a kis Ványka. Alig volt két hónapos. Katjuca kiemelte fiát a teknőből s gügyögve csendesítette. Kibontotta mellét, oda kínálta a síró gyermeknek, aztán leült egy pokrócdarabbal letakart priccsformára, amely fölött ott lógott a szent Ikana. Fityegett még ott egy pár légyjárta fénykép; az ura, Iván, katonaruhában és az ő fényképe, melyet egy vásárkor csináltatott Kisinevben, ezelőtt pár esztendővel. Nem is látszott a képen, hogy akkor volt úgy Ljubácskával.

A kis Ványka szuszogva cuncogtatott. Katja elgondolkozott valamin. Olyan valamin, hogy elvörösödött tőle. – Mind csak a kórházban ül – gondolta indulatosan.

– Ljubácska te, Ljubácska! – szólította a kislányát. 

Ljubácska megállt előtte, nagy bogárszemeivel. 

– Eredj lelkem, nézd meg a kecskét. Szaladj édes, hátul van a kertben. 

Ljubácskának sírósra görbült a szája. 

– Ne félj butácska, nem döf az meg, ne félj… Na várj, megyek én… Jaj, de buta vagy ! – Visszatette a már szunyókáló Ványkát s blúzát gombolgatta. – De buta vagy! – mérgelődött. – Ringasd ha felébred.

A kislány lekuporodott a teknő mellé, ő meg kiment a házból, hátra az udvaron. Végig a zöld cseresznyefák között, melyeken már érett szemeket keresgélt egy rigó. – Lesz elég – nézte meg, a hajlott ágakat. – S ő mind a kórházban ül… – lett újra mérges.

Ivánra akart gondolni és most már másodszor kapta rajta magát, hogy az a kékszemű katona motoszkál a fejében. 

– Bolond vagyok – vörösödött el. – De, hogy mi a francnak intett?… Magasabb, mint Iván. – Hasonlította gondolatában az urához. – Tiszta bolond vagyok! – szidta össze újra magát. Mérgesen sietett egy bokor felé. 

– Cege nye, cege! Hogy a rüh egyen meg! – rángatta dühösen a kötelékébe gabalyodott állatot. 

*

A katona ezalatt már a félig szalmával, félig cseréppel fedett templomot is elhaladta. Mendegélt a sövény közé szorított úton, ami úgy tekeredett végig a falu közepén, mint egy földre ejtett spárga. 

Egy borzas szakállú öreg jött szembe vele. Rossz nadrágja trottyosan, nyakán-gombolós flanel inge szabadon lógott rajta.

– Jó napot, öreg! – szólt oda a katona. – Merre van a Drogov Ikhim boltja? 

– Köszönöm, szoldátocska! – köszönt vissza az ember. – A vén Ikhim boltja?… Bütykös ujjával előre mutatott. – Még mész vagy huszonöt házat. De könnyen megkapod, égetett földdel van fedve, vörös a teteje, mintha égne… Teheti Ikhim, van miből.

– Na csak megkapom – köszönt el a katona s indult, amerre a bütykös ujj mutatott.

Az öreg mötyögve nézett utána.

A katonával két asszony jött szembe. Félve kerülték ki, lesütött szemmel. Mikor elhaladták, lopva utána néztek és susmogni kezdtek a szoldátokról, kik a faluba jöttek. Az egyik összetákolt kapucska előtt, ujjával a szájában, kis gyerek állott. Nagy szemeket meresztett a soha nem látott emberformára. 

– Ham-ham… – hammogott rá a katona s kacagva nézte, hogy szalad az befelé, éktelen sivalkodással. 

Elért a vén Ikhim boltjához. Az kellett legyen, mert piros cserepével ugyancsak kirikított a szalmaüstökű házak közül. Barna-fatáblás ablakaiba gyertyát, meg szappant rakott ki a vén Ikhim, bár gyertya fogyott volna reklám nélkül is. Istenfélő nép volt a sztorozséni, mindegyik elégette a maga napi gyertyáját az ikanák előtt a szentek tiszteletére. A szappan már jóval kevésbé fogyott.

Belépett az ostorszíjjal teleaggatott ajtón. Bent az öreg Drogov Ikhimet fagolyós számológép mellett kapta. Papírral, ceruzával nem tudott bánni az öreg, de még senki sem csapta be az ő számoló gépét.

– Jó napot, Drogov úr! – köszönt a katona, önkéntelen nagyobb tisztelettel.

A vén Ikhim felnézett s fehér szakállát simogatta. – Köszönöm kedvesem, köszönöm – nézett a katonára. – Neked is kívánom!

– Itthon van a főhadnagy úr?

– Itthon, csak alszik. Kalibus is kereste, azt mondta, visszajön. A katona tanácstalanul álldogált. – Megvárom, míg felkel – szólt aztán.

Az ajtón feketeképű ember jött be. Egy csomag dohányt kért s letette a pénzt a pultra… Gyanakodva ropogtatta bütykös ujjai közt a csomag dohányt. – Kórós ez, Drogov Ikhim, kórós – zsörtölődött rosszkedvűen.

– Nem bújtam bele, fiam, hogy tudjam, nem én. Kórósan kapom, kórósan adom. Úgy Petronyuk Todor, úgy!

A dohányvásárló, fejét csóválva, kiment.

Ikhim apó a katonához fordult: – Télen a kecske alól is elszívja a száraz levelet, né most hogy válogat. Látod, ilyenek ezek.

A katona megkérdezte: – Cigarettát árul, Drogov úr?

– Van itt szoldátocska, de még milyen – hunyorgott az öreg boltos. Egyik pultfiókból finom cigarettát kotorászott elő. – A fiamtól maradt, mikor itthon járt, neki hozattam. Tudod, szoldátocska, ő úr Kisinevben – büszkélkedett – ügyvéd.

Hosszú bajuszú ember jött a boltba. – Felkelt a doktor úr? – kérdezte.

– Még nem, Kalibus – válaszolt az öreg. – Megvárod?

– Meg… Adj egy szekerikát, Drogov Ikhim. – Még ma nem ittam. – Nyelt egy üreset, aztán felhajtotta az elébe tett italt. Vagy kétszer megköszörülte a torkát. – Mint a parázs – mondta. – Iszik ? – kérdezte meg a katonától. – Holnap együtt dolgozunk – szólt bizalmaskodva.

– Nem kell, nem szeretem – merevedett meg a katona.

– Igya haragból, mint én – kacagott Kalibus. Aztán elkomolyodott. – Kalibus Mihály vagyok, – mutatkozott be – szanitész a diszpenzártól.

A katona engedett a merevségből. Kezet fogtak. Az öreg Ikhim neki is kitöltött egy pohár italt. Kalibusnak is megtöltötte újra a poharát. A hosszú bajuszú szanitész bölcselkedve emelte fel. – Ha ez nem volna, mi lenne? Ez a miénk s amit megeszünk. Na, egészségedre, káplár úr – felhajtotta. – A katona is belenyalt a pohárba.

– Egybül kell azt, barátocskám, egybül – biztatta az öreg Ikhim. A katona fellódította a pálinkát.

– Na, na… – szólt Kalibus s kacagva nézte, hogy a katona tátogva keresi a szavát. Könnye is kicsordult az erős italtól. Krákogott nagyokat.

Az ajtón, mely a szobából nyílt a boltba, egy vállas, fiatal ember jött ki hajadonfőnt, tiszti egyenruhában. – Na Mitru, mi van? – kérdezte a katonát.

– Semmi, főhadnagy úr… Csak jöttem kérdezni, hová tegyük a petróleumot s a ként.

– Hozzátok ide, vagy a diszpenzárhoz.

Kalibus a főhadnagy-orvoshoz lépett: – Doktor úr, Kalibus vagyok, Kalibus Mihály a diszpenzártól. Jöttem megkérdezni, holnap, kezdjük ugye?

– Kezdjük, kezdjük – intett jókedvűen a tiszt. – Hallod, Mitru – szólt a káplárhoz. – Le kell nyírni az asszonyok haját tövig, de még a lányokét is – kacsintott rá.

Mitru elnevette magát. – Lenyírunk mindent, főhadnagy úr, még a szakállakat is – vágott Ikhim apó felé.

– Azt is bizony, Mitru – kacagott a doktor-főhadnagy – még a pópának is levágjuk fiam, nem lesz kivétel. Parancsunk van rá, szigorú parancs. Tetű nélkül kell hagyni a falut.

A vén Drogov Ikhim elkomorodva nézett egyikről a másikra. Végül is megkérdezte a tisztet:

– De úrficska, csak nem vágják le annak is, akinek nincs tetűje? Azét csak nem, ugye? – Izgatottan simogatta fehér szakállát.

– Hja, bátyuskám, parancs az parancs.

Az öreg toporgott. – De az én fiam ügyvéd, úrficska, úriember, mint te, hogy lenne nékem tetűm.

– A fiadnak nem ís vágjuk le, öreg.

Kalibus a vén Ikhimhez fordult: – Drogov Ikhim, hozz a főhadnagy úrnak abból a húszéves borodból, melyből még a jegyzőnek sem adtál, hadd kóstolja meg a főhadnagy-doktor úr. – Szemével intett az öregnek.

Az elvörösödött s zavartan állott. Végül is nagyot nyelt.

– Hozok én, hogyne hoznék – toporgott s a tisztre nézett. Kalibus türelmetlenül intett.

Ikhim elindult végül, nagyokat nyögve.

– Fösvény a vén kapzsi – vigyorgott Kalibus – de a szakállát félti, büszke arra nagyon. De lehet is. Azt tartják a faluban; olyan szakálla nincs talán senkinek s még az országban sincs. Itt is csak egynek volt, a vén Rusznyuk Péternek. Mondják, hogy Drogov Ikhim minden hónapban adott egy pud kukoricát neki, csakhogy vágjon le a szakállából egy ujjnyit, hogy az övé legyen a hosszabb. – Kuncogva folytatta: – Azt is mondják, hogy mikor meghalt az öreg Rusznyuk Péter, hát öt gyertyát küldött örömében vén Ikhim a temetésre.

A főhadnagy mosolyogva hallgatta.

– Na, nem vágjuk le az öreg szakállát, míg tart a húszéves borából. A szomszéd szobából félig úrias, félig parasztos ruhában szép magas lány jött ki. Tétován állott meg s zavartan. A tiszt ránézett. A lány megfordult pirosan és visszament.

– Ez ki?

– Ez Nadja, az öreg lánya. Járt egy pár iskolát, aztán az apja haza hozta kapálni. Érett alma már, doktor úr, van huszonnégy éves. Nincs ki leszakítsa. A parasztok félnek tőle, úriféle meg nincs a faluban. Iszik egy pohárral főhadnagy-doktor úr? – mutatott a pálinkára.

– Várjuk meg a bort, Kalibus – szólt a tiszt.

Hallgattak. Várták az öreget vissza a borral.

Az egy üvegkancsóval tért vissza hozzájuk:

– No úrficska, ilyen bor kevés volt még a poharadban – töltötte meg a főhadnagy poharát. – Nem akartam megkezdeni vagy tíz évig, most megkezdtem. De nem sajnálom úrficska, tőled igazán nem – tette hozzá édeskedve.

A tiszt a katonához szólt:

– Gyere Mitru, igyunk Ikhim apó szakállának az egészségére. Hogy az Isten sokáig tartsa. Csak mindig ilyen tisztán tartsa!

Ikhim apó szívéről kő esett le. – Ilyen lesz az úrficska, ilyen az mindig is.

És mikor beesteledett, az öreg Ikhim hosszú időt töltött el a cifra tűkör előtt. Szarú fésűvel fésülte fehér szakállát selymesre. Maga elé mötyögve bíbelődött vele. Mikor megelégelte, a szent Ikana elé állt és sokáig mormogott kereszteket vetve. Aztán még egyszer szétnézett a gerendás tetejű alacsony szobában, melynek falai szép szövésű szőnyegekkel voltak borítva. A széles ágyon felesége, a vén Nadja, fújta fogatlan szájával az első álmát. Lánya a belső házban aludt. Az öreg belefujt a lámpába s nyögve behúzta magát a durva cserge alá.

*

A cseresznyefákkal telenőtt dombon baktattak a katonák. Furcsa egybe-ruhába öltözve haladtak a szétszórt házak között. Elől ment a főhadnagy, kezében vékony pálcát suhogtatott. Mellette feltűzött szuronyú csendőr. Mitru a sapkájára egy rikítópiros mákvirágot tűzött, úgy szakította egyik kerthől. A hatalmas virág messzire virított. A domb tetején, mint valami óriás szárnyú szitakötő, szélmalom állott. Meg-megremegett lekötött vitorlája a szélben. A csoporttal szembe jött Kalibus. – Főhadnagy úr, lesz ebéd – hunyorgatott a szemével. – Itt lakik Ványcsuk Timotéj, van annak miből. Azt mondta, csirkét is öl, ha kevés füstölőt teszünk. Félti a szőnyegeit, hogy kifehérednek. – Elmosolyogta magát. – Azt ígértem, bízza ránk.

– Jó, jó, mondj amit akarsz, de ép úgy kell csinálni, mint máshol. Messzi lakik?

– Délre odaérünk. Itt addig végzünk.

Elértek egy ütött-vert falu, kékre meszelt szalmás házhoz, amelynek udvarából behúzott farkú kutya ugatott elő. Sovány derekát felpúposítva ódalgott el a belépők elől.

– Egy asszony s egy gyermek halt meg itt tífuszban, doktor úr – magyarázta Kalibus.

A házból egy borzashajú, szakállas ember jött ki, mezítláb. A kutyára ordított szitkozódva s bizalmatlanul nézett a katonákra. Mitru, a káplár odaszólt: – Na bátyuskám, hívj ki mindenkit a házból s minden rongyot hordj be. Ki van bent ?

– Anyám, a nagy lányom, szoldátocska, meg a megmaradt fiam. – Feleséged hol? – kérdezte a főhadnagy.

– Meghalt, elvitte a rossz – felelt az egykedvűen s bekiáltott. A házból egy fogatlan, feketekendős vénasszony jött ki. Valamit magyarázott sírósan a fiának. Az a vállát vonogatta.

– Azt mondja – szólt Kalibus – hogy a lány nem akar kijönni, fél, hogy levágjuk a haját.

– Menjen be, madám – küldte be az orvos a melléjük osztott bábát.

Az bement, de nemsokára kijött, hogy a lány nem akar jönni: menyasszony s szégyell haj nélkül menni majd a templomba.

– Megnézte a fejét? – Nem engedi.

A tiszt Kalibushoz fordult: – Mondd meg neki – mutatott az emberre, – hogy hozza ki a lányát. Ha nincs tetűje, nem vágjuk le a haját.

Az ember bement s karjánál fogva kihozta a sápadt, ijedt szemű lányt.

A bába odament s ujjával keresgélni kezdett a hajában. – Pfuj, – legyintett aztán utálkozva.

A főhadnagy rászólt: – Mutassa!

Mintha kendermaggal lett volna teleszórva a lány haja. A doktor intett s Mitru a nyírógéppel végigszántott a lány fején. Az ember, a lány apja, káromkodott s az öklét rázta. Amikor meg az ő hajára s szakállára került a sor, dulakodni kezdett.

Ne mérgelődj, bátyuska! Legényt csinálok belőled! Mehetsz majd a lányokhoz, ne félj. Így ni, – dobta a földre Mitru a lenyírt szakállt.

Az ember állt s hallgatott. Tele volt gyűlölettel. 

A bába a vénasszonyt nyírta.

– Hogy lehet ennyi tetűd, anyuskám – pirongatta mérgesen. Az csodálkozva nézte.

– De hiszen élek, kedvesem, élek – mötyögte.

– Én is élek, ostoba, még sincs tetűm – mérgelődött a bába. 

A vénasszony szomorúan lógatta a fejét: – Te nem vagy idevaló; lelkecském, tudod.

– Szamár vagy, az a baj ! Na gyere fürdeni, – hagyta abba a vitát a bába. A vénasszonyt s a lányt bevitte a házba. A boglyakemence elé dézsát tett, abba vizet, majd lemosta őket. Mikor a vénasszonyt löcskölte, észre vett valamit :

– Jaj, hisz te rühes is vagy, anyuskám ! – Kintről egy posztódarabot s kénes kenőcsöt hozott be. A posztódarabot a lány kezébe nyomta.

– Dörzsöld le nagyanyád – parancsolt rá. Aztán ő bekente kenőccsel a vénasszonyt, aki szipogva állt. Majd egy ládaformából szürkére mosott durva vászoninget vett magára s szótlanul kiment a lánnyal együtt a cseresnyésbe. A lány leült egy fa alá és sírt. Az öregasszony mellette állt, kérges tenyerével annak kopasz, petróleummal bekent fejét cirógatta vigasztalóan. Hosszú ingében s kopasz fejével úgy nézett ki ő is, mint egy szomorú s öregarcú leányka.

Addig a katonák a puliszkás üstbe parazsat s kéndarabokat raktak. Az üstöt a szoba közepére állították, bezártak ajtót, ablakot s eléhívták a vénasszonyt, hogy tapassza be az ajtó és az ablak nyílásait sárral. Az szomorúan csapdosta a sarat s lopva az ott hagyott ellenőrző katonát nézte.

A többi katona már a szomszédban járt, ahonnan áthallatszott a Kalibus kiabálása.

– Az Isten verje meg! Nincs semmijük csak tetűjük, szakálluk, meg az Istenük. Ezt a hármat féltik, ajaj hogy féltik, de a kecskét bent felejtik, hogy dögöljön meg a füstben! Maflák ezek, de milyenek!

A lány apja ült egy fapadon, mint kornyadozó, kopasz varjú. A lány még mindig sírt a cseresnyefa alatt.

Már egy hete jártak így a katonák, házról-házra. Az alszegről indultak a felszeg felé. Esténként a kocsmában a felszegi még szakállasak ugyancsak csúfolták az alszegi nyírottakat, kik verekedtek is már emiatt.

*

Mitru káplár nap nap után elhaladt Gursovka Katjucáék háza előtt és sohasem felejtette el benézni az udvarra, sőt oda-odaköszönt a piruló asszonynak. Katja tette magát haragosnak, de azért mindennap leste, hogy mikor jön már a katona. Egy ízben vissza is intett neki, majd dobogó szívvel beszaladt a házba.

Iván, az ura, még mindég nem jött haza, de üzente, hogy egy héten belül megjön. A lába úgy ahogy gyógyul, csak ügyeljen a házra, kecskére s a tavasszal vett két süldőre.

Az egyik napon Katjuca kint ringatta Ványkát a sövény mellé tett fateknőben. Ljubácska ott kuporgott mellettük s nézte a szuszogó Ványkát. Katjuca dudorászva lóbálta a teknőt, közben figyelte a dombnak nekifutó utat. Fentebb kint állt a harmadik szomszéd, Cgányov Vladimir. A kert sövényét javítgatta. Még fentebb Zletnyuk Marja valami disznókat hajkurászott ki udvaráról az útra.

– Né, otthagyja őket. Vajon kiék azok a disznók? – vette őket szemügyre Katja. – Éppen akkorák, mint az enyémek – gondolta. 

Hirtelen hátra tekintett az elkerített udvarsarok felé. Meghökkenve meredt el. Az elkerítő deszkák szétesve, a disznók sehol. Kinézett az útra. – Sze' éppen az enyémek – ismerte fel hirtelen a süldőket. – Ljubácska te, ringasd csak Ványkát, míg behajtom őket – szólt Ljubácskára s kisietett az útra.

Ljubácska egy darabig lóbálta a teknőt, de hamar megunta s átbújt a kerítésen játszani a szomszéd kis Marjucával.

A disznók nagyokat röffenve szaladtak Katja elől. Kifulladva próbált elébük kerülni.

– Hogy a rossz egyen meg, sze kiszaladtok a faluból! Vaddisznók ezek, nem rendes állatok – mérgelődött.

A disznók megálltak s földre szegzett fejjel várták be az óvatosan  közeledő Katját. Mikor aztán már eléjük ért volna, megszökték magukat s neki az útnak felfelé.

– Nyavalya a lábatokat – dühöngött utánuk.

Már azt hitte, sohasem fogja el őket, mikor meglátta, hogy az úton lefelé jön Kalibus és a katona, szembe a disznókkal. Oda kiáltott Kalibusnak, kerüljön elébük. Mitru, a káplár, lekapta a sapkáját és szembe szaladt a disznókkal. Azok ijedten torpantak meg, aztán usgyé, vissza. Elrobogtak a félrehúzódó Katjuca mellett ijedt röfögéssel. Végigszaladtak az úton s a nyitva hagyott kapun be az udvarra, ott aztán megálltak turkálva a ház és a sövény mellett.

Katja pirosra gyúlva mondogatta: – Vaddisznók ezek, vaddisznók. – Tétován lépdelni kezdett hazafelé.

A katona oldalba lökte Kalibust s intett az asszony felé. 

Kalibus Katjuca után szólt: – Katja te, hová futsz?

Az asszony megállt. – Nem futok, csak megint kijönnek azok a dögök.

– Nem jönnek, ne félj. S ha kijönnek, újra behajtjuk. Mit csinál Iván?

Lassan, beszélgetve haladtak lefelé. A kapuban megálltak. Kalibus lassanként egészen elhallgatott s mind többet beszélt a katona. Elhitette Katjával, hogy ért a jósláshoz. Kezébe vette az asszony tenyerét s mindenfélét mondogatott ott neki. Katja jólesően kacagott s zavartan nézte a katona kezében lévő tenyerét. – Precskov Iljicsa majd kibukott a sövényével együtt a nagy leskelődésben. – A végén Mitru azt kezdte mondani, hogy kártyából jobban tud jósolni és eljönne este szerencsét mondani Katjának.

Az asszony felriadt, elkomolyodott. – Na megyek – szólt. Mitru alig akarta elengedni a kezét s mind csak nézte Katját.

Az teljesen megzavarodva ment be a kapun. Lopva hátra nézett. A katona Kalibussal már a harmadik szomszédban járt.

A ház felé ment. Könnyűnek érezte magát. Valami furcsa vidámság fogta el.

– Ljubácska, Ljubácska! – búgott végig hangja az udvaron.

A sövény mellett a két vad süldő valami rongydarabokat turkált jobbra, balra. – Mi a fenét esznek ott azok? – gondolta. Hirtelen megingott, mintha valaki megütötte volna. –Ványka, Ványka!! – ordította és szaladva szaladt a sövény mellé.

A két süldő ijedten szökött, szét, ahogy közéjük rohant. Reszketve, eltorzult arccal állt meg a felfordított fateknő mellett. Hajába markolva nézte a felismerhetetlenségig összerágott kis fiát. Haját tépve vágta magát a földre – Ványka, jaj Ványka!…

Úgy kapták a szomszédok a földön fetrengve, magán kívül sikoltozva… S úgy kellett bevigyék, mint egy darab fát, még annyit sem tudott magáról. Az öreg Marja egész éjjel mellette volt. Vizet vetett neki, ráolvasott s alig tudta másnapig úgy-ahogy megcsendesíteni.

És mikor eltemette a kis Ványkát, félve gondolt a katonára. – Azért ver Isten! – gondolta s keményen megfogadta, hogy nem fog többet törődni vele.

Mégis két hétre rá Precskov Iljicsa azt mondta szomszédjának, Petrova Annának, hogy Katja már az ördögé; vakuljon meg, ha nem igaz, de ő a két szemével látta a szoldátot az este bemenni, és kijönni nem. És a faluba elszivárgott a hír, hogy Katja rossz asszony.

*

Az egyik este a kocsma előtt falusi legények álltak összeverődve. 

– …Ha hiszitek, ha nem – bizonykodott az egyik – látta Letnyukov Nikánor reggel kijönni tőle. Ott alszik az…

Kalmuk Mihály fia, Iván a sánta, kárörvendve szólt közbe: – Agyon üti Iván, ha haza jön. Tudjátok milyen bolond az? Ajajaj!… 

– Jól teszi, hadd el! – mondta rá egy másik – úgy kell a szukának! Idegen kell neki, egy szoldát?…

–Ügyelj, bent van – mutatott a sánta a kocsma felé.

Elhallgattak, a kocsma felé néztek, aztán vagy három közülük bement.

Az ivó tele volt füsttel, zajjal, emberrel. Az egyik asztal mellett Mitru a káplár, Kalibussal és egy másik katonatársával. Bort ivott, ami vörösre festette a poharak alját. Kalibus már félig részegen, szomorkás hangon magyarázott a pirosra gyúlt Mitrunak, de inkább csak a másik katona hallgatta, amit mondott. Kissé eltátott szájjal bólogatott vagy csóválta fejét, úgy ahogy a beszéd kívánta. Mencsuk Ványa a korcsmáros, egy magas, szőke bajuszú ember, italokat töltött, majd egy cseréptálba főtt disznóhúst rakott Mitru s a másik kettő elé. – Ő volt a mészáros is a faluban. Minden hónapban levágott egy disznót s eladta.

Kalibus nézte, hogy a káplár két ujjával tépdesi a főtt húst és fal nagyokat. Ő beszélt, beszélt, szomorkás hangja duruzsolt, mint fedő alatt a forró víz:

– Megverte az Isten, káplár, lusták, restek ezek, de még milyenek. – Karját emelgette. – Láttad, te káplár, azt a sok cseresnyefát s szöllőt a dombokon? Na az mutatja, hogy milyenek. A cseresnyefát nem kell kapálni, sem a szöllőt szántani. Megterem a cseresnye s a szöllő, csak le kell szedni… Lusták! Terem a cseresnye, érik a szöllő. – Felhajtott egy pohár bort s úgy folytatta. – Nem szeret dolgozni egy sem. Megeszik egy kis puliszkát, megfőz egy cserépfazék szemespaszulyt s egy hétig rágja lé nélkül, mint zsidók a csólentet. A. cseresnye s a bor eladásával sem kell törődniök. Ügynökök jönnek s megveszik tőlük szinte ingyen. Sokan még az adót is cseresnyével s borral fizetik. Örül ennek a jegyző, ne félj káplár. Meggazdagszik rajtuk mindenki, aki csak akar, nem védi őket senki. Nekik elég, ha marad puliszkára, egy kecskére, szekerikára s gyertyára a szenteknek. Mezítláb jár mindahány. Te káplár, ahogy leesik a hó, felülnek a kemence padkára s durákot játszanak tavaszig. Tavasszal aztán tele vannak tetűvel. Akkor jön a tífusz, a vérhas, aztán jösztök ti. Levágjátok a szakállukat, kifüstölitek a házaikat, itt hagytok egy pár bitangot s tovább mentek. De ezt nem azért teszitek, mert sajnáljátok őket, hanem, hogy tovább ne terjedjen a tífusz. Magatokat féltitek káplár, magatokat. – Megint ivott s tovább beszélt. – Te káplár, mire nekik újra kinő a szakálluk, a hó eltemeti újra a falut és ők ismét gubbasztanak a kemencepadkán, durákoznak, vakaróznak, várják a tavaszt, a cseresnyeérést, a betegséget, titeket s az új bort. – Elhallgatott. Szeméből részeg meghatottságában könnycseppek indultak el s szaladtak végig az orra mellett le a bajuszára, ott összegyülekezve, kövérre hízva, lehullottak az asztalra.

– Na, nálunk másként van, Kalibus – szólt a Mitru káplártársa. Nálunk csak a faluvégi cigányoknál ha kapsz tett. Nálunk okosabbak az emberek, hallod. Szegények ott is vannak, nem mondom, de azért kenyeret is eszünk, nem csak puliszkát, biza. S ha látnád, micsoda ünnepek vannak. Hajaj!… a húsvét, a karácsony. És még mi minden jó van nálunk. Várjál csak… az izé is… na… a… Csak most nem jut eszembe. De sok minden jó van. De itt nálatok, én mondom, csakugyan nagyon rossz.

Elhallgatott.

A káplár felállott, nyújtózódott. – Menjünk haza – ásított. Megtapogatta zubbonya zsebét, hogy ott van-e még az a kis csomag, amit Homenyuk Grigorral, a félkarú szekeressel, hozatott ma a városból. Ott dudorodott a zsebében. Felrángatta a nadrágját s derékszijját igazítva kiment az estébe.

Kalibus a másik katonát marasztalta. Visszaültette az asztalhoz, aztán oda szólt Mencsuk Ványához, új italért.

Mitru, sapkáját tarkójára tolva fütyörészve mendegélt a holdsütötte úton. A dombtetőn a szélmalom vitorlái mozdulatlanul álltak , mint egy-egy nagy kereszt.

Aztán elhallgatott. A Katjucáék kapujához ért. Körülnézett. Mégegyszer megtapogatta zsebében a csomagot, aztán lassan benyomta a kaput. Végigment az udvaron s megállt a ház előtt. Várták, mert nem volt bereteszelve az ajtó. Belépett. '

A boglyakemencéből kihunyorgott a parázs. A deszkapriccsen csendesen szuszogott Ljubácska.

A kemence padkához tapogatózott.

Katjuca tette magát, hogy alszik. Mitru csiklandozni kezdte. Az asszony duzzogva ült fel. – Várlak s te a kocsmában ülsz. Ne félj, máskor kizárlak. Ki én.

A katona leült melléje s átölelte. Az asszony elkapta magát. Az a zsebében kotorászott a csomagért.

– Né mit hoztam – nyújtotta oda. Aztán gyufa után keresgélt. Katja dühösen ütötte ki kezéből a csomagot, mely legurult a padka mellé.

– Nekem ne adj! Nem kell semmid. Nem azért eresztek be, nem azért. – Szipogni kezdett.

A fiú zavartan kérlelte. – Ne sírj, na ! Azt hittem, örülni fogsz s te sírsz. – Átölelte. Katja hozzá bujt, Mitru érezte, hogyan süt izmos teste a vászon ing alatt. Égette a tenyerét. Vetkezni kezdett.

A tűz már leszakadt, mikor Katjuca felkelt csendesen az alvó fiú mellől. Megrakta a tüzet s lekuporodva várta, hogy fellobbanjon a láng. Elgondolkozva kuporgott, majd óvatosan felegyenesedett s a padka mellett az elgurult csomagocska után kutatott. Megtalálta. Mitru felé hallgatózott. Az aludt egészséges szuszogással. A tűz elé osont s kibontotta. Egy pár finom selyemharisnya volt benne. Gyönyörködve simogatta durva tenyerével a sohanem viselt holmit. Lábához mérte. Felhúzni nem merte. Becsomagolta vissza a papírba s állt tétován. Végül nem bírta megállni; újra kicsomagolta. Odahúzta a fapadot s ráült. Hosszú ingét felemelve esetlen kézzel húzni kezdte a harisnyát. Aztán bámulta a lábát. Végig-végigsímogatta mosolygós arccal, a tűz meleg fényénél.

A katona nyögve átfordult másik oldalára. Az asszony ijedten húzta le a harisnyát s visszabujt a padkára. A kis csomagot a feje alá rejtette, a rongyok közé.

Hálásan ölelte át az alvó katonát.

De aztán ahogy ott feküdt, hirtelen rátört a félelem. – Mi lesz, ha haza jön Iván?… A Ványka temetésekor azt írta, hogy ha haza jön, agyonüti. Nyöszörögve bújt a fiúhoz. – Mindent elmondanak a falubeliek. Mindenki tudja. Precskov Iljicsa azt kiabálta át a minap: azért verte meg Isten, hogy Ványka meghalt, mert ő vétkezik. – Vajon azért? – Persze, hogy azért!

Dobogó szívvel ü1t fel. – Mi lesz, ha haza jön Iván? – tört rá újra a kérdés. A hajába markolt. Milyen jó lenne, ha Mitru nem jött volna soha ide! Most jöhetne Iván, örömmel várná. – Nyöszörögve tépett bele a fiú hajába. Az álmosan fordult felé s nehéz karjával átölelve az asszonyt, tovább aludt.

Katjuca ujjai kiegyenesedtek, simogatni kezdték a fiú haját s újra ledőlt melléje, szorosan hozzá. Aggódása szertefoszlott. Nem bánt már semmit s mosolyogva csiklandozta az álmosan védekező katonát.

A száraz venyige lángja lobogva töltötte meg a házat fénnyel s árnyékok ugráltak ide-oda.

*

Eltelt egy hónap. s a katonák már a falu másik felében jártak. Az alszegiek most visszaadhatták a kölcsönt; az ő szakálluk már kinőtt úgy ahogy, s most ők csúfolhatják a frissen nyírt felszegieket.

Egyik nap a katonák a cseresnyefák között, egy kis szalmatetős, rongyos házhoz értek. Az udvaron lézengett a szegénység. Két tyúk kapirgált, a sövényre kecske ágaskodott s a ház mellett venyigerakás púposodott.

– Itt a vén Gajde Nikánor lakik, doktor úr – fordult Kalibus a főhadnagyhoz. – Szegény az öreg, pedig olyan fösvény, hogy csak… Dehát a nincsből, semmit gyűjt az ember – bölcselkedett. – Senkije sincs. Nem is tudom miből élhet.

Bekiáltott a házba. Semmi válasz. Erre Mitru bement. A kemence padkán kapta a vén Nikánort. Vedlett báránybőrsapka volt a fején, testén szakadozott ing és nadrág. Piszkos szakálla nagy össze-visszaságban burjánzott az állán. Apró szemével bizalmatlanul pislogott a belépő káplárra.

– Süket vagy bátyuska, nem hallod, ha hívnak!? – kiáltott rá Mitru.

Az öreg még jobban vállába húzta a fejét.

– Na jössz, vagy vigyelek – türelmetlenkedett a katona. Az ember megmozdult. – Félek én tőletek, szoldátocska. Mitru megsajnálta. – Gyere, ne félj, nem eszünk meg.

– Ne haragudj szoldátocska, ismerem én az ilyesmit, láttam én már háborút.

– Ostoba vagy, hallod – mérgelődött ennyi bizalmatlanság láttán a káplár. – Ez nem háború, mi segíteni jöttünk ide nektek.

– Ne haragudj szoldátocska, nem akarlak sérteni, de ami macskából születik, az sohase hagyja békén az egeret – ingatta búsan fejét az öreg.

Az ajtón Kalibus nyitott be: – Na ne papolj, Gajde Nikánor, törvény az törvény! – szólt keményen.

Az öreg szepegve állt fel a padkáról s kiment.

Mitru nyírta le a szakállát, haját. Bíztatta is nyírás közben: – Szép leszel bátyuska s fiatal. Mehetsz este a lányokhoz.

A vénember szó nélkül tűrte. Fürdetés után a rongyait kezdték szétteregetni, hogy jobban érje a füst.

Aggódva pislogott egy ütött-kopott ládán. Gubbasztott, mint egy rongyostollú kotló. Mitru odanézett rá. – Hát abban a ládában mi van, bátyuska? Tán a kozsókot dugtad oda, félted a füsttől?!

– Jaj dehogy, szoldátocska, dehogy kozsókot. Semmi sincs benne. A szent Szűzre, semmi! – fészkelődött az öreg.

Kalibus gyanakodva nézett rá. – Na, állj csak fel, hadd lám, mért esküdözöl egy ládára annyit – szólt s a láda felé tartott.

Az öreg vékony lábával eléje állt sírósan. – Semmi sincs, a szent Szűzre, semmi! – tiltakozott vinnyogva.

Mitru félretolta az öreget, de az odafurakodott és ráfeküdt a ládára könyörögve, hogy ne nyúljanak ahhoz.

A főhadnagy kíváncsian lépett közelebb. Úgy kellett a vén Nikánort letépni a ládáról.

Mitru felnyitotta. Az öreg két katona között szitkozódott: – Tolvajok, tolvajok!… – kiáltozta.

A ládában nyersselyem darabbal letakarva egy csomó régi papírrubel hevert; pénz, amely még a cári uralom alatt volt használatban. Az öreg Nikánor dühösen rángatta magát a két katona között. – A pénzem, tolvajok, a pénzem – nyekegte hörögve.

– Mit ordítsz, vén hülye, ez a vacak kinek kell, hiszen nem ér semmit – nevetett a főhadnagy s intett a katonáknak, hegy eresszék el az embert.

Az öreg odabotorkált a ládához és zsugori kézzel rendezgette a megbolygatott papírrubeleket. Gyanakodó bizalmatlansággal rejtegette testével a pénzt a nevető katonák elől.

– Ostoba vagy, Gajde Nikánor! – szólt rá Kalibus. – Papírokat őrzöl, dugdosol. Szemétre való papírokat. Nem jó az semmire, érted, semmire! Szamár vagy!

– Nem igaz. Hazudtok! – acsarkodott a vénember. – A pénzemet akarjátok csak, a pénzemet. Meg akartok csalni. Mért nem jó, ez, te irigy, hát nem pénz ez? Nem pénz? Beszélj nagyokos ! Mért nem jó ez? Hazug vagy Kalibus, de megver az Isten. – Mutató ujját figyelmeztetően emelte fel.

Kalibus a vállát vonogatta: – Nincs neked eszed, Gajde Nikánor, azt már látom.

Az öreg vézna karjaival átnyalábolta a ládát s cipelte kifelé a hasán. Kivitte az udvarra, ott letette s ráült. Majd újra felemelte, arrébb vitte és cipelte magával, amerre csak ment s gyanakodva leste a katonákat; akarják-e elvenni tőle.

*

A katonaorvos megtartotta szavát. Nem maradt szakáll a faluban, csak az Ikhim apóé. Megmaradt az öreg szakálla, de mindjobban fogyott a bora. Minden este beállított a cifrafülű tele kancsóval a vén Drogov Ikhim, hálája jeléül. Már csak a hordó fenekén klattyogott a bor. Sajnálta, sajnálta, de belenyugodott. Sőt a szakálláért nagyobb dologba is bele kellett nyugodjon, mint hogy fogy a bora.

Egyik reggel, még kora hajnalban, az öreg kiment hátra a mésszel öntözött gödör felé. Mikor onnan dolga végeztével befelé tartott, furcsát látott. Megcsikordult az ajtó, mely a tiszt szobájába nyílt és Ivadja, a lánya, lopózott le onnan egy szál ingben, mezítláb.

Ikhim apó állt, mint aki gyökeret ereszt. Elébb nem értette, hogy mit keres Nadja a tisztnél, de aztán rájött hamar… Úgy ment neki az ajtónak, mint aki szét akarja taposni a házát.

Nadja már feküdt a belső szobában, mikor az öreg dühöngve belökte az ajtót. Egyik kezében egy tornácból felszedett láncot tartott. – Kutyát kötöttek avval valamikor.

Nadja ijedten ült fel. Ránézett az apjára s kiugrott az ágyból. Tudta már, mért jön az öreg. El akarta kerülni, de az rárontott a marokra fogott lánccal. A lánc áthajlott a vállán s hurkát húzott végig a hátán. A második ütés az arcát találta, harmadik a mellét, keresztbe. Félre akart siklani, megbotlott s a padlóra esett. S az öreg Ikhim ütötte, vágta, ahol csak érte. Az inge széthasadozott s vörös csíkok tűntek elő a testén.

Az öreg ordított veszettül, nyála lecsurgott a szakállára. – Rongy szuka, te! – kiáltott s minden kiáltásra lecsapott a lánccal.

Az ajtón a felesége csetledezett be rémülten s lánya elé vetette magát. A vénember őt is elkezdte ütni. – Te nevelted, vén kanca, te! Forgács nem esik messze a tőkétől, látszik!

Az asszony sírdogálva kérlelte: – Ne bántsd, Drogov Ikhim, ne bántsd. Fiatal, vére van… Nincs a faluban őhozzá való!

– Hallgass, érted, hallgass! – ordította a vénember magánkívül. – Azt a kutyát is agyonütöm, agyon én! – rázta öklét az ablak felé. Kirontott a házból, ott hagyva a két megvert asszonyt. A tornácon lassított s a főhadnagy szobája felé nézett. Ott csend volt. – Összevágom, – bugyborékolt benne a düh. Belemarkolt a hajába, rázta az indulat. Ment volna, ha eszébe nem jut a szakálla. Tehetetlenségében két öklével verte a homlokát. Aztán valahogy lecsendesedett. Betámolygott a házba s hanyatt vágta magát az ágyán s nyögött nagyokat. Csend volt, csak halántékában zakatolt a vér. Belemeredt a semmibe. Szembe vele, a túlsó falon egy nagy cifra tükör lógott. Felkönyökölt az ágyon s a tükör felé köpött. Aztán a falnak fordult, hogy ne is lássa azt a tükröt.

Az udvaron kukorékolni kezdett egy kakas, a környékről három is válaszolt.

*

Egyik este Kalibus a nagyúton egy bicegő, sánta emberrel találkozott. Megismerte: Gursovka Iván volt, a Katjuca ura. Le volt soványodva erősen s valami keserű komorság feküdt az arcán.

– Hogy vagy, Iván ? – állította meg Kalibus. Közben arra gondolt, hogy mi lesz, ha most ez haza ér és ott kapja a katonát a házban. 

A bicegő ember megállt s Kalibus szeme közé nézett. – Én úgy, ahogy csak ellenségemnek és neked kívánom. 

– Megvesztél, hát ellenséged vagyok én?

A másik komoran nézte. – Kalibus Mihály, hallod, nálam járt Bohuska Gligor s elmondta, hogy elkerítetted Katjucát a szoldátoknak. –Nagyot fújt. – De a szent Szűzre, Kalibus, ha igaz, hát vigyázz!… – Mégegyszer rámeredt a másikra, aztán elindult, nagyokat döccenve.

Kalibus elgondolkozva bámult utána. – Szegény Iván ! – sajnálkozott. Majd az asszonyra gondolt. – Eh, kap egy verést s kész.

Elég erős, kibírja. – Legyintett. –– Asszony, asszony. – Felhúzta vállát s megindult a kocsma felé.

Katjuca ép a vacsorát tette ki, mikor Iván hazaért. Az ember megállt az ajtóban. A gyertya fénye, még sápadtabbá tette borostás arcát. A hosszú gyaloglástól fájt a beteg lába; szája széle reszketett. Mitru ingujjban ült az asztal mellett, amit ő tákolt össze az egyik nap. Kíváncsian nézett a sohasem látott emberre.

Katjuca elfehéredve fordult Iván felé, kezében reszketett a kanál. A katona csodálkozva bámult egyikről a másikra, aztán csak hirtelen felállt. Ösztönszerűen a katona-blúzához kapott s lassan felvette. Vállán ott sárgállott a rangjelzés. Szemét nem vette le Ivánról!

Az előbbre lépett. Rekedt hangon megszólalt: – Semmi bajom veled, te szoldát, csak menj ki a házamból. Katona vagy, fiatal, oda mész, ahová beeresztenek. Semmi bajom veled, menj ki! – Előre bicegett s leült a fapriccsre.

A katona lassan felkötötte a derékszíjat s feltette a sapkát. Tanácstalanul állt, aztán tétován kifelé indult. Az ajtóból visszanézett. Iván a fapriccsen ült, az asszony az asztal mellett.

Súlyos csend töltötte meg a házat. A katona nem bírta ki. Kilépett az ajtón s szinte menekülve sietett végig az udvaron, ki a kapun. Az útról még egyszer visszanézett a papírral beragasztott ablakokra. A súlyos csend itt is utolérte. Nyelt egyet, sapkáját szemére húzta s megindult a sövények között. Egymás után hagyta maga mögött a hurubák árnyékait.

Katjuca csak ült, ült s üresen bámult maga elé. Valami furcsa: nyugalom fogta el a nap-nap, utáni nyugtalanság után. Nem félt. – Iván itthon van s tud mindent. – Közömbösön ült. Hallotta, mikor Mitru kimegy az ajtón, a kaput is hallotta csukódni. Aztán csend volt, sokáig. Végre a fapriccs megnyikordult, s tudta, hogy Iván felállt.

Aztán csak erős ütést érzett a fején. Szédelegve állt fel. Iván előtte magasodott. Görcsös botját felemelte s újra lecsapott vele kegyetlenül. Az ütés megint az asszony fejét találta, Karjait védekezően emelte maga elé. A görcsös bot ütötte keményen, ahol csak érte. Némán tűrte, nem sikoltozott. Ványka jutott eszébe s úgy érezte, megérdemli. Egy-egy erősebb ütésnél felnyöszörgött. Jó darabig nem hallatszott egyéb, csak az Iván zihált lélegzése s a bot csattogása. Egy ütés a gyertyát találta s messzi repítette. Katja a sötétben az ajtó felé támolygott. Iván káromkodva kereste. Mikor észrevette, hogy az asszony kiment, elhallgatott. Eldobta a botot és sötéten nézte a pislákoló tüzet. Aztán átlépett a feldőlt fapadon s tenyérbe hajtott fejjel leült a kemence padkára, ahol semmit sem sejtő első álommal aludt a kis Ljubácska. Ledőlt melléje és sokáig sóhajtozott. A tűz leszakadt, csak egy-egy parázs piroslott a hamu alól. A szoba megtelt sötéttel. Iván elaludt.

Katja az ablakocskánál leselkedett. Feketén nézett rá vissza a szoba. Egy darabig tanácstalanul álldogált, aztán a tornácból egy rongyos zsákformát szedett elő. Hátra ment a kertbe s az egyik cseresnyefa alá terítette. Egy darabig még állt fejét tapogatva. Haja között dudorodásokat érzett. Sóhajtott, aztán lebujt a zsákra.

*

Egy hétig mindennap megverte Iván. De Katja lassan rájött, hogy erősebb a lábát alig bíró uránál s nem tűrte tovább a verést. Szembe fordult s az ember nem bírt már vele. Lába mindjobban fájt. Csontszúja volt, alig bírt rálépni. Katjuca aztán már nem sokat törődött vele. Ha a házba nem is vihette be a katonát, kiszökdösött hozzá a cseresnyefák alá. Iván tudta. Sok éjjel arra ébredt, hogy Katja nincs mellette. Tudta, hol van, de hallgatott. – Katja sokszor látta ura szemében a gyűlöletet és ilyenkor megriadt, de este már mindent feledve szökött ki ura mellől a kertbe.

*

A katonák munkájuk végén jártak. Végignyírták-tisztogatták az egész falut. Az emberek morogtak, átkozódtak. Egyszer az is megtörtént, hogy az egyik paraszt késsel támadt a katonákra a felesége haja miatt. Ezt csendőrök vezették végig a falun összekötözve. Ez úgy ahogy hatott, míg a falu bírájához nem értek.

Podnyov Vladimir büszke ember volt. Szép, hosszú szakállára volt leginkább büszke. Úgy gondolta, mint hivatalos ember, elkerüli a szakáll-nyírást. A főhadnagy azonban levágatta az ő szakállát is éppen úgy, mintha nem is lett volna bíró.

Podnyov Vladimir nagy nehezen még beletörődött szakálla elvesztésébe, de abba aztán már nem nyugodott bele, hogy amíg ő, a bíró, szakáll nélkül jár, megcsúfoltan, addig Drogov Ikhim szakállasan járkálhasson a faluban.

Levelet írt a városi egészségügyi hivatalhoz, amelyben bepanaszolta a főhadnagy-doktort, hogy kivételt tesz a faluban; aki fizet, annak meghagyja a szakállát... Meg aztán – írta – lopnak a katonák, asszonyokkal erőszakoskodnak, verik az embereket és írt még egyebeket is. Aláíratta vagy húsz paraszttal és elküldte. Kapott erre a főhadnagy-doktor egy tele papír dorgálást és kilátásba helyezték a vizsgálatot.

Az utolsó napon, mikor már az egész faluval végeztek, elgondolkozva haladt a községházáról szállása felé. Aggasztotta az Ikhim apó szakálla. Mérgesen suhogtatta vékony pálcáját. Félt, hogy kiküldenek valakit s olyan fegyelmit kap, hogy nem felejti el egyhamar.

Haza ért rosszkedvűen s szobája felé tartott.

Ikhim apó a fészerben fogakat faragott egy kicsorbult gereblyébe. Gondosan illesztgette lyukba a fácskákat.

– Jó napot, úrficska ! Hozzak fel bort ? – kérdezte.

A főhadnagy lábát veregette a pálcával s azon gondolkozott, megmondja-e most, amit mondani akar. Végre odaszólt. – lkhim apó... baj van... – kissé zavart lett a hangja.

– Mi baj, úrficska? – komolyodott el az öreg.

– Az, hogy... tudja, jönnek felülvizsgálni a falut. – Ikhim apóra nézett. – S baj, ha megtudják, hogy magának szakálla van.

A vénember leeresztette öléből a gereblyét. – Hallod, úrficska – szólt keserűen – ha még akarsz valamit tőlem, csak szólj. De ne tréfálj velem, öreg ember vagyok én, ne tréfálj.

A főhadnagy kivörösödött. – Nem akarok én tőled semmit, öreg, de beárult Podnyov, amiért neki levágattam a szakállát s neked nem. 

– Felhúzta a vállát: – Mit csináljak? Nekem is parancsolnak. – Bement a szobájába s mérgesen vetette magát egy pamlagformára. Kicsit szégyenkezett, ha az öreg Ikhímre gondolt. Bosszúsan felugrott s cigarettára gyújtott. – Bánom is én – gondolta – ma végzünk, holnap itt se vagyok. Majd kinő még az öreg szakálla.

A tornácon csoszogás hallatszott. Tele-kancsó borral, édeskés mosollyal az öreg jött be. Balkezében valamit szorongatott.

– Ne fáradj bátyuska, nem iszom – szólt rá a tiszt nyersen.

– Igyál csak úrficska, igyál! – Balkezéből egy összehajtogatott bankjegyet tett az asztalra. A doktor csak nézte.

– Úrficska, mikor sok pénzed lesz, visszaadod. Katona vagy, kell a pénz, tudom. Öreg vagyok, nincs már örömöm benne. Használd egészséggel! – S kifelé igyekezett.

Az orvos fülig vörösödve kiáltott rá: – Vidd a pénzed a boroddal együtt, mert megharagszom! Értsd meg, meghagynám a szakállad, ha tehetném, nem kell nekem a pénzed. De nem lehet, értsd meg, hogy nem lehet!...

A vénember apró szemét összehúzta, szúrósan nézett a főhadnagyra. Aztán hirtelen nekídühödt hangon rátámadt:

– Meg akarsz csalni, úrficska'! Vigyázz! – fenyegette ujjával a tisztet. – Nem ismered Drogov Ikhimet, nem ismered ! – acsarkodott. – Boromat megittad, a leányommal aludtál s meg akarsz csalni?! Rossz ember vagy, úrficska, vigyázz! – Reszketett a fenyegető keze s hangja gyűlölködő lett. – Tedd el a pénzt, idd meg a bort s hagyj békén engem.

Sarkon fordult, hogy kimenjen.

A tiszt haragosan ugrott utána, megfogta a vénembert, a pénzt nadrágja zsebébe gyömöszölte s rákiáltott:

– Ostoba vén bolond! Engem ne fenyegess, csendőrökkel vitetlek el, érted! – rázta dühösen az öreget.

Az még egyszer végignézte s szó nélkül kiment. Egy darabig ide-oda ténfergett, nem találta helyét. Végre feleségét, a vén Nadját, beparancsolta a boltba, ő meg egy régi katonasajkát vett magához s lement a pincébe. Ott leült egy ötvenliteres hordó mellé, teleeresztette a sajkát borral. Nagyokat kortyolt s bámult maga elé. Néha fel-felmordult dühösen. Ült, ivott s ivott. Csak vagy két óra múlva jött fel a pincéből, részegen, dülöngézve. Az udvaron már várták a katonák. Mitru nyírógéppel a kezében kérte, hogy üljön csak le. – Bíztatta, ne féljen, csak félig vágja le a szakállát, csak félig.

Az öreg kidülledt szemmel bámult, aztán csak elkezdett dühösen káromkodni. Majd felkapott egy tornáchoz támasztott kapát s tántorogva a katonákra támadt.

Két katona lefogta gyorsan s tartotta addig, míg a káplár lenyírta a szakállát. Aztán csak állt s lógott ide-oda. Kezével az arcát kaparászta. A vén Nadja sírva nézte. Aztán megindult botorkálva, két tenyerébe hajtott fejjel, be a házba. A belső szobába. Ott megbotlott a csíkos, rongyszőnyegben s végigesett a padlón s ott maradt arccal lefelé fordulva. Fel-felmotyogott, végül is elaludt a szőnyegen.

A doktor magához hívatta a káplárt. – Menj fiam Homenyukhoz, még ma este itt legyen a szekérrel. – Suttogóra vált a hangja: – És ti is itt legyetek, megyünk, itt hagyjuk őket a fenébe, nem várjuk meg a reggelt, Hallod, fiam !

A káplár bizalmasan hunyorgott, majd tisztelgett s kiment.

*

Este, szürkületkor, Katjuca a sövényre kiterítgetett ruhát szedegette össze. Hajladozott izmos, nyúlánk alakja, mint fiatal cseresnyefa a szélben. Ljubácska a tornác földjén az ajtó előtt ült, valami rongydarabot babusgatott s gügyögött annak nagyosan. Iván a félszer mellé kötött, feketeszőrű kecskét fejte.

Katjuca mérgesen cibált egy sövény ágaiba megakadt vászoninget. – A rossz egyen meg! – ágaskodott dühösen a sövénynek. Szoknyája alól kilátszott fehér lábahajlása.

Az ember keze megállt a fejésben. Mióta az asszony kikapott a cseresnyésbe, ritkán engedte magához. – Sánta cápja, mit akarsz? – mondta. – Egész nap ülsz lustán, hogy fáj a lábad, beteg vagy... Este akarsz legénykedni ? Hadd el magad barátocskám! – űzte el magától az embert. Iván ilyenkor dühöngve ordított, de Katja nem törődött vele. Megvárta, míg elalszik a tehetetlen szegény, akkor kiment s csak hajnalban lopózott vissza a házba.

A kecske toporgott. Az asszony kiszabadította az inget s az urára nézett. – Na, mit bámulsz? – húzogatta a szoknyát.

Iván sunyi zavartan kapta el szemét.

A kapun Kalmuk Mihály fia, a púpos, jött be. – Gyerekkorában leesett a fáról, a vén Marja gyógyítgatta addig, hogy púpos maradt. Fontoskodva jött előre az udvaron. – Adjon Isten nektek! – köszönt s az emberhez fordult.

– Jöttem, hogy hívjalak Ványához, Mencsuk Ványához. 

Gursovka Iván értetlenül nézte. – Ványához?... A kocsmába?...

– Oda, de siess, hivatnak. – Szemével vágott, hogy az asszony ne lássa.

– Ki hivatja? – kérdezte Katja.

– Ne törődj vele, kedveském, nem a szép asszonyok – nevetett rá a púpos.

Katjuca felrántotta vállát s elfordult. Iván a kecskét bevitte a fészerbe s eléje tett egy darab sót.

Kint Kalmuk Iván Katját bámulta. – Látszik, szép asszony vagy – mondta. – Annyi az inged, hogy még a sövényre is jut. Haddlám, rajtad maradt? – Az asszony felé indult.

– Elmenj innen, púposa, mert !... – acsargott Katja.

Az ember kijött: – Na gyere, – szólt Kalmuk Ivánnak. Mindjárt jövök – szólt Katja felé és elindult sántítva.

– Ki hív ? – fordult a fiú felé, mikor már az útra értek. – Drogov Ikhim, – felelt a fiú s izgatottan tette hozzá. Részeg az öreg, de milyen... A szoldátok levágták a szakállát – elvigyorodott – olyan, mint tavasszal a nyírott juh. Szakad ketté mérgében... Fizet mindenkinek, hogy verjék meg a szoldátokat.

Gursovka Iván megállt. – Azért hív?

– Ne törődj, gyere – szólt rábeszélően a púpos. Annyi az ital, mint a víz, még sört is fizet. Gyere. Egy fél pud kukoricát ígért, hal elhozlak. – Gyere na, fél pud kukorica, az sok...

Gursovka Iván állt egy darabig, aztán elindult a púpossal. Szembe verte őket a füst és a zaj, mikor a kocsmába léptek. Az asztalok tele voltak üvegekkel s poharakkal. Az asztal melletti padokon emberek ültek s itták a pálinkát. Nagyokat bólogattak s helyeseltek a vén Drogov Ikhimnek, ki az egyik asztal végén ült s beszélt a szoldátok ellen.

– Hadd reánk Drogov Ikhim, ellátjuk a bajukat, bízd reánk. – Kiáltott közbe Szepcsuk Dimitrij, egy magas, sovány ember. Sapkáját feljebb tolta, társát oldalba bökve grimaszt vágott, aztán felhajtotta italát.

– Igyatok kedveseim, igyatok! – bíztatta őket a megcsúfolt állú vén Ikhim. – Fizetem, igyatok! – Gyere kedves, gyere – szólt, meglátva Gursovka Ivánt. – Sört hozzál, Ványka – rendelkezett. – Hallodtad, Iván?... Megcsúfolták az átkozottak! – Rámutatott az állára. – Látod?... Téged is megcsúfoltak a kutyák. De fizetünk, ne félj!... Igyál fiam, igyál... Hallom, nincs kukoricád. – Rámeredt Gursovka Ivánra.

Az zavartan forgatta a poharát.

– Sok nincsen – szólt és beleivott a poharába. Az öregnek édes lett a hangja:

– Gyere holnap hozzám, van elég... Meg kell tanítani a kutyákat, a rüheseket!

Szepcsuk Dimitrij az öregre vigyorgott s odatolakodott eléje. – Drogov Ikhím – szólt. – Elbánunk velük, csak bízd ránk!...

A vénember apró szemével megnézte. – Mindig jó emberem voltál Szepesuk Dimitrij, nem felejtem el, ne félj. Igyál lelkecském. – Dimitrij visszaült a helyére, nagy komolyan. Szomszédjai pisolyogva bólogattak.

Mencsuk Ványa az öreg Ikhimhez ment. – Most talán fizetnél bátyuskám, én is szegény ember vagyok, tudod...

Drogov Ikhim kivörösödött. – Azt hiszed, ingyen kértem! Én, ingyen?... – vert a mellére: – Azt hiszed Drogov Ikhimnek nincs pénze?... Rosszul hiszed barátocskám. – Kabátja belső zsebéből pénzt kezdett előszedegetni. – Ha nem elég, szóljál, Ványka. – Majd odaintette a púpost. – Szaladj hozzánk, mondd meg a vén Nadjának, hogy küldjön pénzt. De küldjön... Ne várja, hogy én menjek érte. Érted ?

A púpos bólintott, de még tétovázott. – Drogov Ikhim, nem felejted el a kukoricát, ugye ? – kérdezte.

A vénember az asztalra csapott: – Eredj, ne ostobáskodj. A púpos elment.

Ikhim apó Gursovka Ivánhoz fordult: – Igyál Iván, igyál! 

Iván hallgatott nagyokat.

Az öreg Ikhim most Runykovka Filiphez fordult:

– Hallom, a nagylányodnak levágták a haját, Filip !

– A bitangok s nem is volt tetűje – vörösödött el az ember. – Mondtam, megeszem, ha kapnak, dehát én nem adtam tojást meg bort, hát levágták, s még meg is ütött a bitang, az a káplár.

– Be kellett volna üsd a fejüket! – tüzelt az öreg – bolond vagy, ha nem tetted!...

Az emberek ittak nagyokat.

Gursovka Iván ellágyult a pálinkától. Katjára gondolt. Nem haraggal, hanem inkább valami vággyal. Az asszony fehér lábahajlása, ringó dereka mind ott motoszkált az agyában. Ült mámorosan, nem érezte, hogy fáj a lába.

Szepesuk Dimitrij mérgesen kiabált. – Ellopták az ezüst rubelesem... ott volt a katonaládámban fejül... apámtól maradt... ellopták a gyalázatosak! Vakuljak meg, ha nem... De jó szerszám ez – simított végig egy kurtanyelű fejszét. Már nem nevetgélt, hanem vörös arccal kiabált. A többiekről is lefagyott már a vígság.

Mencsuk Ványa új italokat hordott az asztalra. Az emberek ittak és káromkodtak. Össze-vissza kiabáltak, vagy sötéten néztek maguk elé. 

– Ilyenek ezek, kedveseim, ilyenek; – szólt bele a zsivajba egy öregember, kinek kerek sapkaellenzője törötten fityegett. Durva kezében poharat szorongatott s beszélt bölcselkedve. – De nemcsak a szoldátok rosszak, kedveseim. A hal is a fejétől büdösödik. Rossz világ van s mindig az volt annak, aki szegény. Abbó1 a szöllősből lopnak legjobban, amelyet nem őriz kerepelő. Minket nem véd senki. Hiába, a szegény a templomban is szegény.

A többiek rábólogattak. Valahogy olyan szomorúak lettek. Szepcsuk Dimitrij a fogát csikorgatta.

Piszkos, szakadozott nadrágban ült Dilikov Todor egy másik asztalnál, meztelen lábait maga alá húzva. Síros hangon magyarázgatott a mellette levőknek:

– …Biza, tíz fa cseresnyéért annyit ígért. Mondom neki, hogy adjon rá valamit, mert ebből az adó sem telik ki. Legalább hogy két pud kukoricát vegyek. Aszondja, nem ad semmit. Na gondoltam, annyiért csak nem adom, sze éhen döglöm a télen, majd megveszi más. De biza nem vette senki, mintha csak össze lettek volna beszélve. Jaj aztán kínáltam már a feliért is, csak hogy vigyék, sze rothadt el a fán, de nem vették meg. A végén örültem, hogy elvette a jegyző adóba az egészet. – Csak én tudom, milyen telet húztam ki. Ebből tanultam, hogy nem jó okoskodni, szél ellen hiába izélsz... – ingatta fejét egy, másik ember felé.

Drogov Ikhim, már csak maga-magának magyarázott: – Megcsalt a kutya, de … hó! hó! – emelte fel az ujját figyelmeztetően – nem lehet velem csak úgy…!

Gursovka Iván már részegen ült az asztal mellett. Le-leejtette nehéz fejét. Ködös gondolata Katjucán járt. Szeretett volna valamit, ami helyre hozza a régi életét. Mellette Szepcsuk Dimitrij az asztalt verdeste:

– Kiverjük őket a faluból, bátyuska, s rendbe lesz minden kiabálta.

Gursovka Iván arca felderült. Persze, – könnyebbült meg – a szoldátok elmennek, ők meg itt maradnak... Elmegy a káplár is – gondolta örömmel. – Felhajtotta italát aztán ingadozva felállt. A pálinka ereje ide-oda lógatta. Egy darabig állt, aztán elhatározta, hogy haza megy és elmondja Katjának, hogy rendbejött minden. A héten eladja a cseresnyét s hoz neki a városból fehér kenyeret és cipőt is vesz, olyant, amilyen Drogov Nadjának van...

Boldogan elvigyorogta magát. Keresztül tolakodott az össze-vissza zajgó emberek között. Kitántorgott az útra s megindult a sötétben haza. Ide-oda botorkált. Egy sövény tetején macska fehéredett. Jó kedvében odatámolygott. – Piszuj te... piszuj ! – dűlt rá a sövényre és motyogva simogatta végig az üres tetejét. A macska már tovairamodott. Valami nótaféle jutott az eszébe. Dunnyogni kezdte. Felért a Precskovék kapujáig. Itt megint eszébe jutott a macska. – Piszuj !.. Piszuj ! – hívta. Egy darabig várt, aztán megindult. A kapujuknál megállt, kidüllesztette magát. – Dehogy is részeg. Ki mondja azt – Egyenesen igyekezett előre az udvaron. A lába fájását nem érezte. Benyomta az ajtót. Körülnézett, laposakat pislantva. 

Ljubácska a fapriccsen aludt kabáttal letakarva. A gyertya könnyezve égett. Nagy volt a hamva. Katja nem volt a házban. 

Mormogva leguggolt a kemence elé s piszkálgatta a parazsat; aztán odabotorkált a kemence padkához. Ült térdére könyökölve, pálinkától nehéz fejét kezébe támasztotta. Szuszogott nagyokat. Egy idő múlva ruhasuhogást hallott. Felemelte fejét. Katja jött be. – Hol voltál? – kérdezte akadozó nyelvvel.

– Kint! – vágta oda Katja durván. Dühös volt. – Már harmadszor volt kint megnézni, hogy jött-e már Mitru. – Leült Ljubácska mellé s hallgatott mogorván.

Iván felállt s feléje támolygott. Az asszony ránézett.

– Katja te! Katinka! – mosolygott Iván részegen. – Nem haragszom te: Elmennek a szoldátok, mi meg itt maradunk, kedves... – félszegen állt a csodálkozó asszony előtt.

– Menj, hiszen részeg vagy. Héj, te disznó, te! – kiáltott rá Katja.

Az ember dadogva tiltakozott. – Nem vagyok részeg, Tinka. – Odabotorkált, hogy átölelje. – Cipőt veszek neked s fehér kenyeret... 

Az asszony ellökte magától. – Hagyj békét Iván, kell a fenének a te cipőd.

Az ember megtántorodott, de visszabillent. Csetledező nyelvvel szerette volna meggyőzni az asszonyt, hogy ő jót akar. Ide-oda lógott. Az asszony vállára akarta tenni a kezét, de elvesztette az egyensúlyát s rádőlt Katjára. Az dühösen kapálózott úgy, hogy Iván térdre bukott. Valahogy feltápászkodott s most már elkezdett ordítani. – Gyalázatos! Asszony vagy te?... Szemét vagy, szeméét! – Eszébe jutott a kocsma. Kárörvendően kiabálta. – De ellátják ma a szoldátodat, ne félj. Agyonverik s kihordják a falubói, mint a dögöt.

Ljubácska felsírt s felült szemeit törülgetve. Katja gondolkozva állt, majd úgy ahogy volt, az ajtónak indult.

Iván elébe állt imbolyogva. – Hova mész?! – kérdezte akadozó nyelvvel.

Az asszony ki akarta kerülni, de az ember eléje dűlt s Katja dühösen lökte odébb. Az ember egyensúlyt vesztve tántorgott, kezével Katja felé kapdosva. Az asszony félreszökött s Iván nekibukott a fapadnak s azzal együtt a földre zuhant. Katja kirohant az ajtón.

Az ember feltápászkodott. A fejét tapogatta motyogva. Ljubácska hangosan sírt.

Odadülingézett. Leült a kislány mellé s feléje hajolt. Egy darabig nézte, aztán gügyögni kezdte akadozva. – Sírj lelkecském, sírjál. Nincs anyád, nincs... – Egy darabig ott dadogott, a fapriccsre hajolva, majd odabotorkált a nyitott ajtóhoz. – Tinka te, Ti-i-inka! Gyalázatos te, gya-alá-zatos! – Újra becsetledezett a házba s levetette magát a kemence padkára.

Nemsokára aludt.

Ljubácska egy darabig az ajtóban álló sötétet bámulta. Szipogott nagyokat, aztán leszállt a fapriccsről, felkapaszkodott a padkára s odafészkelte magát az apja mellé.

A gyertya, mintha csak erre várt volna, egyet lobbant s kialudt.

*

A kocsmában megnőtt a lárma, hogy nem fért már az ivóban. Kihallatszott a harmadik szomszédig is. Az emberek zajongtak össze-vissza. Egy kiálló pofacsontú dühösen kiabált egy dülledtszemű másiknak, aki az asztal túlsó felén ült egy ráncsarcú öregember mellett.

– Hazudsz, Zletnyuk Tódor, hazudsz! Azt mondtad: tartsuk az árát... Te aztán odaadtad a feliért... El kellett prédáljam a boromat, ha nem akartam éhen dögleni. Bitang vagy, gyalázatos, de megbánod, ne félj, mind kivágom a szöllőtőkéidet, ne félj!

Zletnyuk Tódor az asztalon keresztül hajolva, kidülledt szemekkel meredt a másik szeme közé. – Nem te adtad oda annyiért? Most rám fognád? Mondták az ügynökök, hiába beszélsz, tudok én mindent. Azok nem hazudnak. De megtanítlak én, Punykovka Lázár. Felgyújtlak!

– Hagyjátok, fiacskám, most igyunk – békítette őket az öregember. – Ülj le Tódor! – húzta le a padra a mellette levő Zletnyukot. Az ellenkezve ült le. – Eressz bátyuska, eressz!... Mit gondol ő, félek? Azt gondolja? Nem püspök ő, hogy féljek!...

– Énekeljünk inkább, fiacskáim – bíztatta őket a vénember. Tapsolni kezdett, aztán rekedtes hangján nótába fogott.

Drogov Ikhim körül lármázott a legtöbb ember. Az öreg tűzpirosan rikácsolt, hadonászott. – Kihúzzuk őket a házból, kedveseim. Még ma megtesszük, ne féljetek, még ma.

Szepcsuk Dimitrij fél kézzel az asztalra támaszkodva hajtogatta: – Ellopták az ezüst rubelemet bátyuska. Adunk nekik! – A többiek helyeselve bólogattak, rikoltottak. Részeg volt valamennyi. Mencsuk Ványa az üvegeket és a poharakat szedegette össze. Egy mezítlábas legény mérgesen káromkodott, hogy ne vigye el az üveget, még van benne...

*

Feljebb a faluban a Drogov Ikhim kapuja előtt ott állt a Homenyuk Gliger szekere. A félkarú ember a lovak zabláit igazgatta. Az egyik ló ijedten kapdosta a fejét. – Nye farkasnak való! – rángatta meg Homenyuk a száját. A ló csendesedett.

Valaki a szekér mellé állt. Homenyuk megnézte. – Mi az Iván ? – szólt.

– Semmi – felelt a púpos, aztán a kocsishoz hajolt. – Kiket viszel, bátyuska? – kérdezte.

– A szoldátokat, az állomásra…

A púpos köszönt s futni kezdett vissza a kocsma felé.

A kapun Mitru jött ki egy bőrönddel. Nemsokára kijött a doktor is Kalibussal. – Gyere legalább a kocsmáig! – szólt oda a szanitészhez. Kalibus felült s a katonák is mind.

A tiszt még gondolkozott. – Itthon az öreg? – kérdezte s a ház felé intett.

– Nem tudom, – nevetett Kalibus.

– Jobb, ha nem köszönünk egymásnak – legyintett a főhadnagy. – Na, akkor mehetünk! – szólt a kocsishoz.

A szekér elindult.

A házak s a sövények között árnyékos volt az este. A hold még bujkált a cseresnyefák között.

A kocsma felé közeledtek. A kocsma előtt emberek sokasodtak, elállva az utat. Káromkodtak, kiabáltak.

– Mi van itt? – kérdezte a doktor Kalibustól. Az vállát vonogatta.

– Részegek, majd félreállnak, – mondotta.

A szekér odaért. A lovak maguktól megálltak. Az emberek körülvették a szekeret.

– Mit akartok! – kiáltott rájuk a főhadnagy. A katonák is felálltak a szekérben.

– Kutya te, átkozott kutya! – ordították azok.

Egyik egy bottal a szekérhez botorkált. – Levágattad a lányom haját, bitang ! – Felemelte a botot.

Kalibus leugrott a szekérről s az ember elé állt. – Bolondok vagytok? – kiabálta mérgesen. Hosszú bajusza harciasan mozgott. – Eresszétek a szekeret, annyit mondok!...

– Na, nézd a rühes disznót! – ordították. – Üssétek, üssétek! 

– Mit akartok ostobák ? – lökte hátra Kalibus a botos embert. – Nincs eszed? Mit akartok?

A kocsma felől Drogov Ikhim tántorgott elő, a háta mögött a púpos. Rikácsolt az öreg.

– Tapossátok szét kedveseim, tapossátok szét a tolvajokat! Egyik ember a kezében tartott követ Kalibus arcába vágta. Az nagyot kiáltva kapta maga elé a kezét s támolyogva megfordult.

Repülni kezdtek a kövek a szekér felé.

A tiszt a hátulsó zsebeit tapogatta. – Mitru, a revolvert... a bőröndben... ordította.

Mitru a kocsisra ordított: – Hajts te, hajts!

Homenyuk kétségbeesetten igyekezett lebújni. Mitru kikapta kezéből a gyeplőt, az ostort, s teljes erejéből a lovak közé vágott. Azok ágaskodva ugrottak neki a hámnak, szétsodorva az előttük állókat. Mitru vadul csapdosta őket az ostorral. Kalibus a saroglyába kapaszkodva próbált felugrani, szájából ömlött a vér. Megcsúszott, egy darabig a szekér után kapdosott, aztán négykézláb esett az útra.

Botok zuhantak rá, lábak rugdosták, taposták. Nehezen feltépte magát közülük s vagy öt részegtől kergetve, futva bukdácsolt a felszeg felé.

Drogov Ikhim átkozódva futott a szekér után.

– Ne hagyjátok, kedveseim, ne hagyjátok! Húzzátok le a gyalázatost, húzzátok le! – Elesett, felkelt s újra elesett. Tépte a haját. És ordítozott a szekér után.

Végül Mencsuk Ványa megfogta s erőszakkal becipelte az ivóba. 

A többi ember szétfutott, ki erre, ki arra, híre érkezett, jönnek a csendőrök.

Mencsuk Ványa odaszólt az ivóban átkozódó vénemberhez: Menj haza Drogov Ikhim. Jönnek a csendőrök, menj haza! 

Az tántorogva felállt.

– A csalók, a gyalázatosak...

– Jó, jó, csak menj.. Be akarom zárni a boltot.

Drogov Ikhim kilődörgött az útra, egy darabig állt imbolyogva, aztán elindult felfelé. Már majdnem a házhoz ért, mikor egy asszony szaladt vele szembe.

Gursovka Katja volt. Úgy, ahogy elrohant hazulról. Előbb a Mitru szállására szaladt, ott ácsorgott egy darabig. Várta, hátha az kijön. Bemenni szégyelte. Várt türelmetlenül, míg végre kijött más valaki onnan. Egy legény. Attól megkérdezte, hol van Mitru.

– Oh már elmentek, – legyintett a legény, – mért keresed? – nézett Katjára.

Katj a válasz nélkül hagyta. – Hová mentek? – türelmetlenkedett. 

A fiú a vállát húzta.

– Nem tudom... az állomásra, vagy hová. 

Katja szaladni kezdett lefelé az úton. 

Megismerte az úton jövő Drogov Ikhimet s elébe állt:

– Hol vannak a szoldátok, bátyuska? – kérdezte izgatottan. 

– Elmentek, a gazok, a gyalázatosak, az Isten verje meg őket! – ordította a vénember s botorkálva megindult tovább.

Katja állt. Összeszorult a torka. Aztán hirtelen nekilódult újból az útnak. Szaladt kifelé a faluból. Csattogott meztelen lába a földön. Szaladt a sövények mellett, összeszorított szájjal. Szaladt, hogy megtalálja Mitrut. Az nem lehet, hogy Mitru elmenjen s ő itt maradjon egyedül. – Az nem lehet – gondolta.

Kiért a faluból s nekivágott a háromkilométeres, állomásra vezető útnak. Kifulladt, lépésbe ment át, aztán újra szaladni kezdett.

A feleútnál szekér jött szembe vele. Homenyuk tért meg a lovakkal. Lépésbe hajtott. Mikor meglátta a szaladó asszonyt, ijedten kapta félre a lovakat s vetette magára a keresztet.

Katja ügyet sem vetett rá. Szaladt botladozva.

A sötét kis állomásról kiinduló vonat már a váltónál zakatolt, mikor kimerülten, csapzottan az állomás elé ért.

Egy nagy fekete-kabátú vasutas füstölgő lámpával az iroda felé tartott. A sínek mellől jött befelé.

Katja elébe állt s lihegve kérdezte:

– A szoldátok, bátyuska, a szoldátok?... A vasutas kíváncsian nézte végig.

– A szoldátok? Azok galambocskám, elmentek éppen most. – Lámpásával a távozó vonat után mutatott.

Katja rekedten kérdezte. – Elmentek?

A sínekhez botorkált meredten és a vonat után nézett. A vonat hátulsó lámpája messze piroslott már. Mind kisebb és kisebb lett. Katja állt a sínek között mellére szorított kézzel...

A piros pont lassan elenyészett.

Kolozsvár, 1939.

Bérci László fotója Asztalos Istvánról az 1939-43-as évekből