Mivel a kialkudott szerzői példányoknál valamivel többet sikerült beszereznem A bozótból, rokonnak-közeli ismerősnek, majdhogynem boldog-boldogtalannak osztogattam (örömömben) ünnepek táján, ajándék gyanánt vagy egyszerűen csak figyelmességből. Tény, hogy a könyv több helyre eljutott és "dolgozni kezdett", mint új házban a beton...
Közben az időben visszalapozva meg kellett állapítanom, hogy a regény első kiadása majd hogy nem visszhangtalanul hullt bele az 1989-es év beláthatatlan, feneketlen kútjába. Ahhoz képest eseményszámba ment - különösen a szerző szemében - Molnos Lajosnak az Utunkban megjelent kritikája, aki meglepően pontos beleérző készséggel a megmaradás "kulcsregényeként" értékelte a formai röghözkötöttségében is többszörösen áttételes értelmezhetőségű munkát. (Kár, hogy szövegére azóta se sikerült rábukkannom, mert abból az esztendőből valahogy nagyon hiányosakká voltak az általam elérhető mindenféle újsággyűjtemények...)
A Molnos cikkén kívül viszont csak élőszóban hallottam akkoriban néhány véleményt, többnyire kedvezőt, amikkel azért nem értem rá érdemben foglalkozni, mert a rendszerváltozás forgataga úhatatlanul engem is magával sodort. Kifordított magamból, szabályosan átkódolt. Az 1989-ben megjelent szinte teljes könyvtermés akkoriban visszahngtalanságba, érdektelenségbe veszett. Mintha azok a könyvek meg se jelentek volna,s ha fel is tűntek olykor, legtöbbször az antikvárius részlegeken találkozhattunk velük. A helyzet paradoxonjaként a 89-es esztendő volt az, amely számomra különösen termékenynek bizonyult: egyszerre három könyvem is napvilágot látott, ami az akkori szűkös viszonyok között megmagyarázhatatlan kivételnek számított.
A bozót-on kívül A megtalált kincs (Ion Creanga Könyvkiadó), majd közvetlenül a rendszerváltás első napjaiban az Álruhában (Mai kalandok. Dacia Könyvkiadó) kerültek a piacra, természetesen formálisan, mert azokban a hónapokban az embereket minden sokkal jobban érdekelte a jelenkori irodalmi műveknél. Rossz időzítéssel, rossz helyen álltam...
Az említett művek, némileg csíszolva és továbbérlelve is, de megérdemlik, hogy a békeidők újabb esélyt adjanak nekik. Ennek egyik első lépése A bozót újrakiadása, amiről most kenyeres pajtásom és volt kollégám, Zsehránszky István írt kritikát a napokban az Új Magyar Szó Színkép c. mellékletében.
*
A lélek dokumentumregénye
Új Magyar Szó, Színkép melléklet (2009-01-09)
Cseke Gábor egyik korábbi munkája, A bozót megérte a második kiadást (Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2008.) Lám, a Ceauşescu-korszak végén írott könyvvel is megeshet ez... Meg, mert nem vívmányregény, hanem ellenvívmány: két halálos áldozatot követelő baleset becserkészése, írói, újságírói eszközökkel.
Cseke így jellemzi módszerét: „Föld felett köröző, prédára leső keselyűnek érzem magam, amely mímeli ugyan a felséges nyugalmat, kimérten kering látszólag érdektelen pályáján a magasban, végül mégiscsak a védtelen tetem szíve fölött köt ki, azt célozza be s marcangolja el szakszerűen, könyörtelenül, mintha kizárólag a véletlen rendezte volna így a dolgokat.”
Felkeres mindenkit, akinek valamicske köze volt a balesethez, beszélteti, lejegyzi a beszélgetést. Mert minden részlet, minden árnyalatnyi adalék fontos lehet... És minden elszólás, ellenőrizetlen gesztus is – azokat is figyeli és készséggel rögzíti. Mert szerencsés helyzetben van az, aki közvetlenül a baleset után, elsőnek beszélhet a résztvevőkkel.
Úgy, ahogy azt a neves pszichológus, Donald O. Hebb leírja: „Közvetlenül megmenekülésük után a túlélők pontosan be tudnak számolni a történtekről (a pontosságot a beszámolók közötti egyezés igazolhatja, és ezt még a megrázkodtatás okozta izgalom sem feltétlenül zavarja). De bizonyos idő elteltével, miután az illetőknek lehetőségük volt saját maguk és társaik magatartását felidézni magukban és elgondolkodni rajta, beszámolójuk nemegyszer megváltozik.”
Cseke nem beszélhetett velük már a baleset utáni pillanatokban, ezért tudatában kellett lennie a várható nehézségeknek, a vallomások megváltozásának, eltávolodásának a valóságtól.
Hegyként magasodó kihívások
Valójában mi után nyomozott, mit kutatott Cseke? A tények feltárása, önmagában véve, banális rendőri feladat. S az ítélethozás? Az is rutinmunka. Van, akik végezzék... Ettől még nem látunk az orrunknál tovább. Hogyan jut az ember abba a helyzetbe, hogy a hegy – és bármely más kihívás! – áldozatává váljék? A bennünk lejátszodó tragédia – ez itt a kérdés! Itt léphet be az író a képbe.
„Nincs külső végzetesség. Csak belső végzetesség van: jön egy pillnat, amikor fölfedezzük, hogy sebezhetők vagyunk; akkor a hibák magukkal rántanak, mint egy szédület” – idézi Cseke egyik kedvenc íróját, Antoine de Saint-Exupéry-t. És ez replikaként szó szerint bejön az egyik nyomozottól, Hegyi Botondtól, akit, mint az áldozatok edzőjét, mindenáron el akartak marasztalni, a tragédia bűnbakjává kívántak tenni.
Ezt mondja az egyik áldozatról: „A legrobusztusabb volt mindünk közül, se betegség, se kimerültség nem roppanthatta össze. Lelki rövidzárlatot kellett kapnia, nehezen viselte el a kudarcot...”. Szörényi Csabáról van szó, aki sikeresen megmászta a falat, teljesítette a feladatot, ereszkedés közben lett rosszul és halt meg. Tíz métert zuhant, és ez teljesen megzavarta. Hiába fogták ki, kötötték be a sorba, egy idő után nem tudott tovább menni...
„Hermannt sem a mászás, inkább a hiábavaló küszködés barátja megmentéséért, majd annak elvesztése készítette ki – véli Hegyi Botond. – Saját emberségének lett az áldozata.” Nagy szavak, de a mögöttük rejlő igazság sem kicsi: „Mindig ott pusztulunk el, ahol feladunk valamit...”.
Szélsőségesen viszonylagos helyzetek
Talán a szentenciáknál fontosabbak az ilyen leírások: „Mindenki veszekedett... Mindenki akart valamit, kiabált a másikra, és senki sem tudott semmit... Én hallgattam, én fiatal voltam, tacskó... És egyszerre mind olyanok lettek, mint én. Tudatlanok, kicsi fiúk! Éreztem már, hogy nem fogunk megmenekülni.”.
A nagyfiúk otthagyták a gyermeket egy halottal és egy haldoklóval, hogy majd segítséget hoznak. De nem hoztak. A haldokló meghalt. A gyermek megúszta... néhány fagyással.
Hozzuk le a történetet a hegyről, és helyezzük bele a „szélsőségesen viszonylagos helyzetek” idelenti világába. A gazdasági vagy politikai piramisok megmászása során zajló csaták közé. Azokból sohasem derül ki, hogy valójában mi is történik, illetve történt (lásd például a „drága Stolo” visszalépéseit...).
De nem kell olyan messze menni. Szörényinél is, Hermannál is itt lent, a hegy aljában is föllépett a lelki rövidzárlat. (Ugyan kinél nem lép fel időnként?) Szörényi szülei elváltak, szerelme elhagyta, és a daliás termetű férfi végezni akart magával: „Megeresztette a konyhában a gázt, ráborult a kályhára... Szerencsére idejében felfedeztük.”
A bozót tehát nemcsak a hegymászás sajátosságait, szépségeit és emberi kríziseit deríti fel, hanem mindenekelőtt az emberi lélekről szóló dokumentumregény. Ezért érte meg a második kiadást.
(Zárójelben jegyezném meg: elégedetlen vagyok a kiadói munkával. A könyv tele van sajtóhibával, a képek megfejthetetlenül szürkék, a szöveget pedig szemet gyötrő kis betűvel tálalják az olvasónak. Kár.)
Zsehránszky István
*
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól akár e cikk megjelenése is. De ez nem több személyes hiúságnál, amit tudjuk, mily könnyű meglegyezgetni. A gesztus nem is érne többet, ha a cikk szerzője nem venné komolyan a könyvet. Véleménye a szöveg egyfajta, értő olvasata, s az én szememben azt jelzi, hogy A bozótban hemzsegő jegyzőkönyvek, vallomások, nyilatkozatok, gondolatok valahogy mégsem túlbeszéltek - bár az ismétlődések miatt helyenként akár parttalannak is tűnhetnek -, mert az apró részecskékből és törmelékekből összeálló igazság megosztja magát, elrejtőzve a mozaikok mélyén, a sokszor föl se tűnő megjegyzésekben, előre pedig senki se tudja, melyik is az a szempont, ami kulcsot jelenthet az egészhez.
Zsehránszky a jelek szerint alaposan beleásta magát a szöveg legeldugottabb zugaiba is, olyan megállapításokat idéz, olyasmikre hivatkozik, amik csak a legfigyelmesebb olvasás után ugranak be az embernek. Az ítélkezőnek pedig az a feladata és a felelőssége, hogy csak azután mérlegeljen és döntsön, miután minden igazság-gúnyát magára próbált és megtalálta a helyzetre leginkább illő szentenciákat.
*
A szóban reagálók közül muszáj kiemelnem Kenéz Ferenc gyors véleményét, amelynek őszinteségében egy pillanatra sem kételkedtem, és amely mégis meghökkentett. Nem attól lepődtem meg, hogy kisszerűnek találta a cselekmény alapjául szolgáló esetet, amihez gazdagon fölhasználtam a valóságfeltárás majd minden, rendelkezésemre álló eszközét. Ennek megítélése ugyanmis szempont kérdése. A meglepő inkább az volt, hogy minden szándék ellenére képtelen voltam fölfejteni Kenéz gondolatmenetének sajátos, következetes logikáját. Elbizonytalanított a gondolat, miszerint csak a globálisan kiemelt fontosságú és jelentőségű események, személyek érdemelnek maximális figyelmet és erőkifejtést. Mint amilyen például a Kennedy elnök meggyilkolása.
Számítógépes csevegés formájában zajlott le köztünk a nagyon rövid, de tanulságos "vita":
[24.11.2008 21:34:12] KF: A Bozótot - vállalkozásként is - sokkal problematikusabbnak látom...
[24.11.2008 20:21:28] CsG: Köszönöm a visszajelzés mindenre kiterjedő figyelmét. Gondolom, A bozót "problematikus"-ságát nem a "vitatottság" értelmében használod, bár azt is elfogadom, ki tudja. Én fontos könyvnek tartom, amit az élet írt meg, de a kőből én bontottam ki a szobrot.
[24.11.2008 21:34:12] KF: Szóval itt - számomra - épp a "szoborral" van a baj... attól, hogy Kennedy-gyilkossághoz méretezett feltáró, feldolgozó, megjelenítő apparátust vonultat fel, és a végére nem derül ki, hogy itt tényleg arról van szó, csak mi eddig nem vettük észre...
[24.11.2008 21:41:20] KF: Ne haragudj a megjegyzésért, én magam sem szeretem, ha nem veti fel valaki, ami neki problematikus..
[24.11.2008 21:41:57] CsG: Dehogy haragszom! Így is lehet tekinteni a dolgot, ez is egy szempont.
Megjegyzése bennem inkább további kérdéseket szült: vajon, csak Kennedynek dukál a mindenre kiterjedő figyelem? Netán az a fajta érdeklődés, ami egyesek szemében fontoskodásnak is tűnhet, A bozótbeli történések szempontjából ugyanolyanok, mintha ágyúval lőnénk verébre? Tényleg nem tudtam az olvasót ráhangolni annak az átérzésére, hogy ami a Bustény feletti hegyekben történt, az nem elhanyagolható magánügy?
Pusztai Péter csavarosabban, elegánsabban és tárgyszerűbben fogalmazott, de valahogy a Kenézével rokon alapállásból: "A Bozóttal kapcsolatban annyit, hogy roppant élveztem saját leírásod a helyszínről. Valósággal ott voltam. Kevébé viszont a jegyzőkönyvket,
de valószínű valós dokumentumokkal akartad felidézni az akkori tragikus eseményt" - üzente levelében.
Talán ezen filózni már késői bánat. És igaz, hogy a Feri szempontja nem bukkant fel egyetlen író-olvasó találkozón sem (Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, végül Gyergyószenmiklóson kellett beszélnem a könyv kapcsán arról, miért is vágtam bele a fejszémet ebbe a sziszifuszi nyomozásba), sőt, Gyergyóban a rendezvényen ott volt a könyv több szereplője is, már valamennyien meglett emberek, a baleset idején még lelkes huszonévesek, most feleséggel, gyermekekkel jöttek el a találkozóra s beszélgettünk el megilletődötten arról a történetről, ami negyed százada esett meg - olyan emberekkel, akiket a város már hírből is alig ismer. Nem is író-olvasó találkozó volt ez az összejövetel, inkább egy teremtett világ megelevenedése. A legfurcsább az egészben az volt, hogy bár hús-vér hőseim ott voltak karnyújtásnyira tőlem, azok az alakok, akik a regényben lettek belőlük, immár teljesen önálló, tőlük független életet éltek bennem.
A csíkszeredai találkozón került szóba, hogy az irodalomban meglehetősen gyakori a bozót szerepeltetése akár konkrét módon, akár átvitt, szimbolikus leképzésben. Analóg japán irodalmi példát emlegettek, amelyből hatásos film is készült, én pedig védtem a magam "bozótját", amelynek létrejötte és központba kerülése ugyanolyan öntörvényű, mint más, korábbi irodalmi alkotások esetén. A közjáték hatására magam is keresni kezdtem a bozót motívumának elterjedését mind a költészetben, mind más műfajokban. Az elmúlt hetekben például az alábbiakra bukkantam:
Lecomte de Lisle:
Bozót
A száradó füvön, ahol a bódító
vad nap felé tekint a vérvörös kígyó,
a szörnyű fenevad már bóbiskolni kezd,
hatalmas gyomra lóg, és karmokat mereszt.
Szájából perzselő lehelet láza száll:
rózsálló nyelve lóg, nyelvén ezüst a nyál:
szügyén, mely lángoló, mint egy rakott kohó,
rángó jólét böfög, s pofája oly mohó.
Körötte tompa csönd, nehéz, vihar-teli.
A sunnyogó párduc gerincét íveli:
az óriáskígyó lapos és pikkelyes
fejével a fügék közt valamit keres:
Tündöklik, zizzen a fényes kőrisbogár,
a csíkos tigris úr fejénél szálldogál,
mint lángot verő, iszonyú láng füröszt,
s kék ég alatt pihen, az összesült fű közt.
De már az árny terül a mély erdők felül.
A tigris áthevült forrongó vére hűl:
szél libben a füvön: zizeg a gyenge nesz:
ocsúdik, széttekint, mordul, fület hegyez.
A puszta néma még. A tükrös csermelyen,
hol a lótusz virul merengve csendesen,
nem látni dámvadat, remegve habozót,
gazellák léptitől se reszket a bozót.
Az éhség marja fel mozgó sovány hasát:
és összekuporul, halálos némaság:
nyújtózik, vánszorog, kapálja a talajt,
ösvényt szagol, amely kivisz a síkra majd,
ásít és talpra áll, untatja a magány,
és gyászosan vonít a csúnya éjszakán.
/Ford.: Kosztolányi Dezső/
***
Ady Endre
A Bozót leánya
Egy lyány bujt ki a Bozótból
Fázós, őszi délelőttön,
Bekacagott az arcomba
S meleg mosolyt, s őszi rózsát dobott reám.
Nem különb a többieknél,
De hozták a lelkem sodra,
De hozták a váratlanság
S friss vállait megrángató idegei.
Mikor eltűnt, lecsüggedtem,
Hogy ujra jött, fölaléltam,
Szégyeneltem, ha hiányzik
És dühöngtem, mikor újra megérkezett.
S úgy mondtam el doktoromnak.
Mint éjenti köhögésem,
Mint szívem halál-zörgését,
Mint valami, közönséges kór-tünetet.
Úgy mondtam el: Bozótból jött,
Honnan jött már néhány asszony
S hogy nekem már nem is illik
Nőt, fájlalni, nőt kívánni, nem is szabad.
S úgy mondtam el önmagamnak
A lyányt, ki jött a Bozótból,
Mint az én hős életemnek
Lyány-találó, drága, fájó szimbolumát.
Itt, a bozótban
Hallom, itt, a bozótban,
Hogy minden nagyon jól van
Amott, ahol élnem kellene.
Grófék élik, mi érték,
Zsidó fölszedi bérét,
Barátságos a magyar világ.
Csak egyszer meggyógyulnék,
Csak egyszer szabadulnék,
De sok arcról tépek le mosolyt.
Majd lerántom a lárvát
S a síró magyar árvát
S ami csak fájhat, megmutatom.
Mint bennem, fojtón, bátran
Csap majd szét ez országban
Kén-tüzesen a keserüség.
***
Weöres Sándor
Futózápor
Csillog a bozót,
Ága-boga ázik...
Nem jutok szárazon
Addig a házig.
Vízben, sárban
Cuppogva járok...
Majd ha bozót leszek,
Esőt kivánok.
Ázott ingemet
Tűz mellé terítik,
Fázó testemet
Gyorsan melegítik.
Majd ha virág leszek,
Esőre nyílok...
Ázik a bozót,
Csillog-villog.
(Nem is tudom, mit remélek e kis, véletlenszerű antológiától: talán, hogy plusz motivációt szolgáltatnak A bozóthoz? Lehet, hogy tudat alatt ebben sántikálok. Elég nem szép tőlem...)
Illusztráció: a costilai védkunyhó, amit A bozót bajba jutott hegymászóinak nem sikerült elérniük a hóviharban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése