Tudtam, hogy vannak kellemes meglepetések is az életben, de csak akkor értékelhetők igazán, ha valóban be is következnek. (Érdekes, számukat nem tudni, de mintha ritkásabbnak köszöntenének ránk kellemetlen társaiknál...)
Január 17-i bejegyzésemben kishitűen azt állítottam, hogy A bozótról írt, 1989-es Molnos-recenziót az istennek se találom a lapgyűjteményben. Ami nem állt távol a valóságtól, hiszen hónapokon át hiába kerestem a csíkszeredai könyvtár pincéjében az illető évjáratot, sehol sem leltem a polcokon. Már-már beletörődtem a kudarcba, s megírtam bejegyzésemet. Ha csak egy napot vártam volna, megtörténik a csoda, s akkor nem aprózom el a témát, ahogy most kénytelen vagyok megtenni.
Az történt, hogy utazás előtt a könyvtárból kikölcsönöztem néhány könyvet, amelyek kölcsönzési ideje szombaton, január 17-én lejárt. Kenyérvásárlás előtt beugrottam hát a könyvtárba, s nem álltam meg, hogy a régi folyóiratgyűjteményt meg ne látogassam. Amikor beléptem a pinceraktár ajtaján, megtörtént a csoda: év végére a könyvtárosok úgy látszik, jónak láttak rendet csinálni, s az Utunk polcán szép sorban ott állt valamennyi régi évfolyam - még az 1989-es is! Ezt nevezem évzárásnak... Az amúgy használt munkaszobának kinéző raktár polcain most katonás rend uralkodott, minden áttekinthető és logikusan megközelíthető volt.
Így történt, hogy gazdagabb lettem Molnos Lajos cikkével, de nem csak azzal; hiszen ha egyszer az ember belelapoz egy ilyen gyűjteménybe, óhatatlanul elkapja a búvárlás ösztöne. Hogy mit találtam még a rendszerváltás előtti Utunk-ban, arról egy következő alkalommal.
***
A bozót - a bozótosban
Utunk, 1989. augusztus 11.
"Dráma a hegyekben - Rendkívül sajnálatos, tragikus kimenetelű baleset történt a Bucegi hegységben rendezett Egyetemi Kupa hegymászó versenyen.
A gyopárhidai Márvány sportegyesület színeiben versenyző F. F. és H. P., valamint Sz. Cs. és P. V. a Kék Repedés útszakasz két lehetséges változatán haladt végig. Az első párral azonos mászóutat választotta két sátéújhelyi versenyző is. Mivel ez utóbbiak másodmászó ja veszélybe került, a gyopárhidai fiúk bevárták őket: csak sötétedésre értek ki a tetőre. Együtt próbáltak meg lejutni Busteni-be, de nem találták a levezető ösvényt. Sz. Cs., H. P. és egy sátéújhelyi fiú fent maradt a meredek sziklaösvényen, ahol nappal is nehéz tájékozódni, a többiek elindultak megkeresni az ösvény folytatását - eredménytelenül -, a sötétbén visszafelé se tudtak tájékozódni, ezért letáboroztak, tüzet, raktak.
Másnap reggel fentmaradt társaik közül Sz. Cs.-t és H. P.-t holtan találták a frissen hullott hóban.
A baleset körülményeit vizsgálják. (Vidéki napilap - 1983. október 14.)"
A mindenre odafigyelő riporter (jelen esetben Cseke Gábor, több verseskönyv szerzője, tehát "civilben" költő) figyelmesen elolvassa a hírt, és - amint A bozót c. könyve (Kriterion, 1989) 10. lapján mondja: "Otthon glosszát írok a helyi lap közleménye alapján a hegymászó fiatalemberek balesetéről. A cikk heteken át hever lapunk titkárságán, úgy jelenik meg, egyik napról a másikra, hogy nem is tudok róla, csak jóval később fedezem fel, egy lapgyűjtemény bekötött példányai között."
Úgy tűnhetett Cseke Gábor számára, hogy ezzel az "ügy" le is van zárva, hiszen nem aktív sportoló, főleg nem hegymászó, nem is ért ehhez a sporthoz, tehát nincs amiért tovább "foglalkoztassa" a baleset. És akkor "lép színre" az a bizonyos véletlen, játszik a riporter kezére az úgynevezett szerencse: egy napon vaskos küldemény érkezik a címére, feladója bizonyos Reich Vilmos Gyopárhidáról. (Amint azt megtudjuk a könyvből, ez a Reich Vilmos volt egykor a gyopárhidai hegymászók edzője, mestere.) Reich Vilmos leveléből "kiderül, hogy olvasta a balesetről szóló glosszát, s abból ő azt hámozta ki, hogy engem érdekel a téma. Mivel a vizsgálóbizotság tagja, gondolta, segítségemre lesz azzal, hogy megküldi jelentésük szövegét, néhbány más, az üggyel kapcsolatos dokumentum kíséretében. Határozott meggyőződése ugyanis, hogy Bustényben nem véletlen baleset történt, hanem edzői felelőtlenség, szakmai hozzá nem értés, cserbenhagyás és a segítség elmulasztása..."
Tehát a labda feladatott, adva van egy kihívás - egy vérbeli tollforgató aligha hagy ki ilyen lehetőséget. Ráadásul a téma, bármilyen morbidul is hangzik az ilyen tragédia kapcsán, hálás, nem lehet olyan rosszul megírni, hogy ne keltse fel az olvasók érdeklődését - de olyan jól sem, hogy ne váltson ki pro és kontra véleményeket, hogy mindenki, az ügyben érdekelt elégedett legyen az írásba foglaltakkal, s lehet bármilyen mértéktartó is a hangnem, lefogott is az érzelem, szenvtelen és hűvös, újra felkavarja a kedélyeket, esetleg újabb "következtetések" levonását idézheti elő, vádaskodások özönét. Lám, amennyire hálás, épp olyan hálátlan is a maga tengeri kígyó voltában egy ilyen téma. Cseke Gábor nyilván, tisztában van ezzel, amikor végül is elfogadja a téma kihívását, miként azzal is: rengeteg időbe és energiába telik megnyugtatóan - legalább is saját maga számára megnyugtatóan - végére járni a dolgoknak, lehetőleg töviről hegyire kinyomozni mindent, felderíteni a rejtett összefüggéseket, kideríteni olyan ok-okozati kapcsolódásokat, amelyek első rápillantásra nem is léteznek. És még mindezek után sem biztos, hogy az anyagból, a gondosan összegyűjtött ezeregy morzsából, apró kockákból kikerekedik a hiteles "kép", könyv lesz belőle (vagy akárcsak egy hosszabb riport), s ha mégis az lesz, mi a garancia arra, hogy jó, értékes munka sikeredik belőle! De hát - fel kellett gyűjteni az anyagot, meg kellett írni, másként Cseke Gábor sem tehetett.
1983-ban kezd hozzá, 1985 áprilisának első napjaiban fejezi be a munkát, teszi ki a pontot a könyv utolsó mondata után, amely aztán csak 1989 legelején jelenik meg. Ha jól számigálunk, több mint öt esztendőről van szó. Gyűjtés, érlelés, megírás... Most már csak az a kérdés, megérte-e?
Nos, ne hagyjuk recenziónk végére a választ, siessünk véleményünket leírni, mely szerint: feltétlenül megérte! Megérte a sok "szöszmötölést" - mert ez a riport(?)könyv teljesítmény! Sakk-nyelven, sakk-zsargonban fogalmazva: egy mesterien levezetett játszma, melynek végigvitele közben volt ereje és ideje koncentrálni a játékosnak, miközben lépésről lépésre haladt a kitűzött cél felé, mégpedig irigylésre méltó higgadtan, pontosan "illesztve" lépéshez lépést. Csak aki elolvassa A bozótot, tudja értékelni igazán a riporter olykor sziszifuszinak tűnő vállalkozását, hogy "kigabalyodjék" ebből a láthatatlan, szövevényes, összevisszának tetsző dzsungelből. Cseke Gábornak azonban van türelme és kellő higgadtsága végigmenni a szálakon, kibogozni a gubancokat. Mindenek előtt ez a pontosság az egyik legnagyobb erénye ennek a könyvnek. És ebből következik a másik: nem "varrja el" sietve a szálakat, amelyekből, amint nem egyszer kiderül, újabb szálak fakadnak, amelyeken ismét végig kell menni. Elejétől a végéig! Mert nem regényről van itt szó, még csak nem is amolyan "irodalmias riportázsról", amelyben nem is annyira a soványka tények az igazán érdekesek és izgalmasak, hanem az azok "margóján" elmondott, kifejtett írói vélemények, gondolatfuttatások. Riport ez a javából, még akkor is, ha tudjuk, hogy például Sátéújhelynek, Gyopárhidának vagy Ráckevének a valóságban más neve van, mert itt végül is nem ez a lényeg, hanem a megtörtént tragédia, valamint azok az okok, körülmények, előzmények, véletlenek és nem véletlenül véletlenek, amelyek összességükben ezt a balesetet, tragédiát? okozták. Véletlen baleset vagy szükségszerűen bekövetkező "eredmény" ez a két haláleset? Ezt az olvasónak kell eldöntenie, kihámoznia az elmondottakból. Cseke Gábor ugyanis, ha helyes a kifejezés, nem "foglal állást", nem "befolyásol". "Mindössze" annyit tesz, hogy egymás mellé, egymással szembe állítja a tényeket, a hallottakat, elmondottakat, véleményeket. Beszélnek azok a riporter helyett is! És Cseke Gábor nagyon jó érzékkel hagyja is "beszélni". Na persze, ez nem azt jelenti, hogy nincs neki is meg a különbejáratú saját véleménye - ezt talán a tényanyag "összeszerkesztéséből" sejthetjük; ő maga azonban tételesen nem fogalmazza meg, nem dörög, nem tart erkölcsi prédikációkat, nem oktat ki, nem okosabb másnál. Pedig hát a téma, a tények, a hallottak, tapasztaltak könnyen elragadhatták volna, kitűnő alkalmakat kínálva fel mindenféle prédikációknak. De hát a riporternek nem ez a dolga. Ő csak "beszélteti" az embereket, tényeket, így próbál maga is beszélni, véleményt formálni. Cseke Gábor nagyon jól érti a dolgát. És ennek őszintén örülünk. Pártatlan tartózkodása percig sem ridegség, szikársága, szigorúsága nem inhumánus soha, miként olykor kényelmetlennek-kegyetlennek tűnő kérdésfeltevései sem az öncélú, a sebben való vájkálást célozzák. Mindenre kíváncsi, minden apróságot tudni akar, de ez a kíváncsiság nem bántó, nem tolakodó: a tragédiát körüljárva egy nagyon szép, férfias, de egyszersmind nagyon veszélyes sportágat is megismertet velünk, egy olyan sportágat, amelyen belül, ha szabad így fogalmaznunk: minden gesztusnak, történésnek más súlya van, más erkölcsi elbirálása, mint a "civil" életben; a kockázat vállalása önkéntes, azért bizonyos írott vagy íratlan szabályok számunkra, kívülállók számára érthetetlenek, önkényesnek tetszők. Igen, külön és különös világ ez, amelynek valamelyes ismerete, megsejtése nélkül tulajdonképpen érthetetlen lenne számunkra a könyvben elmondottak nagy része, vagy legalább is hamisan látnók, félreértékelve és -magyarázva a történteket, az egyes emberek viselkedését, pro és kontra, természetesen. Cseke Gábor ezt is tudja, s ezért mindvégig a sportág "egészében" vizsgálódik, kutat, informál.
Majdnem két és félszáz oldalt tesz ki ez a riportkönyv, amely végül is jobbára olyasmikről szól, amihez vajmi keveset értünk, sok a szakterületi információ is - tehát úgy tűnhetne, hogy a tulajdonképpeni tragédia leírásán kívül egy csomó unalmassággal kell olvasás közben megbirkóznunk, már ha van türelmünk és kedvünk hozzá. Nos, unalomról percig sincs szó. És ez már nem a riporter, hanem a szépíró érdeme. A bozót ugyanis, ahogy mondani szokás, olvastatja magát. Állandóan kíváncsiak vagyunk, hogy emez vagy amaz után mi és hogyan volt, ez mit csinált, amaz hogyan viselkedett? Valóban, van egy "rejtett" cselekmény, amely soha nem torpan meg, nem ismétli önmagát, mindig előbbre visz, közelebb a történtek megértéséhez. Rafináltan, nagyon jó érzékkel "összeszerkesztett" könyv ez, mely mindvégig a legtermészetesebb folyásúnak mutatja magát. Csekének még arra is kiterjed a figyelme, hogy riportalanyait pontosan "leképezze", midőn aprólékosan leírja, például, hogy azok beszélgetés közben hogyan viselkednek, "mit csinál" ezalatt mondjuk a kezük, szemük, arcuk. Látszólag külsődlegességekre figyel, miközben a "belbecset" írja le.
A riport "halandó" műfaj. Ám ha sikerül megtalálni a témában a mindenkor érvényeset, az "üzenetet", értékes dokumentumként túlélheti az időt, amelyben "megtörtént". Cseke Gábornak ez sikerül. Jó nekünk!
Molnos Lajos
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése