(Etimológia, viták) Sokan varázsszónak hiszik, s talán ezért silányítják divatszóvá. Koptatják, koptatják, mintha a szóból valaha vár épült volna, holott – bár minden bizonnyal kezdetben vala az Ige, Babilon is csak ledőlni tudott a hangzavar okán.
Végigkíséri a társadalomfejlődés lépcsőfokait, jelzőként beépül a cselekvés és a szellem majd minden vonatkozásába.
Önállóságot jelent, önálló befolyást, hatáskört, de nem tévesztendő össze az önjáró eszelős ötletével, a perpetuum mobilével.
Velünk együtt él vagy hal. Gondolkodásunk módja segítheti nyeregbe, s ugyanakkor le is vetheti onnan, ha kényelmességből a végrehajtás szolgaságába öltözünk.
Az utóbbi évek, hónapok politikai csatározásának erdélyi bumerángja az a süketek párbeszéde, mely arról szól, hogy igazából ki és hogyan is akarja az autonómiát. Eltökélt hívein kívül egyik és másik oldalon is vannak már szép számmal áldozatai: mindazok, akik elhiszik, hogy igenis, akarat kérdése az egész, hogy az erdélyi magyarság autonómiát nyerjen; illetve mindazok, akik úgy vélik, hogy ebből csak akkor lesz gálickő, ha a gondolatainkat, cselekvéseinket, erőforrásainkat visszafogók és árgus szemmel fölvigyázók kegyesen beleegyeznek abba, hogy eleresszék végre a kezünket.
Akik valóban hisznek az autonómiában, azok nem helyzetről, jó- és rossz szándékokról vitatkoznak, hanem azt firtatják, vajon mi, akikben az autonómiának föl kellene épülnie, megértünk-e eléggé a döntő, de nem egyik pillanatról a másikra megtehető lépésre.
Teszik ezt a szakember, a társadalomtudós, a kutató kíváncsiságával, felelősségével, nyugalmával, azzal a tudattal, hogy a jó válaszokat sose kell elsietni, és majd csak akkor érdemes őket kimondani, amikor már bennünk életvitellé szilárdultak.
Ezek a sorok négy évvel ezelőtt íródtak. Az autonómiát azóta is rendületlenül gyötörték: fennen meglobogtatták, meghurcolták, kilátásba helyezték, megnépszavazták, záaszlókra hímezték, kinyilvánították, aztán visszavonták, elvitázgattak fölötte - éppen pár hónappal a 2008-as helyhatósági választások előtt -, és semmi nem változott. Az alább kihámozható tanulságok mind-mind érvényben maradnak...
*
A krízis éve
Gagyi József csíkszeredai társadalomkutató, a Sapientia-EMTE oktatója, akit nemrég tüntettek ki a Székelyföld c. folyóirat idei szerzői díjával a lapban közölt elemző írásaiért és tanulmányaiért, 2004-ben két könyvvel is jelentkezett szellemi életünkben; az egyik, az Örökített székelykapu (Mentor, Marosvásárhely) alcíme „Környezetek, örökség, örökségesítés egy székely faluban”, és a máréfalvi (Hargita megye) társadalmi viszonyok, hagyományok és tendenciák részletes rajza és elemzése – úgy, ahogy csak az a kutató láthatja, aki témaközelben, a terep kitűnő ismeretével közeledik tárgyához.
A másik könyv, s alább most ezzel foglalkozunk, A krízis éve 1949 (Múltunk Könyvek, Pro-Print, Csíkszereda) szélesebb rálátással dolgozik, ám a szerzőnek hatványozottan nehezebb dolga van; nem a jelent búvárolja, hanem az elsüllyesztett közelmúlt emlékeit, s tulajdonképpen azokat a nyomokat keresi a Székelyföld sorsát megőrző, hézagosan elérhető dokumentumokban, kortársi tanúvallomásokban, az időszak sajtójában, melyek félreérthetetlenül jelzik: az erdélyi magyarság tömbben élő csoportja miként veszíti el vagy adja föl önrendelkezésének utolsó foszlányait, s miként hagyja magát eltéríteni egy felmenő ágban lévő hatalom, a „népuralom” úthengerre emlékeztető, meggyőző kényszerének engedve.
Jól tudjuk, az erdélyi magyarság 1919 után nagy árat fizetett azért, hogy a veszteségei miatti traumából, tehetetlenségéből felocsúdjon és bár a romániai hatalom, minden korábbi fogadkozása dacára jócskán megnyirbálta addig meglévő autonóm gazdasági és intézményrendszerét, maradék erőit és lehetőségeit mozgósítva mégis talpra tudott állni, létrehozva azt, amit úgy nevezünk, hogy a két világháború közötti romániai magyar politikai-társadalmi és kulturális élet. A magántulajdon szentségén, a szabad versenyen alapuló társadalmi közeg eltűrt ugyan bizonyos, önkényes diszkriminációs megnyilvánulásokat és visszaéléseket, de tényleges lebénítása csak teljes rendszerdöntéssel lett volna lehetséges, ilyen öngyilkos lépésre (kalandra? kísérletre? – ahogy vesszük...) a második világháború utánig nem is szánta el magát senki.
A fordulat, a társadalmi önrendelkezés feladása nem egyszerre következett be és tulajdonképpen e folyamatról szól a XX. század második felének erdélyi történelme is. Önrendelkezés feladása történt a II. bécsi döntés után is azáltal, hogy az erdélyi magyar ügyek intézése egyik percről a másikra átcsúszott az anyaországi politikai osztály kezébe. Közvetlenül a vesztes háború után aztán úgy tűnt, a jócskán felbillent egyensúly helyreállni látszik, s a nyilvánvaló kommunizáló törekvések dacára a polgári demokrácia további évekig működő - miközben egyre jobban szorongatott – keretei még szolgáltak bizonyos illúzióval az erdélyieknek, hogy legalább mikroszinten megmaradnak a hagyományos társadalmi képződmények, a szokásjogok, a közegellenállás megóvta értékek, vagyis hogy a kutya ugat ugyan, de a karaván tovább halad.
Gagyi könyve az 1949-es évben látja megtestesülni a korszak ama tengelyét, amelyen kifordul az idő és teljesen fölcseréli a szerepeket, amikor a kezdetben kisebbségben lévő hatalmi elit nyeregbe kerül, üldözöttből, kisemmizettből, majd megtűrtből úgymond a jól és igazságosnak hangzó néphatalommá válik, elevenek és holtak ura lesz, váratlanul ő lesz a karaván, a hatalmát elviselni kényszerülő egyének sokasága, a talpa alá simuló tömeg pedig maga válik békétlenkedő ebbé, aki nem csak, hogy terméketlen ugatásával marad, hanem a farkát is kénytelen behúzni.
E kritikus – krízises, fordulatos – év történéseit fejti fel a székelyföldi események általa elérhető metszeteit vizsgálva a szerző, s bár elemzése helyenként ama orvos intuíciójához hasonlatos, aki tisztában van vizsgálatának leküzdhetetlen akadályaival és hozzávetőlegességével, de a rendelkezésére álló eszközök és szimptómák segítségével megpróbál az események törvényszerűségeire következtetni, belőlük tanulságokat leszűrni. Gagyi tudja és be is vallja, hogy a levéltárakhoz való nehéz és hézagos hozzáférhetőség igen sok kérdőjelet és bizonytalanságot hagy a felvázolt mozgásképen, hiszen a leghitelesebb dokumentumok és bizonyítékok egész hada marad így homályban, a kutató pedig kénytelen mindenek előtt a korabeli sajtóra, illetve a véletlenszerűen felbukkanó hatalmi rendeletekben, mozgósító közleményekben és nyilvános határozatokban megfogalmazott, azokból kihámozható szándékokra támaszkodni. A kor sajtótükre azonban – a szerző menet közben számtalanszor felhívja rá a figyelmet – már alkatilag is torz és csak bizonyos pontjaiban kötődik a valósághoz, a népi demokrácia körülményei között inkább az elképzelt, a szándékolt, az áhított cél mihamarabbi eléréséhez szolgáltatott példabeszédet, botcsinálta érveket. Az akkori sajtó által ábrázolt valóság ugyanis soha nem létezett, az abban megnyilvánuló mozgások, vélemények hamisan felnagyítottak, torzítottak voltak, mindenre rátelepedett a pozitív (vagy negatív) általánosítás sűrű palástja, egyszerűvé és egyértelművé téve az olvasók – a lelkek – manipulálását. Mindez a kommunista sajtó eszköz-szerepéből fakadt, amit a népi demokrácia ideológiája nemhogy nem tagadott, hanem fennen vallott és intézményesen érvényesített: a sajtó az ideológiai nevelés eszköze. Ezért aztán belefér minden és nem idegen tőle semmi, ami eszköz-jellegét erősíti.
(Jóval későbbi évekből, az egykori magyar ifjúsági hetilap, az Ifjúmunkás gyakorlatából hoznék hiteles példát, amit magam is többször átéltem: nagyon sok esetben, ha az újságírónak a fiatalok szervezeti életének pozitív tapasztalatairól, népszerűsítésre és mozgósításra érett módszereiről kellett írnia, vagy meg kellett elégednie a jelentésekben, munkatervekben, az interjúalanyok elmondásában szereplő „virtuális” valósággal, amelyet ha megpróbált aprópénzre váltani – magyarán, a valóságtartalmát ellenőrizni -, akkor szomorú következtetésekre jutott, amelyek nem vezettek sehová se. Így történt, hogy a lap néhány újságírója ahhoz, hogy élőben végignézhessen, átvilágíthasson, majd megírhasson egy székelyföldi kisvárosban szervezett közmunka akciót – olyan körülmények között, hogy a helység mindenféle hivatalos nyilvántartásban e téren élenjáróként volt elkönyvelve, sőt, a kiszállás idejére a helyi szervezet munkatervében épp egy ilyen akció lebonyolítása szerepelt -, magának kellett inszisztálnia ahhoz, hogy néhány fiatal megjelenésével legalább formálisan megvalósuljon az elképzelés, sőt nekünk is be kellett szállnunk téglát hordani, ha meg akartuk írni, hogy eredményes munkavégzés folyt ama bizonyos ifjúsági hórukkon...)
A könyv idézet- és bizonyító anyagát egy ilyen eszköz-sajtóban testet öltött mesterséges politikacsinálás – a vágyak, az eszmények kész tényként való tálalása - teszi sok helyen kérdésessé, s inkább van dolgunk minősített, bár primitív valóságsminkkel, mint hiteles tanúságokkal. A sajtóban tálalt események valóságtartalma legtöbbször ugyanolyan kérdőjeles, akár a korszak megrendezett pereinek mesterségesen gyártott vádiratai.
Mindennek dacára, a kutató vállalja e bonyodalmas nehézségeket, a bizonyítás buktatóit, és az 1949-es évet úgy mutatja be, ahogy az nyomot hagyott későbbi életünkön. Rámutat arra, hogy a korról készített „gyorsfényképek”, bár életlenek, a valóság körvonalait rajzolják ki. Olyan intézkedéseket vesz vizsgálat alá, melyek olybá tűntek, mintha Románia – s benne Erdély – népe szabályosan a kardjába dőlne, feladva addigi önmagát, vállalva az „emberért”, a „dolgozó nép nevében” hozott, hosszú távúnak mondott, de gyakran változó direktívák és napiparancsok tömkelegét, amíg már-már maga is azonosult velük.
Ez az az év, amikor a vallási élet terén bekövetkeznek a legravaszabb machinációk, bár ebből se igen csinál titkot a rendszer, hiszen ideológiai zászlajára az ateizmust írta: a görög katolikus egyházat – 1948-as betiltása után - úgymond írmagostól eltüntetik a föld színéről (vagyonával együtt), az egyházi iskolákat államosítják, beindul a kultúrforradalom, tömeges sportmozgalommal tetézve, intézményesül a szabad idő – a vasárnapok – harcos kisajátítása, demonstratív céllal megalakulnak az első kollektív gazdaságok – amelyekkel nem az a baj, hogy léteznek, hanem az, hogy nem önszerveződések, nem alulról fölfele építkeznek, nem a felismert szükségszerűség, hanem a rákényszerített akarat hozta őket létre -, testet ölt az első gazdasági terv, átszervezik az egészségügyet, megjelennek a poliklinikák, frontális harc indul a népbetegségek ellen stb. Csupa olyan mozzanat, országosan meghirdetett program, melyekhez igazodni kellett, melyeket lehetett mímelni, de „hasznosabbnak” bizonyult inkább túlteljesíteni. A székelyföldön pedig ehhez jó partnernek bizonyult a helyi hatalom, talán ezért is lehet itt könnyebben konfliktusokat kreálni az új társadalom építésének „frontján”.
Gagyi könyve bebizonyítja, hogy mit jelent a társadalmi valóság viszonyrendszerében az a tétel, miszerint rombolni könnyű, építeni nehéz. Valójában az autonómia kereteit meg lehet szüntetni egyetlen tollvonással, reflexeit, hagyományait, szövődményeit kiirtani azonban legalább olyan bonyodalmas, mint az emberiséget totálisan kipusztítani. Történelmi távlatú társadalom-boncolása elsősorban abban szövetségesünk, hogy segítségével felismerhessük: ahogyan az utolsó csepp önállóságunk elveszett a krízis évének időlabirintusában, ugyanúgy iszonyú nehéz lesz visszaterelnünk magunkat ahhoz az állapothoz, hogy a magunk, a közösségünk, az igényeink és a lehetőségeink képére önállóan igazítsuk a világot, hiszen ahhoz, hogy ezzel se jogot, se érdeket, se egyént, se szabadságot ne sértsünk, oly végtelen lassú mozdulatra – olyan lágy, gyógyító „társadalmi símogatásra” – van szükség, amely több emberöltőnyi időteret is kénytelen majd kitölteni.
„Lefokozott” Székelyföldet?
Dr. Molnár Jenő professzor nemrég ünnepelte nyolcvannegyedik születésnapját. Az életét a földrajzi tudományokkal eljegyzett erdélyi tudós nemzedékek egész sorát indította útnak tanári és kutatói pályájukon. December elején volt tanítványai dicséretes és messze nem szokványos születésnapi meglepetést szereztek mesterüknek: tiszteletkötetet adtak ki legjobb, legértékesebb tanulmányaiból, szakírásaiból. A Táj és társadalom c. szöveggyűjtemény (szerkesztették Péter Pál és Kassay János), számos életrajzi és szakmai vonatkozás, illetve a tanulmányok mellett tartalmazza az idős professzor munkáinak időrendes jegyzékét is. Átböngészve a címeket, nyilvánvalóvá válik: dr. Molnár Jenő mindenek előtt az erdélyi sors cselekvő elkötelezettje. Olyan kérdésekben vág csapást, amelyek az általa művelt tudományág tárgyai ugyan, de közvetlenül érintik az Erdélyben, s számos esetben a Székelyföldön élők létbizonyosságát, kilátásait. Tudatosan vállalta fel a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben az alkalmazott – gyakorlati – földrajzot, s az oktatói munka mellett ilyen irányú kutatásokkal is foglalkozott.
Tanulmányait olvasva – egyesek most látnak először nyilvánosságot - kirajzolódik a földrajztudós ama nyilvánvaló szándéka, hogy felelősen felmutassa: milyen tényezőket nem lehet figyelmen kívül hagyni akkor, amikor egy vidék, egy körzet, tájegység fejlesztését, önállóságát, önkormányzati esélyeit boncolgatjuk; ilyen vonatkozásban arra hívja fel a figyelmet, hogy „a gazdasági erő elsőrendű szerepet játszik abban a követelménycsoportban, amelytől a szabad élet, az önrendelkezés és a megmaradás függ”. E mondat abban az először 1994-ben közölt tanulmány végén olvasható (A Székelyföld első gazdasági körzetfelosztása), mely annak a sepsiszentgyörgyi Nagy Gyulának az úttörő munkásságát elemzi, aki a XIX. század második felében, brassói erdőfelügyelői minősége mellett a Székelyföld gazdasági szerepével és hivatásával kapcsolatban kezdeményezőként elvégezte a régió tudományos alapú körzetfelosztását. A tanulmányból az is kiderül, milyen fontos az, hogy e felosztás minden esetben reálisan, statisztikai-gazdasági-szociális-történelmi-földrajzi tényezők bonyolult összefonódásait szem előtt tartva történjen meg, kizárva minden önkényes „határrendezést”.
Ma már igen nehéz lenne rekonstruálni, milyen előtanulmányok előzték meg a második világháború utáni évtizedekben történt, meglehetősen gyakori közigazgatási felosztások – lényegében: körzetesítések – változó hálórajzait, illetve az előtanulmányok mennyire támaszkodtak a maximális működőképesség és a hagyományos gazdasági-társadalmi összeszokottság, a harmónia szempontjaira, de tény, hogy a sűrű kapkodások, a nyilvánvalóan politikai szempontok erőltetése – a gazdasági-társadalmi zavarokon túl messzemenően rombolta a tájsági, a regionális öntudatot, nem egy körzet lakosságában kollektív identitászavart is okozva.
De a régióhatárok ide-oda tologatásának történelmi előzményei – „hagyományai” - is voltak, hiszen már Nagy Gyula Székelyföld-meghatározása is látványos egyszerűsítéssel – tudományos szempontból torzítással – operál azáltal, hogy a székely régiót magát „a statisztikai adatok könnyebb kezelése céljából, de gazdasági megfontolásból is az 1876-ban létesített négy megyével (Maros-Torda, Csík, Udvarhely és Háromszék) azonosítja”. Dr. Molnár Jenő szerint valójában „a történelmi Székelyföld a Maros-Tordához tartozó Szászrégen vidékére, a Görgény-völgyére s a Maros Déda-Maroshévíz szakaszára nem terjed ki. A négy megye területe kb. 16 000 négyzetkilométer volt, 1880-ban közel 480 000 lakossal. Ezzel szemben a Székelyföldé kb. 14 000 négyzetkilométer, kereken 440 000 lélekkel.” A tanulmány azt is leszögezi, hogy ez a Székelyföld „területileg hasonlatosságot mutat az 1952-ben létrehozott Magyar Autonóm Tartománnyal (MAT), amelytől csak abban különbözik, hogy néhány peremi település, de főként több keleti és déli, havasi községhatár lefaragásával kb. két és fél ezer négyzetkilométerrel kisebb volt”.
Amint a szerző Területi-közigazgatási felosztás Erdélyben (1876-1968) című, 1992-ben a Korunkban publikált tanulmányában látjuk, a változtatások – makroszintről tekintve – „elenyészők”, „csekélyek”, s végigkísérik a jelenkori erdélyi történelmet. A magyarság öntudatában, fogalomtárában viszont a székelység, a Székelyföld soha nem szűnt meg létezni, éppen csak a közigazgatási határok szabdalták át a pillanatnyi igények (oszd meg és uralkodj!) szerint e történelmi régiót, amely úgy tűnt, sokszor nem egyéb néprajzi kuriózumnál. És ebben a lefokozásban bármelyik uralom – mind a Trianon előttiek, mind az utániak – érdekelt volt, hiszen az önálló Székelyföld vágyálma mindenekelőtt olyan értékeire alapozódhatott, melyek mások szemében olcsó és áhított nyersanyagnak minősülnek: a fára és az ásványi kincsekre. E kettő tárhatott volna s tárhatna ma is tág teret a fejlődésnek, amennyiben magas szintű feldolgozásuk és értékesítésük a székelység kezébe kerül; ennek bekövetkeztét azonban minden időkben tudatosan sikerült megtorpedózni, keresztülhúzni, jobbik esetben a kijelentések szintjén meghagyni.
A Székelyföld fejlesztéséről, jövőjéről azóta is sorra születnek meg a tanulmányok, követik egymást konferenciák, kerekasztalok, s mind szaporábban pereg, frázis gyanánt a szó politikusi szájakról. Ki önálló Székelyföldet ígér választóinak, ki a székelyföldi autonómiában kiírt népszavazás mentén próbál érdemeket s támogatókat szerezni majdani voksokhoz. (Ezért aztán még mindig tisztességesebb, ha egy-egy megpályázott szakmai konferenciát lebonyolítván, s a reá szánt anyagi támogatásról elszámolván, legalább egy szakajtónyi előadással, többé-kevesebbé eredeti szöveggel szaporítjuk a már meglévő szakirodalmat.)
Érdekes módon, a legtöbb megközelítés nem tudja kikerülni, legfeljebb csak elhallgatni azt a tényt, hogy a politikai önállósághoz önálló intézményekre, az önálló intézmények jó működéséhez pedig gazdasági önállóságra van szüksége – nem csak a Székelyföldnek, hanem mindenfajta régiónak, akár EU-n belül, akár azon kívül. A XIX. századi Nagy Gyula azonban már jó ideje megrajzolta a székely gazdaság pályaívét, amit azóta senki se volt képes felülírni; szerinte a gazdasági fejlődéshez három feltételre van szükség: természeti kincsekre, a lakosság szakértelmére és tőkére. A két első adottság jórészt minden időkben adott volt, s nem a székelyeken múlott – a mindenkori hatalomban érdekelteknek viszont óhatatlanul a lelkükön szárad -, hogy a harmadik feltétel sehogyan sem „jött össze”.
Amikor pedig tőkéről beszélünk, akkor se nem idegen befektetésről, se leosztott pénzekről, sem kölcsönökről, még csak adományokról sem beszélünk; mindezek szerencsésen kiegészítik azt az önállóan működő, autonóm tőkét, amivel a régió – közösségi szinten – csupán a hagyományos székely közbirtokossági tulajdonviszonyok idején rendelkezett, s amelyekhez ma kétségbeesett, ám túlhaladott igyekezet szeretne visszakanyarodni. Mindaddig, amíg a Székelyföld mások jóindulatától, időben szűken behatárolt konjunktúrától, ellenőrizhetetlen és számonkérhetetlen ígéretektől függ, nem ura saját kincseinek és értékeinek, addig a székelység s a vele együtt élők csak máról holnapra, kiszolgáltatottan és az önállóskodás mákonyával kábítva magát fognak tengődni, legtöbbször nem is a szülőhelyükön, hanem ahol jobban megfizetik a mind terméketlenebb és olcsóbbá váló, legendás „székely ügyességet”.
Dr. Molnár Jenő szakemberként is figyelmeztet arra, hogy egy optimális területi-közigazgatási rendszer kialakításában fontos, sőt megkerülhetetlen a múlt pozitív gyakorlata, hiszen a régiók a történelem folyamán alakultak ki. Óv ugyanakkor a statikus hagyományőrzéstől, attól az elvakult buzgalomtól, hogy visszaállítsunk, ahelyett, hogy az alakuló élethez szükséges kiigazításokkal élnénk.
Korai, 1958-ban született Adatok a Magyar Autonóm tartomány gazdasági földrajzához tényrögzítésével és –gazdagságával, hiteles dokumentumértékével segít bennünket megérteni azt, hogy hiába volt minden alapvető gazdasági adottság, mely egy autonóm területen – gyakorlatilag a Székelyföldön - élők boldogulásához szükséges, hiába voltak a régió élén túlnyomó többségben magyar vezetők, továbbá hiába lehetett viszonylagos szabadsággal használni oktatásban és közéletben a magyar nyelvet, mindez egy szigorúan ellenőrzött és egy közös kaptafára húzott, kézivezérlésű intézményrendszeren keresztül nyújtotta az önállóság halvány illúzióját, amelyben viszont csak a túlteljesítés volt megengedett, a vonaltól való eltérés már avangárd, szektás, sőt ellenséges törekvésnek, megnyilvánulásnak minősült. Ráadásul az autonóm tartomány a közlekedő edények elve alapján működött: amennyi ellenőrzött szabadság és önállóság jutott a benne élő magyar (székely) embernek, attól éppen azok a magyarok fosztódtak meg – előbb , akik a régió határain kívül rekedtek.
Ám a közigazgatási autonómia olyan összetett kérdés, amelynek továbbgondolásához egy későbbi alkalommal más kutatók újabb elemzéseit hívjuk segítségül.
Kisebbségi „kirakatok”
1952-ben a meglepetés erejével hatott, hogy két esztendővel Románia közigazgatási reformja után, az új alkotmány életbe léptetésével ismét csak változni készülnek a régióhatárok. Ráadásul nem is akárhogyan: a korábban kettészakított Székelyföldből – amelyen Maros, illetve Sztálin tartományok közösködtek sikeresen, megosztó igyekezettel -, váratlanul felbukkant egy álomszépnek tűnő képződmény (amelynek azért volt akkor hitele, mert földrajzilag a székelység történelmének jogos igazságába öltöztették), a Magyar Autonóm Tartomány gondolata.
Sem előtte, sem utána nem működött Románia viszonylatában oly mértékű tolerancia, mely bár legalább névleg, természetes engedményeket tegyen a magyar autonómiának.
Nem csoda, ha sem a mai történészek, sem a társadalomtudósok – a politikusok meg végképp szeretnék elfelejteni – nem igazán tudják, hová is tegyék valójában a „MAT-ot”, ahogyan annak idején az új tartomány a mindennapi szóhasználatban, a gyakori nyelvbotlasztást elkerülendő, meggyökerezett.
2003-ban két, egymást szervesen ki- és fölerősítő tanulmány is napvilágot látott a tárgyban a Regio c. budapesti, negyedévenként megjelenő folyóirat 3. számában.
Az első (A sztálini „kis Magyarország” megalakítása – 1952), amelynek szerzője Stefano Bottoni történész, akkor a bolognai egyetem PD-hallgatója tulajdonképpen nem is vállalkozik semmilyen értékelésre: ő „csak” azt vizsgálja, milyen előjelei hívhatók elő az idő kútjából a váratlan döntésnek, illetve milyen hatóerők késztették a román politikát ennek az atipikusnak mondható lépésnek a megtételére. A kutatói célkitűzés csak első látásra tűnik pozitivistának – a pro vagy kontra politikai kényszeréhez szokott tudat nehezen veszi be, hogy valaki ne arról értekezzék, jó volt-e a MAT a romániai magyaroknak vagy sem, hanem azt vegye számba, hogy amiről mind a magyarok, mind a románok egyformán úgy vélekednek: téves, hibás lépés volt (a sajátos érvelésből fakadó más-más érveléstől eltekintve), azt miként lehet valósággá változtatni a sztálini Romániában. Nem mindennapi feladat ugyanis a nyomába eredni egy váratlan döntés születésének, amelyhez ráadásul nincsenek meg a kellő dokumentumok. Így aztán sem annak nincs nyoma, hogy a tartomány ötlete személyesen Sztálin atyuskától származik – bár a szálak egyértelműen hozzá vezetnek -, sem annak, hogy a román pártvezetésben egyáltalán fölvetődött volna az előzetes szándék és motivációja. Tény, hogy olyan időszakról van szó, melyben a lényeges politikai-gazdasági döntéseket kizárólag a „béketáborban”, így Romániában is mindenütt jelen lévő szovjet tanácsadók rábólintásával, illetve sugallatára és felügyeletével lehetett meghozni. Azt kell hinnünk, hogy valamilyen ok miatt sem a szovjeteknek, sem a román politikusoknak nem állt érdekükben nyíltan fölvállalni az intézkedés „apaságát” – valószínűleg azért, hogy utólag könnyebben moshassák kezeiket -, de logikai úton kikövetkeztethetjük, hogy ha a két tényező közül valamelyik nagyon ódzkodott volna az elképzeléstől, mindent elkövet, hogy a szándékot ha nem is kisiklassa, de eltérítse eredeti irányától.
Tény, hogy az erdélyi magyarság a döntést meglepődve ugyan, de sajátos lelkesedéssel fogadta. Különösen az érintett terület lakói lélegzettek fel egy nagyot, s úgy tűnt, az ajándék értékes és tartós lesz. Ezt a reményt táplálta az a negatív, sok esetben az elkeseredett tiltakozásig menő román reagálás is, ami a magyar oldalon valamiféle győzelem érzetét keltette, még akkor is, amikor hamarosan kiderült, hogy az autonómia színeiben megjelenített jogok kizárólag az illető területre szólnak, és végső soron úgy rajzolódnak körül, hogy „adjon is, meg nem is”. Hangsúlyozottan kényszeredett társadalmi előzékenység mutatkozott meg lépten-nyomon a kivitelezésben, amelyre jellemző mementóként a szerző idézi a román pártvezetés vitájának jegyzőkönyvét az új alkotmány szövegéhez javasolt szovjet módosításokról.
„Emil Bodnaras: A Magyar Autonóm Tartomány megjelenésével szükségesnek tűnik megszabni az ottaniak anyanyelvhasználatát a bírósági eljárások alkalmával. A bírókat és a népi ülnököket választják. Ha olyan személyt választanak, aki nem beszél románul, hogyan fog lezajlani az eljárás?
Miron Constantinescu: A szovjet alkotmány szerint minden autonóm tartományban a bírósági eljárások a vádlott anyanyelvén zajlanak. Politikai értelemben ezen csak nyerhetünk. Azerbajdzsán [alkotmányát példának véve] úgy fogalmazhatnánk: »A Magyar Autonóm Tartományban a bírósági eljárások nyelve a magyar, de azokban a rajonokban, melyekben román vagy más nemzetiségű lakosság él, az adott nemzetiség nyelve.« Vannak ugyanis olyan rajonjaink, ahol a lakosság román: pl. Ludas, Marosvásárhely.
Gheorghe Gheorghiu-Dej elvt.: Ne menjünk tovább. Nem véletlen az, hogy az elvtársak nem tettek több megjegyzést. Hagyjuk így [...] A bírósági eljárások román nyelven folynak, biztosítva az anyanyelv használatát. Ez a mi fejlettségi szintünkön elég."
Ami „elég” volt az akkori pártvezérnek, az tulajdonképpen a román nemzetiségi politika kétkulacsosságáról árulkodott: úgy fogalmazták meg a jogokat, hogy azok csak akkor kötelezzék a végrehajtót, ha történetesen jónak látja. A megteremtett lehetőség „két ajtós” volt, s az egyiken bármikor szabadon ki-bejárhatott a restrikció. Az autonóm tartományban pedig gyakran lehetett olyan helyzeteket kreálni, amikor az ott élő államalkotó kisebbség érdekeihez való igazodás lett a mérce.
Mint keret és szerkezet, az egykori MAT elsősorban nem azzal tűnt kirakatnak, hogy létezett, hanem azzal a móddal, amivel választott-kinevezett vezetői mindegyre bizonyítani próbáltak; egyrészt azt, hogy megbízhatóak, eleget tesznek a felső elvárásoknak, másrészt azt, hogy ez a közigazgatási forma eddig a lehető legjobb – legalább is azok számára, akik áldásaiból részesülnek. Bottoni emlékeztet azokra a törekvésekre és elképzelésekre, melyek azt célozták, hogy a fajsúlyosabb magyar intézményeket is a MAT-ba összpontosítsák, amiből annyi valósult meg, hogy az erdélyi magyarság körében beinduljon a többségi érdekek számára jótékony belháború, rivalizálás, áskálódás. A tartománynak megígért fejlődés – ne feledjük, hogy az ország egyik legfejletlenebb vidékéről van szó – szintén a kirakat kínálatát növelte, de a tervek tervek voltak s a lendület íve ígéretes volt.
Ifjúsági mozgalomban tevékenykedő akkori fiatalemberrel beszélgetve győződhettem meg arról, hogy a MAT-ban megtestesülő magyar reménységek valós felhajtóerőt jelentettek, s az akkor divatos, minden téren meghirdetett és beindított munkaversenyekben az autonóm tartomány amolyan „bezzeggyerekként” legtöbbször az élhelyek valamelyikén végzett.
Beszámol a tanulmány arról a nemzetközi érdeklődésről is, különösen a szovjetek részéről, ami a MAT megalakulása iránt megnyilvánult. A szerző elemző erénye abban érhető tetten igazán, hogy az intézkedés ellentmondásaira rámutatva elhatárolja magát valamennyi eddigi MAT-elmélet hirdetőitől: nem osztja teljes mértékben a kirakat-elméletet, de azt sem, hogy a MAT gettóra emlékeztető sajátosságai egyértelműen csak káros következményekkel jártak volna a tartomány lakosságára: a bezártság ugyanis segített elviselni a tömbben élő magyarságnak a rá nehezedő többségi nyomást és asszimilációja lelassult. Bottoni leginkább a MAT üvegházhoz hasonlító funkcióját látja – ha nem is bizonyítottnak, de valószínűnek, amellyel sikerült megóvni a Székelyföldön élők kulturális (bár archaizáltan stilizált) identitását, s a hajdani „flekkenvárosból”, Marosvásárhelyből egy funkcionális régióközpontot emeltek az addig egyedüliként elismert Kolozsvár mellé.
A másik tanulmány a csíkszeredai antropológus Gagyi Józsefé (Határ, amely összeköt), aki jó ismerője a kérdésnek, s nagy előszeretettel nézett utána, hogy a mindenki számára meglepő fordulatot hogyan vezette föl a kor sajtója, illetve miként reagálta le mind a kisebbségi magyar, mind a többségi román közvélemény. Politikai gesztusnak nevezi a MAT létrehozását, amit mindkét oldalon indulatosan félreértenek, komolyan vesznek. A román neheztelésre természetesen magyar lelkesedés a válasz, nem egy helyen a 40-es év „megismétlődését” látják az intézkedésben. Így aztán a „váltás” életbeültetése tulajdonképpen ki-, illetve bevonulásra emlékeztetett, sűrűn felröptetett rémhírekkel, nacionalista kilengésekről szóló hivatali jelentésekkel, odáig menően, hogy a MAT-ba került rajonok üzleteinek berendezését és raktárait sok esetben szabályosan kiürítették és a feladott tartományközpontba szállították, így az autonóm tartomány számos településén komoly ellátási zavarok léptek fel. Olybá tűnt, hogy egy kényszerű döntést kell mindenáron keresztül vinni, amelyet megfelelő dialektikus-materialista érveléssel könnyen lehetett igazítani az egymásnak ellentmondó érdekekhez. A magyarok ekként előszeretettel érezték úgy, hogy védett területen, egyfajta „kicsi Magyarországon” élnek, a román lelkiismeret pedig azzal vigasztalta magát, hogy a MAT határai tulajdonképpen összekötnek, mert bár más a nyelv, de egy a nóta...
A MAT története, időben végzetszerűen behatárolt sorsa tulajdonképpen erőteljesen jelzésértékű lehet a számunkra olyan értelemben, hogy egy külső tekintéllyel – gyakorlatilag erővel – megteremtett, nem egyeztetésen és szerződéses kompromisszumon alapuló jogrend sohasem oldja meg a kisebbségi önállóság, az önigazgatás kérdését, nem jár tartós és lényegi autonómiával, könnyen átfesthető, kikezdhető és lerombolható illúziónak bizonyul, éppen azért, mert nem öntörvényű gondolkodás eredménye, hanem behozott minta szerint „koppintják le”, s emiatt mindenki úgy magyarázza, úgy érti félre, úgy sajátítja ki, ahogy érdekeinek megfelel, és ez eleve kudarchoz vezet.
Vezetők pozícióharca?
Az 1968-as „megyésítésről” már nem csak hézagos, kifakult emlékei lehetnek az olvasónak, hanem összefüggő benyomásai, tapasztalatai és gondolatai. S mint az időben a mához közelebbi események, ennek is bővebb irodalma van az ötvenes évek történéseinél.
Foglalkoztunk korábban (RMSZ, január 18-i szám) a maga idejében nem csak Kelet-Európában ritkaságszámba menő Magyar Autonóm Tartomány létrehozásának és elsorvasztásának körülményeivel, a szinte törvényszerűen bekövetkező bukás logikájával. Az 1960-tól nevet és egyúttal profilt is váltó tartomány (új elnevezésekor „szinte” elmaradt hivatalos nevéből az addig lényegét jelentő „magyar” jelző, s Gheorghiu-Dejnek kellett fölfigyelnie rá, hogy a Maros Autonóm Tartománynak javasolt új képződmény létrehozására kidolgozott javaslat burkoltan a magyar autonómia egésze alól ki akarta húzni a szőnyeget) elvesztett néhány addig székely rajont (Sepsi, Kézdi), amelyek ismét a közben becsületes nevét visszanyert Brassóhoz csapódtak. Ezzel automatikusan megerősödött a Maros Magyar Autonóm Tartományon belül a román elem aránya, s ezzel együtt beindult az az egyensúlyi játszma, amelynek nyomán a tartomány addigi önállósága is fokozatosan semmivé foszlott. Magyar és román vezetők kínos paritását próbálták alkalmazni a helyi hatalmi hierarchia minden szintjén és területén, amit mellesleg a belső utasítások már mint kötelező szempontot írtak elő. Így lett váratlanul román első embere a tartománynak, miközben ahol magyar volt a főember, ott a helyettese lett román és fordítva – az egymás szigorú ellenőrzésének és sakkban tartásának elve szerint.
Érthető, hogy ez minden volt már, csak kisebbségi autonómia nem – immár a látszattal sem törődve. Az intézkedéshez természetesen megtörtént a kellő ideológiai felvezetés: 1955-től a MAT-ot számos felső szintű ellenőrzésnek vetették alá, különösen a testvériség és az internacionalizmus szellemében való nevelést illeti a dolgozók körében, s a székelységre rendre negatív következményekkel járó elmarasztalások egy bizonyos Monográfia-ügyben csúcsosodtak ki.
Gagyi József, a MAT viszonyainak értő kutatója a tatabányai Limes c. negyedévi tudományos szemle 2004/1-es, Változó Székelyföld című tematikus számában részletesen foglalkozik ezzel az időszakkal, amely még így is sok nyitva hagyott és kellően nem dokumentált kérdésben további feltárásra vár. Tanulmányának elején (Székely proletárok és burzsoá terminológia. „Székely” pártelit az ötvenes években) mindjárt arra az 1960-as tartományi csúcsértekezletre fókuszol, melyen a felső pártvezetés és –irányítás eszközemberei is részt vettek és felsőbb utasításra, de közös erővel sikerült ízekre szedni, ledorongolni azt a jókora könyvben összegyűjtött tanulmánycsokrot, amely A Magyar Autonóm Tartomány a szocialista fejlődés útján c. hangzatos címet viselte, s amit egyszerűen csak „Monográfiaként” emlegettek. Érdekes módon, ez a kiadvány pártrendelésre készült el - igaz, nem politikusok, hanem szakemberek (közgazdászok, mérnökök, újságírók, néptanácsi hivatalnokok) közreműködésével -, s propaganda célokat szolgált volna: azt kellett volna demonstrálnia, hogy a szovjet mintájú autonóm tartomány a lehető legjobb közigazgatási megoldás a székelység helyzetének szocialista típusú megoldására Románia keretein belül. A mintegy 30 szerző komolyan vette a feladatát, és amellett, hogy páratlan fejlődési ívet demonstráltak minden területen, felkutatták a MAT önálló fejlődési esélyeinek további irányát. A demonstráció túlságosan jól sikerült, s az említett elemzésen éppen ez nyújtott támadási alapot a tartományt felszámolni hivatottaknak. Érdemes a tanulmány e részét idézni:
Az ülésen a kritikák, éles ítéletek sorozata hangzott el, többek között a következő: az anyagban a szerzők burzsoá terminológiát használnak, például Székelyföld, székelység. A szerzők Romániát többnemzetiségű államnak nevezik, egyes szerzők még azt a kérést is taglalják, hogy a MAT-nak miért nem adnak önállóságot. A MAT-ról úgy beszélnek, mint egy független köztársaságról: autonomista tendencia mutatkozik meg abban, hogy rámutatnak, a MAT-nak fejlődéséhez nincs szüksége az ország segítségére, és úgy mutatják be, mint köztársaságot a köztársaságban. „Az egész anyagon mint egy fekete szál húzódik végig a nemzeti, regionális, autonomista izoláció. Ez a független Erdély burzsoá gondolata, amelyet a volt burzsoázia terjesztett." Végül pedig: a monográfiában nem magyarázzák meg konkréten és meggyőzően, hanem csak éppen megemlítik, hogy hazánkban, Romániában teljesen és véglegesen megoldották a nemzeti kisebbségek kérdését – írja Gagyi, aki arról is tájékoztat, hogy a könyvet még terjesztése előtt Bukarestben bezúzták, egy kézirata – szerencsés véletlen folytán? Bár véletlenek vajmi ritkán vannak – a budapesti Teleki László Könyvtárban tanulmányozható.
A támadás jó ürügy volt ahhoz, hogy meginduljon a MAT lebontása, az ügyben érintett káderek kicserélése. A párt így megszabadult mindazoktól, akik a tartománybeli status quo hatására megpróbáltak jó elvtársként, de jó magyarként is élni és cselekedni, akik komolyan vették, hogy a régió sajátos fejlődése mellett immár elengedhetetlenül szükség van a MAT statútumának megalkotására és hivatalossá tételére. Tulajdonképpen ez lett volna az a jogi aktus, amely hitelesíti az 1952-ben kikiáltott autonómiát, de a Monográfia félreseprésével ennek a leghalványabb illúziója is szertefoszlott.
Az évről évre romló „autonómia-viszonyok” felemás hangulatában némi reménykedésre adott okot az 1968-ban bejelentett „megyésítés”, amely első leosztásban látszólag igazságot szolgáltatott volna a sokat próbált és minduntalan átejtett Székelyföldnek. Igaz, hogy az elképzelések szerint Maros leszakadt volna, „cserében” viszont a leszakított Sepsi és Kézdi rajonok visszatértek volna a székelység kebelébe, egy nagy székely megye, Hargita keretén belül, Csíkszereda központtal. Az elképzelésről messzire lerítt, hogy nem többségi koponyában született meg, s az első pillanatban meg tudta szerezni a romániai magyarság reménykedését. Ez az „igazságtevőnek” bemutatott, fiatal Ceausescu-korszak felívelő szakasza volt, a „prágai tavasz” kiváltotta demokratikus nyitás előtt, ami nem csak pro, hanem kontra véleményeknek is szabad folyást adott (különösen, ha azok többségi irányból jöttek), s a reménykedés hamarosan elsietett reakciónak bizonyult: Brassó és az általa mozgatott politikai tényezők nem örvendeztek a tervezett veszteségnek, Sepsi és Kézdi körzetét igyekezett volna megtartani, beindítva a nagy székely megye terve elleni támadást. A jelek szerint a merényletet csakis úgy lehetett hárítani, ha a nagy székely megyéből két kisebb székely megyét szorgalmaznak, amelyekben a magyarság részaránya többségi marad. Ezt központilag is nehezebben lehetett megfúrni, ugyanakkor a régió lakosságával is könnyebb volt győzelemként beállítani, hiszen a két megye – az egy helyett – gyakorlatilag szinte kétannyi vezetőréteget és vezető funkciót jelentett, ráadásul az autonóm tartomány addigi vezetése, amely a dolgok természetéből fakadóan Marosvásárhely érdekeltségű volt, nem jelentett konkurenciát a székelyföldi elit számára.
És ekkor robbant a megyésítés máig emlegetett „bombája”, a hargitai „megyecsinálás”. Az a pár nap alatt lezajlott székely „népmegmozdulás”, ami azt ültette el a Csíkszeredában élők szívében, hogy a felsőbb akarattal, a párt szavával is szembe lehet menni, kitartás és összefogás kérdése az egész. Az eseményt több jelenkori elemzés és emlékezés is felidézi – Gagyi József már ismert kutatásai mellett szót érdemel Sarány István és Szabó Katalin közös dokumentumkönyve (Megyecsinálók. Szemtanú Könyvek, Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2001), valamint Zöld Lajos újságíró visszaemlékezése (Kölcsönkért élet, kamatra. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2003). Valamennyi szövegből végső soron az derül ki, hogy a nagy ütközetben mozgatott tömegek tulajdonképpen egy igen szűk, helyi érdeket védtek, mindenek előtt Csíkszeredára lokalizált célkitűzésekkel, amelyek ahelyett, hogy távlatosak, egy majdani régióközpont felelősen gondolkodó elméihez illőek lettek volna, tulajdonképpen a három kívánságot teljesítő aranyhal meséjét idézték, amikor az ígérettől és a lehetőségtől elkábult halásznak talmi vágyakon kívül egyéb sehogy sem jutott eszébe.
A tanúvallomások tévedhetetlenül jelzik, hogy a leendő Hargita megye potenciális csíki vezetői, attól való jogos félelmükben, hogy az önkényesen és váratlanul Székelyudvarhelyre átirányított megyeközpont mellékvágányra terelésüket jelentheti, messzemenően támogatták s a háttérből még tüzelték is a népi tiltakozást, vigyázva arra, hogy az elszabadulni látszó indulatok, a pár napig tartó utcai tüntetés az ellenőrizhetőség és a rendszer- és párthűség keretei között maradjon. A rendszer és az azt irányító pártfőtitkár remek helyzetfelismerését dicséri az a tárgyalásos „húzd meg, ereszd meg”, melynek eredményeképpen, engedve a csíkiak követelésének, tulajdonképpen évtizedekig, mind a mai napig bebetonozta mind a kisebbségi vágyak kereteit, mind a többségi érdekérvényesítési szempontokat és eszközöket.
Érthető, hogy mindezeknek, egy majdani területi-gazdasági helyi autonómiával számolva gyökeresen át kell értékelődniük, s a mai vezetői nómenklatúra alkalmatlanná válik egy ilyen feladatra, minthogy jobbára a felső, a központi hatalmat képzi le – ahelyett, hogy a helyi hatalom és erőforrások sajátos kulcspozícióiból képviseljen önálló érdekeket a központi államhatalom felé. Amíg az ezt megtestesítő új vezetőréteg nem jelentkezik, az autonómia könnyű meghurcolni és kijátszani, ideológiai csatározásoknak mondott érdekháborúk eszközévé silányítani.
Ki „fejleszti” a vidéket?
Jóideje mindennapi gyakorlat, hogy amikor és ahol csak lehet, a magyarországi tudományosság kész átadni uniós tapasztalatait a határon túli magyarságnak. Teljesen természetes mozzanat volt tehát az a január eleji látogatás, melynek során dr. Rajnai Gábor, az ECOVAST (Falvak és Kisvárosok Műhelye Egyesület) Magyarország elnöke, Csíkszeredába látogatva felkereste a Sapientia egyetemet is, ahol jócskán estébe nyúló nyílt előadáson ismertette szervezetének – mely egy tágabb európai szervezet tagja – eddig elért eredményeit és elképzeléseit a vidék-fejlesztés tekintetében. A vendég nem csupán ezzel az előadással hagyott maga után felbecsülhető nyomot, hanem különböző együttműködési tárgyalásokat folytatott a helyi vezetőkkel és szakértőkkel, mindenek előtt a székelyföldi régió fejlesztése előtt álló konkrét távlatok körvonalazhatóságáról.
Mindez szépen hangzik egy hírlapi beszámolóban, de a puding próbájához hasonlóan akkor hisszük, ha látjuk – ehhez pedig elengedhetetlen a „beavatás”.
Mint a másfél órás előadás egyik hallgatója, legcélszerűbb arról tanúságot tennem, hogy az előadás által hagyott konkrét nyomokon túl, milyen gondolatokat ébresztettek bennem az elhangzottak. Végül is, egy jó előadás biztos fokmérője mindig az a kisugárzás, amely képes megtermékenyíteni a gondolkodást, az autonóm következtetéseket. Dr. Rajnai Gábor előadása (Vidék-fejlesztés) ilyen volt, pedig nem tett egyebet, mint vázlatosan előadta, hogy a jelenleg nagy európai érdeklődésnek örvendő vidékfelemelő programokba való bekapcsolódáshoz milyen fogalmi egyeztetésre és egyetértésre van szükség ahhoz, hogy a projektek körül ne meddő viták dúljanak, hanem összehangolt cselekvési stratégiák működjenek. Vagyis, a kályhától indította a „táncoktatást”, s miután sikeresen átbeszéltünk négy alapfogalmat („komplex fenntartható vidék-fejlesztés”), illetve tisztáztuk, hogy a vidék ún. felemeléséhez sem a kimondott agrárszemléletű megközelítés (miszerint az agrárium fejlesztésében rejlene a megoldás kulcsa), sem az urbanizációra esküdő hasonelvű globalizálás (mely azt a maradék értéket is kiölné a vidékből, amely mára még megmaradt) nem visz közelebb, sőt, még inkább eltávolít szándékainktól, eljutottunk oda, hogy elfogadjuk az egyik sarkalatos tételt: ha egy vidéket – községet, tartományt, régiót, tájegységet stb. – kézbe akarunk venni és fel akarjuk futtatni úgy, hogy az minden szempontból, s mindenek előtt az emberi tényezőhöz való igazodással „fenntartható” legyen, magyarán ne szoruljunk külső segítségre (ami viszont egyáltalán nem zárja ki az együttműködést, sőt!), akkor ezt csak úgy tehetjük meg, ha az adott vidék adottságaiból, értékeiből indulunk ki, azokra építjük a fejlesztés több lábon álló célkitűzéseit, ezekhez pedig megteremtjük a partnerségi együttműködést a térség közösségi erői – a közhatalom, az üzleti szféra és a civil világ között.
Persze, az előadás arra is rávilágított, hogy egyelőre a legkönnyebb dolog a tennivalókról és a fogalmakról beszélni, e téren – tájékoztatott az előadó – bár maradt még homály, ellentmondás és viszály elég, megtörtént a lényegi áttörés. Most a gyakorlat hosszasnak látszó iszapbirkózása folyik, azoknak a kikerülhetetlen lépéseknek a megtétele, melyek révén az érdekek a közös cselekvés érdekében összehangolódnak. Hiszen a végrehajtással megbízott, demokratikus úton felruházott hatalom mindenek előtt az időben teljesülő sikerben érdekelt, hiszen megbízatása véges, behatárolt periódushoz, ezen belül célhatáridőkhöz kötött, arra ügyel, hogy a mérlegelésből a vitákból mihamarabb akció is szülessék. Ezért eredendően türelmetlen a másik két partner felé, elvégre a gazdasági-üzleti tényezők a minél nagyobb hasznot hajtó megoldásokat, variánsokat szorgalmazzák, mellettük agitálnak, próbálván maguk felé téríteni a közös szekér rúdját; a civil szféra viszont eleve gyanakvóan, az eddigi „fejlesztési” tapasztalatok káros következményeiből, voluntarizmusából, Janus-arcúságából tanulva viszonyul minden új elgondoláshoz és tervhez, féltve a még megmaradt erkölcsi, magatartásbeli, tudati, kulturális, környezeti, közösségi stb. értékeket, ezért nehezen enged a kellő biztosítékok beépítése nélkül.
Ez az a pont, amelyhez érve úgy érzem, ki kell lépnünk az előadás keretei közül, s feltennünk magunknak a kérdést: vajon a romániai magyar politikum által oly gyakran hangoztatott s olykor közönséges fütykösként lóbált autonómiának nem éppen ezen az egyeztetendő érdekkonfliktuson kellene túljutnia ahhoz, hogy cselekvési programunk lehessen?
Amely – ha jól körülnézünk – minden szinten és dimenzióban behálózza az életünket, annak valamennyi szegmensét. Egyeztetnünk kellene, méghozzá hosszú távra, politikai szerveződésünk és cselekvésünk tekintetében, de a hivatalos érdek valahogy nem tud összebékülni az üzleti szemponttal, illetve a civil társadalom érdekeivel, sőt, a jelek szerint az eddig képződött árkok tovább mélyülnek. De tudományosságunk sem tud autonómmá válni, hiszen kisebbségi autonóm szerveződéseink tulajdonképpen csak a civil szervezetek minden előnyével és hátrányával jobbára klubszerű, belterjes képviseletre képesek, jórészt hiányzik tevékenységükből az üzleti, illetve a hivatalos elem. Közösségmenedzselő önigazgatásaink a hivatali türelmetlenség és felülről szervezés kényszere, illetve a bonyolultan összefonódó, nem egy esetben számos belső konfliktustól megosztott üzleti szféra között vergődnek, a civil oldal pedig képtelen szervezetten hallatni a hangját, kinőni az iskolapadból, amelybe az idők szele valamikor bekényszerítette, de aztán meg is feledkezett róla. Amíg ezek a jobbára természetes, a dolgok természetéből eredő konfliktusok mentén, vajmi kevés partnerségi szolidaritással folyik egy közösség, vidék, régió életének a megszervezése, anyagi erőforrásainak a kezelése és hasznosítása, az emberi élet minőségének az alakulása, addig semmilyen remény nincs az autonómiára, mert a dolgok sose előre fognak menni, csak bonyolódnak, mind mélyebb kátyúkba kerülnek, egyre több anyagi és emberi energiákat emésztenek föl, minden látható eredmény nélkül.
Az ilyenfajta önállósodás megfinanszírozására pedig sehol a világon nem talál az ember se mecénást, se társadalmi szerveződést, se felső hatalmat, de még külső partnert sem, mert hiányzik hozzá a fenntarthatóság garanciája.
Itt aztán ismét visszakanyarodhatunk dr. Rajnai Gábor előadásának fonalához, amelyben hangsúlyos szerephez jutottak a jelenkori európai elvárások és preferenciák. Kifejtette, hogy az ECOVAST, amelynek magyar szervezetét vezeti, tulajdonképpen a partnerségi együttműködési formákból fakadó szemléletmódot és projekteket támogatja, s túltekint az Európai Unió határain, hiszen nem csak a tagországokat fogja át. Az EU viszont, a maga során szívesen veszi, ha tagországai nem tagországokkal is partneri viszonyba lépnek, közös projektek, fejlesztési elgondolások mentén. Ehhez valóban jönnek a pénzek – ami, tapasztalatunk szerint, manapság mindenki fantáziáját érezhetően mozgatja -, de csak bizonyos feltétellel: a projekteknek nem csupán a fejlesztés anyagi-gazdasági vonzatait kell tartalmaznia, hanem teljes partnerségi hátterét, annak minden vonatkozásával együtt, s kötelességszerűen mindazokat az elképzeléseket, amivel kompenzálni próbáljuk a vidéki lét viszonylagos intézmény-hiányát, illetve miképpen válaszolja meg a horizontális érdekek – a nők, fiatalok, a hátrányos helyzetűek, a kisebbségek, egyéb rétegződések szempontjából felvetődő sajátos igényeket, kérdéseket.
Az uniós készülődésben – volt az előadás végkicsengése, s egyben üzenete is erdélyi vezetőinknek, szakembereinknek - a sokat hangoztatott SAPARD-tól el kell jutni a mind nagyobb teret hódító, mifelénk még éppen csak harangozni hallott LEADER-ig, amelynek immár jóval több pályázati tényezővel kell megfelelni, s amelyhez csak a helyi demokrácia legintelligensebb formája nyújt biztosítékot. A LEADER-pályázatban tisztán kell szerepelnie a területi elemnek, a valamilyen formában megnyilvánuló innovációnak, az integrált programoknak, az alulról felfelé építkező kezdeményezésnek, a teljes partnerségi bázisnak, a helyi forráskoordinációnak, a hálózati együttműködésnek. Erdélyi kisebbségi társadalmunknak, önkormányzatainknak, civil szerveződéseinknek elsősorban ebben az irányban ajánlatos önállósodási ambícióikat kiélniük ahelyett, hogy üres, tartalmatlan területi autonómiákról szajkózzanak megemésztetlen szlogeneket, illetve etnikai színezetű különállásokra fecséreljék a drága energiát és időt.
Amennyire az EU az együttműködni tudó országok klubja, ugyanúgy helyi autonómiáink is az együttműködni tudó közösségek és személyek összefogása lesz – székely referendumokon innen és túl.
Az elodázhatatlan gazdasági „szemüveg”
Szemléző-továbbgondoló sorozatunkban szót ejtettünk már a tatabányai Limes negyedéves tudományos szemle tavalyi két székelyföldi számáról, az abban lefektetett sokszempontú régió-megközelítésről. Ami igen rokonszenves a vállalkozásban: a szerkesztők tulajdonképpen teret nyújtottak a fiatal erdélyi szakembereknek, hogy kifejthessék – ki-ki a saját területével kapcsolatosan – a Székelyföldre vonatkozó történelmi, illetve fejlesztési szempontjaikat. Míg az első szám inkább általában, minden irányból közelít a székelyföldi jelenségekhez, a második már a címválasztásban is céltudatos: Székelyföld mint régió.
És bár az erdélyi-romániai magyarság autonómiájának problémája sokkal összetettebb és sokrétűbb, hogysem azt egy, akár a Székelyföld nagyságú területre lehessen redukálni, a szűkített vizsgálódás azért modellértékű, mert a gazdasági-szervezési szemüvegen át minden megszűnik kiemelten etnikai színezetűnek látszani, s nem az elhatárolódásra, hanem az együttműködésre teszi a hangsúlyt.
Mindenek előtt szót érdemel ilyen szempontból a székelyudvarhelyi Geréb László tanulmánya (A Székelyföld a román gazdasági-statisztikai térben), amely 1999-2000-es adatok alapján tárja fel, milyen paramétereiben marad alul, felel meg, illetve teljesít túl demográfiai-szociális-gazdasági szempontból a székely régió az általános romániai helyzethez viszonyítva. Kitűnik, hogy az urbanizáció a három székely megyében (Maros, Hargita, Kovászna) valamivel elmarad az országos átlagtól (Hargita megyében a legkisebb a városi lakosság aránya), népsűrűség szempontjából viszont a székely lemaradás már jóval nagyobb. Az átlagéletkor nem mutat eltéréseket. A népszaporulat szempontjából a régió nem áll a legrosszabb helyen, összesítésben a három megye jobb az országos átlagnál. A foglalkoztatottság tekintetében szintén nincs rossz helyzetben: a legnagyobb munkanélküliség nem Erdélyben, hanem a Kárpátokon kívül dúl Romániában. Ismeretesek a mezőgazdasági sajátosságok a székelységben, s igaz ugyan, hogy sajátos klíma- és talajviszonyai miatt gabona- és zöldségtermesztés tekintetében érthető hátrányban marad, kárpótlásként viszont kiemelt a helyzete a burgonyatermesztés, legelő- és erdőgazdálkodás terén. Az infrastruktúra állapota további érdekes képet mutat: a lakásállományt illetően a Székelyföld határozottan jobban áll az országos átlagnál. A civilizációs ellátottságra utaló víz-, gázellátás és csatornázás terén pedig jóval kecsegtetőbb a helyzet a régióban (egy jellemző példa: az ország gázzal ellátott településeinek több mint egynegyede a Székelyföldön található!). A közlekedési utakkal való ellátottság és azok állapota ellenben elismerten az országosan legrosszabbak közé tartozik.
Mindez természetesen csak a „látlelet”. Körültekintésünk elmélyítéséhez szükség van arra is, hogy tisztán lássunk az erdélyi-székelyföldi közpénzek tekintetében. 2001-es adatok alapján elmondható, hogy az egy lakosra jutó önkormányzati bevételek mutatója a székely megyékben magasabb az országos átlagnál, s az egy lakosra jutó önkormányzati saját jövedelem terén is csak kicsivel marad az átlag alatt – ám az igazi nagy vesztesek a Kárpátokon túl találhatók. Igaz, hogy a számukra kedvezőbb – mert életfontosságú – visszaosztással nagyjából kiegyenlítődnek a differenciák, s ezt nehezményezik az erdélyi megyék, de a megalapozott pénzügyi összevetés végül is kedvező mérleggel zárul: „A három székely megye esetében van néhány terület, ahol az országos átlag alattiak a mutatóik, de összességében nem rossz a helyezésük...Az adózás kérdéskörén belül arra a következtetésre juthatunk, hogy a Székelyföld – a közhiedelemmel ellentétben – nem tartozik az országot eltartó régiók közé”.
Miután ezzel egy eléggé tömegszlogenné vált summás ítélet hitele dőlt meg, az autonómia törekvések szorgalmazóinak a lényegre kell helyezniük a hangsúlyt: tisztán látni a Székelyföld gazdaságszerkezetét, ami azért nem könnyű, mert a térség hivatalosan csupán része egy makrorégiónak, s a rá vonatkozó adatokat inkább csak megbecsülni lehet. A Limes 2. számában ezt egy ugyancsak székelyudvarhelyi szakember, Ilyés Ferenc végzi el (Rövid helyzetkép a Székelyföld gazdaságáról), amely immár a térség sajátosságait veszi számba. A fő mutatók alapján a gazdasági szerkezet kiegyensúlyozottnak mondható – állapítja meg a szerző. Miután végigtekint a jellegzetesen székely gazdasági tevékenységeken – amelyek mindenek előtt a vidék gazdasági adottságaira épülnek, úgymint textilipar, fakitermelés és –feldolgozás, állattenyésztés és járulékos élelmiszeripar, borvízkitermelés stb. -, megállapítja, hogy a közlekedési utak szempontjából periférikus helyzet hátrányosan érinti a székelységet mind a beruházási kedvet, mind a kereskedelmet illetően. Több területen is jelzi, hogy a tisztánlátást nehezítik az összemosott adatok, ilyen például a pénzügyi és kereskedelmi tevékenység is, amelyekben igen sok esetben központosított intézmények vidéki képviseletei működnek, amelyek helyi vonatkozásaiba nehéz belelátni, s a hozzávetőlegesség nem jó tanácsadó. Hiszen az autonómiával kapcsolatos elképzeléseinkbe épp azért csúszik oly sok naivság, működésképtelenség, tévhit, mert megszoktuk, hogy inkább csak megsaccoljuk a dolgokat ahelyett, hogy szemügyre vegyük azokat; még akkor is, ha történetesen rálátásunk lehetne.
Kassay János csíkszeredai geográfus tanulmánya (Városok és településhálózat a mai Székelyföldön) egy másik alapvető aspektust: a székely vidékek térszerkezetét boncolgatja és minősíti, elhelyezve azt a román regionális térszerkezet egészében. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen összkép kinagyított részleteivel együtt meggyőző és funkcionális székelyföldi régióban gondolkozik – abban, amely a történelem folyamán sajátos entitásként alakult és fejlődött, nem egyszer szándékaival és törekvéseivel, adottságaival ellentétesen, örökké kereste önmagát, s ahhoz, hogy önállóan saját lábára álljon, mindegyre vissza kellett nyúlnia gazdasági-társadalomfejlődési hagyományaihoz, amelyek e sajátos térszerkezetből lakható és működőképes életteret alakítottak ki. Az egyik kardinális megállapítás éppen azt fogalmazza meg, hogy ez az egységesnek tűnő régió távolról sem homogén, s mind környezeti, mind történelmi-kulturális szempontból több térségre, számos élő tájegységre és kistájra darabolódik. Így aztán az önállósulást természetszerűleg és kikerülhetetlenül meg kell előznie egy hangsúlyozott kiegyenlítődésnek, amely érdekes módon nem a különbségeket, a sajátosságokat tünteti el, hanem a közös értékeket és érdekeket erősíti fel és azok mentén tűz ki fejlesztési irányokat.
A mai helyzet ugyanis az, hogy a Székelyföld bele van szorítva egy adott s nem is igazán eszményi közigazgatási rendszerbe. Egyrészt három részre van szakítva, amely nem kedvez az egységesülő célkitűzéseknek, ugyanakkor feloldódik egy határain jóval túlmutató fejlesztési régióban, amely hat erdélyi megyét egyesít (Központ-régió), s amelyben a székelyföldi sajátos érdekek úgymond feloldódnak, alárendelődnek, érdekellentétekbe kerülnek a mesterségesen kiszabott s nem a szerves egységesülés révén kitűzött célkitűzésekkel. Az 50 várost, 335 községet és 1828 falut magába foglaló, 2,6 millió lakost számláló (ennek 64,4 %-a román, 30,7 %-a magyar, 1,3 %-a német és 3,3 %-a cigány az 1992-es adatok alapján), Erdély több mint egy harmadát kitevő régió, amely jóval meghaladja Albánia vagy a Macedón Köztársaság területét, önmagában imponáló méretű, de benne a székely vidék, főként Brassó és Szeben megyék mellett afféle másodhegedűs szereppel kell hogy beérje, urbanizálódási foka ugyanis jobbára a második világháború utáni évtizedekben következett be, erőteljes központosító voluntarizmus eredményeképpen. A székelyföldnek tulajdonképpen nincs egy klasszikus értelemben vett vonzásközpontja, vérbeli nagyvárosa, az ennek tekintett Marosvásárhely rendelkezik ugyan a regionális központra jellemző funkciókkal, ugyanakkor a gazdasági kisugárzása mellett oktatási-kulturális tényező is, de csak részben a Székelyföld irányában, amelynek perifériáján helyezkedik el, nem székelyföldi város, sokkal inkább belső-erdélyi, amely nyugatabbra épp úgy kisugárzik, s a legerőteljesebb hatást inkább csak saját megyéjére fejti ki igazán. Székelyföldre irányuló vonzáspászmája megütközik a Brassó által kifejtett befolyással, amelynek metszésvonala „a Székelykeresztúr-Székelyudvarhely-Gyergyószentmiklós vonalon húzódik, ettől északra Marosvásárhely, délre Brassó vonzereje érvényesül.” Szerző szerint nem egyértelmű ez az egy „családon” belüli, de egymás leépítésére törekvő konkurenciális tendencia – amibe oktatási téren például Kolozsvár is masszívan beleszól, s mind Brassó, mind Marosvásárhely térségétől jelentényen elvonja a főiskolán tovább tanulni vágyó fiatalokat.
A Székelyföld viszonylatában külön probléma a jelenlegi Hargita megye kétközpontúsága, amivel akármilyen konstrukcióban számolni kell. A tanulmány részletesen foglalkozik a településhálózati viszonyokkal, amelyek a fejlődési ellentmondások, illetve a földrajzi adottságok miatt inkább a hagyományos vonzáskörzetek mentén alakulnak, s ha történt is előrelépés e téren, minden átmeneti, képlékeny. A városok gazdasági vonzáskörzete – még a megyeszékhelyeké is – erősen korlátozott, ami egyfelől szerencse is, hiszen így nem léteznek ipari szempontból súlyos válságövezetei.
Mindezeket összevéve, a székelyföldi autonómiatörekvésekben akkor ígérkezik majd előbbre lépés, amennyiben a jelzett hátrányok ledolgozására – mindenek előtt egy egységes, erőteljes kisugárzó központ hiányát ellensúlyozandó – különleges régiófejlesztési projektek valósulnak meg, amelyekben az etnikai elem csak akkora és olyan korlátozott mértékben van jelen, amennyiben az az együttélés és az összefogás mindennapjaiból és adottságaiból természetesen fakad.
Esélyek – rövid és hosszú távon
Kétségtelen, hogy a tatabányai Limes tudományos szemle két tavalyi számában közölt székelyföldi összeállítás egyik legizgalmasabb, mert kevésbé ténymegállapító, annál inkább projekciós anyaga a Bíró Béla politológusé, aki a Sapientia erdélyi magyar tudományegyetem csíkszeredai karainak (is) oktatója. Elméleti fejtegetései, politikai prognózisai és helyzetelemzései (el)ismertek nem csupán idehaza, hanem az egész Kárpát-medencében. Mostani többlépcsős tanulmánya (Az autonómia esélyei) érdekes módon egyszerre jövőbe mutató, gondolatébresztő, ugyanakkor példaanyagában idejétmúlt, némileg leragadt, hiszen az élet a tényanyag boncolgatásának megjelenítéséig jócskán túllépte önmagát, új alakzatokba rendeződött, a politikai színtér szereplői jórészt szerepet cseréltek, a romániai magyarság politikai alakzatai egy egészen más viszony- és lehetőségrendszerbe kerültek, mint voltak a 2004-es helyhatósági választások előestéjén, amikor a tanulmány született.
Senki nem kéri számon Bíró Bélától, hogy nem látott előre olyan fordulatokat, amelyek fél vagy éppen egy egész év eltelte után következtek be a romániai politikai életben. Kifogásunk annyiban jogos, hogy az elméleti fejtegetéséhez használatos bizonyító anyag konkrétumai jórészt romlékonynak, konjunkturálisnak bizonyultak. Így például az a megállapítása - miszerint az SZDP korábbi választási győzelmével a román szociáldemokrácia annyira bebetonozta saját uralmát, hogy az ellenzék azóta teljesen eltűnt, felszívódott a hadszíntérről - már a helyhatósági választások után sem felelt meg a valóságnak, a 2004 év végi általános választásokon pedig, ha nem is teljes vértben, de mindenki meglepődésére csak összeállt valamiféle ütőképes ellenzék, s ezen belül az RMDSZ – a szemére vetett „ellenzék-elárulást” váratlanul korrigálva – a demokratikus(abbnak ható) erők oldalára állt. Ezzel pedig, ha egyelőre csupán a keretek, a törvényhozás szintjén, az immár kormányegyezség alapján készülő kisebbségi törvénytervezettel jelentősen közel került autonómia elképzeléseink esélyeihez.
Ezért aztán Bíró tanulmányának mindenek előtt azokra az elemeire összpontosítunk, melyek kiállták a múló idő próbáját s amelyek mentén az autonómia gondolata családiasan megvetheti lábát a romániai közgondolkodásban. Jó szolgálatot tesz a szerző azzal, hogy eloszlatja az addig talán mindenki által szándékoltan őrzött ködöt az elhíresült Gross-féle jelentésről, amely kimondja ugyan, hogy a kisebbségek autonómia-törekvéseinek jogossága a nemzetiségi kérdés megoldásának legtávlatosabb kulcsa, de azt is leszögezi, hogy e törekvéseket csupán a többség egyetértésével érvényesíthetik. A kisebbségeknek joguk van ugyan követelni az autonómiát, a többségieknek azonban a kisebbségi követeléseket nem kötelességük teljesíteni. Vagyis: az európai közösség az önrendelkezést a gyakorlatban továbbra is csupán a többség számára garantálja, a kisebbség számára nem. Ez a világ nyugati felén már másként van: a québeci franciáknak, illetve az angliai skótoknak nem csak az autonómiák megteremtése áll jogukban, de az is, amire nekünk, székelyeknek, már csak földrajzi helyzetünk miatt sem lenne lehetőségünk, hogy ugyanis kiváljanak a kanadai, illetve az angol államból. Köztudott, hogy a québeci franciák már két népszavazáson is dönthettek volna a kiválás mellett, de nem tették. Mert egy olyan államból, melyből ki szabad válni, már nem is igen lenne értelme kiválni.
A Gross-jelentésben javasolt megszorítást meg lehet kérdőjelezni, el lehet utasítani, de egyelőre tény. És el kell ismernünk: racionális magva van. A kisebbségi önrendelkezés demokratikus igényének maradéktalan elismerése — a Kelet-Közép-Európában ma uralkodó nemzetállami mentalitások közepette - tágasra tárhatná a kaput a nyílt etnikai konfliktusok előtt, hiszen mind a két fél úgy vélhetné: nemzetközileg elismert jogait (az autonómiához, illetve az egységes nemzetállamhoz való jogát) sértik meg. (Lásd a legújabb közvélemény-kutatásokat, melyek szerint a románok nyolcvan százaléka ellenzi nem csak az autonómiákat, de még a hivatali anyanyelvhasználatot is.) Azaz a nemzetközi dokumentumokban mindkét fél megtalálhatná a számára szükséges argumentumokat. E jogok érvényesítése érdekében a többség könnyen úgy vélhetné, hogy minden önkorlátozás nélkül a nyílt erőszak eszközéhez folyamodhat. S a legitimáció illúziója a kisebbségeket is könnyen kockázatos reakciókra ragadtathatná.
Hosszú távon azonban ez a lényegileg antidemokratikus, és a csak állambiztonsági érdekekre való hivatkozással „igazolható" megszorítás nem tartható fenn – szögezi le Bíró Béla, s ezek nem csak hogy fontos, de sarkallatos megállapítások, amelyhez a politikai cselekvésnek hajszálpontosan igazodnia kell. A világban mind jobban teret hódító és globalizálódó terrorizmus gyökerei gyakorlatilag mind ugyanabban az „anyacsomóban” futnak össze: a többség és kisebbség viszonyának méltatlan rendezésében. Az, hogy a világon kétféle módon mérnék a kisebbségeknek az egyenlő jogokat: az egyik a nyugati szellemű tolerancia, a másik a kelet-európai biztonsági szempontok túlhangsúlyozása; s a kettő pedig egyszerre hat, anélkül, hogy a köztük lévő ellentmondásokat valaki nemzetközi érvénnyel feloldaná.
Miután politikai helyzetelemzése nyomán Bíró arra a következtetésre jut, hogy az autonómia rövid távú alternatívái minálunk nem a legkedvezőbbek, a hosszú távúak már kecsegtetnek némi reménnyel, hiszen az idő teltével az autonómia-formák valamilyen típusának itt is meg kell jelennie. Ennek esélyei mellett azonban rámutat azokra a meglévő akadályokra, melyek nemcsak a román-magyar, hanem a magyar-magyar viszonyban is a reális kompromisszum elbuktatói. Autonómiáról ugyanis csak valódi demokratikus viszonyok között lehet szó, „a mi esetünkben ráadásul egyszerre három színtéren is demokratikus viszonyoknak kéne kialakulniuk”. Sajnos, az anyaország irányából elvárt támogatáshoz hiányzik az ottani demokratikus hangulat. Az ország akut kettéhasadásáért a két jól szembehelyezkedő oldal kölcsönösen egymást okolja, nemzetstratégiájukban pedig ugyanannak a nacionalizmusnak az ellentétes megfogalmazásába kényszerülnek, s ráadásul – támogatás helyett – a romániai s más kisebbségi magyarságot saját elv- és presztízsharcaik uszályába fognák.
Ami a romániai helyzet elemzését illeti, arra most fogjuk rá, hogy „az a jövő zenéje”, hiszen bár igaz, hogy a demokratikus intézmények működése szempontjából a magyarországi helyzetnél fejletlenebb állapotok vannak. De talán a jelenlegi demokratikus kormányzatban való magyar szerepvállalás – az európai uniós csatlakozás hajrájának szélárnyékában – megindíthat egy olyan gyorsuló folyamatot, amelyben elérhetőbbnek tűnik majd a szerző megfogalmazta jogos feltételrendszer: „Az autonómiákról csak olyan légkörben lehet tárgyalni, melyben a román és a magyar közvélemény megegyezésre jut például 1848 eseményeinek a megítélésében, s elismeri, hogy mindkét fél törekvései legitimek voltak, de azokat mindkét fél elfogadhatatlan (mert a nemzeti kizárólagosság gondolatára alapozott) eszközökkel próbálta kiharcolni; melyben a magyar jobb-, illetve baloldal elismeri, hogy 1945-ben mindkét félnek megvolt a maga igazsága, s Budapest elfoglalása egyszerre volt felszabadulás és leigázás, s miközben a maga örömét vagy keservét eleveníti fel, mindkét félnek tekintettel kell lennie a másik örömére, illetve keserveire; melyben a román politika belátja, hogy nem várt történelmi szerencséje: az „országgyarapodás" - észrevétlenül - közösségromboló történelmi szerencsétlenséggé vált. Joggal vélhetjük azonban úgy, hogy az európai integráció perspektívája újabb lehetőséget kínálhat. Az autonómia kérdésének határozottabb felvetése tehát ebből a szempontból nem csak indokoltnak, de szükségesnek is tűnhet. Annál is inkább, mivel a 2004-es helyhatósági választások, az „etnikai szavazás" jól érzékelhető elutasításával, a kulturális elkülönülés mérséklődésére utalnak.
Ami pedig a demokráciát illeti, annak azt hiszem, nincsen alternatívája. Európa, amely Magyarország és Románia integrációjában egyaránt komolyan érdekelt, csak akkor képes integrálni bennünket, ha feladjuk azokat az antidemokratikus beállítódásokat, melyek e pillanatban társadalmainkat szétzilálni látszanak. A folyamatot a globális politikában bekövetkező esetleges változások is meggyorsíthatják.”
Jó lenne, ha reményeinkben nem csalatkoznánk és még ez év első felében olyan működőképes kisebbségi törvény születne Romániában – amelynek kidolgozója az RMDSZ szakértő csoportja -, mely egységes, világos normát és használható eszközt ad az autonómia-gondolat meggyökerezéséhez és a tennivalók fokozatos kimódolásához. Olyan eszközt, amire nem egyszer volt már ígéret és lehetőség a Trianon utáni évtizedekben, amelyeknek azonban a cselekvés küszöbén valahogy mégsem került gazdája – gáncsolója annál több.
Cseke Gábor
Mellékletek:
Hagyomány és megújulás
A székelyföldi autonómiatörekvéseket igen komolyan vevő és tudományosan megközelítő tatabányai tudományos szemle, a Limes két 2004-es székelyföldi tematikus száma már csak azért is fórumot jelenthet akár e kérdéskörben is, mert hiteles forrásnak, kiinduló pontnak bizonyul, amihez szükség esetén mindig vissza lehet térni, amire hivatkozni lehet és amivel csak úgy érdemes vitatkozni, hogy az ember továbbgondolja, meghaladja az ott lefektetett tényeket, elveket s a belőlük fakadó következtetéseket.
A Limes említett számait rövid tanulmány vezeti be Horváth Gyula közgazdász tollából, aki a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központja igazgatója Pécsett. Szövege nem csupán summája a folyóiratban kibontott szempontoknak, hanem tömör és illetékes ráfigyelés arra a régióra, amelynek jellemzőit sokszor mi, akik benne élünk, nem mindig tudjuk egyértelműen átlátni. Alább bő részleteket idézek az írásból.
A Székelyföld - a magyar közgondolkodás e szinte kultikus fogalma - nem földrajzi, hanem történeti-kulturális egység. A történelmi Székelyföld 1437-től 1876-ig öt széket - Udvarhely szék, Csíkszék, Háromszék, Marosszék, Aranyosszék — foglalt magában. Orbán Balázs hatkötetes monográfiájában a Székelyföld részének tekintette a románok, magyarok és szászok által vegyesen lakott Barcaságot (Brassó vidékét) is. A történelmi Székelyföld négy széke egymással szorosan érintkezett, csupán Aranyosszék különült el területileg Torda és Nagyenyed között, Felvinc központtal, viszonylag kevés magyar lakossággal.
A székely székek (sedes Sicolorum) szervezete és hatásköre nagyjából a vármegyék jogállásához volt hasonló, de attól egyrészt megkülönböztette a székek katonai funkciója, másrészt a széken belüli, jellegzetes törvénykezési szervezet. A térségnek sajátos kulturális jelleget a magyarság dominanciája kölcsönöz. A 20. század legelején az öt új vármegyei szervezet (Csík, Háromszék, Maros-Torda, Torda-Aranyos és Udvarhely) alkotta történelmi Székelyföld népességének kétharmada volt magyar.
(...)
A Hargita, Kovászna és Maros megyék alkotta, 1,2 millió lakosú Székelyföld ma Románia átlagos fejlettségű térsége. A 20. század eleji, birodalmi - földrajzi és gazdasági - periféria ugyan az új nemzetállam geográfiai középpontjának, valamint gazdasági erőközpontjának a közelébe került, ez a pozíció azonban nem jelentett dinamizáló erőt. Politikai és gazdaságfejlesztési stratégiai okok, illetve a történelmi hagyományok következtében a térség gazdasági teljesítőképessége az új nemzeti gazdasági erőtérben csupán annyiban módosult, hogy mutatói a romániai összehasonlítási rendszerben átlagos értékekkel írhatók le.
A 70-es évtized erőltetett iparosítása nyomán létrejött gazdasági szerkezet jellemzői az európai területi fejlődésben nem tapasztalt módon alakultak. Miközben az ipari foglalkoztatottak aránya a Székelyföldön az indusztriális korszak mutatóira volt jellemző, a mezőgazdasági foglalkoztatottak aránya a tipikus agrártérség vonásait mutatta. A tercierizáció színvonala rendkívül alacsony. A szolgáltató szektor elmaradottsága a régió új pályára állásának meghatározó akadálya.
A társadalmi-gazdasági paraméterek többsége a romániai átlag körül szóródik. Az országos átlaghoz hasonlóan, 40 százalékos az agrárfoglalkoztatottak aránya, 28 százalékos az ipar és 32 százalékos a szolgáltató szektor részesedése. A közép-romániai régió (amelyhez a három székely megyén kívül Fehér, Brassó és Szeben megye tartozik) szerkezeti mutatói kedvezőbbek, hiszen az agrárfoglalkoztatottak aránya a régió szintjén 28 százalékot tesz ki.
Az urbanizáció színvonala, a lakosság jövedelmi helyzete is átlagos képet mutat. Ez a kép rajzolódik ki az ország térszerkezetének állapotát értékelő elemzések eredményeiből is. Akár a komplex fejlettségi mutatókat, akár az egy főre jutó GDP adatokat nézzük, a székelyföldi megyék a 41 romániai megye rangsorában a középső, illetve a felső harmadban helyezkednek el. A vásárlóerő paritáson számított hazai össztermék becsült adatai alapján a 6000 eurós romániai átlagot Maros és Kovászna megye négy százalékponttal meghaladja, Hargita pedig négy százalékponttal lemarad attól. Ennél gyengébb pozíciók a vonalas infrastruktúra néhány elemében — mindenekelőtt az út- és a távközlési hálózatban -, illetve az innovatív fejlődés hajtóerőinek (felsőfokú végzettség, kutatási-fejlesztési kapacitások, exportpotenciál, külföldi működő tőke) állapotában érzékelhetők. E tényezők szerepe azonban jelentős, mert például a megközelíthetőségi viszonyok kedvezőtlenül befolyásolják a térség fejlődőképességét.
A Székelyföldről elterjedt közfelfogás e társadalmat a hagyományok szinte végletes formákat öltő tiszteletével, a modernizáció befogadását módszeresen elhárító konzervativizmussal azonosítja. Pedig az utóbbi száz esztendőben a térségben több innovatív kezdeményezés és kísérlet indult el, amelyek méltán keltettek érdeklődést Erdély-, Magyarország- és Európa-szerte.
Az elmaradottság és az évszázados perifériális, megkésett fejlődés elleni határozott fellépés, a strukturális megújulás igénye fogalmazódott meg az 1902. évi Székely Kongresszuson s az ezt követő gazdaságfejlesztési kísérletekben. A múlt század elején az ország más térségeiben ilyen átfogó fejlesztési stratégia nem fogalmazódott meg. A Székely Kongresszust - amely a térség szereplőinek fejlesztési törekvéseit példamutató módon foglalta egységes rendszerbe - a magyar területfejlesztési tradíció fontos elemének kell tekintenünk. A történelem vihara ugyan megakadályozta, hogy az ajánlásokat konkrét kormányzati és helyi cselekvés kövesse, de a kongresszus jegyzőkönyve területfejlesztési szakembereknek érdekes és elgondolkodtató módszertani olvasmány lehet ma is.
Fontos - bár sok szempontból természetesen vitatható - kezdeményezésnek tekintem az 1952 és 1968 közötti magyar autonóm tartomány működését is. E közigazgatási entitásnak komoly szellemi előkészületei zajlottak a 20-as, 30-as években. A székely autonómia nem elsősorban a regionális akaratnak köszönhette a létrehozását; az akkori Európában ez kifejezetten újdonságnak számított, hisz a mai - sokszor idézett - spanyol, olasz és francia regionális autonómiák ez idő tájt még nem szerveződtek meg. Elgondolkodtató, hogy e kudarccal végződött kísérlet, az autonóm tartomány működésének alapos feltárása még nem történt meg.
A közelmúlt innovációi közül a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai és marosvásárhelyi karait lehet említeni. Székelyföldi értelmiségiek (...) ismerték föl azt, hogy a régióban megszerzett tudás biztosabban kamatoztatható a helyi gazdaságok fejlesztésében. Nem lett ugyan székely egyetem - okkal kutathatjuk, miért nem -, a felsőoktatási törekvések azonban abból a korszerű felfogásból eredeztethetők, hogy a jövőben a tudásalapú társadalom fejlesztésére lesz szükség.
A székelyföldi karok innováció-termelését segíthetik azok a szellemi műhelyek, amelyek szép számban működnek ma már Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen. A szociológiai, történettudományi, kulturális antropológiai és regionális tudományi műhelyek eredményeit rangos kiadók és folyóiratok jelentethetik meg. Fiatal kutató generáció bontogatja szárnyait, több tucat hallgató tanul magyar és román PhD-kurzusokon. E kutatók egy része olyan diszciplínákban sajátítja el a tudományos ismereteket, amelyek Romániában még nem művelhetők.
A szellemi teljesítmények érezhetőek a gazdaságban is. A régió több pontján kialakulóban vannak modern ipari csoportosulások (nyomda- és konfekcióipari klaszterek), tudományos igényességgel regionális fejlesztési stratégiák fogalmazódnak meg, alakulnak a közösségi tervezés társadalmi fórumai, - vagy egy másik példa: Székelyudvarhely városfejlesztési koncepciója kiállja az európai összehasonlítás próbáját.
Remélhetőleg a székely paradigmaváltás ezen elemei - amelyek bőven meríthetnek a történelmi múlt tapasztalataiból is - folyamatosan erősödnek, és a Székelyföld a romániai gazdasági tér egyik, modernizációt előrelendítő régiójává válik. Szervesen illeszkedik majd ugyanakkor a kárpát-medencei magyar nemzetstratégiai térbe is. Mindezt pedig nem bárminő nosztalgia táplálja, hanem az európai életkörülmények megteremtésének igénye ösztönzi majd. E hármas kötődés - ami fontos hajtóerő Európa számos régiójában - optimális összehangolása sajátos irányítási struktúrákat igényel. Ebben fogalmazható meg az autonómia-koncepció lényege. (...)
Pécs, 2004. május
Horváth Gyula
Egy egész embert és még többet
Az alábbiakban egy Maros megyei község, Csíkfalva fiatal polgármestere, Balogh István tapasztalatait és meglátásait rögzítettük, ahogy azt 2005 elején megosztotta velünk.
Legfiatalabb
1973-ban születtem. Amikor 2000-ben polgármesternek választottak, akkor csak huszonhat éves voltam. Most már van nálam fiatalabb is, Csáváson, nincs még harminc éves.
Sokat gondolkoztam, miért is vállalom, több érvet is tudok mondani, de nem tudom teljes mértékben és minden ellenvetést kielégítően megmagyarázni. Az egyik az, hogy 1999-ben végeztem az egyetemet, Gödöllőn, a Gazdaság- és Társadalomtudományi Szakon, agrárközgazdászként. Azelőtt Gyöngyösön 3 éves főiskolát végeztem, szintén a Gödöllői Egyetem része volt, agrármérnöki szak. Az egyetemi éveim alatt folyamatosan dolgoztam, a mesterséges termékenyítést végeztem a községben.
Elvégeztem az egyetemet, szakmát akartam váltani, a végzettségemnek megfelelően elhelyezkedni, minden ismerősömet megkerestem, a lehetőségeket kerestem, de nem sikerült sehol munkahelyet kapnom. A diplomámat 2000 januárjában ismerte el a román Tanügyminisztérium.
Már 1999-ben mondták az emberek, hogy jönnek a választások, mért nem próbálom meg. Én akkor irreálisnak is tartottam, fiatal is vagyok… Inkább idősebbek mondták, és ez lepett meg. 2000 márciusban elkezdődött a választási kampány, addig munkahelyet nem találtam, katonának nem akartam menni, külföldre szintén nem akartam menni, lett volna rá többször is lehetőségem, azt mondtam, itthon maradok. S ha itthon maradok, akkor a tudásomat miért ne hasznosítsam a közösség érdekében. És sikerült.
Igaz, az előválasztásokon veszítettem, 21 szavazattal kapott többet az ellenfelem. A támogatóim tovább ösztönöztek, és mondták, hogy induljak, hiszen az előválasztásokon részt vett a választói bázisnak kb.30 százaléka, s én is úgy éreztem, hogy nem az RMDSZ ellen indulok, mert nincs más párt, nem más érdeket képviselek, csak a magyarságét. Miért is sikerült? Fiatal voltam, senki voltam a községben, előny volt talán, hogy 6 évet dolgoztam az emberek között, s látták az emberek, hogyan végzem a munkámat, s az állattenyésztők, az jelentős bázis. És a fiatalság, én zenéltem, részt vettem a kulturális életben, ami úgy gondolom, hogy szintén számított. Meg a szüleimet ismerték, tudták, milyen családból származom. A negyedik talán az, hogy volt felsőfokú végzettségem, az öt jelölt közül még csak egy másiknak volt ez, de ő azelőtt fél évvel jött haza a bányaságról, nem ismerték az emberek.
Egymásra vagyunk utalva
Első napokban azt se tudtam, melyik szekrényben mi van. Az elődöm 28 évig volt egyfolytában néptanácselnök majd polgármester. Én nem találtam a helyemet. Szerencsém volt, hogy az embereket ismertem, szóba tudtam állni velük. Akkor kezdtem érdeklődni, munkatársaktól, megyétől, s igyekeztem az ismeretségi körömet olyan szakemberekkel bővíteni, akikre számíthattam. Ez volt az egyik. Számomra nagyon nehéz volt, hogy kezeljem a generációs különbséget, a szüleimmel egyidős emberekkel, kollegákkal kellett dolgozni. Én próbáltam barátkozni, a természetemnél fogva nem vagyok diktátor típusú vezető, a kollegáknak nagyon nehéz volt elfogadni, ma is nehéz elfogadni, hogy a gyerekükkel egyidős valakitől kapják a feladatokat. Ez lassan változik.
A tanulás első és a legfontosabb állomása az volt, hogy rá kellett döbbenjek arra, hogy a pénzekhez nem lehet akárhogyan hozzányúlni, hogy pénzügyi fegyelem van. Bürokrácia van, s tudni kell s be kell tartani a törvényeket, hogy mire kell fordítani a pénzeket. Célirányosan jönnek a pénzek.
Van pénz és mégsincs.
Nem arra fordítom a pénzt, ami sürgős, hanem csak arra költhetem, amire kapjuk. Másra nem tudom felhasználni. Pedig ott a pénz, és nekem szükségem lenne gyorsan valamire, és tudom, hogy az nagyon fontos a közösség szempontjából, amire szeretném költeni. De nem tudom felhasználni. Ilyen kötöttségek vannak. Ezt nem lehet vállalkozói szemmel nézni, kezelni. Sokszor a vállalkozók, akikkel tárgyalok, nem értik meg ezt. Kérdik, ezt vagy azt miért nem tudjátok megoldani. De hát a közpénzt mindig bizonyítható módon kell felhasználni. A vállalkozó azt mondja, van pénzem, átcsoportosítom, s akkor ezt vagy azt elvégzem. Nekem nagyon nehéz volt megtanulni ezt a gondolkozásmódot.
A másik az, hogy értem ugyan, de megkötöttségnek tartom s nem tehetek semmit ellene, hogy egy intézménynek a vezetője vagyok, de nincs szavazati jogom. A Tanács hozza a döntéseket, én végrehajtó vagyok. Habár ez nálunk nem gyakorlat, hogy a Tanács nem szavaz meg valamit csak azért, mert én mondtam. De furcsa, hogy egyfelől vezető vagyok, másfelől nincsen döntési jogom, s így befolyásom. Nyugat-Európa egyes országaiban úgy van, hogy a polgármester egyben a tanács elnöke. S van, hogy nem egy, hanem két szavazati joga van, s így ő dönti el sokszor, hogy egy probléma hogyan dől el. Ő is bele tud szólni. Nálunk csak végrehajtja, amit a tanács eldönt. Beleszólhat utólag, ha a határozat törvényellenes. Abba beleszólhat a Prefektúra, a megyei tanács is.
Nyilván lehet befolyásolni a dolgok menetét azzal, hogy sokkal több az információm, mint a tanácsnak, hozzám futnak be az információk a Prefektúrától, a Megyei Tanácstól, pályázási lehetőségek, és ha ügyes vagyok, akkor tudom továbbítani a tanácsosokhoz, s el tudom mondani a tapasztalatot, máshol ezt így csinálták vagy úgy csinálták, s bevált vagy nem vált be. A tanácsosok kiszakadnak néhány órára a saját munkahelyükről, kevés információjuk van, és ami van, az sem ugyanolyan jellegű, mint az enyém, kézből kapott, és nem közvetlenül szerzett. Én igyekszem a tanácsosokat tájékoztatni, mert tudom, hogy egymásra vagyunk utalva. Mert a tanács is hiába dönt el valamit, ha én hanyag vagyok, nem törődöm a dolgokkal. nekem is szükségem van a tanácsra hogy megszavazzák azokat a dolgokat, amelyek éppen most aktuálisak, amelyekre éppen most van lehetőség. Most éppen az egyik munkatárs mondta a vita során, hogy miért kell tornatermet építeni a községnek, mikor a polgármesteri hivatala épülete dől ránk. Ő nem látta, hogy ilyen alkalom, hogy ide lehet hozni egy ekkora beruházást, ritkán adódik. Most nem polgármesteri hivatalok építésére lehet pályázni, hanem tornaterem építésére.
Autonómia
Van többféle autonómia, mi a közigazgatásiról beszélünk, nem a kulturálisról, a területiről. Az autonómia megadja a jogot, lehetőséget, hogy a közintézmények a különböző ügyeket úgy oldják meg, hogy az elsősorban a helyi közösségnek legyen jó. Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni az alkotmányt, a különböző törvényeket. Mindig vannak, lesznek ilyen korlátok. És nem szabad figyelmen kívül hagyni a helyiek, az emberek, csoportok véleményét. A szubszidiaritás elve kell hogy érvényesüljön, ki kell kérdezni az emberek véleményét, és azt kell gyakorlatba ültetni, ami jó nekik.
Ez az autonómia, ez ilyen egyszerű.
Most én nem érzem, hogy teljesen független lennék. Még mindig meg van kötve a kezünk, túlságosan függünk más szervektől. A költségvetésnél is például. 2002-ben a községről írtam a szakdolgozatomat, s akkor a költségvetés 27%-át tette ki a község saját jövedelme, ennyit tudunk termelni, a többit a megyétől kapjuk, leosztja nekünk.
Ez 27 százalékos függetlenség, autonómia, ha úgy tetszik.
A leosztásban benne van, mennyi a tanárok fizetése, mennyi a szociális része a költségvetésnek stb., ez így meghatározva érkezik. Nem engedik, hogy eldöntse a Tanács, melyik fontosabb neki, az egészségügyet akarja inkább támogatni, vagy az oktatást, a kultúrát, a szociális hálót vagy éppen a közvilágítást. Ezt egyelőre nem engedik, ezt meghatározzák és felügyelik. A Megye próbál segíteni bizonyos projektekben, de nem mindig tud, hiszen, ha jól emlékszem, 107 Polgármesteri Hivatal van a megyébe és a pénzösszegek végesek Így a hiányzó összeget megpróbáljuk összepályázni, közmunkával, speciális adóval vagy a testvérkapcsolatok adományaival pótolni. Nyilván vannak más lehetőségek is, most már a jövedelmi adóknak 37,5 százaléka, ha nem tévedek, helyben marad, ami nagyon kevés. De nálunk nincs sok vállalkozó, aki ezt befizesse. Kellenének vállalkozók, nyereségtermelő cégek. Tehát, hiába a decentralizációs intézkedés, ez nálunk még nem érezteti hatását. Ezért, közgazdasági szempontot figyelembe véve, az kellene legyen az első lépés, hogy legyenek vállalkozóink, csábítóvá tegyük a községet, legyenek munkahelyek, így több pénze legyen a hivatalnak, s több pénze legyen a családoknak is.
Vállalkozóbarát környezet
Egyelőre szűken van pénzünk. Mit tehetnék, én sok mindent vállalok, hajtok, s egyelőre nem mindenki érti, hogy először vállalkozóbarát környezet kell, infrastruktúra, vízvezeték, csatorna, Internet-hálózat, hogy megsokszorozódjon az információ-áramlás. Vagy a földek jogi helyzetét kellene minél hamarabb rendezni. Ha egy vállalkozó azt hallja, hogy 5 hektár föld megvételéhez szóba kell álljon, meg kell alkudjon 50 személlyel, és még nincsenek birtoklevelek sem, akkor azt mondja, ez nekem sok, ezzel nem foglalkozom, elmegyek máshova. Ezeket meg kell sürgősen oldani.
Én régóta foglalkozom azzal, hogy a vállalkozókat próbáljam összehívni, hogy közösen dolgozzunk. A vállalkozó az az ember, akinek nincs ideje a közügyekkel foglalkozni, de ha helyzetbe hozzák és megkérik, akkor segít. És a vállalakozóhoz inkább eljutnak az információk, mint másokhoz, általában a gazdasági fejlesztésre vonatkozó információk, pénzügyi lehetőségekre vonatkozó információk. Volt négy találkozó, ahova előadókat hívtam, SAPARD-programról, az ITDH-ról és más befektetési lehetőségekről beszélgettünk. Aztán azt mondtam, válasszanak, felsoroltam néhány lehetőséget, testvérkapcsolat ápolása, a focicsapat támogatása, a kultúrotthonnak étkező felszerelés vásárlása, a kórus támogatása, ők válasszák ki, ami tetszik, s támogassák. Hát a vállalkozó nem azt jelenti, hogy dúskál a pénzben, de volt, aki segített, már azért is fontos volt ez, mert példát mutattak másoknak. A focicsapat például. Volt, aki adakozott pénzt adott, de cementet, vasat is például, vagy dolgozott, vállalások voltak, hát induláskor se kapufa, se háló nem volt, meg kellett csinálni, a vállalkozók nélkül, meg persze a lelkes emberek nélkül nem ment volna, erre a községnek nem volt sok pénze.
Van egy határozatunk, hogy minden 18 és 60 év közötti embernek kell dolgozni 2 napot évente, vagy fizet 150.000 lejt. Ezt tavaly alkalmaztuk Jobbágyfalván, a kultúrotthon tetejét kellett lebontani, átépíteni, mert omlott be. Falugyűlést hívtunk, nem jöttek túl sokan el, de 2 tanácsossal, és még egy pár emberrel azt mondtuk, neki lehet fogni, lesz ami lesz. Meglepő módon azt javasolták az emberek, hogy 200.000 lejt fizessenek. A két tanácsossal együtt bejártuk a falut, minden családban megkérdeztük: pénzt adnak, vagy dolgoznak. Nagyobb része pénzt adott. Volt olyan is, azt mondta, lássuk, mit csináltok, s ha olyan, még adok. Az emberek, úgy néz ki, szívesen áldoznak arra, ami látszik, ami kézzel fogható. Ugyanakkor az emberek a középületek, vagy közös dolgok iránt kevésbé fogékonyak. Megszerveztünk korábban más munkálatokat, de nem volt fegyelem, nem jöttek, csak az a néhány ember mindig. A legtöbben azt mondják, nem érdekel, mi van az iskolával s a kultúrotthonnal, a polgármesteri hivatal oldja meg. De hát mi csak velük együtt, közös erővel, közös akarattal tudjuk megoldani a közöz gondjainkat és azt meg is őrizni.
Konfliktusok
A polgármester az az ember, aki ki kell mondja az igent vagy a nemet, és a két fél közül az, aki a nemet hallja, valószínűleg megharagszik, így sok ellensége lesz, a falujából, a baráti köréből de még a rokonságból is. Csökken a népszerűség napról napra. Hát valószínűleg azért van egy olyan folyamat is, hogy azt mondják, na ez egy karakteres ember, jó hogy megmondta, tudjuk, hogy nem hiteget, tudjuk, hogy mi valójában a véleménye. Ezzel szembe kell nézni.
Például a Szarvasmarhatartók Egyesülete. Csíkfalván nagy gond, hogyan hajtsák ki a szarvasmarhákat a legelőre. Reggelente, amíg hajtják, sok kárt tesznek a tehenek, nem értik meg az emberek, hogy vezetni kell a gyűjtőhelyig. Jogos volt a felvetés, hogy akinek nincs tehene, annak tűrnie kell ezt? Volt egy eset, hogy a víz elmosta az átjárót, és át kellett azt helyezni, de ehhez le kellett bontani a két hónappal azelőtt épített, a sportpályát övező kerítés egy részét. Akkor kit kellett volna támogatni, a sportot támogató embereket, vagy a szarvasmarhatartókat? Valamilyen megoldást sürgősen kellett találni. Azt mondtam, a helyi tanácsosok döntenek. A feltétel végül is az volt, hogy meg kell építeni egy korlátot, hogy azon kívül lehessen tartani a teheneket. Amíg folyt a vita, a sportkedvelők is haragudtak, hogy nem vagyok elég határozott, karakteres, az állattartók is, hogy inkább el kell adják a teheneket, nem alkalmasak a feltételek.
Konfliktushelyzetem most is van, de ez is tárgyalás és konszenzus kérdése. A közszállításról van szó, ki kellett egyezni a Megyei Tanáccsal, a vállalakozóval, aki a buszokat működteti, azt mondták, a községen keresztül közlekedtetni a buszt nem nyereséges. Megegyeztünk végül, hogy január-februárban kísérleti járatot működtetnek, mi például támogatjuk a kisebb településekről Csíkfalvára ingázó diákok bérletvásárlását, a teljes ár felét mi fizetjük s lássuk, nyereséges-e a működtetés. Minden nap egy emberünk ott van a buszon. Úgy látom, nem lesz baj, van elég utas.
Ez például nem is konfliktus, csak probléma.
Tervek
Úgy néz ki, indul egy új kormányprogram tornaterem-építésre, erre szeretnénk pályázni. Erre most van lehetőség, most kell csinálni. Meg egy mezei utat minősítünk át, a nyárádszentmártoni Lovasfogadóhoz vezet, fontos a községnek, hogy turisztikai forgalom legyen, oda rendes út vezessen, az oda vezető mezei utat községi úttá akarjuk átminősíteni s így lehetőségünk lesz kormányprogramban részt venni, utat javítunk, hidakat építünk. Ehhez, s a tornateremhez is készülnek az engedélyezéshez szükséges papírok.
Kellene végezni a vízvezetési és szennyvízcsatorna tervezését, aztán folytatni a jobbágyfalvi óvoda építését és berendezését, a csíkfalvi Kultúrotthon kibővítését, meg kell oldani a nyárádszentmártoni kultúrház újrafödését, a földek jogi helyzetét, s van egy tervünk, Oktatási, Információs és Kulturális Központot szeretnénk létrehozni, ebben remélhetőleg partnereink lesznek a Sapientia EMTE két szakja, a Bolyai Elméleti Líceum, a Budapesti Corvinus Egyetem Nyárádszeredai kihelyezett Tagozata és mások, a lehetőségeket keressük, a terveket készítjük. A község távlati fejlesztését lehet így alapozni. Oktatási, kutatási programokat kellene tervezni, bonyolítani.
Új világítási programról gondolkozunk, a középületek, műemlék épületek kivilágítására, ehhez is tervek kellenek. Azt mondhatom, hogy a 2005-ös esztendő a tervezés esztendeje lesz.
Nincs szakember
Ez a tevékenység egy egész embert és még többet igényel.
Egy falusi polgármester, azt hiszem, hogy nehezebb helyzetben van bizonyos szempontból, mint egy városi. Függ persze attól is, hogy mennyire hajt, milyen tapasztalata, beállítottsága van. De városon vannak a hivatalban különböző osztályok, szakemberek, akik a polgármester által kiadott megbízásokat kidolgozzák, elvégzik. Falun nincsen szakember, hiába talál ki a tanács valamit, hiába adja ki a polgármester az utasításokat, ha nincsenek, akik elvégezzék. És a polgármester a mindenes: ő kell tanuljon, tájékozódjon, intézkedjen, felelősséget vállaljon, stb. Könnyű lenne, ha csak a hivatalba kellene bejárnom azért, hogy megszervezzem a munkát, s az ügyfelekkel tárgyalnék, és volna, aki menjen és intézkedjen. De amiatt, hogy nem vagyunk elegen, és nincsenek szakemberek, ezt nem lehet megtenni. Nagyon sokat kell utaznom. Ez jó, mert tanulok, tájékozódok. Rossz, mert nem vagyok a hivatalban, nem tudom az emberekkel a kapcsolatot tartani, nem tudom felügyelni a hivatal működését. Persze, ha a hivatalban levők végzik a dolgukat, akkor nem fontos, hogy a polgármester ott legyen, egyik székről üljön a másikra, nyomja a nagy dumát. Inkább mozogni kell, utánamenni az információknak.
Meg a másfajta kötelességek. Községi RMDSZ elnök vagyok. A szovátai közbirtokosság cenzori bizottságába is beválasztottak, a Fokus Öko Centerrel volt egy három éves közös munkánk, hetente találkoztunk, a sportegyesületben benne vagyok, a kórusban benne vagyok, zenélek, az együttesben benne vagyok. Gazdálkodásról lemondtam, a szüleim végzik azt. Jó lenne pedig, kiegészítő keresetnek az, ami a gazdálkodásból származik, házat kellene építeni. De félek, ha vállalkoznék, egyiket sem tudnám rendesen csinálni. De ezen még gondolkozom.
Nem hittem, hogy ennyire megterhelő szellemileg ez a tevékenység. Nagyon kifáraszt. Amióta polgármester vagyok, csak 2001-ben voltam 10 napot szabadságon. Úgy néz ki, az idén sem tudom megengedni magamnak. Most indul a pályázati szezon, ha nem használom ki a tavaszt, elvesztek néhány jó lehetőséget. Így volt ez a múlt évben is. Van egy új kollegám most, akivel megosztom a munkát, de még így is sok minden rám marad. A nyáron lesz a kultúrotthon renoválása és sok egyéb más. Ősszel újra pályázási szezon. Sietni kell, ha megkezdett munkák vannak, be kell fejezni. A pályázati pénzekkel általában év vége előtt el kell számolni. Az én hibám is, hogy így állunk, jobban kell szervezni, embereket keresni, nevelni. Most még áldatlan helyzet ez, de remélem, változni fog.
Lejegyezte:
Gagyi József
(Megjelent a 2005 nyarán megszűnt Romániai Magyar Szóban)
Várakozás az autonómiára (Agyagfalva, 2006) * Fotó: Cseke Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése