Kocsis Francisko szerint az erdélyi magyar költészet nem csak a magyar irodalom egy színfoltja
Ha már a napokban szóba hoztam Francisko barátomat és eldicsekedtem a verseimből készült fordításaival, most azt se hallgassuk el, hogy civilben többkötetes költő, román nyelven alkot, 2006 végén nagy feltűnést keltett erdélyi magyar költőket bemutató, három és félszáz oldalas román nyelvű antológiájával. Ady Endre, Tompa László, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Méliusz József, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Király László, Markó Béla, Szőcs Géza és Kovács András Ferenc fordítójaként kérdezgettem - természetesen villanypostán - az egymás mellett élő kultúrák közelítéséről és az egymásra figyelés műhelygondjairól.
- Dan Culcer író, a marosvásárhelyi Vatra folyóirat párizsi tudósítója írta nekem, hogy Romániában azon kevesek egyike vagy, aki román író létére is otthonosan mozog a magyar irodalomban és kultúrában, a jelenségek és értékek megítélésében. Elfogadod ezt a jellemzést?
- Ha nem rólam lenne szó, ad litteram venném Culcer szavait. Így valamilyen furcsa érzés kerít hatalmába, mert nagyon hízelgő számomra a jeles író és kritikus minősítése. Ám helyettem szóljon inkább az a bevezető, amit az Efectul admiraţiei. Poeţi maghiari din Transilvania (A csodálat hatása. Erdélyi magyar költők) című antológiámhoz írtam. Mindenképpen kiváltságosnak érzem magam, amiért a sors úgy hozta, hogy két kaput nyitott meg előttem, lehetővé téve két kultúra megismerését, elsajátításat, összehasonlítását, amelynek során gazdaggá lettem. Persze, ezt a vagyont nem kis erőfeszítéssel szereztem meg, de annál édesebb a gyümölcse. Culcer barátom tudja, mit mond, de remélem, csak részben van igaza: hogy nem is vagyunk épp olyan kevesen. Ez elszomorító lenne.
- Magányos küzdelem volt a magyar kultúrában való elmélyülésed vagy akadtak segítőtársak, szerencsés körülmények is?
- A két nyelvet egyszerre tanultam, az alapot gyerekkoromban szereztem, de tanulmányaimat román nyelven végeztem, s magyar szókincsem megmaradt elemi szinten. Ezt igyekeztem bepótolni Marosvásárhelyre kerülve, ahol szembetaláltam magam egy csodálatos könyvtárral, könyvesboltokkal, ezekben pedig számomra ismeretlen magyar írók nevével találkoztam. Habár kis vidéki iskolából kerültem ki, s a román kultúra terén is jócskán volt behoznivalóm, valami ellenállhatatlan érdeklődés folytán magyarul is elkezdtem olvasni. Nagyon nehezek voltak az első szövegek, szótárhoz kellett folyamodnom, de megveszekedett csökönyösséggel folytattam. Barátságot kötöttem egy magyar költősüvölvénnyel – később nem bizonyított, habár tehetséges volt –, ő volt első és egyetlen kalauzom, később már az irodalomtörténészekre bíztam magam.
- Hogyan ítélnéd meg a mából visszapillantva első, magyarról történő fordításod szövegét, illetve azt az erőfeszítést, melyet az írás újrateremtéséért kifejteni kényszerültél?
- 1975-ben már rendszeres kávéházi látogató voltam. A vásárhelyi főtér egy kellemes és tágas cukrászdájába járt akkoriban Romulus Guga, Dan Culcer meg a többi, az én szememben befutott író és művész. Tudor Balteş költő is közéjük tartozott, örökké ugyanabban a sarokban ült, keményen cigarettázott, olvasott, jegyzetelt és fordított. Egyik nap a szomszédos asztal mellett találtam helyet, s mert mindig és mindenhol olvastam, elővettem egy könyvet és belemerültem. Egy idő után Balteş idegesen összegyűrte maga előtt a lapot, és egy költői tirádával elnyomta a cigarettát. Elég szavaiból ennyit idézni: „... mama mă-sii”... Felnéztem és összemosolyogtunk. Intett, üljek át az asztalához, bemutatkoztunk és elmondta, mi bosszantotta fel. A Vatrának készített egy csokrot Szőcs Kálmán verseiből, és sehogy sem találta azt a hangot, mely visszautalna az eredetire. Elmondtam neki, hogy versírással próbálkozom, meg hogy beszélek magyarul. „Na, ez jó. És mit fordítottál?”. Semmit, erre nem is gondoltam. „Akkor mi a fenéért tudsz magyarul? Figyelj csak, hogy hangzik ez?” – és olvasni kezdte egyik fordítását. „Nem elég, hogy elolvasod a másik nyelven, a tieden is meg kell kóstolni. Akkor jó, ha így is szép”. Ettől kezdve rendszeresen találkoztunk, általa ismertem meg számos tehetséges fiatal költőt, belőlük állt össze a későbbi vásárhelyi csoport... Egy másik napon – máig bánom, hogy nem jegyeztem fel az időpontot –, amikor találkoztam vele a kávéházban, egy nővel és egy nem túl jó bőrben lévő, középkorú férfival ült ott. „Szisz” – mutatkozott be a férfi. Akkor még nem tudtam semmit róla. Szisz ideges volt, türelmetlen, hirtelen felállt és távozott. Puiu megjegyezte: micsoda fantasztikus költő ez a Szisz, sajnálhatod, hogy nem olvastad... Másnap a könyvtárból minden fellelhető könyvét kikölcsönöztem. Életem egyik első revelációja volt. Lefordítottam a Mozartot, és szaladtam megmutatni Puiunak. „Hát jó, de...”, és elkezdte aláhúzni, ami nem jó, vagyis majdnem mindent. Visszapillantva: valóban nem volt valami kitűnő az a fordítás, de minden ott dőlt el.
Egy passzus az erdélyi magyar líráról
- Próbáld meg egyetlen passzusba sűríteni véleményedet a XX. századi erdélyi költészetről!
- Ez lehetetlen! Mondjak le a mondatokról és soroljam fel a jelzőket, úgy száz körül, utána pedig tegyem hozzá: ez az erdélyi költészet? A román olvasó keveset tud erről a lenyűgöző világról, itt-ott hallott néhány nevet, de nem tud belőlük összerakni egy egységes képet, úgy kell neki megmondani, hol találja meg a puzzle többi darabját, hogy érdekelt legyen benne. Tömören fogalmazva, az univerzum olyan szigetéről van szó, amelyből bármikor újra lehetne teremteni a világot, minden szükséges kellékével, s mindenek előtt árnyalt érzelmi, erkölcsi és tudati értékeivel. Az erdélyi magyar költészet nem csak a magyar irodalom egy színfoltja, de európai szinten is olyan vonulat, amely gazdagítja azokat, akik megismerik. Ez nem túlzás, hiszen olyan értékekről van szó, melyek nem halványulnak az erős fényű csillagok közelében sem.
- Sűrűn találkozni neveddel a Vatra folyóiratban. Mi a te szűken vett „vadászterületed”, milyen témákkal foglalkozol szívesen?
- Kedvelt témáim közé tartozik a kölcsönösség jegyében tett gesztusok ismertetése a román szellemi körökben, erről a Cronica traducerilor című rovatomban írok, ugyanakkor szenvedélyes sajtóbúvár is vagyok, széljegyzeteket fűzök – a Ce scriu ungurii rovatban – a magyar sajtóban megjelent témákhoz. Legszívesebben az irodalmi lapokról vagy a hírlapok művelődési mellékleteiről számolok be, de olykor a heti- vagy a napilapokat is szemlézem, ha úgy érzem, hogy azok érdekelhetnék a román olvasót. Mindezek ablakok, betekintést kínálva a szomszédokhoz. De fontosabbnak érzem azt, amit fordítóként tehetek. A Vatra folyóiratban az utóbbi évtizedben három terjedelmes ismertetőt közöltem a magyar irodalomról: Mit jelent magyar írónak lenni Romániában (Ce înseamnă să fii scriitor maghiar în România?, Vatra 1999/8), Mit, hogyan és miről írnak a magyarok (Ce, cum şi despre ce scriu ungurii, Vatra 2000/9), A magyar avantgárd (Avangarda maghiară I, Vatra 2003/10; Avangarda maghiară II, Vatra 2007/6).
- Mi késztetett rá, hogy elmélyedj éppen az avantgárd csöppet sem könnyű témájában és milyen szellemi nyereséget könyvelhetsz el ennek nyomán?
- A Vatra, Alexandru Cistelecan kezdeményezésére, tervbe vette a közép- és kelet-európai irodalmakban kibontakozott mozgalmak áttekintését. Azt kérdezte tőlem, mintha valami könnyű dolgot ajánlana, vállalkozom-e a jelenség feltárására. Akkor, Kassákot leszámítva, vajmi keveset tudtam az avantgárdról. Igent mondtam, s a vállalkozásba bevonta Anamaria Popot is, hogy megszerezze a magyar szövegeket. Ebből lett aztán az első, 2003-as közlés, amit később oly hiányosnak éreztem, hogy magam kezdtem kutatni más, avantgárddal kapcsolatos források után. Lassan körvonalazódni kezdett teljes méreteiben a magyar avantgárd mozgalom, s összeállt a nemrég megjelent második rész is. A magyar irodalomtörténet talán némileg félvállról kezeli ezt a szakaszt, habár meghatározó az egész magyar irodalom későbbi arculatára. Ha csak Mácza János vagy Barta Sándor dramaturgiai kísérleteit említem, amelyekben a későbbi abszurd színház csírái vannak jelen, akkor csak sajnálhatjuk, hogy csírában maradtak és nem vezettek el az új irányzathoz, amihez érettebb s talán toleránsabb társadalomra is lett volna szükség. De a költészet lendületét semmi nem tudta letörni, még Babits szigorú tolla sem... Búvárkodásaim, fordításaim által saját költői horizontom is tágult, eszközeiben gazdagodott és egyféle merészségre tett szert. Az összegyűjtött anyagokból hamarosan könyvet állítok össze.
- Amellett, hogy mostani válaszaidat magyar nyelven fogalmazod, nemrég megpróbáltál verset írni magyarul, majd annak több román nyelvű változatát – egy fordítását és egy adaptációját – is elkészítetted. Milyen tanulságokat vontál le e minden bizonnyal megismételhető költői kalandból? Kaland volt-e ez egyáltalán?
- Elárulom, volt még néhány hasonló próbálkozásom, de töredékben maradtak, egy-egy lapszélre jegyzett ötletnek, képnek, nem álltak össze verssé. Az említett vers, az Illo tempore viszont egy ihletett pillanat páracseppje. Késő este volt, még egy utolsó cigarettára gyújtottam, miközben hirtelen, hidegrázásszerűen, erőszakosan és ellenállhatatlanul tódultak szavakba a képek. Talán még tíz másodperc sem volt az egész. Vettem a golyóstollat és leírtam az eredményt. Számomra is meglepő volt, mintha valaki rám erőszakolta volna hangtalanul, én meg csak az a láncszem lennék, melyen át beleszól a világba. A következő pillanatban kezdett összeállni a román változat is, amolyan nyersfordítás. Néhány nap múlva pedig készen állt a valódi „fordítás”, némi „árulással”, majd rögtön az „átírás” is. Így egy versből három ikertestvér lett, világra egyformák, de azért mindegyiknek van olyan vonása, ami másságát hangsúlyozza. Kaland lenne ez? Inkább ünnepnap, amit pirossal írunk egzisztenciánk kalendáriumába. Szeretnék még sok ilyen ünnepet magamnak.
Névjegy
Kocsis Francisko (1955, Csekelaka, Maros megye)
Költő, prózaíró, műfordító, a marosvásárhelyi Vatra, illetve Târnava folyóiratok szerkesztője. Korábban, néhány évig, a kolozsvári Dacia Kiadó szerkesztője volt. Számos verseskötetén (Umbrela profetului – 1998, Oceanul interior – 2000, Codul de bare – 2002, Alteritate de duminică – 2004) és prózakötetén (Plimbări cu Freud - 2007) túl kiemelkedő teljesítménye az Efectul admiraţiei (A csodálat hatása, 2006) című fordításantológia az erdélyi magyar költészetből. Társszerzője a 370 de zile de teroare című dokumentumkötetnek (Radu Bălaşsal együtt – Fundaţia Kronos, Tg. Mureş, 2003), amely a Maros megyei holokauszt történetét, illetve a túlélők emlékeit eleveníti fel.
Kocsis Francisko: Illo tempore
(eredeti)
ha üvölt a szél,
ha vér buggyan
a bokrok tövisén,
szó lobban
és ráborul
a messzeség
érzelmeim határán –
nem mond senki igét,
sem imát,
nem zavarja képzeletem tükörmélyét
sem törés, sem üvöltés –
bár menekülni szeretnék,
mégis, mégis visszatart
e sötét ravatal
melyen feküdnék,
de még élek,
kóstolom a tiltott halált
túlélésem minden napján.
(fordítás)
de şuieră vântul,
de stropi de sânge stau
pe spinii mărăcinilor,
scapără cuvântul
şi-n hotarul simţirii
se surpă
orizontul -
nu-i cine să murmure cuvânt,
nici rugăciune,
nici ciobire, nici urlet
nu tulbură adâncul oglindit
al închipuirii -
deşi să fug aş vrea,
totuşi, totuşi mă reţine
acest negru catafalc
pe care-n dor de moarte calc,
deşi încă sunt viu;
oprita moarte o degust
în toate zilele trăirii.
(átírás)
vântul de plânge,
de spinii mărăcinilor
se umplu de sânge,
scapără cuvântul
şi-n hotarul simţirii
se surpă
orizontul -
cu mine nu-i cine să murmure grai,
nici rugăciune, şi vai,
nici destrămare,
nici urlet de disperare
nu tulbură adâncul oglindit
al închipuirii -
deşi să fug aş vrea,
totuşi, totuşi mă reţine
acest negru catafalc
pe care-n dor de moarte calc,
deşi încă-s în legea firii;
oprita moarte o degust
în toate zilele trăirii.
(Megjelent az Új Magyar Szó Színkép mellékletében)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése