Két nap haladékban – na jó, gondolkodási időben, ez a helyes kifejezés – egyeztem meg Bakter Bálinttal. Az első nap azonban azzal telt el, hogy „kisállomásommal” kapcsolatos emlékeimet és gondolataimat próbáltam tisztázni. A kinyomtatott versekhez hozzá se nyúltam, mintha egy láthatatlan kéz tartott volna vissza. Nem tudom, ugyanannak a kéznek az ismeretlen gazdája küldte rám azt a makacsul visszatérő verssort, amit egyre csak ismételgettem magamban, és addig nem tudtam hová tenni („látom a fejem legurulni a töltés oldalán...”), amíg végül is megadtam magam és internetes keresővel 0,26 mp alatt kiderítettem: Kányádi Sándor 1960-ban írt verséről van szó. A költő Sz(abédi) L(ászló) emlékének ajánlotta, sokan és sok helyütt idézték is azóta, nem csoda hát, ha bennem is megragadt, akár egy makacs dallam, vagy mint egy jófajta bogáncs.
Különben ennyi az egész:
Kányádi Sándor
In memoriam Sz. L.
Mint álmomban, ha síneken
játszottam és jött a vonat,
dermedten állok, engedem,
hogy elgázoljanak.
Sikoltanék,
de csak hangtalan ráng a szám.
Látom a fejem legurulni
a töltés oldalán.
Olyan egyszerű, dísztelen és a pillanatot kitöltő, mint ama költő halála, aki 1959-ben, egy évvel a vers születése előtt, a szamosfalvi állomás környékén (ugyancsak önkéntes pályaőri belső parancsnak engedelmeskedve? - ezt jó lenne kideríteni, de hogyan?) a vonat elé vetette magát. Egészen bizonyos, hogy valamiképpen őt sem eresztette a vasút világa, hiszen a különben Székely László névre hallgató, remek nyelvész- és esztétika-professzor édesapja maga is vasutastiszt volt, Szabédi gyermek- és ifjúkora a sínek közelében játszódott le, s akár egy teljes kör, itt is záródott be. Végzetesen.
Zsenge, kezdetleges verseim kéziratai maradtak az öngyilkos költőnél, soha nem is érdeklődtem utánuk, számomra elég volt az, hogy még halála előtt üzent felőlük: van bennem tehetség – ez volt a magamfajta diáknak szóló ítélet, sok munkával lehet belőlem valami... Vonz és taszít is egyben az a derékba tört sors, amelynek útjára hajdani mesterem lépett – mesterem a vasút szeretetében, a költészet tiszteletében és szellemi tévelygéseiben -, én ilyen pályaőrségre akkor se vállalkoznék, ha már nagyon nem bírnám terheimet cipelni. Nem is a töltésen leguruló fejem rémiszt meg igazán – bár gondolatnak az is eléggé riasztó lehet -, hanem annak a mozdonyvezetőnek a lelki traumája, aki teljesen ártatlanul csöppenne az én önítéletem történetébe. Miért sodornék magammal akaratán kívül egy olyan valakit, akihez semmi és senki nem kapcsol, se nem tartozom neki, sem ő nem tartozik nekem, és aki attól a pillanattól kedve, hogy szerelvényét választom önkéntes hóhérul, örök nyugtalanságra és álmatlanságra kárhoztatva egy vétlen embertársamat.
S ha már mozdonyvezetők kerültek a képbe, hadd emlékezzek meg egy pár éve történt abszurd eseményre, ami ha nem történt volna meg, ma a fekete humor kategóriájában szerepelhetne, a kitalált történetek között. De sajnos megtörtént.
Korabeli lapkivágást őrzök az esetről.
„Egy 54 éves, segesvári mozdonyvezető vesztette életét tegnap délelőtt Bikafalva közelében. A nyugdíjas mozdonyvezető meg akart állítani egy mozdonyt, ami a székelyudvarhelyi állomásról szabadult el: a bikafalvi állomástól mintegy százötven méterre a férfi megpróbált felkapaszkodni a mozdonyra, ám a kerekek alá került...
A székelyudvarhelyi állomáson 11 óra körül C. I. tolató manővereket végzett a mozdonnyal, majd a szemtanúk szerint leszállt róla. A nyomozás eddigi állása szerint a mozdony ezután indult el lassan, az állomáson lévő alkalmazottak pedig már nem tudták megállítani. A mozdonyvezető gyorsan taxiba ült, és a bikafalvi állomásra sietett, megelőzve a lassan lefelé guruló mozdonyt, ami addig nem okozott balesetet... Szemtanúk szerint a mozdonyvezető szembe ment a közeledő mozdonnyal, és oldalról megpróbált felkapaszkodni rá. A tragédia ekkor történt: C. I. teste a kerekek alá került, a mozgó jármű bokából mindkét lábát levágta, illetve az esésnél nagyon súlyos fejsérülést szenvedett.. A kiérkező mentők már csak a halál beálltát tudták megállapítani. A mozdonyt Újszékelyen sikerült megállítani, újabb balesetet nem okozott. A Székelyudvarhelyre menetrendszerűen érkező járat viszont körülbelül egy órát késett a baleset miatt...”
A kivágott cikk mellett pedig Biró Károly itt látható fotóját őrizgetem, amely banális vizuális elemeivel erőteljesen sugallja egy végzetesen tragikus esemény légkörét. Nem árulja el, hogy mi is történt, de a pályatest melletti elgurult kalap miatt valami nagyon rosszra gyanakodhatunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése