1989-ben nagyszabású, kellően átpolitizált országos ünnepségeken emlékeztek meg Mihai Eminescu halálának centenáriumáról. Sok minden jelent meg azokban a hónapokban a költőről, de még több a korabeli politikai osztály ideológiai eszményeiről, az akkor még megdönthetetlennek és csalhatatlannak hitt vezető érdemeiről.
A bukaresti Előre is derekasan kivette a részét a kampányszerű emlékezésből, mindenek előtt azáltal, hogy javaslatomra a főszerkesztő egyetértett egy interjúsorozattal, amelyben a nagy román költő fordítóit szólaltattam meg. Az 1989 tavaszán készült sorozat időben és elképzelésben megelőzte azt az 1989 második felében megjelent kötetet (Eminescu a magyar irodalomban. Szerkesztette Mózes Huba. Kriterion), amely alapos dokumentációval, a kérdést átfogóvá téve tárta föl a magyar irodalmi érdeklődés Eminescu felé fordulását. Csak sajnálni tudom, hogy szándékaink akkor nem találkoztak, s interjúsorozatom nem gazdagíthatta az azóta is alapmunkának számító tanulmánykötet anyagát.
Eminescuról elöljáróban tudni kell legalább az alábbiakat:
A román irodalom és költészet örökifjú és első modern, világirodalmi mércével is mérhető költője Mihai Eminovicsként született 1850. január 15-én az északkelet moldvai Botosani megye Ipotesti nevű falujában, kisbojár (kevés földű birtokos) családban. Az 1889-ben fiatalon és elborult elmével meghalt költő életműve szinte teljes egészében hozzáférhető magyar nyelven. Verseken kívül írt prózát, meséket, s egy időben a publicisztikát is művelte. Első verse 1866-ban a budapesti Familia c., a nagyváradi illetőségű Vulcan Iosif folyóiratában jelent meg. Az életmű legmaradandóbb része költészeti terméke. A román irodalmi köztudat mindmáig képtelen elviselni azt, hogy valaki valaha is revízió alá vegye Eminescut. Alakja a román nemzeti mítosz irodalmi vetületeként szerepel.
Magyarul 1885-ben jelent meg első verse a Kolozsvári Közlönyben, s azóta a legjobb magyar költők, műfordítók versengtek azért, hogy a román romantika e sajátos zsenijének verseit a lehető legpontosabban és leghatásosabban lefordítsák. Így történhetett, hogy azon túl: majd minden verse olvasható magyarul, költészetének egy jelentékeny része variánsok egész csokrában szerepel a magyar műfordítás-irodalomban.
Az itt olvasható összegzés az Előrében megjelent sajtóanyag megszerkesztett, átdolgozott változata.
*
1966-ban elegáns vászonkötésben, bibliofil kiadásban napvilágot látott Romániában egy nem túl nagy méretű, barna színű, nyl-borítékkal ellátott verseskötet, Eminescu költeményei címmel. A szerkesztő Kacsó Sándor ekként mutatta be előszavában a vállalkozás jelentőségét:
“Olvasóinkat, akiknek asztalára most letesszük Eminescu költészetének a megközelítőleg teljes magyar tolmácsolását, arra kérjük, ne róják fel túlságosan, hogy bizony, évekbe került, amíg vállalt feladatunknak megfeleltünk. Vegyék figyelembe, hogy az eddigi leggazdagabb magyar Eminescu-kötettel szemben közel négyszáz költeményt találnak, s a felhasznált régebbi fordítások tetemes részét is javított vagy éppen teljesen átdolgozott formájukban.”
Az évekig tartó feladat kezdeményezője, a romániai magyar irodalom immár klasszikussá vált alakja 1984 óta már nem tud tanúságot tenni. A szerkesztés körülményeire, valódi dimenzióira viszont jól emlékezik Kerekes György, a román irodalom elismert tolmácsolója, a kolozsvári Dacia Könyvkiadó szerkesztője.
- Régi álma volt Kacsó Sándornak a teljes Eminescut összehoznia, olyannyira, hogy amikor végre elérkezett rá az alkalom, a szerkesztői aprómunkát sem igen adta volt ki a kezéből. Így aztán inkább csak kívülről figyelhettük buzgólkodását. Az 1955-ben, illetve 1961-ben megjelent magyar nyelvű Eminescu-válogatások után kapóra jött a kiváló irodalomtudós és akadémikus, Perpessicius gondozásában 1963-ban megjelent eredeti kritikai kiadás, amely a maga valóságában tárta felé a költő lírájának igazi méreteit. A munka azonnal elkezdődött, s megszakítás nélkül folytatódott 1964-65-ben. Kacsó Sándor haladéktalanul összehívta mindazokat, akik fordítóként szóba jöhettek, neves költőktől alig minduló, fiatal ígéretekig. Nagyszabású munka folyt. Egyes, már lefordított verseket éppen csak kijavítottak, másokat újrafordítottak s voltak teljesen új fordítások. Eminescu legnagyobb költeményének, a Luceafarulnak több fordítása is létezett, végül mégis a Kiss Jenőére esett a választás... Könyvkiadásunk büszke lehet a teljesítményre: tulajdonképpen a kötettel kezdett kiteljesedni a klasszikus román irodalom magyarra fordításának nagyszabású folyamata, ugyanakkor mind a mai napig ez a legteljesebb Eminescu-fordítás a világ bármely nyelvén!
Az Eminescu-centenárium alkalmával rendre fölkerestük a kötet fordító gárdájának elérhető tagjait, hogy szót ejtsünk velük az Eminescuhoz fűződő szellemi-érzelmi kapcsolatukról, műfordítói eszményeikről és tapasztalataikról.
93 versszak 10 napja
Úgy tűnik, Kiss Jenő mindig készen áll egy ilyen beszélgetésre: szeme kigyúl, hangja elérzékenyül, láthatóan is átéli a felidézett emlékeket.
- Eminescu élete és munkássága olyan mély érdeklődést váltott ki belőlem, hogy bejárva szülőhelyét, egy visszaemlékezésben már 1959-ben felidéztem alakját (Barátság, szerelem). Az időtájt ugyanis félelmetesen szép feladatra izzított fel engem: átültetni valamennyi költeményét, egyes-egymagamban. A két világháború között valaki már megbirkózott vele: Kibédi Sándor proletár költő. Teljesítményr akkoriban - a mennyiséget tekintve - általános tiszteletet váltott ki, ám fordításai messze alatta maradtak a költő színvonalának. Az igazi Eminescu évtizedeken át csak néhány kiváló fordító itt-ott megjelent alkalmi tolmácsolásaiban élt magyarul. És a jó fordítások között is jelentős hangvételi különbségek mutatkoztak. Az lenne az ideális, gondoltam én, ha a költő világa ugyanolyan egységes, töretlen maradna egy más nyelv prizmáján keresztül is. Ha e másik nyelven is egyetlen emberként szólalna meg. Ezt pedig, úgy véltem, csak egyetlen fordító biztosíthatja!
- Volt-e valamilyen akadálya e konkrét terv kivitelezéséhez?
- Jó néhány nyugalmas esztendőre, ha nem éppen egy egész évtizedre lett volna ehhez szükségem. Ám huzamosabb időn át nem kevesebb mint három felelős munkakör között osztottam meg magam, s akkori körülményeim között ilyen méretű “kikapcsolódásra” nem számíthattam... Most utánagondolva, az is előfordulhatott volna, hogy nekiszánásom kudarccal végződik. Ámbár az “egy fordító” elvét később a román népballada fordítások több tízezer során át mégis keresztülvittem, s úgy érzem, sikerrel. Talán akkor az Eminescu-vállalkozás se ütött volna ki balul.
- Beszéljen most Eminescu-fordításairól.
- Mindössze néhány versét ültettem át a költőnek, a magyar Eminescu-gyűjtemény összeállítása idején, majd utólag még egyet-kettőt. De büszkeségemre, ezek között van az Estcsillag is, Eminescu talán legnagyobb költeménye, amelyet számos fordító előd után boldogan szólaltattam meg magam is anyanyelvemen, méghozzá tíz nap leforgása alatt!
- E legendásan bravúros fordítás történetét megírta már, de ha összefoglalná számunkra...
- Perpessicius irányításával 1958-ban megjelent a teljes költői életművet felölelő bibliofil Eminescu, majd 1963-ban, némi helyesbítéssel ennek második kiadása. Ez arra ösztönözte az egykori Irodalmi Kiadó szerkesztőségét, hogy megjelentesse magyarul a költő valamennyi versét, beleértve a korábbi kiadásokból hiányzó posztumusz alkotásokat. Addig a teljes életműnek csupán az egynegyede volt hozzáférhető magyarul. Valamennyi fordítót mozgósítottak, s azok dolgoztak is teljes erőbedobással, míg a kötet végül is összeállt. Csak a Luceafarul körül merültek föl kétségek. A jelenlegi kutatók a költemény nyolc és fél fordítását tartották nyilván akkor, mert a Gáldi László kísérlete a fordító halála miatt félbemaradt,s ebből kellett kiválasztani azt az egyetlen egyet, ami aztán bekerüljön a gyűjteménybe. Mindössze három olyan fordítás akadt, amelyik egyáltalán szóba jöhetett: az Áprily Lajosé, a Berde Máriáé és a Franyó Zoltáné. Áprily közismert fordítását azért mellőzték, mert nem respektálta Eminescu keresztrímes versformáját. Berde Mária egy olyan verziót ültetett át, amelyből három versszak hiányzott. A legfrissebb fordítás, a Franyóé ugyan jó lett volna, de akadtak részek benne, amelyek megkérdőjelezhetők voltak, mind értelmi, mind nyelvi szempontból, részletek, amelyek nem álltak Eminescu színvonalán.
- A szerkesztők tehát gondban voltak...
- Éppen akkor kukkantottam be a szerkesztőségbe, amikor kollégáim efölött töprengtek. Gyorsan véleményemet kérték, mivel úgy-ahogy ismertem Eminescu világát. De ahelyett, hogy tanácsot adtam volna, váratlan elhatározással felajánlottam: amennyiben tíz nappal elhalasztják a kötet felküldését, ezalatt megpróbálom magam is lefordítani az egész költeményt. És a tizenegyedik napon átadtam az új fordítást! El lehet képzelni, mit jelentett számomra az a tíz nap, szerkesztői feladataim mellett 93 versszakot lefordítani! Egyszerűen nem volt időm tanulmányozni a korábbi átültetéseket, lapozgatni, mérlegelni elődeim munkáját, minden idegszálammal a magam feladatára kellett összpontosítanom. Munkám minden nap belenyúlott a késő éjszakába. De minél ellenállóbb volt a szöveg, annál nagyobb szenvedéllyel vetettem rá magamat. És ösztönzött valami más is. Maga a költemény, Eminescu e legjelesebb műve, különös világával, sajátos hangulatával és mély mondanivalójával. Minden egyes sor átültetése egyre bennebb és bennebb sodort ebbe a világba, mint valami varázslatos mesebeli erdőbe. Mert más olvasni egy verset és más minden ízében magunkévá tenni. S a fordítóknak, ha nehéz munka árán is, éppen ebből a gyönyörűségből jut ki.
A szerkesztők utólag bevallották: végig kételkedtek abban, hogy vállalásomat ily rövid idő alatt teljesíteni tudom. Hogy végül mégis sikerült, mindez vigaszul szolgált arra, hogy az egész Eminescuval nem volt lehetőségem megbirkózni, de sikerült átültetnem a Luceafarult, valamennyi költeménye közül a legkiemelkedőbbet.
- Szokott e később javítani saját fordításain?
- Többször is megfogalmaztam már, hogy egy-egy kerekebb irodalmi évforduló nem csak ilyen-olyan megemlékezések írására kellene hogy serkentse az életmű ismerőit, főként a fordítókat, hanem eddigi eredményeik tovább fejlesztésére is. Örömmel látok, mások is osztják e véleményt, s újabb átültetésekkel teszik színvonalasabbá egyes Eminescu-versek magyar változatát.
A költő engem sem hagy nyugodni. Vissza-visszatértem már meglévő tolmácsolásaimra, töprengtem rajtuk, mérlegeltem őket. Különösen az Estcsillag izgatott, javítottam is rajta két szakasz erejéig. Egy 1984-re tervezett Eminescu-kiadás alkalmával felkerestem a kiadót, hogy a közben megejtett javításokat a szövegre átvezessem, de amikor ismételten összevetettem azokat előző megoldásaimmal, kénytelen voltam eltekinteni szándékomtól. Úgy van jól, állapítottam meg, ahogy van, fordításom úgy hiteles és kifejező erejű, ahogy akkor, abban a a tíz napig tartó teremtő lázban papírra vetettem.
Nem fordítom - túlságosan szeretem
Márki Zoltán szabadkozik:
- Igazából nem is vagyok Eminescu-fordító, mert egy-két versen kívül, s ezek közül a Ficsúrjaink éppen a Kacsó Sándor által szerkesztett 1966-os “összes versekbe” készült, nem nyúltam a költő munkáihoz.
- Nem álltak önhöz elég közel?
- Ellenkezőleg. Eminescu azon költők közé tartozik, akiket azért nem fordítok, mert túlságosan szeretek. A “költőfejedelem”, ahogy említeni szokták, számomra a román költészetet, de azon túl a nép és a táj lelkét hozta közel hozzám. Magát a nyelvet! Persze, nem Eminescutól tanultam meg románul, amikor először mint olvasó felfedeztem magamnak, de a szép román fogalmazást mindenképpen tőle!
- Mikorra esett ez a felfedezés?
- Első gimnazista lehettem, tehát tíz éves koromban. Korábban is tanultuk egy-egy egyszerűbb, dallamosabb versét, de tudatosan csak a gimnáziumban figyeltem fölt rá mint jelenségre. És mindjárt énem legmélyére fogadtam. Legszívesebben eredetiben olvastam mindig.
- Pedig fordításban is rendelkezésére állt sok munkája...
- Hogyne, Eminescut még az életében fordították magyarra, később pedig általam fordítókként is nagyra becsült, rangos költők versengtek egy-egy darabjának tolmácsolásán. Emlékszem, volt egy barátom, aki ha bármilyen kritikus helyzetbe került, mindjárt talált rá megfelelő Eminescu-idézetet. Igaz, inkább a lehangolt Eminescu állt közel hozzá, de sűrűn idézettek között például olyan remekmű szerepelt, mint a Glossza. Hiába a sok-sok zseniális fordítás, léteznek Eminescu-sorok, amelyek számomra csakis román nyelven rögződtek. Bizonyos költői mondanivalókat ugyanis - Ady jó példa erre! - csak az eredetivel lehet kifejezni.
Itt van például ez a mindenki által ismert sor és cím, a De ce nu-mi vii... Ilyen hatásosan, mint amilyen az eredeti, egyik nyelven se lehetne elmondani. Annak ellenére állítom ezt, hogy e verset ugyancsak sokan lefordították, s nem is akármilyen fordítók!
- Mindezek után miért vállalta el mégis a Ficsúrjaink tolmácsolását?
- A verset annak idején Kacsó Sándor kínálta föl, újrafordításra, hiszen egyszer már, az ötvenes évek elején megbirkóztam vele. Meglehetősen szabadon éltem a fordítói joggal, s ha összevetjük a mkettőt, a tartalmi egyezéseket tiszteletben tartva formát változtattam, vagyis sorokat cseréltem föl egymással, valószínűleg így követelte meg a magyar szövegváltozat logikája. Az érdekes az, hogy Kacsó Sándor rendkívül jónéven vette ae módosításokat. Ezzel aztán véget is ért az én Eminescu-tolmácskodásom, s a továbbiakban inkább hűséges olvasója lettem.
Eminescu csak egy állomás...
Jancsik Pál fölemeli négy ujját:
- Ennyi az én hozzájárulásom a Kacsó-féle Eminescu kötethez. Valamennyi posztumusz vers fordítása. Mivel az egykori Ifjúsági Könyvkiadó részlege Kacsó Sándorékkal egy épületben székelt, engem könnyű volt beszervezni. Meg aztán... Eminescuról volt szó...
- Mikor ismerkedett meg verseivel először?
- Még a Cenk alatt, Brassóban éltem, tizenéves koromban. A leginkább líraisága, a zeneisége ragadott meg, a rímes verselési mód, ami gazdaggá teszi eszköztárát.
- Következetes műfordítói tevékenységet folytat. Hány költőt tolmácsolt mostanig?
- Számszerűen ezt nehéz lenne meghatározni, mindenesetre Eminescu csak egy állomás műfordítói tevékenységemben. Fordítottam például oroszból és németből is, főleg ez utóbbi foglalkoztatott gyakran. De kiadói munkám révén kivettem a részemet a klasszikus és a jelenkori román költészet átültetéséből is. A klasszikusok közül Cosbucot és Arghezit említhetném néhány vers erejéig, a maiak közül Ioan Alexandru dominál mennyiségileg is, akitől egy kötetnyi fordítást jegyeztem az Albatros Kiadó Legszebb versek sorozatában.
- Könnyedén fordít, avagy megkínlódik a fordításért?
- A vers indíttatása és fogadtatása nálam általában a kötött versformákat hívja elő. Ez nyilván félig-meddig készenlétben álló eszköztárra utal, lehetővé teszi a fokozott játékosságot, a variációs lehetőséget. Amikor az ember fordít, s méghozzá kötött formájú verset, akkor mindennek nagy hasznát veszi. Ennek ellenére nem mondhatom, hogy könnyen fordítok, mert nem szeretem a túlságosan nyilvánvaló, rutinos megoldásokat. Az említett Eminescu-versekkel való találkozás és próbálkozás például a költő zeneiségét és formai remeklését hozta hozzám közel, s azzal tett próbára engem.
- Nyert-e, gazdagodott-e valamivel saját költészete fordítói munkája által?
- Formakészségem mindenképpen, bár nem csak kötött versformákban alkotó költőktől tolmácsoltam. Ezen kívül tágabbá, összefüggőbbé vált a versvilágom. Igaz, ez olvasás útján is elérhető, de olyan mélységben, amilyet egy-egy fordítás élménye nyújt az embernek, aligha lehetséges.
- Januárban, a költő születésének évfordulójára újabb fordításokkal jelentkezett...
- Igen, valami arra ösztönzött, hogy nekiálljak, s Franyó Zoltán után magam is elkészítsem a Dorinta c. Eminescu-vers újabb magyarítását. A műfordító fontos feladata, hogy az eredeti nyelvben domináló zeneiséget hűen visszaadja és hatásában reprodukálja, lehetőleg a vers természetes folyása alapján. Ezt tettem én is A vágy-gyal, bár továbbra is tisztelem a Franyó szövegét. Sajnos, sokban eltér az eredetitől, van viszont egy sora, amit bárhogy is igyekszem, nem oldottam volna meg jobban, frappánsabban, úgy kellett átvennem, ahogy annak idején a Mester lefordította.
(Jancsik Pál: Vallomásos sorok * Eminescu számomra egy európai nyelvben, a román nyelvben testet öltő nemzeti nagyság; költői nagyság, vagy ahogy a századforuló táján mondták, a zseni - minden, a mélyben meghúzódó szenvedésével, gyötrelmével együtt. A nagy tehetség, a szenvedély a mélyből feltörő gyarmat - melyben sokirányú műveltsége mellett népének szenvedése, törekvése és vágya is benne volt - örök szépségű, halhatatlan zenéjű művekké formálta...
Eminescu számomra az a nagyság, aki nem lehet kicsinyes és szűkkeblű, ezért műve kisugárzásában benne van a más fogantatású, modern szellemiségű, huszadik századi vétetésű művek létének-szükségességének elismerése, a befogadásukra való ráhangolás...
Eminescu számomra igen fogékony életkorban került lélekközelbe, s ez biztosította helyét a nagy példaképek között; a verseiben, a műveiben való elmélyülés, a fordítás a nagysággal való találkozás meg-megújuló, gyönyörű élményével ajándékoz meg...)
Újrafordítás
Lászlóffy Csaba ezzel fogad:
- Nemrég bukkantam rá egy Eminescu-versre, mely nem szerepel a magyar nyelvű bibliofil kiadásban. Valószínűleg Shakespeare-versnek tekintették, amit Eminescu lefordított, de nem igaz, mert csak ihletődött a nagy drámaköltő egyik szonettjéből. A vers önállónak tekinthető.
- Úgy tudom, egy újrafordítást is végrehajtott, a Sara pe deal esetében...
- Diákkorom óta élt bennem a vágy, hogy Eminescu egyik legszebb versét megpróbáljam lefordítani, annak ellenére, hogy ritmikailag magyarul nagyon nehezen visszaadható. A bibliofil kiadásban aztán viszontláthattam, rangos fordításban. Franyó Zoltán jóvoltából. Időnként elővettem a fordítást, s mindinkább megjött a kedvem, hogy javítsak egy-egy kényszermegoldásán s feloldjam a fölösleges tehertételeket. Több helyen is pontatlannak éreztem Franyó magyarítását - főként az első versszak 2. sorában (“villan a csillagok ezre”), a második versszak 1. sorában (“csupa pompa”) és az erőltetett rímekkel is túlbonyolított harmadik versszakban (“fellegeket tört sugarak nyila pásztáz,/ Vén ereszét nyújtja a holdba néhány ház...”), s úgy tűnt, hogy a műfordító nem kínlódott meg eléggé a vers képanyagával, hangulatával, inkább csak a ritmushűséget vigyázta.
- Sikerült jobb megoldást találni?
- A kényszermegoldások kijavítása helyett az egész verset sorról sorra, egyszerűen újra fordítottam; néha az igék ritkításával (veri, szántja, füstöl, hív, fekve) igyekeztem rejtelmesebbé tenni. Szinte mindenütt a természetes, az egyszerűbb megoldás bizonyult hitelesebbnek.
Azt fordítsuk, amit a költő mond
Lőrinczi László éppen műfordításait rendezte sajtó alá, kapóra jött számára beszélgetésünk témája:
- Fiatal koromban valósággal bámultam a műfordítókat. Különösen Dsida Jenő és Szemlér Ferenc játszi könnyedsége, eleganciája bűvölt el. Amikor aztán Dsida 1936-ban, tíz évvel első kísérlete után újrafordította Eminescu Glosszáját, írt hozzá egy tanulmányt a műfordítás titkairól, amiben azt fejtegette, hogy a költészet jövője a magyar nyelv vonatkozásában a tiszta rím felé halad, az asszonánccal ellentétben, amely úgymond eldurvítja a költészetet, a műfordítást. Az új Glossza gyakorlatilag igazolta a költő műfordítói elveit, amelyektől én nagyon megijedtem. Hát még, amikor nem sokra rá megjelent Szabédi László válasza is, amelyben azt bizonyította, hogy az asszonánc Arany János óta mekkora karriert futott be és milyen hihetetlen lehetőségeket rejt a költészet, a műfordítás jövője szempontjából. Ez a vita teljesen összezavart, nem mertem kételkedni a tekintélyekben, s jó ideig, bár a versfordítás jobban érdekelt, prózával foglalkoztam. Csak magamban, titkon tanulgattam tovább a prozódia szabályait, a fordítás műfogásait, amelyekről - döbbenten tapasztaltam - egyetlen műfordító sem beszél szívesen.
- Végül is, mikor tört meg a jég a vers irányában?
- Amikor Arghezi végérvényesem berobbant az irodalmi köztudatba. Emlékszem, kezdtek megjelenni a folyóiratokban Antepostume felcímű versei, s engem valósággal lenyűgöztek. Hamarosan összehoztam egy kötetet Arghezi, Brecht és Quasimodo versfordításaimból, amelynek visszhangja volt. Aztán közeledett egy Eminescu-évforduló, szoros határidőket szabtak ki, , mert 64-re tervezték a kötetet, a költő halálának hetvenötödik évfordulójára, de így is csak két év múlva készült el. Én úgy fordítottam akkor Eminescut, mint aki az ábécét tanulja. Össze is szólalkoztam egy fordítótársammal, aki egy daktilikus verset jambusban fordított. Szép, szép, mondtam neki, csakhogy a jambus nem daktilus. Rám nézett és vállat vont: mit számít az? A mai eszemmel visszagondolva arra a vitára, azt hiszem, mégis neki volt igaza. Az én álláspontom az alakhű fordításeszményben gyökerezett, amely szentségtörésnek tekintette, ha valaki változtatott az eredeti ritmuson vagy rímképleten. Pedig amikor rájöttem, hogy milyen könnyen lehet játszani a formával, s felvázolva az eredeti formahálót, a fordító azt igyekszik tartalommal megtölteni, tulajdonképpen nem tesz egyebet, mint a külsőségek kényszeréhez igazítja a mondanivalót, s ezáltal önkényesen, impresszionisztikusan el is távolodik tőle.
- Ez amolyan végső tanulságként hangzik...
- Tulajdonképpen a nagy Eminescu-fordítónak, Gáldi Lászlónak adok igazat, aki szerint azt kell fordítani, amit a költő mond. Nem szabad hamisítani sem a ritmus, sem a rím kedvéért! Kezd úgy kinézni a dolog, hogy a műfordítás külön tudfománnyá válik. Meg kell szívlelni azt a tanulságot, amit a nyelvtudomány úgy fogalmazott meg, hogy a versnek nincs külön tartalma, amiről a forma lehámozható lenne. A vers csak tartalom, vagyis maga a forma: a nyelv, maga a mondat, a szó. Nagyszerű példa erre Arghezi Cuvinte potrivite kötetcíme (1921-ből), amely tulajdonképpen azt jelenti, hogy az “összerakott szavak”. Igaz, sokféleképpen lehet értelmezni, jelenthet összeillőt is, de összeillesztettet is, mindenesetre Szemlér Ferenc fordításában Illő igék lett belőle, ami szépen hangzik, de hangulatban és tartalomban messze áll az eredetitől. Arghezi tehát, bár nem volt nyelvész, megértette: a nyelvtől, a szótól függ a vers, a szóhalmazt kell hiánytalanul visszaadni. Hogy aztán ennek a fényeit, a zenéjét miként reprodukálom, az egy további kérdés.
- Nem tanítják sehol a műfordítás esztétikáját?
- Sajnos nem hogy nem tanítják, de ilyen esztétika nem is igen létezik, legalább is összefóggő és egyértelmű formában. Léteznek ilyen irányú kísérletek, de főként ellentmondó vélemények vannak. Hányszor vitatkoztam erről olasz írókkal is. Az 1984-es Eminescu-kollokviumon a felszólalók gyönyörű fordításokról beszéltek, holott ezek a nálunk honos fordítói eszmények szerint alig-alig ütnék meg a kezdő amatőr szintet. Ha valaki ilyen szövegekkel jelentkezne, azt mondanánk, menjen haza s tanulja meg előbb a műfordítás ábécéjét, tanulja meg, mi a szonett, s utána majd beszélünk... De az olasz fordítók nem hatódnak meg a formától, szerintók azt kell nézni, mit mondott Eminescu. S ha a fordító eléri azt a hatást, amit a költő, mindegy, hogyan csinálta.
- Ezek szerint mindaz, amit nem ennek az eszménynek a szellemében fordítottunk, az enyhén szólva divatjamúlt?
- Nem erről van szó, csak a kérdés ellentmondásosságára kívántam rámutatni. Óriási Eminescu fordítóirodalmunk van, mintegy 100 magyar fordítója ismeretes, s érdemes lenne egyszer egy olyan gyűjteményt is összeállítani, amely valamennyi fordítási változatot felölelné. Csakhogy... az elmúlt száz esztendő alatt jócskán megváltozott a világ, új nemzedékek nőttek fel, s az újabbak kissé másként fogalmaznak és másként gondolkoznak, mint mi, és főleg, mint a mi elődeink. Az 1966-ban megjelent kötetből kiindulva lehetne valami igazán újat csinálni. Mert ha mi nem éreznénk ezt kötelsségünknek Eminescuval szemben, aki az európai líra egyik forradalmasító alakja - mert teljesen megújította a román költői nyelvet -, akkor ugyan ki rajtunk kívül? Ennek mindig sajátos fejezetnek kell lennie a romániai magyar irodalomban, annak tennivalóiban, hogy a költő örökké éljen a mindenkori olvasók tudatában.
- Ön mivel járult hozzá az Eminescu-életmű átültetéséhez?
- Beszélgetésünkre készülődve előkerestem fordításaimat, tizenhárom darab van belőlük. Nagyon szép része az életemnek, amikor ezeket csináltam, előbb a Kacsó-féle kötetbe, majd egy évvel később a Gáldi szerkesztette antológiába, amely az Európa Könyvkiadónál jelent meg. Én főként Eminescu fiatalkori verseit kedvelem. Bizonyos elégtételem, hogy amikor az Európa kötete készült, a Somnoroase pasarele változatai közül a szerkesztő az enyém mellett döntött Dsida Jenő ellenében!
Mindig akadtak lelkesek és merészek
Anavi Ádám jó alkalomnak találja az eszmecserét, hogy a költészet rejtett titkait általa jobban megértsük.
- Amikor először kísértett meg a fordítás kalandja, felkészületlenül, fejletlen eszközökkel, naiv merészséggel fogtam fordításhoz. Csak a serkentő inger munkált bennem, de nem mértem fel és nem ismertem a jó fordítás előfeltételeit és nehézségeit. Az első próbálkozás szánalmas zöngemény lett. Csalk hosszú idő után született meg az első elfogadható fordítás, a La steaua átültetése. De akkor már sok kitűnő Eminescu-fordítást ismertem. Csodáltam is mindet, majd egyre inkább összehasonlító elemzéssel igyekeztem a mélyükre hatolni.
- Mit nyert az elemzések révén?
- Tapasztalatot. De nem csak a fordító, hanem minden gyakorló költő elkerülhetetlenül szembe kerül az alkotás dilemmáival, a prozódiai és képalkotási kérdésekkel. Eminescu kéziratainak, versei különböző változatainak tanulmányozása is kitűnően igazolja ezt. Egyik kéziratában az Esti csillag első szakaszának 4. sora a következőképpen hangzik: “Un ghiocel de fata”. Ezzel szemben a kötetbe fölvett, közismert változatban “O prea frumoasa fata” szerepel. Szerintem az első változat többet mond, metafizikusabb, Eminescu mégis beérte egy közhelyesen hangzó megoldással. Miért? Az indoklás kézenfekvő: mert az első változat nem illeszkedett a vers ritmusába, és ez, úgy látszik, mindennél fontosabb szempont volt a számára. Ámbár, milyen jól hangzana magyar nyelven: “Egy hóvirág leányka!”
- A hangzás viszont, tudjuk, nem minden...
- Szokatlan élményben volt részem a hagyatékként az írószövetségre maradt Franyó-házban, ahol jeles műfordítónk születésének centenáriumáról emlékeztünk meg. Az irodalmi műsor egyik pontjaként Jarcsek-Zamfirescu Ildikót konferálták be, aki a Temesvári Német Színház művészeként a Luceafarult adta elő. A művésznő meleg alt hangján evgyszerűen, mintha okos gyermekekndek mondaná, rákezd a versre: “A fost odata ca-n povesti...” Dús orgánuma betölti a termet, áhitatot varázsolva száll a vers, s már-már észrevétlenül vált át a németbe. A hallgatóság felkapja a fejét. Kis idő múlva magyarul zeng a költő üzenete... Aztán ismét románul... magyarul... németül... egymást váltogatva a költemény nagyobb egységei szerint... egyazon tökéletes hangzásban, hangsúlyban, ugyanazon verszenében három nyelven száll, hullmámzik a költemény az arcopk, szemek, tekintetek egymást kereső örömében. A fordítás mindent elsöprő győzelmének voltunk tanúi és részesei.
- Elképzelhető tehát a tökéletes fordítás egyik nyelvről a másikra?
- Tudor Arghezi szerint a vers az egyik nyelvben születik, a másikon meghal. De ez nem szükségszerű és nem mindig áll fenn! Nyelvünk viszonylatában, a nyelv fejlődése, a több száz éves fordítói gyakorlat, tehát a tudatos, szervezett erőfeszítés a magyar nyelvet a fordítás alkalmas eszközévé tette, s a legkülönfélébb versformák és ritmusok megvalósítására alkalmas hangszerré művelte. Ennek bizonyítéka, hogy számos olyan szólásmondás gazdagítja ma a nyelvet, amely fordításként került a köztudatba. És mégis, ezek aránya a csökkent értékű, csak részben sikeres fordításokhoz képest kevés. Minél tömörebb és súlyosabb gondolatokat közlő, egyszerűbb egy verssor, annál inkább fennáll a károsodás veszélye. Ezért nagy feladat minden időkben Eminescut fordítani.
- Mégis, tolmácsolása örök ambíciót és nem szűnő vonzalmat jelent műfordítóinknak.
- Igen, mert a nehezen fordítható értékes szöveg - legyen az vers vagy próza - megközelíthetetlen, kísértő csúcsként állandó kihívást jelent. És mindig akadtak lelkesek és merészek, akik e kihívásra válaszoltak. Ellentmondásosan pozitív jelenség mifelénk, hogy a nagy lefordíthatatlanokat fordítják a legtöbbször és a legnagyobb intenzitással.
- Mit nyert a műfordítások által?
- A fordítás mindig hódítás, mégpedig olyan, amitől a hódító gazdagabb lesz, ám a meghódított sose lesz tőle szegényebb.
Nem szabad a futószalagnak dolgozni
Jánosházy György az Igaz Szó centenáriumra szánt újrafordítások próbanyomását ellenőrizte, kézenfekvő volt a kérdés: műfordítóként milyen része volt a teljes Eminescu kihordásában?
- Benne voltam nyakig, annak ellenére, hogy a kötet törzsanyaga tulajdonképpen már le volt fordítva. Csak válogatni kellett a variánsokból. A hagyatéki anyagot Kacsó Sándor szétosztogatta közöttünk, néhány hosszú vers jutott nekem, s örültem, hogy megbirkózhattam velük. Mert ami Eminescunál egyszerűnek látszik, az nagyon is kifinomultan bonyolult. De ezt csak birkózás közben érzi meg az ember. A vérbeli műfordító nem elégszik meg az egyszer elvégzett feladattal, újra és újra nekigyürkőzik.
- Mondana egy példát is?
- Elhatároztam, hogy újrafordítom, mások után, a Peste varfuri-t a centenárium alkalmából. Aztán kiderült, hogy tőlem teljesen függetlenül még két költő - Egyed Emese és Kovács András Ferenc - is lefordította ugyanazt a 12 sort. És ennek mindhárman örülhetünk. Minél több egy vers fordítás-változata, annál nagyobb az elégtétel is. Nem a sok sor nyújtja a fordító örömét, hanem az a pár vers, amit sokak után sikerül jór újrafordítania. Nem szabad a futószalagnak dolgozni. Időnként félre kell tenni egy megoldást, majd újra elővenni, próbálkozni. Teljes elégedettségre úgy sem lehet okunk. Mert a műfordító, a legjobb esetben is, csak megközelíti az eredetit.
- S ez a megközelítés maga a fordítás.
- Igen, de a tanulság is, amit a fordító leszűr a maga számára. Eminescut például nagyon hasznos újra és újra elővenni, mindig rájön az ember valamire, amit azelőtt nem vett észre. Látszólagos könnyedsége, keresetlensége nagyon is megdolgozott és átgondolt, a kimagasló tehetség mellett kemény munka eredménye. Ráadásul annak a dialektusnak, amelyet irodalmi tökélyre vitt, a moldovainak, önmagában is olyan sajátos a zenéje, hogy roppant nehéz visszaadni magyarul. Erdőzsongásának például nem szabad kattogássá durvulnia, meg kell őriznie a versélményt, meg kell őriznie a versélményt döntő módon meghatározó lágyságát.
- Ön mint aki több nyelvből fordít, mely népek irodalmában találkozott az Eminescu költészetéhez hasonló sajátos jelenséggel?
- Úgy érzem, a régebbi spanyol költészetből a románc műfaja áll legközelebb ehhez a “dor” - a magyarban e nosztalgiára nincs azonos értékű-értelmű szavunk - jegyében fogant zeneiséghez. És jó néhány portugál költő emlékeztet még Eminescura.
(Jánosházy György: Iskola * Több mint húsz esztendővel ama sokat emlegetett “teljes” magyar Eminescu könyv után, a centenáriumra készülődve ültem neki ismét Eminescu fordításának. Szerencsémre, ezúttal a költő java terméséből, életében megjelent kötetéből. És most j9ttem rá igazán, milyen nagy költő Eminescu: milyen rendkívüli művészi érzékenység, milyen bravúros ökonómia, a gondolati és zenei építkezésnek milyen bámulatos tudatossága, tervszerű rendje rejlik verseinek látszólagos egyszerűsége és spontaneitása mögött. Nincs szebb, nemesebb, lebilincselőbb ennél az egyszerűségnél - és nincs nehezebb és egyben vonzóbb feladat, mint ezt a rafinált természetességet más nyelv közegébe átültetni. Azt hiszem, minden költőnek elő kellene vennie időnként egy-egy Eminescu verset, fordítás végett: nincs jobb iskola a művészi fegyelem gyakorlására, és nem lehet nagyobb öröme annál, mint ha e versek példás gondolatszövését és megejtő dallamait sikerült a maga nyelvén - bár megközelítően - visszaadnia.)
Változatok nélkül
Székely János új drámája befejezésével birkózott, de kedvemért hajlandó volt szusszanásnyi szünetet tartani.
- Eminescu és költészete mindenkor megérdemlik ezt. Bár az én fordítói hozzájárulásom a teljes kiadáshoz korábbra datálódik. Az ötvenes évek elején válogatás készült, szintén Kacsó Sándor szerkesztette, akkor éppen a kiadónál dolgoztam, beosztottjaként, természetes, hogy vállaltam a munkából, s aminek közben nem került gazdája, azok is hozzám kerültek. Akkor készült a Kék virág máig érvényes fordítása, a 66-os kötetbe is azt vették fel. Sajnos, szerintem a szerkesztő három helyen rontott a szövegén, az eredetihez való hűség jegyében, s azóta úgy fut... Ha lehetne, visszajavítanám... Igaz, a műfordítással inkább csak kísérleteztem, . Egyszer, a kórházban elhatároztam, hogy lefordítom Mallarmé összes verseit. Szörnyen felsültem vele magam előtt. Tolmácsoltam Beniuc válogatott verseit, nem volt velük sikerem. Mircea Eliade kötetnyi elbeszélését ültettem át, de szörnyen kínlódtam vele, mert nem tudok megelégedni a szimpla szöveggel. Ha prózát írok is, annak lejtése kell hogy legyen.
- Mikor került közel Eminescu költészetéhez?
- Az iskolában. Szinte anyanyelvi szinten értem a román nyelvet, s az eredeti ismeretében nagyon méltányolni tudom a verszenéjét, utolérhetetlenül tökéletesnek tartom. Olyan zenei hatásokat sikerült produkálnia, amilyet a román költészet azóta se ért el. Érdekes paradoxon: a maga idejében a költői nyelvet, tökélyre vitte, ezért minta lett és érték. Így konzervált egy állapotot, amelyen a költészet azóta se lépett túl. Érdekes végigkísérni Eminescu változatain a vers születésének és állandó csiszolásának folyamatát. Neki az eszménye a tökély volt és ebben utolérhetetlen.
- A tökéletesség ambíciója öntől sem idegen...
- Valóban, csak nálam ez úgy nyilvánul meg, hogy addig nem tudok tovább menni a versben vagy fordításban, amíg meg nem oldottam a feladatot, meg nem találtam a pontos szót, ritmust, rímet. Ezért dolgoztam változatok nélkül.
A műfordítás és a nő
Tóth István, somostetői házának udvarán, új Eminescu-fordításait teregeti elém.
- Régóta készülök már a Glossza és A csillagig tolmácsolására, de csak most kaptam bátorságra. Dsida Jenő és Szabédi László után kockázatos vállalkozás lett volna, ezért korábban mindegyre halogattam.
- Minek a hatására szánta el most magát?
- Többek között a költő halálának centenáriuma vitt rá, meg az a tény, hogy az Igaz Szó (a mai Látó elődlapja - Cs. G.) felszólította a műfordítókat, próbálkozzanak Eminescu versek újrafordításával. Persze, erre csak úgy kerülhetett sor, hogy időközben a nagy költő alapos ismerője lettem.
- Milyen úton-módon érte ezt el?
- Egy költőt megismerni leginkább versei fordításán keresztül lehet. Mint az Ecou - a Visszhang - fordítója, amely sok fejtörést okozott nekem, rá kellett jönnöm, hogy Eminescu nem csak általában, hanem a legkisebb formaelemében is precíz költő. A vers 19. sorában például váratlan ritmusváltás áll be, a jambust trocheusra változtatja, s szerintem azért, hogy ezzel is érzékeltesse, kiemelje a versbeli pillanat rendkívüliségét, mozgalmasságát. Erre az apróságra például sose jövök rá, ha történetesen nem fordítom a verset.
- Honnan tudhatni, hogy a ritmusváltás a költőnél tudatos lépés?
- Ez biztos, már csak azért is, mert az egész, több száz soros poémában sehol másutt nem fordul elő ilyesmi. Éppen csak az említett, fordulatot hozó részben. Egy ilyen költői eszmény arra kötelezi Eminescu mindenkori fordítóit, hogy formailag maguk is precíz megoldásokat keressenek.
- Minden esetben létezik ilyen megoldás?
- Műfordítói körökben dívik egy félig tréfás mondás: a műfordítás hasonlatos a nőhöz. Ha szép, nem hű, és ha hű, akkor nem szép. Ez így igaz, mégis meg kell próbálni a szépség és hűség erényeit közelíteni egymáshoz.
- Mily nagyságrendű tapasztalatra alapozza meggyőződését?
- Az ötvenes évek elejétől fordítok - német, francia, olasz stb. Költők mellett - román verseket. Kezdetben kuruckori balladákat és Cosbucot magyarítottam, akit mellesleg nagyon szeretek, mert rendkívüli módon ragadta meg az erdélyi román falu sajátos lelkületét. Azóta mintegy 50 költőtől fordítottam több-kevesebb verset. Könyvet állítok össze belőlük.
*
A rendhagyó műfordítói “névsorolvasás” óta közel két évtized telt el: elegendő ahhoz, hogy a felkeresettek közül néhányan örökre felhagyjanak a műfordítással. Kiss Jenő, Székely János, Tóth István nincsenek már az élők között, s a többiek is besoroltak már az idős nemzedékbe. Amit beszélgetéseink során megosztottak velem, az tulajdonképpen a műfordítás kvintesszenciája: tőlük tanultam meg tudatosan mindazt, amit annakelőtte inkább csak ráérzésre, hályogkovácsként követtem tolmácsolás közben. Eminescu révén ők voltak az én tulajdonképpeni házitanítóim...
Illusztráció: Lazar Dubinovszki (1910-1984) moldáviai szobrász Eminescu bronz mellszobra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése